Uj Szó, 1951. szeptember (4. évfolyam, 205-230.szám)

1951-09-01 / 205. szám, szombat

SZOVJET EMBER A KOMMUNIZMUS NAGY ÉPÍTKEZÉSEIÉIT A szomjas sztyeppe Az itteni száraz sztyeppén az embert mindig vonza a víz, még akkor is, ha ez a víz egészen kicsiny forrás is, s ha olyan sürün nőtte is be a békenyál, hogy a víz nem is látszik ki alóla. Késő éjjel érkeztünk meg Kalaesba. A nappali forróságtól felhevült Városka még nem hült le. Meleg szél lengette az üres utcákon a lámpákat. A távolban a Don magas jobbpartja sötétlett. A Volga—Don-csatorna épít kezésének távoli fényei egy pillanatra sem aludtak ki az éjszakában. Késő éjjel volt, útitársammal együtt mégis azonnal neki indultunk a Donnak, a hüs víznek. Megfürödtünk a Don friss vízében, majd hoszszú ideig ültünk a parton, hallgattuk, hogyan mossa a folyó a partnál kikötött s az egész várossal együtt rövid Mély álomba merült vontató gőzös oldalát. Kalacsból útitársammal együtt Cimljanszkaja községbe készültünk, — arra a helyre, ahol a Donon gátat és vízierőmüvet építenek. így támadt éjjel a Don-partján az a gondolatunk, hogy nem autón utazunk Cimljanszkájába, hanem a Donon valami vontató gőzösön. Ez az út egyben búcsúnak is készült a folyótól, mert az 1952-es év nyarán Kalacs és Cimljanszkaja közt a Don eltűnik, helyén a Cimljanszkaia-tenger képződik. De reggel váratlanul ott termett egy autó, amely a szalszki és doni sztyeppékre, Bolsaja Martinovka kai tenger és itt az út mentén, ahol ma az árkokban üröm szürkül, a tiszta hidegbuilám nyaldossa majd a partokat. A sztyeppe emberei biztos nyugalommal várják a vizet, a naptáron számolják a heteket és a napokat, amikor az első víz megjelenik majd a sztyeppén, a kátyúkat és a mélyedéseket elöntve, lassan a község felé közeledik. A viz közeledésének ezek a napjai a dolog lényegét tekintve a szovjet ember természet fölött aratott győzelmének napjai lesznek, s bennük testet ölt a mesébe illő emberi bátorság és emberi tudás. * Kotyelnyikovo közelében át kellett vágnunk a „fekete viharon". A fergeteg az égig emelte a homokot, a száraz növényeket, s roppant sebességgel száguldott el mellettünk. Sokáig emlékezetemben marad ennek a fergetegnek vésztjósló nehéz dübörgése. Fergeteg, délibáb, a hőségtől piszkosszürkévé fakult ég, vörösbarna föld, ürgék, üröm és por, sok por volt ezen a tájon ... Csak estefelé robogott át kocsink a lomhán hömpölygő Szal-folyó hídján s futott be Bolseja Martinovkába, az utcák mozdulatlan hüs vízhez hasonló kellemes levegőjébe, a sürü meggyfák félhomályába. Egyetlen csepp víz is éltet ezeken a sztyeppéken. Az a növényzet, mely adatunk. Gigantikus terület, körülbelül két millió hektárt kell öntöznünk és vízzel ellátnunk. Megáll a föld száradása, s megkezdődik a termékenyedés nagy folyamata. Most végig megyek önökkel építkezéseinken. Majd mutatok egyet s mást, 300—400 kilométert teszünk meg a nap folyamán. A kocsi nekiiramodott a községből a sztyeppe felé, s mintha izzó vaskemencében rohant volna velünk a látóhatár szélén lévő dombvonulat felé. Ez az egy idő óta híressé vált vízválasztó a Don és a Szal között. Ma jd alább szólunk arról, hogy mi tette híressé. Egyelőre azonban „az építkezés fővonalairól" beszél nekem Szokolov elvtárs. — Kár, hogy nem elég kifejező a mi nyelvünk, az építészek nyelve. Objektumok, grafikonok, szívó-kotróberendezések. átvágások .,. Sokat fejez ez ki önök előtt? — Be kell vallanom, nem sokat — feleltem. — összehasonlításokra van szükség, hogy elképzelhessük munkájuknak rendkívüli lendületét. — Igen, ez kellene! De sajnos nincs időnk összehasonlításokkal foglalkozni. Beszéljünk előbb építkezéseink objektumairól. Legfőbb objektumaink az öntözőcsatornák. Sok csatornát építünk. A 190 kilométer hosszú doni főcsatorna, a cimljanszki víztárolótól a Manles-folyó partián