Uj Szó, 1951. július (4. évfolyam, 153-177.szám)

1951-07-21 / 169. szám, szombat

/ 1951 július 21 ——— UJ §10 ^zétfiimnnkát végez Qžiila €i toll merek -ÍJ g ár b ÍM JELEŇA DMITRIJEVNA GYŐZELME Csillogó, feketeszemű, 19 éves fiatal lány áll előttünk. Bura Rózsi, a Stollwerck-gyár dolgozója. Ez a fiatal teremtés egyedüli a gyánban a nők között, aki bátran és magabizt'ísan férfimunkát vett át a gyár egyik műhelyében. A szocialista fejlődés folyamán elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a nők egyenjogúsításának írott törvénye megvalósul. Szlovákia óriási méretű iparosítása megkívánja a férfimunkaerők összpontosítását a nehéziparban, hogy felépüljenek és meginduljanak Szlovákia gigantikus üzemei. Ez a folyamat, amikor a férfiak munkáját női munkaerővel helyettesítik, nem megy minden zökkenő nélkül. Részben az asszonyok félnek ettől a munkától, másrészt a férfiak mély felháborodással utasítják vissza még a gondolatot is, hogy nő el tudná végezni az ő munkájukat. Bura Rózsi fiatalsága ellenére már 3 éve igyekszik kenyerét megkeresni. Munkáscsaládból 6zá,mazik, édesapja villanyszerelő és 4-en vannak testvérek. Amikor 16 éves korában elhatározta, hogy két keze munkájával igyekszik a család megélhetési terhein könnyíteni, nem kapott más munkát, mint napszámosi munkát künn a határban. Megpróbálta a szolgálást is, gyerekek mellett volt, magánosoknál. Azonban egy belső erő hajtotta az üzembe. Léván, aho! Bura Rózsi otthon van, ebben az időben a DESSERTA cukorkaüzlet magánszektor volt. Nagyon nehezen lehetett ott munkát kapni, különös protekció kellett hozzá. Egy alkalommal Bura Rózsi édesapja villanyszerelési munkát végzett a gyárban és ekkor elérte az akkori tulajdonosnál, hogv leányát, Rózsit felvették az üzembe. De mit jelentett akkor az üzemi munka a DES5ERTAgyárban? Csak szezonban dolgoztak és akkor is 12 napig munkában és 12 napig otthon volt. Ez a munkaviszony azonban megváltozott akkor, amikor a DESSERTA-üzemet államosították. Most már allandó munkaja volt Bura Rózsinak és a dessert-öntéshez került. Most már maga, Bura Rózsi folytatja visszaemlékezését. — Amikor az üzem állami lett, állandó munkása lettem a gyárnak. A munkások létszáma egyre emelkedett. Amikor az élmunkásmozgalom megindult, a mi csoportunk rögtön elhatározta, hogy versenyben fog dolgozni. El is értük ezt. — Hogy értétek el? — Ugy szereztem meg az élmunkás-könyvecskét, hogy az egész csoport összedolgozctt, jól előkészítettük a munkát, volt elég anyag, az anyagot kézhezadták és a munkaidő minden pillanatát kihasználtuk. — Hogy kerültél Ide a bratislavai Stollwerck-gyárbar — Egyszer a bratislavai gyár Igazgatója Léván járt, iátta, hogy hogyan dolgozom és megkérdezte tőlem, hogy eljönnék-e a bratislavai üzembe géphez dolgozni, egy férfimunkást helyéttesíteni. Én szívesen vállalkoztam rá és miután a lévai igazgatóval elintézte a dolgot, felhoztak ide. Bura Rózsi rátér első benyomásaira. — Amikor bejöttem ebbe a gyárba és körülnéztem abban a műhelyben, ahol most dolgozom, fuicsa érzés fogott el. Itt ez a műhely egymaga olyan nagy, mint Léván az egész gyár volt. Ennél a gépnél két férfi dolgozott. Az egyik férfimunkás még