Uj Szó, 1951. augusztus (4. évfolyam, 178-204.szám)
1951-08-18 / 193. szám, szombat
2 UJ SZ0 1951 augusztus 18 Elmondja Konsztantin Borin kombájnista, a Szocialista Munka Hőse, a Szovjetunió Legfelső Tanácsának küldötte. X. 1935-ben brigádunk, mely a Kubánban dolgozott, mehívást kapott, hogy az októberi ünnepeket Rosztovban töltse. Az ünnepségről visszatérve, újra munkához fogtam, amikor váratlan meghívás a kombájnvezetők és vezetőnők összszövetségi értekezletére, Moszkvába szólított. Rosztovon keresztül utaztam. Ott átadták nekem a Don és Kubán kolhozzainak termelési jelentését azzal, hogy személyesen Sztálin elvtársnak adjam át. Akkor még távolról sem tudtam, látom-e majd Sztálin elvtársat vagy sem. November utolsó hetében érkeztünk Moszkvába. Kissé kipihentük az fit fáradalmait, gyönyörködtünk a főváros szépségeiben, aztán december 1-én megkezdődött az értekezlet. Bevonultunk a terembe. Az első padsorban jelöltek ki helyet részemre. Ülünk, várunk, nézdegélünk és valami rendkívüli érzés vesz erőt valamennyiünkön. Hirtelen csend állt be, utána halk, egyre erősbödő zúgás. Egy oldalajtó megnyílik és azon Sztálin elvtárs jelenik meg, őt követik Molotov, Vorosilov és Mikoján elvtársak. Sokáig, Sokáig állunk és tapsolunk Sztálin elvtársnak és nem tudjuk levenni róla tekintetünket. Aztán az emelvényen megszólal a csengő. Megszólal keményen, türelmesen, állhatatosan. A terem lassan megnyugszik és kezdetét veszi az értekezlet. Sztálin elvtárs összpontosított figyelemmel hailgatja a felszólalásokat, később áthajlik az asztalon, mintha minden felszólalónak alaposan az arcába akarna nézni, hogy kiolvassa belőle azt, amit — nem mondott el. Nem vagyok mestere a szónak. Aztán az izgalom is eléggé magzavart, de Sztálin elvtárs két-három egyszerű szót mond és az izgalom úgy eltűnik, mintha olajon úszna el. Felszólaltam. Előbb elmondtam, hol nevelkedtem s hogy a mi vidékünkön egyáltalán nem ismerték a gépet, hogy személyes gazdaságunk mindössze egy öreg ló volt, az is elhullott. Itt Sztálin elvtárs megkérdezte, hová való vagyok. Megmondtam, hogy a Gorkiji vidéken születtem. Folytatni akartam, de Sztálin elvtárs újabb kérdéseket adott fel. Hogy minőket, az kiderül a gyorsírói jegyzőkönyvből, melyet a Pravda másnap leközölt. Sztálin: Hány éves, Borin elvtárs? Borin: Huszonhét. Sztálin: Fiatalabbnak látszik. Borin: Fiatal vagyok én, mert a mi országunkban jól élnek az emberek és sokáig fiatalok maradnak. Molotov: Ezt jól mondta. Feladatom végére érve, eszembe jutott a doni és kubáni kolhoziatáknak rámbízott jelentése. Hogy el ne felejtsem átadni, be se fejeztem a mondani valómat, hanem nyomban kézbesítettem a jelentést: — Az Azovo — feketetengeri vidék —, élmunkásai megbíztak azzal, hogy a sikerekről szóló jelentést átadjam Sztálin elvtársnak. Átnyújtottam a jelentést. Sztálin elvtárs viszont felém nyújtja a kezét. Köröskörül mindenki tapsol. En keményen megszorítottam Sztálin elvtárs kezét, ő azonmód, keményen válaszolt. Aztán megint megszólaltam: — Sztálin elvtárs, én nem elégszem meg azzal, amit elértem és biztosítom Sztálin elvtársat, hogy a jövő évben 800 hektárt adok. Sztálin elvtárs, alig láthatóan bólint. Amikor a kombájnisták befejezték felszólalásaikat, Sztálin elvtárs vette át a szót. A terem visszafojtott lélekzettel leste minden szavát. Lassan, nyugodtan, nem nagyon hangosan beszélt — úgy, ahogy általában