elterülő Proletárszkaia községifr húzódik. Az elosztó-csatornák telies hossza körülbelül 600 kilométer. folyásirányának merffoHítása — egyik objektumunk. Az Azovicsatornába nagyteljesítményű, szivattyúállomás emeli át a vizet a Manicsból. Ez másik objektumunk. Látja, mennyi mindent fejez ki a mi „objektum" szavunk? S hogy képet kapjon ezeknek a csatornáknak a nagyságáról, elmondok néhány számot.. Nézzük például a főcsatornát. A speciális talajmélyítő hajó legénysége műszak után. Szergej Bondarev, (középen), a Komszomol szervezet titkára értékeli az egész napi munkát. Az alagutak lényegében óriási méretű ágyúcsövek lesznek: az alagutat hatalmas vas csögyürükből készítik. De ez még nem minden. Még egy súlyos követelmény van: az alagutak falainak tükörsíniának kell lennie, hogy egyetlen mélyedés, egyet'érdes felület se lassítsa a víz gyors áramlását és ne okozzon veszélyes örvényléseket. A vízválasztó tetején álltunk. A távolban a forrón tűző napfényben láttuk az alagút aknái fölött emelkedő tornyokat s fölöttük a szélben lengő vörös zászlókat. tündöklő éjt már nem a sztyeppe poros homálya fogadja, hanem a gyümölcsösök és dúsan termő földek tiszta és nedves levegője. S a csatornák áttetsző vize csillog majd az égifény vidám játékától. Csak egy év van meg hátra, s a föld gyorsan megváltoztatja majd arculatát. A szürke esti sztyeppét nézve arról kezdtünk beszé'ni, hogy nincs olyan ember, aki teljes egészében maga elé idézhetné azt az áldott jövendő táj-t. mely a legközelebbi években virágzásnak indul a Szovjetunió délkeleti sztyeppéin. Konsztatyin Pausz tovsddg Ezek a csatornák — a nyizsnye — doni, az azovi, a bagaievkai, a szadkovkai, a verhenyeszali és még több ilyen csatorna — szintén jelentős méretűek. A verhnyeszali csatornát csatornának nevezik ueyan, de a valóságban ez a Szal-folyó, melyet az erősen felduzzasztott doni víz viszszafordít forrása irányába, a sztyeppék mélyébe. A Szal Szélessége 60—62 méter lesz. Ez a csatorna a cimljanszkajai tengerből a szlyeppére, a nagy és kis elosztócsatornák hálózatába szállítja a Don vizét. S ennek a, víznek a mennyisége körülbelül másfélszer akkora lesz, mint amennyi a nyári időszakban a Don medrében folyik. Sokatmondó számok ezek. És még két számot emlitek. Az 1951. évben 18 millió tonna földet kell kiemelnünk, s hidakba, szivattyúállomásokba, esővízelvezetőkbe és egyéb létesítményekbe 40 ezer köbméter betont kell beépítenünk. Kocsink felszaladt egy széles fennsíkra, s megállt. Szemünk előtt az egész sztyeppe hullámzó ezüst tűzben égett. — Ne ijedjenek meg, — mondta Szokolov. — Ez árvalányhaj. A szélben ringó árvalányhaj. Valóban az árvalányhajas sztyeppén voltunk. A fehér selymes hullámok, végetneniérő egymásutánban terjedtek végig a sürü árvalányhaion, s sejtelmes nagyon halk susogás hangzott köröskörül. A Don és a Szal közötti vízválasztó legmagasabb pontján voltunk. Szokolov beletúrt csizmája orrával a földbe. — Alattunk 80 méter mélységben már ássák a jövendő földalatti folyó medrét. A kővetkezőket kell elmondanunk, hogy megérthessük, mi is történik alattunk 80 méter mélységben. A száraz doni és szalszki sztyeppék a Dontól délre terülnek el. Ezeket a szalszki fennsík választja el a Dontól. Felmerült a kérdés: hogyan kellene eljuttatni a Don vízét ezen a fennsíkon át e sztyeppék öntözőcsatornáiba. Szinte lehetetlen lett volna ezen a fennsíkon át csatornát, — helyesebben 90 méter mély hegyszorost építeni. Ilyen csatorna építése temérdek munkába és pénzbe került voma. A mi szovjet mérnökeink egyszerű és kiváló megoldást találtak; a fennsík lábánál alagutakat, földalatti folyókat kell építeni, s ezeken gravitációs úton kell eljuttatni a vizet a cimljanszkai tengerből az öntöző-csatornákba. S most mélyen ezalatt az árvalányhajas sztyeppe alatt hol nehéz anyagba, hol