Uj Szó, 1951. július (4. évfolyam, 153-177.szám)

1951-07-12 / 161. szám, csütörtök

8 UJ szo 1951 július f12 SAS ANDOR A szocializmus építője egyéni boldogságát is építi Uj szlovákiai magyar költők verseiből Pavle.nkónak. az 1951 június 16-án elhányt nagy szovjet elbeszélőnek kezéből 52 éves korában, alkotó erejének teljességében és csúcspontján hullott ki a toll. 1945—1947-ben írta meg regényét, a Boldogságot, amely 1948-ban Sztálin-díjat nyert. A Boldogság nálunk a Magyar Könyvtár kiadásában is megjelenik a jelen év folyamán. Kivételes értlkü és érdekességé alkotás ez a regény, meséjéről, világnézeti, szocialista világnézeti horizontjáról, sajátszerüen hangolt szépségeiről beszélni hálás feladat. A regény meséje 1944 decembere és 1946 februárja között játszik. 1944 decemberében a Krim-félsziget egyik kikötőjében — ennek neve nincs a regényben megemlítve, de a körülményekből kitűnik, hogy Jaltáról van szó, ahol Sztálin Rooseveltel és Churchillal találkozott — partraszáll egy rokkant,- hácom sor kitüntetéssel és négy sebesülést jelző sáv val katonazubbonyán. Rövid idővel azelőtt, aug. 31-én mint a diadalmas Szovjet Hadsereg ezredese még egy páncéloson állva robogott be a meghódított román fővárosba, Bukarestbe. A hadjárat további folyamán résztvett Szófia megszállásában. Bulgáriában azonban — immár negyedízben — megsebesült, ezúttal oly súlyosan, hogy ballábát amputálni kellett. Mint rokkant a hátországba került s miután annyiraamennyire felépült, a katonai szolgálatból kiválva, felkereáte a csodálatos enyheségü krimi partokat, melyeknek nagyszerű klímájára annál inkább szüksége volt, mivel sebesülésén kívül tüdőbajjal is küzködött. Egészségének nyugodalmas otthon kellett volna. Az volt a szándéka, hogy bérbevesz egy kis házacskát s zavartalanul eléldegél. Jalta környékén azonban, mely lépten-nyomon a fasiszta megszállás pusztításainak szörnyű nyomait mutatta, békebeli kényelmet találni lehetetlen volt. Ugyanakkor, amikor Alexej Venyiaminics Voropájev ezredes odaérkezett, a Szovjetunió különböző vidékeiről, így a Kubánból, Ukrajnából és egyebünnen, bevándorló telepesek csoportjai érkeztek meg. Olyan emberek voltak ezek — közöttük számos rokkant frontharcos, — akiknek otthona teljesen elpusztult s ez számukra gyötrő élményt jelentett, életüket régi lakóhelyükön nem voltak képesek folytatni. Voropájev negyvenhárom éves özvegyember volt, egyetlen fiacskája, Szerjozsa, Moszkvában élt s a kisfiút készült magához elhozatni. Mint szibériai származású embert, mindig vonzotta a délvidék és a tenger, amelyekre most rá volt utalva. Komszomolcból lett húsz évvel azelőtt a Párt tagjává, mint katona az Amúr partjától a Finn-öbölig, különböző helyőrségekben szolgált. A Nagy Honvédő Háború alatt résztvett Sztálingrád védelmében, Kiev visszafoglalásában és a balkáni hadjárat első szakaszában. A 3. számú ukrán fronton jelentékeny beosztásban működött, egy hadtest politikai osztályának főnöke volt. Mint katonai író önálló müveket jelentetett meg s becsülést szerzett nevének. Nyelvtudása, széleskörű ismeretei, éles elméje és katonai tehetsége fényes vezérkari pályafutás küszöbére juttatták. A rokkant ezredesben megmaradt, amint azt a regényben olvassuk, valami heroikus tettvágy és éltető nyugtalanság, „a lélek kiapadhatatlan gyermeki üdesége". Nem csonkasága, nem a tüdőbaj kínozta, hanem az a gondolat, hogy felesleges emberré vált. Testi gyarlóságát és betegségét leküzdve népnevelői, propagandista munkára vállalkozik s mint előadó és munkaszervező nagyszerűen érvényesíti képességeit. Azzal az energiával, amellyel a fronton dolgozott, éjtszaka rohammunkára vezeti az otthonalapítás nehézségeivel küzdő újtelepeseket. Kiemeli a háború forgószele által a krimi partokra sodort tehetséges