beszélni szokott. Gondolatai tömörek, egyszerűek voltak. „A betakarítás — szezonmunka és nemigen szereti a várakozást. Idején takaritsz — győzöl, elkésel — veszitsz." Hallgattuk, hallgattuk és mindegyikünk előtt világossá vált, mily óriási jelentőségű a kombájn és mily hatalmas feladatok előtt állunk. Az értekezlet befejezése után lefényképeztek bennünket — együtt Sztálin elvtárssal és a kormány tagjaival. Történetesen Sztálin elvtárs mellé kerültem a kópén. Milliomos termelőszövetkezet lett a magyarországi kiskúnhalasi .Vörös szikra" rr Frissen buktatott tarlók, zöldelö másodvetések, gondosan ápolt burgonyaés kukoricatáblák között vezet a dűlőút a kiskúnhalasi »Vörös szikra« termelőszövetkezet tanyaközpontjába, ahol szinte megállás nélkül építkeznek. A közelmúltban készült el 164 ezer forint költséggel egy korszerű 50 férőhelyes tehénistálló vízvezetékkel és az egyedi takarmányozásra alkalmas betonjászlakkal. A tehénistálló elkészítését megelőzően hatalmas betonhízlaldát építettek a »Vörős szikra« dolgozói. A takarmánykamrában kalapácsos daráló zúg. Ezt is a közelmúltban szerezték be, mert a meglévő daráló kevésnek bizonyult az állatállomány takarmányozásához. A tanvq szélén három darab, egyenként 100 köbméteres siló vár megtöltésre. — Ezeket a silókat is mi építettük, hogy elvessük a téli takarmányozás gondját — adja elő Borbás Imre, a \ szövetkezet elnöke. — Arról is gondoskodtunk, hogy legyen mivel megtölteni silóinkat. — Elvégeztük már a másodvetést és úgy számítjuk, hogy a másodtermésból nemcsak a silóink telnek meg, hanem megtelik a pajtánk is szálastakarmánnyal. A múltra terelődik a szó. — Azelőtt ezen a tájon, mint kis haszonbérlők kínlódtunk — mondja Kovács G. Benő helyettes elnök. — Kevés volt a kenyerünk, nehéz volt a sorsunk. Azért határoztuk el 1948 őszén, hogy összefogunk, termelöcsoportot alakítunk. Mikor 1948 októberében 8 taggal megalakultunk, 80 kat. hold földünk volt, állatállományunk is mindössze két igáslóból állott. Azóta a tagok száma 13? főre, a földterületünk 1200 katasztrális holdra növekedett, az állatállományunkank pedig könyv nélkül a ' -'át sem tudom. Az i ">n rövid számvetés után kiderül, 1 a » Vörös szikrá«-nak ma 21 lova, öt csikója, 17 fejőstehene, 36 növendék szarvasmarhája, 40 anyasertése, 114 süldője, 86 malaca, sok juha, libája, párezer csirkéje van. Vaderna Viktor agronóműS elmondja, hogy a közös állattenyésztés már eddig is szép hasznot hajtott a szövetkezeti tagoknak, hiszen nemrég szállítottak 620 hízott sertést a közellátásnak és ezekért mintegy félmillió forintot kaptak. A háztáji gazdaságban is gondot fordítanak az állatállomány megerősítésére. A 70 szövetkezeti család közül már 58-nak van a háztáji gazdálkodásban fejőstehene és mind a 70 családnak van sertésállománya. Mind a 70 család annyi baromfit nevel, hogy bőven jut a tagok asztalára hús, zsír és tojás. A szövetkezet most elhatározta, hogy azokat a családokat, akiknek háztáji gazdaságukban még nincs tehenük, kölcsönnel hozzásegítik a tehénvásáiláshoz. — Tavaly, évvégi elszámoláskor egymillió 200 ezer forint volt a közös vagyonunk! — mondja emelt hangon Borbás Imre elnök. — Most pedig hozzávetőleges számítás szerint legalább kétmillió forint értékű vagyonunk van. És amit nem szoktunk a vagyonba beleszámítani, az is felmérhetetlenül sokat ér. Itt a felsőszállási pusztarészen, ahol évszázadokon keresztül