ott maradt és ő tanít be engem. Bizony, amikor az első nap bejöttem, egészen meg volt sértődve ez a munkatársam, hogy egy leányt hoztak oda a géphez, s azt állította, hogy a nőnek csak a fakanál való a kezébe s hogy lehet még csak gondolni arra is, hogy ezt a munkát egy nő el fogja végezni. Azonban rögtön hozzáfogott, hogy betanítson a munkafolyamatba. Utasított, hogy szedjek fondánt és rakjam be a katlanba. Ebbe a munkarészlegbe már volt nekem gyakorlatom. Azonban itt a katlan olyan, hogy a gép keveri, benne az anyagot és én szokva voltam kézzel keverni és ez már nagyon tetszett nekem, mert sokkal könnyebbé tette a munkámat. Munkatársam mindent türelmesen megmagyarázott, megtanított, hogyan kell a gőzt elzárni és kiengedni. Mikor a massza készen volt, akkor beleöntöttük az öntőgépbe. Ketten vittük a nagy vödörszerű edényt az öntőgéphez. Amióta itt vagyok, folyton azon töröm a fejemet, hogyan lehetne megoldani azt, hogy a massza magától folyjon be az öntőbe és ne kelljen ezt a nehéz edényt emelgetni. Miután munkatársam mindent megmagyarázott, bátran hozzáfogtam és elvégeztem a gép körül való munkát. Eleinte egy kevés selejtem volt, de már mošt egész jól megy a munka. Sőt mindjárt a második nap megdicsért a mester és az igazgató, hogy nagyon jól indulok. Az öntőgépből a krém a formákba kerül, ez már önműködő szerkezet és a másik oldalon egy lány szedi a kész dessertet. — Normára dolgozik már? — Reggel a mester felírja nekünk, hogy mennyi anyagot kell egy nap feldolgoznunk és ezt mi el is végezzük, — feleli Bura Rózsi, de szerintem ennél még sokkal többet is tudnánk elvégezni. hogy ha összedolgoznánk úgy, mint Léván a csoportunk tette. Ezenkívül az is baj, hogy a karéjra néha sokáig kel! várni, illetve nem hozzák fel folyamatosan. Én azonban igyekezni fogok meggyőzni munkatársaimat az összmunka fontosságáról és akkor itt is nagyobb teljesítményt fogok elérni. — Mi a véleménye a férfimunkáról, nehéz az egy nőnek? — Mosolyogva feleli Rózsi: — A munkám egyáltalában nem nehéz. Nem kell a nőknek félni a géptől. Csak figyelmesen kell dolgozni és ismerni a gépet. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor átvehetjük nyugodtan a férfimunkát. Én a magam részéről nagy kedvvel és örömmel csinálom ezt a munkát, büszke vagyok rá, hogy munkámmal egy munkaerőt' felszabadítottam a termelés fontosabb ágába, — jelenti ki Bura Rózsi csillogó szemekkel. — Én megmutattam a munkatársamnak is, hogy lány létemre megtanultam a gépnél dolgozni. A fizetésem is olyan lesz, mint a férfiaké, mert itt érvényesül természetesen a nők egyenjogúsága. Beszélgetésünk közben hozzánk jön Tulisz elvtárs, Bura Rózsi mestere. Tulisz elvtárs eltérően a maradi férfiaktól nagyon szívesen fogadta műhelyébe az új munkásnőt, mindent megmagyarázott neki és mindenben támogatja. Tulisz elvtáis megerősíti az elhangzottakat. Bura Rózsi az első nő, aki« vállalt férfimunkát és elismeréssel nyilatkozik a fiataj. munkásnő igyekezetéről és sikeres munká járól. Turi Mária. Mese a kedves almafáról Fiatal almafa állt a gyümölcsöskert közepén. Mosolygó, rózsaszínű lomb koszorúzta, bólogatott is vele barátságosan a szomszéd bokrok, fák és virágok