kádereket, képezi, ösztönzi, felvillanyozza őket, önmagára nem gondol, feladja saját otthonteremtő tervét, munkakört, hivatást varázsol elő a rátermetteknek, hittel és tudással szereli fel őket. Voropájev háborús katonai szolgálata közben még Ukrajnában megismerkedett egy orvosnővel, Alexandra Ivanovna Gorevával. Önfeláldozó, bátor és rendkívül okos nő volt ez s Voropájev feleségül akarta venni. A rokonszenv és vonzódás kölcsönös volt közöttük. Megsebesülése után Bulgáriában Goreva kezelte és amputálta Voropájevet, aki ezután — belső vívódások közepette — arra az elhatározásra jutott, hogy rokkant létére nem kötheti magához az általa mélységesen szeretett és tisztelt nőt. Miután a P. A. Pavlenko regénye hátországba került, megszakította vele a levelezést. Goreva tovább is ragaszkodott hozzá s miközben Bulgáriából az előrenyomuló hadsereggel Magyarországon keresztül eljut Bécsbe, majd Bécsen túl az ausztriai Krems g, állandóan ír Voropájevnek, akitől azonban semmiféle választ nem kap. Voropájev tevékenysége a Krimfélsziget partvidékének kolhozaiban a cserkaszovi mozgalomhoz fogható. Az ezredes személyesen ismerte Cserkaszova szovjetmunkásnőt, aki Sztálingrád felszabadítása után a város újjáépítése körüli páratlan buzgalmával történelmi nevet szerzett magának. Az első ember, akivel Voropájev partraszállása után összekerült, Koritov párttitkár volt. Ez bizalmatlanul és kelletlenül fogadja a jövevényt, mert invalidusokra nem volt szükség az ö járásában elvégzendő feladatokhoz. A párttitkárságon szolgálatot tevő fiatal asszony, Jeléna Petrovna Zsurina, éleslátásával hamarabb felismeri a jövevény hivatottságát vezető szerepre, mint Korltov, bár utóbb ez is belátja, milyen hivatást teljesíthet a különös jövevény tudásának, élettapasztalatainak és energiájának bevetésével. Voropájev megismerkedik a bortermelő Győzelem-szovhoz igazgatójával, Csumandrinnal és tudós borászati szakértőjével, Sirokogorowal. Frontharcosokkal folytatott beszélgetések folyamán tömören felidéződnek a regényben a Nagy Honvédő Háború dicsőséges fegyvertényei. De a beszélgetések nem m ara/inak meg emKkek felidézésénél, hanem ösvényeket nyitnak meg, amelyek a bizakodó munka frontjára vezetnek. Ilyen ösvényre irányítja Voropájev Ogarnovot, a sztálingrádi veteránt, azután a kétségbeejtő helyzetben lévő Podnyebeszko-házaspárt, akik alig idősebbek 20 évesnél, de a háború minden gyötrelmét és veszteségét végigélték. Voropájev kiigényelt egy bombasérült kis házat Zsurina és öreg édesanyja számára és úgy tervezi, hogy a ház egy részét maga fogja lakni. Összekerül aztán egy régi háborús ismerőssel, a micsurinista Cimballal, aki Voropájevet, mikor a megfeszített munka közben tüdővérzés fogja el, fekvőkúrára házához veszi és gondozza. Voropájevet betegágyánál felkeresi két fiatal leány, akik munkarabságban jártak Németországban s e sors szörnyűségeiről számolnak be, odajön Gordejev rokkant őrmester, aki Magyarországba is eljutott. Közben elérkezik 1945 februárja, Voropájev talpraáľ.t s mikor a jalUi találkozó alkalmával benépesül a város és a vidék a diplomáciai és katonai küldöttségek tagjaival, újságŕ ókkal és a kikötőbe befutó hajók legénységével, Voropájevet megbízzák, hogy tolmácsszolgálatot teljesítsen az angol anyanyelvű idegenek mellett. A Sztálin és Molotov kíséretében lévő katonai szakértők egyike, Romanyenko vezérőrnagy felismeri Volopájevet, régi bajtársát és barátját s rá akarja bírni, hogy térjen vissza katonai szolgálatba, fontos és magas beosztásban kaphatna helyet. Voropájev azonban, bár hangoztatják előtte, hogy rokkantsága nem lehet akadálya a rábízandó feladatok elvégzésének, mert fejére és katonaírói hozzáértésére volna szükség, nem fogadja el az ajánlatot, ott akar maradni továbbra is a krími kolhozok szolgálatában. Vonakodását