petróleummécs, meg gyertya pislogott, villanyvilágítás van, rádiónk van és szövetkezetünk egymástól távol fekvő tanyáit telefon köti össze. Telefonon beszéljük meg a külső tanyákon lakó tagokkal az időszerű kérdéseket és ha valami baj van, telefonon hívjuk az orvost, a gépállomást. — Jónapotl — köszönt ránk beszélgetés közben Figura Gábor, egy 16 holdas tanyásparaszt legényfia. — Azért jöttem, hogy aláírjam a belépési nyilatkozatot. Vasárnap reggel jön az apám is, belép az egész család! Több mint két éve figyelem a » Vörös szikra* életét. Látom, jobban boldogulnak, könnyebben élnek itt a tagok, mint ahogyan éltünk mi odakint. n. Üjra meghívtak Moszkvába. Ezalkalommal azért, mert kitüntettek a Ler.in-renddel. A nagy Kreml-palotában vagyunk. Mihail Ivanovics Kalinin drága, atyai mosolyával átnyújtja a gyönyörű érdemrendet. A kitüntetést az elvtársak megbízásából én köszöntem meg. Utána úgy látszott, hogy készen is volnánk az ünnepséggel. Nem, Kalinin még egy nagy örömet készít számunkra: — Várjanak, elvtársak ... Megyek Sztálin elvtársért. Kalinin kiment a teremből, aztán visszajön Sztálin elvtárssal és a kormány tagjaival. Sztálin kezet fog mindannyiunkkal és amikor hozzám ér, megkérdezi: — Miért soványodott úgy le? Mi történt? Sztálin elvtárs tehát emlékezik rám és én hallom a szót, mely örökre szívemben marad; — Soha vissza nem riadni! Ez a szó valósággal felkavarta életemet. Erőim napról napra fokozódtak: az 1936-os év csúcséve volt teljesítményeimnek: 2040 hektárt takarítottam be, hektáronként 14 és fél métermázsával. Üj gépet kaptam. Egy „Sztálinyec" kombájnt. nx 1936 késő őszén a területi szovjet kongresszuson vettem részt, amelyen megvitattuk a Sztálini Alkotmánytervezetet. Később a VIII. rendkívüli Szovjet Kongresszus küldöttének választottak meg. És harmadszor is találkoztam Sztálin elvtárssal. Két óra hosszat hallgatta az egész szovjet nép loszif Visszárionovicsot. Az alkotmánytervezet minden új paragrafusa — egy-egy megtestesítése annak, amiről népünk és az emberiség legjobbjai évszázadok során álmodoztak. Érdemes-e beszélni gondolataimról és érzéseimről: hiszen az egész ország, az egész hazám, az egész szovjet nép ezekben a napokban büszkén és ujjongva fogadta a Sztálini Alkotmány születését. A kongresszuson szólásra jelentkeztem, de sehogy sem tételeztem fel, hogy már az első napon megkapom a szót. És hirtelen hallom, hogy második szónok leszek. Hogyan találja«s meg a szükséges szavakat, hogy ások igazán kifejezzék kubáni földijeim hangját, kívánságát? Körülnézek a teremben. Mindenütt ugyanolyan szovjet emberek, mint amilyen én vagyok, akik a munkát a becsület, dicsőség és hősiesség dolgának tartják. Felfelé tekintek. Ott. a páholyokban a kapitalista országok diplomáciai képviselői foglalnak helyet. Arcok — megdermedt álarcok. Tudják ők, hogy a Sztálini Alkotmány forró visszhangot vált ki az összes elnvomott és rabságban tartott népeknél és az összes országokban új erőket kölcsönöz a proletariátusnak a fasizmussal folytatott harcában. Hallom, hogy nevemen szólítanak. Találkozom Sztálin elvtárs tekintetével. Tekintete bíztató. Rajtam a kubáni kozákok nemzeti viselete. Amikor az emelvényre megyek. Bugygyonij elvtárs bátorítóan mondja: — Ne félj, földi! Arról beszélek, amit gondolok, ami szívemen fekszik és ezer és ezer földim nevében a Sztálini Alkotmányra szavazok. Hatalmas térségeinkről, új életünkről, boldog életünkről és a munka frontján való győzelmünkről beszélek. S hogy a diplomata urak azt ne gondolják, hogy ezek puszta szavak, tényekkel bizonyítok: — Sztálin elvtárs, megtartottam a szavamat, 800 hektár helyett 2040-et takarítottam be. Tapsol a terem és tapsol Sztálin elvtárs. 