felé. Azok pedig szerették kedvességéért és szépségéért. Mert igazán nagyon szép volt így, nyár elején, ahogy egyenes, karcsú törzsével, duzzadt rügyeivel hajladozott a puha szellő játékos fuvallatában. Még az útmenti jegenyék is kedvelték, pedig azok cseppet sem barátkozó természetűek. Fent, az ágak tetején kicsi fészek bújt meg, egy cinkeházaspár otthona. Ezek szerették csak nagyon a szép almafát, hiszen nemcsak kényelmes, árnyas otthont biztosított számukra, hanem legkisebb fiókájuk életét is megmentette. Ez úgy történt, hogv egyszer, amikor az öreg cinkék elrepültek élelemért, Csipike, a legfiatalabb pelyhes kis cinkegyerek, kíváncsian kihajolt a fészekből és zsupsz, máris zuhant lefelé. Talán össze is zúzta volna magát, ha a fa\ MMWIttWHM»M

M(

HHWMHt

MI

HMMWM SZÜDI GYÖRGY: Megy a traktor Megy a traktor, vas a talpa zörög, fénylik a csavarja. Egyet gondol, meg is áll, az útszélen rápipál. Egyet pipál, kettőt lépked, táncra kéri az ekéket, táncra kéri, teheti, vascsizmája van neki. Fos a csizma, vas a derék, vas a henger és a kerék. Vaskereke csupa lánc, illik hozzá ez a tánc. Illik néki, mért ne járja, még a Nap is őt csodálja — őt csodálja, őt lesl. vascsizmája nincs neki. idejében észre nem veszi és gyorsan alá nem tartja egyik vastag ágát. Ott a fa alján találták meg szülei az ijedt Csipikét és visszavitték a fészkükbe. Hálálkodtak is a kedves almafának és azontúl minden madár köszöntötte, ha elszállt fölötte. Megirigyelték ezt a népszerűséget a kert sötét lakói, a hernyók, kukacok és bogarak. Gyűlést tartottak hát egy káposztabokor tövében. A csúf, szőrös hernyó elnökölt: »Testvérkéim! — kiáltotta. — Meddig tűrjük ennek az almafának a pöffeszkedését!?« »Pusztuljon!« — kiáltott dörgő hangon egv nagyhasú cserebogár. »Ugy van!« — kiáltoztak a többiek is. »Javaslom tehát — folytatta a hernyó —, hogy még holnap hajnalban ostromoljuk meg ellenségünket, az almafát. Rágjuk le rügyeit, pusztítsuk el új hajtásait, szívjuk ki életadó nedveit!* Zajos helyeslés fogadta a felhívást. Kihallgatta azonban e gálád tervet egy kis szürke mezei veréb és ijedten reoült hírével az erdő tudós professzorához, a bagolyhoz, hogy tanácsot kérjen: hogyan tudnák megmenteni barátjukat. Uhu bácsi hosszasan töprengett, majd levette okuláréját és így szólt: »Az almafának nem eshet bántódása. Menj, verd fel álmából a környék öszszes madarát, mondd nekik, jöjjenek mind ide!« A kis veréb sebtiben elszállt és sorra bekopogtatott minden egyes fészekbe. Pislogva, álmosan ébredtek az alvó madarak, de amint.meghallották, miről is van szó, indultak nyomban. Még pirkadat előtt egész madárhadsereg állt készenlétben a nagy bagoly odúja körüli fákon. Fürjek, csízek, pacsirták, fecskék, verebek, cinkék üldögéltek harcrakészen az ágakon és amikor a távol hegy mögül kiszűrődött az ébredő nap legeslegelső sugara, mind szárnyra kaptak. Sistergett a hajnali levegő a bátor' kis madárharcosok szárnvcsattogásától. Jó is, hogy igyekeztek, mert a sok ocsmány hernyó és kukac már kúszott, mászott felfelé a fa törzsén, páncélos cserebogár, egyenest neki az almafának. Hiába hajladozott ijedten erre-arra, nem tudta leseperni magáról undok