homokban építik már az első alagutat, mely — a későbben épülőkkel együtt — átbocsájtja majd a vizet a szalszki sztyeppékre. Az alagutat a moszkvai földalatti vasút építői Krajevszkij mérnöknek, a moszkvai Metro-építés volt brigádvezetőjének vezetésével építik. Ezeknek az alagutaknak az építése az egész volga-doni építkezés egyik legcsodálatosabb objektuma. Egy-egy alagút hossza körülbelül 6 kilométer lesz. Az alagutaknak ideálisan egyeneseknek kell lenniök. A 6 kilométeres hosszan legfeljebb 5 centiméterre térhet el az alagút az egyenes vonaltól. Szokolov a letört akácgalyat suhogtatta s azokról a pamutföldekről, rizstáblákról, cukorrépáról és öntözött búzáról, dúsan termő gyümölcsösökről és kertekről beszél, melyek hamarosan elborítják nedvdús zöld szőnyegükkel ezt a most csaknem teljeseit terméketlen földet. Estefelé tértünk vissza Bolsaja Martinokkába. Járó exkavátorok. porfelhőket verve dolgoztak a főcsatorna mentén a lenyugvó nap sárga sugarainak fényében. Az útgyaluk újabb utat építettek a sztyeppén át. Csodálatos látvány volt. A gépek lassan haladtak a sztyeppén s már teljesen kész az aszfalthoz hasonló sima és kemény I utat hagytak maguk mögött. Hallgattunk. A sztyeppe tüze is kialvóban volt, alkonyodott. Az esti félhomályban előttünk vibrálva világítani kezdett az első csillag. Most még sehol sem talál vízfelületet, hogy megfürdesse tiszta fényét. De eltelik egy év, s a csillagok milliárdjaival A Volga-doni csatorna krasznoarmeji építési szakasza. Alexandr Alexandrov (balról) mérnök, a szakasz vezetője és Jaroszlav Szoboljev mérnök, a gátépítési szakasz vezetője. A cimljanszki vízgyűjtő gát építése. községbe indult — oda tehát, hol a sztyeppék öntözésére irányuló grandiózus munkák összpontosulnak. Sajnálkozás nélkül mondtunk le arról, hogy a folyón utazzunk. Az öntözőcsatornák építése, — ez a. roppant nagy munka, — mely az Azovi-tengertől a Káspi-tengerig és a Dontól a Manicsig terjed — kissé messzebbre esik itt a Volga—Doncsatornától és a cimljanszkajai építkezéstől. Sokkal nehezebb ide eljutni, mint az említett két építkezéshez. Elgondolkozva ültünk be az autóba, ez pedig rázkódva és kígyózva rohant velünk a Don balpartján elterülő sztyeppék mélyébe. „Az ördögbe is puszta, de szép vagy!" — kiáltott fel egy alkalommal Gogolj. De amit láttunk, az nem Gogolj sztyeppéje volt. Ez a délkelet kötött és száraz agyagtalajú sztyeppéje, mely kiégett az aszálytól. Vöröses por kavargott az utak fölött. óriási tűzvészre emlékeztetett. Az ürgék fürgén futottak át az úton. s dühösen néztek az autó után. Felijesztettünk egy túzok csapatot. A nehéz madarak csak közvetlenül 3

z autó kerekei előtt repültek fel kelletlenül. Azután még épülőfélben lévő községet láttunk egy víztelen völgy enyhe lejtőjén. Mindannyiunkban felvetődött a kérdés, vájjon miért telepednek ide az emberek erre a száraz helyre, ahol nincs egyetlen kökénvbokor sem. Csakhamar magyarázatot kaptunk erre. Egy olyan községen haladtunk át, melyet idetelepítenek a sztycppére a Don partjairól, az úgynevezett „elárasztás övezetéből". Egy év múlva ezeknek a házaknak szinte a küszöbéig ér el a cimljansznem vesztette még el nedvtartalmát és vidám zöld színét a völgyek mélyén rejtőzik, hol mégis van valamilyen jelentéktelen mennyiségű kis víz. Az egyetlen folyó, a Szal partjain pedig sötétzöld lombozattól terhes gyümölcsösök vannak. De menjünk csak el akár 100 lépésnyire is a Száltól — ismét a sztyeppe leheli arcunkban napperzselte agyagos, nehéz levegőjét, s a szemet vakítja a. föld elviselhetetlen fehér színe. — Lám, ezeket a sztyeppéket kell vizzel megitatni, nagyszerű viruló tájjá változtatni, — mondta nekem Szokolov elvtárs, a doni és a szalszki sztyeppéken folyó öntözőcsatorna építkezése vezetője. — Ez a mi felMOZJJÓ exkavátor I»unka közben.