Sztálinnak is hírül viszik, s elhivatja magához ezt a kivételes embert, aki nem akarja a bürokraták számát szaporítani, hanem a nép körében és közvetlen közelében végzett munkát mindennél fontosabbnak tartja. Voropájev, mint népnevelő és propagandista páratlan erővel ható előadó és szónok . volt Krími kezelőorvosa, Komzov doktor, aki szervezetét alaposan ismerte, idegalkatát is ide értve, találóan jellemzi közvetlen és bátorszavú előadásmódját: „Igy beszélhetnek az orvosok azokkal a betegekkel. akik nem teljesítik előírásaikat. Fenyegetődznek, de segítséget ígérnek." Komzov Voropájevet gigantikus építmények tervezőjéhez hasonlítja, aki önmaga számára semmiféle szállást, vagy kunyhót nen> épített. Hocy honnan meríti fizikuma erőtartalékait ehhez a tevékenységhez, az í A CSEMADOK központi titkár- | i sága új helyiségekbe költözött és j f címe: Bratislava, ul. Červenej Ar- j ! mádv 38. sz. Telefonszám a régi j I (335—96.) J \ l orvosa előtt is rejtély. Kétszer meg kellett volna halnia szememláttára, — mondja Komzov, — de még mindig életben van. 1945 februárja után elkövetkezik az esztendő májusa, amikor a fegyverletétel tényét és a győzelem megpecsételését a Krím-félszigeten is ünneplik. Voropájev elragadó beszédet mond, ennek elhangzása után Zsurina gratulál, hogy milyen hatást tud gyakorolni a népre. Voropájev válaszul a következőket mondja: „Nem én ragadom magammal a népet, hanem_ a nép van ilyen hatással rám. Az irodában nem tudok három szót úgy összefűzni, ahogy illik, de a nép közt még a pokoltól sem félek Húsz éve vagyok a Pártban, megöregedtem, hatalmas élettapasztalat áll mögöttem és hidd meg, a velük folytatott munka iíjított meg. Nem tudatosan érzem, hanem váltammal, testemmel, lélegzetemmel, hogy én vagyok a nép, a népben és a néppel élek, én vagyok az ő hangja." Pavlenko regényének másik szála Gorevának, az ukrán frontön működő orvosnőnek útjához fűződik Románián, Bulgárián, Magyarországon keresztül Bécsig és Felső-Ausztria határáig. Rövid és nagyon becses jellemzések sorakoznak egymáshoz a felszabadított or' szágok viszonyairól, szóba kerül Budapest ostroma, a szovjet hadsereg bicskei áttörése, Prága felszabadítása s a Bécs körül és a Bécsben folyó harcok. Goreva mindenütt a legkeményebb munkát vállalja, mint orvos. Megjegyzései a fasizmus igájából kikerült lakosság magatartásáról bámulatosan találók. Az orvosnő a háború befejezése után leszerelt, egy kaukázusi szanatóriumban megpihent és 1946 februárjában hajón útrakelt, hogv Voropájevet felkeresse. »Az ország fölött elvonult a vándorlások vihara. — írja Pavlenko — és boldog találkozások valósultak meg." „Időközben Voropájev járási párttitkár lett, a kolhozok körzetéből beköltözött városba, itt tovább folytatta lázas tevékenységét, ami testi szervezetének nem használt, de tudatát megnyugvással töltötte el. Goreva váratlan megjelenése meghozta neki a baldogságot, melyről azt olvassuk a regény végén, hogy „olyan, mint a koksz, aközben nyerik, miközben valami egészen mást akarnak termelni." A Boldogság, olvasóját az író majdnem észrevétlenül helikopterre ülteti és fölemeli a szocialista történelem és társadalomszemlélet magasságába, majd útra kel vele a Szovjetuniót újjáépítő dolgozók kollektív és egyéni életének ezerarcú világába. Olyan ez a regény, mint egy csodálatos szövésű vég selyem, amelynek íínomfényű és habszer fi anyagát hozzáértő kéz bontja tó előttünk. Micsoda mestere a regényszövésnek Pavlenko, hogyan tudja beszéltetni embereit. hogyan egybekapcsolódik nála az élő jelen a ködfátyolszerűen és mégis plasztikus körvonalakban elénk vetítődő élményes közelmúlttal. A társadalmat épitő akarat csodáinak vagyunk tanúi a kolhozok világában és a szovjetnép embeii fölényének a fasizmus pusztító horda-erkölcse