támadóit. De ekkor váratlanul lezúdult rájuk a segítségethozó madárcsapat. Csőrükkel karmaikkal csípték, ütötték a sok férget. Olyan bátran hadakoztak szeretett barátjukért, hogy egyetlenegy bogár, hernyó sem maradt életben. A madarak pedig a győzelmes ütközet után hazatértek fészkeikbe. Mikor a többi fa, virág felébredt, már nyoma sem volt a hajnali csetepáténak. Legfejlebb csak azon csodálkozhattak, hogy e reggel a madarak valamivel később ébredtek fel, mint máskor. A kedves almafa pedig épségben áll ma is, díszéül a tarka kertnek. Irta: Utas Tibor Amikor Leningrádban, a Kirovgyárban először beszélgettek a műhelyekben az esztergályos munka gyorsítóiról, Bertkievics követőiről, az egyik öreg csiszolómunkás odaszólt a munkapad melletti szomszédnőjének: — Ez a beszélgetés, Jeléna Dmitrievna, nem vonatkozik miránk. Nálunk nem lehet gyorsítani a munkát. A munkásnő hallgatott. Neki más volt a véleménye, de nem akart az öreggel vitatkozni. A következő napon sokáig elbeszélgetett a mesterrel, aki szokása szerint mogorván nézett maga elé, de végűi is így szólt: — Jó, rendben van! Igaz, hogy a ml városunk harcos város, de a mi szakmánk nem a harc ... No, de ha annyira akarod, próbáld meg! Ezzel a csiszoló Dmitrievna életének új korszaka kezdődött. Tizenkét éve dolgozott már a gyárban és tudta, hogy a munkában fő a pontosság és a gyorsaság. Hogy ezt az ember elérhesse, nemcsak időre van szükség. Mert a gyorsasághoz csak gyakorlat kell, de az eredmény egyik nagyon fontos előfeltétele, hogy: az ember szeresse is a munkáját. Dmitrievna minden lehetőséget számításba vett előkészületei során. Azt tartotta lényegesnek, hogy munka közben egyetlen felesleges mozdulatot, egyetlen pillanatot se kelljen elvesztegetnie. A kíséret elején Dmitrievnában kétségek merültek fel. De lassanként látta, hogy megy a munka és a csiszolt fémrészeket negyedannyi idő alatt készíti el most, mint előbb, s mint munkatársai. — A mi Jelénánk nem száz, hanem kétszáz százalékra használja ki a munkanapot — mondta a műhely vezetője. Egyik napról a másikra Dmitrievna lett az üzem legismertebb embere. A munkások elgondolkozó, komoly arccal figyelték és dolgoztak. Egy napon Jeléna ünneplő ruhában jött a műhelybe. Fiatal tanítványa, Nazárova munkásnő megkérdezte: — Mi az, születésnapja van? Jeléna mosolygott: — Eltaláltad — aztán hozzátette. — Tudod, kiknek csináljuk a gépeket? A szmolenszki kolhozosoknak. Akarsz két normát teljesíteni? — Megpróbálhatom — felelte a fiatal lány. A mühelymester meghallotta a beszélgetést és félrehívta Jelénát. — A munka nagyszerűen megy. Mégse készülünk el vele a munkaidő végére. Mit gondolsz, beleegyeznek a többiek, hogy ma munkaidőn túl is itt maradjanak a munkapadok mellett? Amíg csak meg nem csiszoljuk az utolsó részletet is? — Meglesz. Ha én nem megyek haza, a többiek is maradnak. Miközben biztos kézzel és biztos Napközi otthont kapott Bögellő Hogy ezt az örvendetes hírt közölhessük, nagyon nehéz harcokat kellett megvívnunk. A legnagyobb nehézség a lakáskérdés volt, mivel az otthonnak megfelelő lakásokat az úri osztályhoz tartozók vagy a kapitalisták lakják. A járási egészségügyi ügyosztály az állami iskola