'Ez a legragyobb kitüntetés részemre. 1936-ban elsajátítottam a „Sztálinyec I." kombájnnal való munkát, 1948-ban a „Sztálinyec VI." kombájnt vezettem. Brigádommal túltejesí tettük a háborúelőtti normát: 3.307 hektárt takarítottam be és 42.300 métermázsa gabonát őröltünk. esencií U engj hangosa bbavi ! N Szűnjék most minden susogás és gyönge hangok félszeg pianója: a történelem-robogás szólít most vidám, boldog riadóra — mert földünkön a szemek már boldog fénnyel égnek, mert megszületett végre * Kárpátokban az élet. ... Csodálatos ősz volt. Hiába hervadtak akkor a levelek — mégis élni akart az egész ter mészéi; vörös üstökükkel úgy izztak a hegyek, mintha minden cseppjei elnyelték volna a sok keserves vérnek, mii a nép hullatott századokon át. A serkenő élet bízva muzsikált, tűzzel ragyogtak az arany keblű nyárfák, minden pompájukat őelébe tárták, s úgy várták a szabadító szovjet katonát. • Az emberek pedig, fejüket fölszegve, . harcra keltek. Vígan csengett a partizán nóta — s lett öröm és vígság: sok meggyötört fiát a dolgozók keblére vonta... Szűnjék hát minden susogás és gyönge hangok félszeg pianója... Halld: a régi halott pusztán étet-dobogásl « Csapj hát te ls, elvtársam, e nagy fortlsszimóba! • Dübörögj együtt a gépekkel, és zakatolj a traktorokkal! Zengjünk hálát harsány énekkel, zengjünk hálát lelkes dalokkal a nagy Sztálinnak és a Pártnak. Egész boldogságunk ott csenSfen a dalban! Zengj hangosabban! Harsogjuk a munka ájjongó dalátI Fortisszimó! Hadd hallja örömünk az egész világ! BAKÓ LÁSZLÓ Ungvár — Uzshorod I í JÓZSEF FARKAS: IVAN Reggelre harangzűgás verte fel a város dermedt csendjét. Tegnap estefelé még nagy volt a lövöldözés, az éjszaka hangos voít a fegyverek zenéjétől, reggelre aztán elcsendesedett; a szovjet csapatok bevonultak a városba. Vargáné felljedt a szokatlan harangozásra, hiszen már jóideje nem szólalt meg istennek ez a kedvenc hangszere, még temetésre sem, az pedig sok esett meg a háború utolsó évében, kivált amióta a nyilasok uralták a várost. De hiába mozdult beinne a félelem, a pincéből csak elő kellett kecmeregni, mert még széthordják azt a kevéske holmiját a házból, ha nem mutatkozik otthon a gazdája. Rászólt hát emberére, tneg Lajcsira, a kisunokára és kilépett a napfényre. Ahogy hunyorgó szeme megszokta a világosságot, az anyóka felsikoltott. Az udvar végiben idegen katona állt, s amint megpillantotta őt, egyenest felé tartott. Vargáné anyó halálsápadtra rémült a katonától, a háborús idők megtanították rá, ha fegyveres embert lát, mindig bánat születik nyomában. Mire az embere, meg Lajcsi, a kisunoka kibújtak a pinceajtón és melléje kerültek, az Idegen katona már ott állott lépésnyire előtte. Vargánéban megremegett az élete. Nem is a sajátja, inkább az unokájáé, a magáéval aligha törődött volna vénasszony létére, hanem a gyereket, azt, féltette. Szólni akart, de hang nem fért ki a tor k á i. még sóhajtásnyi se, csak topogott egyhelyben reszkető inakkal és bámulta a sáros-poros katona kezét géppisztolya agyán. Nagydarab tenyeres-talpas legény volt valahonnan a beláthatatlan