felett. Miben mester Pavlenko? Újszerű szavak szuggesztfv erejével az olvasó elé varázsol társadalomépítést, tájakat. eseményeket és egves embereket. Kik nevelték Pavlenkot nagy regényíróvá? A szovjetélet valósága, hiszen ő komszomol-sar jadék volt és végigkiizdötte a polgárháborút, mint művészt, pedig nevelték az orosz regényírás klasszikus hagyományai is. Nem ok nélkül emlegeti a Boldogságban Lev Tolsztoj Háború és békéjének lapjait. A Boldogságban előfordul idézet Turgenyevbő! és Dosztojevszkijből. Sőt Illés Béla magyartárgyú regényeiről « szó esik, melyek a Szovjetunióban jelentek meg. Goreva, a nagyműveltségű orvosnő olvasta őket. Az egész regény nemes tartalmát a reflexiók gazdagsága, a párbeszédek dramatizálásba kívánkozó eleven lendülete és számos megható részlet szépíti (hogy csak Sztálin beszélgetéseit említsük katonákkal, egyszerű emberekkel és Jaltában Voropájevvel, továbbá az utóbbinak látogatását 1944 Szilveszterén, a háborúban nyo morékká vált gyermekek otthonában). Azok a keresetlen müvésziségű jelenetek és szavak, amelyekből a szovjet ember magasrendű morálja tűnik ki, amikor találkozik más országok és társadalmak fiaival, felejthetetlenek és az olvasót a közösségért végzett önzetlen munka és társadalmi feladatok kommunista elvégzésének voropájevi útjára irányítják. A Boldogság, egyedül ez a regény is teljes képet ad arról, mit vesztett a szovjet kultúrs Pavlenko időelőtti elhúnytával, s mit kapott tőle értékálló, művészi és nevelő örökségük <EW QIOZO Vállán tartja a világot, de szereti a virágot. Szívében tavasz, nyár dalol mikor virágot vásárol. Acélos ökle elsimul mikor a rózsák szirma hull. Arcára langyos fény verődik, ha a jövőjén eltűnődik. És ő a hős a gyárak mélyénj hite lobog a bányák éjén. Mégis mikor a tavasz nyit, virágok szövik álmait. Dénes György. Air. ^ riend játékai Szegény gyermekjáték fejedelmet jó ideje gyötri már a tény — gyáraiból folyó jövedelme mint még soha, oly szerény idén. Pang az üzlet. Veszedelmes helyzet. Melvin Friend úr homlokán ború. „Másnak teret, új piacot szerzett a dicső koreai háború...!" (Valahányszor válságban az érdek, nem segíthet más, csak fegyverek, s akkor meg kell érteni a népnek: „Ázsiából veszély fenyeget!") Tenyerébe rejti fáradt arcát. Néhány perc csupán és terve kész. Hogyha közös Friend és Truman harca, közös programm — a fegyverkezés. Szent a biznissz, szent az ő hazája, Friend szíve is honfi tűzzel ég; ha Amerika tőle úgy kívánja, mozgósítja gyárát, üzletét. Meg is fúvatja a csatakürtöt, hős igéje szájról szájra száll, s minden játékgyáros, árus, ügynök lelkesedve táborába áll. Friendi jelszó harcos szellemében kivész minden baba, hintaló: „Amerikai gyermekek kezébe pisztoly, ágyú s apró tank való." Lehet, Friend úr, megnő a profitja, de nem nő fel munkás fiatal, aki azért, mert ön úgy tanítja, zsarnokáért vérezni akar. Csak egyszer nyúl önként fegyveréhez: hogyha eljön a nagy számadás! S ön majd, Friend úr, akkor kap fejéhez — bizony... vermet önmagának ás. Lázár György. -Q földö OH jaro k PC • • • Én nem vágytam soha fellegekbe szállni

} ha néha megbotlott is a lábam. Az igazat akartam megtalálni, s sok év után végre rátaláltam. Nem érdekel, hogy más költők hogy csinálják, hogy futnak álmok után hasztalan és építgetik a maguk délibábját, színes nmekkel játszva, gondtalan. E földön járok én, hol a búzatáblák sárga kalásza várja a kaszát. Hol a földeket erős traktorok szántják, s meghallgatják a mások panaszát. E földön járok, hol őseim is éltek s meghaltak mind kohán, elcsigázva. E földön, melyről annyi csalfát meséltek régen az urak, borozva, pipázva. E földön járok, hol épülnek a gyárak és a nép csengő dala messze száll. A költő lelke itt mindent megtalálhat, Szeretlek Téged szívemből, Hazám! Oszvald Árpád.