mellett lévő tanítólakást szemelte ki a napközi otthon részére és ebben a lakásban Gálfy Béla református rektor lakott. Mivel azonban ő már nem folytatott tanítói munkát, C6ak inkább vallásos estéket rendezett odahaza, a hatóság felszólította őt, hogy a négyszobás lakást adja át, mivel ő nem végez produktív munkát. A vallás is azt tanítja: imádkozzál és dolgozzál! Azonban -a rektor, a helybeli lakásbizottság felszólítása után, hogy záros határidőn belül hagyja el a lakást, a helybeli reakció bujtogatására figyelembe 6e vette. Ezekután a járási és helyi bizottság karhatalommal elszállította őt Körti-szigetre, amely a saját birtoka. Ez a gazdaság 90 hold földből, gyümölcsösből és egy 6zép lakásból áll. Igy történt, hogy a farkas is j3V lakott és a bárány is megmaradt. A mi gyermekeink gyönyörű, egészséges napközi otthonhoz jutottak és ő sem lett tulajdonképpen megrövidítve, mert a birtokára szállították. Természetesen a helybeli reakció nem tudott ebbe könnyen belenyugodni, hogy szeretett „tanítójukat" kiköltöztették a faluból és tovább folytatták mérgező muhnkájukat. Azokat az Surrogva röpködött ezernyi egyéneket, akik munkára jelentkeztek a napközi otthonba, megfenyegették, hogy kiforrázzák a szemüket, ha be mernek menni a napközi otthonba. Természetesen ezek a becsületes dolgozók ezektől a fenyegetésektől nem ijedtek meg. 4mikor a napközi otthon alkalmazottait nem sikerült nekik megfélemlíteni, akkor az édesanyákat vették munkába. A szülőkkel el akarták hitetni, hogy a gyermekeik „államosítva" lesznek. A napközi otthon állami, — mondogatták — a gyerekek is az állam tulajdonává lesznek és szabadon rendelkezik velük. Sőt elviszik őket Oroszországba. Mindezen aljas és hazug híresztelés ellenére a felvilágosodott szülők teljes bizalommal népi demokratikus államunk iránt, beírattak 43 gyereket a napközi otthonba, akik örömmel élvezik úi, szép otthonukat. A szülők tisztán látjVk ezen propaganda aljas szándékát és tudják azt, hogy a napközi otthonokban nem a gyermekeket államosítják, hanem népi demokratikus rendszerünk vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül a legmesszebbmenően gondoskodik gyermekeink jólétéről. Államunknak az a szándéka, hogy minket anyákat tehermentesítsen és megkíméljen a sok gondtól, ami eddig mindennapi munkánk mellett a vállunkra nehezedett. Ma már nem kell gyermekeinket bezárni az üres lakásba, vagy a szomszédasszonyok felpanaszolt segítségét igénybe venni. Ezért tisztelet és hála Pártunknak és szeretett köztársasági elnökünknek, Klement Gottwald elvtársnak. Nedus Gézáné, Bögellő. szemmel vizsgálta meg a munkapadot, végiggondolta életét • Egy szép napon elbúcsúzott szüleitől s arra kérte őket, ne haragudjanak rá, de ő bemegy a városba: gyárban akar dolgozni, akár napszámosként is. Apja megpróbálta lebeszélni: — Miért akarsz a városba menni? — kérdezte. — Most már itthon se kell kínlódnod, mint ahogyan régen, a kolhozélet előtt, a szegény paraszt veszkődött. De Jeléna úgy gondolta, számára csak a gyárban nyílik igazi jövő. Három hónapon keresztül cipelte a munkapadokhoz a bádogot, a vasat, de a nehéz munka alatt is volt ideje szétnézegetni és sok mindent