orosz síkságról, huncut szemével egy pillantást vetett az ijedt anyókára és megbökte mellén a köpönyegét; —- Iván.:. — Ivánnak híjják — magyarázta as öreg Varga, aki látva asszonya félelmét, odaszegődött oldalára, hogy megnyugtassa. Lajcsii, az ötesztendős kteunoka még Iván köpönyege zsebéig sem ért fel, most ágaskodott hát, mivel szemeit ingerelte a zsebéből kikandikáló kenyérdarab., A katona letört egy tenyérnyit belől© é6 a gyerek sóvárgó kezébe nyomU, aztán vizet kért az öregasszonytól. Vargáné anyó bement a házba, vizet melegített, a legény lemosta arca fáradtságát, vállára vetette géppisztolyát é» nyugat felé mutatott — Iván ... Berlin;.. — Azt mondja, Berlinbe megy — emelte fel karját az ember a távozó katona nyomába. Déltájt elterjedt a hírei, hogy a piactéren kenyeret osztanak a gyerekeknek. Igaz-e, nem-e, ki se fontolgatta, hanem szedelődzött az "egész kiéhezett; város a piactér felé. Ugy mondták, az orosz parancsnok adta a kenyeret. Vargáné anyó is megfogta Lajcsi kezét és elindult a gyerekkel, mert egyedül mégse ereszthette ekkora nagy útra. Húsz gyerek is összeverődött előttük, kiégett, üszkös házak tövében bandukoltak megízlelni az új élet első ajándékát. Mert a kenyérnek ízét is elfelejtették már napok óta, még a gyerekek is. Közel kerültek már a piactérhez, amikor egyik gyerek felbukfencezett; golyót kapott valahonnan a levegőből. Vargáné anyó feicsudálkozott az égre, hogy merről indíthatták el a halált a gyerekek közé. de szeme megakadt a raktárépület tetején. Bolyhos nagykendőjét rémülten tárta a kis Lajcsi fölé, mint a kotlóstyúk apró, pihés csibéi fölé anyai szárnyait, hogy elrejtse a tetőről rámeredő puskacső elől. Az apróságok körülötte dermedten néztek farkasszemet a halállal, annyi idejük sem maradt, hogy szerteugorjanak eüőle. A tetőről két náci vette célba a gyerekeket. Pofájuk állati kéjbe torzult, ahogy puskacsőre kapták a kenyér hírére odaverődölt apróságokat. Honnan kerültek oda, nem tudni, valahogy ottrekedtek a városban, s annyi bátorsággal ne® bírtak, hogy az oroszokra lőjjenek, hát a gyerekeken gyakorolták a gyilkosságot De mire Vargáné anyó túl volt az első ijedtségen, a tetőn már egy szovjetkatona kúszott a németek hátamögé. Az anyóka csak a lövésre figyelt fel, amelynek nyomában az egyik fasiszta holtan bukfencezett le a tető szélérpl, a másik meg egy szempillantás .alatt perdült hátra és rettenetbe fehérült arccal emelte puskáját az oroszra. Hanem, hogy el is süsse, már nem jutott lehetősége az életben, a szovjetkatona rávetette magát, a a két ember iszonyatos küzdelembe fonódva egyött zuhant k a négyemeleitnyi magasságból. Fenn az égen szikrázott a márciusi nap, lenn a íöldön összezúzva feküdt a náci vadállat, fölötte meg halálában ia győzedelmesen a szovjetkatona, körülöttük néma félkörben az élettel megajándékozott gyerekek. Vargáné anyót szívenütötte e hirtelentámadt némaság: ekkora emberséget még elképzelni "sem tudott, nem hogy saját szemeivel végigtapasztalja. Megindult hát csordultig telt szívével a szovjetkatona felé, hanem ahogy megsimogatta tekintetével, hátratántorodott. Iván feküdt előtte, Iván, aki reggel kenyeret dugott a kis Lajcsika kezébe, most meg nekiadta életét. Letérdelt Iván mellé, puha anyai ölébe vette a legény szöszke fejét és remegő ajkával megérintette a sápadt homlokot, mintha legkedvesebb fia hűlő testét borítaná ei, anyai csókjai-: val.