észrevett. Amikor felszabadult egy hely az egyik munkapadnál, amely traktorokhoz szükséges alkatrészt készített, félénken kérte a mestert: — Állítson oda engem ... Azt hiszem, menni fog a munka ... A mester jól megnézte Jelénát éa beleegyezett. Technikai tanfolyamra iratkozott fel... Két év múlva, amikor levizsgáztatták: esztergályosnak minősítették a harmadik fizetési fokozatba. Másik műhelybe került. Büszke volt új szakmájára. De itt érte az első csalódás is. -Kiderült, hogy nagyobb szükség van csiszolókra, mint esztergályosokra. Nagyon elkeseredett, de azt mondta a csoportvezetőnek: — Állítson be engem csiszolónak. A vezető régivágású munkás volt, nem akarta megérteni és azt válaszolta: — Nekem nem nő kell ide. A csiszolás nem harisnyakötés. A mi munkánk nem gyönge asszonynak való. A „gyönge asszonynak" eszébe se jutott, hogy megsértődjék és otthagyja a munkát. Különben is — a gyárvezetöség támogatta. A végén a munkavezető is beleegyezett, de figyelmeztette: — De nehogy azt gondold, hogy itt dajkálni fognak téged. Hozzám hiába szaladgálsz majd minden apróság miatt. Jeléna fokozatosan elsajátította a munka alapját: megismerkedett a munkapaddal. Egyszer az egyik munkás megállt a háta mögött. Egy ideig elnézte ügyes, gyors mozdulatait, aztán megszólalt: — A mühelyfönök érdeklődött Irántad. Azt mondtam neki, jól dolgozol. Ez volt első győzelme. A kis szmolenszki parasztlány egyenrangú tagja lett a hatalmas gyári családnak. Később belépett a Kommunista Pártba. Még a személyes boldogságát is itt, a gyárban érte el: gyári munkástársához ment fe. leségül. Ekkor kitört a háború és a német fasiszták tönkretették a békés családi életet. Az átvirrasztott éjszakák a munkapad mellett, amikor a gyöngeségtől már szinte összeroskadt az ember, csak a keze kemény és a szeme biztos, mert minden emberi érzés között a leghatalmasabb: a Haza iránti kötelesség. Jeléna Dmitrievna nehéz időket élt át, de nem vesztette el erejét akkor sem, amikor megtudta, hogy a férje el. esett a Leningrádért folyó harcokban. Az ellenség fölött aratott nagy győzelem után minden energiáját a munkába fektette. És a gyorsaság volt a jelszava. Gyorsaság! Ez a sző felhívásként hangzott és azt jelentette, hogy a Sztahánov-mozgalom új, sokkal magasabb fokot ér el. Dmitrievna, a csiszoló, megértette a gyorsaság fontosságát és arra vigyázott, hogy munka közben le ne csökkenjen a minőség. Egyízben a műhely vezetője ki is jelentette: — A mi sztahánovista Dmitrievnánk a leggyorsabban dolgozik. Ma öt csiszolómunkás feladatát végez, te el. Dmitrievna a sztahánovisták iskolájának a vezetője lett. A tanulók száma egyre növekedett. Nemcsak a munka minőségének emelésére oktatta tanítványait, hanem a gyorsaságra is ... Ma már Dmitrievna munkájának eredménye az összes gyárak közkincse lett. A termelés dicsősége — a munkának ez a magas jutalma — a szovjet embert nem szédíti meg, hanem inkább arra ösztönzi, hogy még jobban értékelje és tisztelje a kollektíva munkáját, amely őt nevelte és az első sorokba juttatta. Az alkotók lelkesedése még erősebben fejleszti a kezdeményezést, sorokba rendezi az újítókat, de most már nem is egyéneket, hanem egész csoportokat.