Uj Szó, 1951. június (4. évfolyam, 127-152.szám)

1951-06-02 / 128. szám, szombat

4 PALOTAI BORIS: OJ(tiuip(iif(/ci (egi/zeltk ujsza Mondd elvtárs, mit teszel a béke megvédéséért? 1951 Június 2 Zsebem tele céaulácskákkal, kitépett irkalapokkal. Esténként megpróbálom elrendezni a halomnyi papirost, melyek mindegyike egy-egy emberéletet zár magába. Sebtiben odavetett szavakból próbálom kihámozni azt az izgalmas folyamatot, amely a változást jelzi. Hevenyészett mondatokból öszszeállítani azoknak az embereknek a képét, akik az építkezés forró lendületében kiteljesednek. Vegyük hát elő a jegyzeteket: Gyermek született Dunapentelén. Kiegészítem, ami a szűk jelentéshez hozzátartozik. Ez az első gyermek, aki a születő városban világrajött. Aznap este, amikor megalakult az egységes pártszervezet s hazafelé igyekeztünk a taggyűlésről, valaki izgatottan újságolta: — Az egyes kockában gyermek született! Nagyokat cuppogott talpunk az agyagos sárban, úgy szaladtunk az egyes kocka elé megkérdezni a főorvost, hogy érzi magát az új pentelei lakos. — Szerencsés gyermek, — jegyezte meg egy kőművesasszony. — Dunapentelén látni meg a napvilágot, a nagy építkezések idején! — Burokban született — toldja meg egy sztahanovista kőműves. — Mert hogy ez az első gyermek a Dunai Vasműnél. Sokáig tárgyalták, milyen boldog asszony Bodnár Béláné, vajszlói segédmunkás felesége Es milyen boldog ember lesz a gyermeke, aki sohasem feletheti el, milyennek kell lenni annak, aki egy születő város születő pártszervezetét köszönti első hangocskájával. Ez is akkor este történt A taggyűlésen sorra emelkedtek fel az elvtársak és ígéretet tettek, hogy takarékoskodnak az anyaggal, mindenki a maga területén vigyáz a jó munkamegszervezésre, arra, hogy a legjelentéktelenebbnek látszó anyag se menjen kárba. Amikor hazafelé igyekeztünk, elmondtam Zsuzsinak, egy ácsátképzős lánynak, aki a szomszéd szobában lakik, hogyan folyt le a taggyűlés. Figyelmesen hallgatta, újra meg újra kezébe vette a zsebkendőjét, gombóccá gyűrte s anélkül, hogy használta volna, visszadugta a zsebébe. Szótlanul nézett rám. Majd kinyitotta a kis vaskályha ajtaját és hozzáfogott megrakni a tüzet. Máskor benyúlt a szalmazsákba, kikotort egy marék szalmát s azzal gvujtott alá. Most megállt a keze félúton, kis habozás után visszaigazította a szétzilált szalmát, gondosan elsimította s szinte ijedten mondta: — Nem pocsékolom többé a nép vagyonát. Holnaptól fogva papirt készítek ide. S másnap Zsuzsi dörmögve szedte fel a deszkaszálakat a földről. — Hogy van szívük sárbatiporni ezeket a jó kis deszkákat. — Az alagsorba cipelte, gondosan egymásra rakta őket s közben haragosan morgott... — Hát ki taposta sárba a deszkákat? — kérdeztem tőle. — En, — mondta s a felháborodástól könny futotta be a szemét. * Dani, a füstösképű, olajosbőrű muzsikuscigány is tollhegyre kívánkozik. Három társával együtt érkezett meg, hónuk alatt hegedűt szorongattak, hajukat vörös kendövei kötötték hátra. — Valami könnyű munkát tessék nekünk adni, keziccsókolom, mert mi muzsikuscigányok vagyunk — ezzel állított be Dani. Kubikusmunkára osztották be őket. Sehogysem ízlett nekik. Savanyú képpel jelentkezett Dani a munkavezetőnél. — Nem szeretünk mi odalent a földben kapirgálni, keziccsókolom, mást tessék nekünk adni. Sok baj volt Daniékkal. Kettő közülük vette a batyut s odébbállt, Egy hét múlva visszajöttek. Aztán megint elillantak. Egy szeles, esős novemberi napon Ismét beáKítottak. Dani vezetésével esténként sorra járták a barakkokat, álluk alá kapták a hegedűt é» muzsikáltak. Megkérdezték, kinek ml a nótája s rázendítettek. Utána persze tányéroztak. A vállalatvezető maga elé citálta Danit, Jól megmosta a fejét. Dani sehogysem értette, mért nem lehet itt tányérozni. — Ha egvszer muzsikáltat magának! — ezt hajtogatta. Aztán megérkeztek innen is, onnan is a DISZ-fiatalok s kézbevették Danit. Sörös Jancsi kölcsönadta neki az egyik pokrócát, mert Dani éjszakánként kegyetlenül fázott. Mező Sándor bevette a brigádjába, amitől Dani szurokfekete szeme felfénylett. Nem tudta pontosan, inkább csak érezte, mekkora tisztesség bekerülni egy ilyen brigába. S a fiúk tanítgatni.^ kezdték. Leszoktatták a keziccsókolomozásról, a hízelkedésről, meg arról, hogy amikor a többiek reggel talpraugranak, nyögve a másik oldalára forduljon. Megtanították lelkiismeretesen dolgozni, biz-/ tatták, nógatták s nem fukarkodtak a dicsérettel sem. Valamelyik nap találkoztam Danival. Alig ismertem rá. Rendesen megnyírt fején ellenzős sapka. A festői rongyoknak, szakadtülepű nadrágnak, dróttal öszekötötözött kabátnak nyoma sem volt már. Sötétkék kezeslábas feszült rajta. — Mi újság, Dani? — kérdem tőle. — Hát... — füligszabad a szája, a társára sandít. — Száztizenhét százalékot csinálok. Megkérdezheti. — És muzsikálni szokott-e még? — Szoktam bíz én. — Elhallgat, kétszer is nyitja a száját, látszik rajta, hogy nehezen formálja meg, amit mondani akar. — Most már társadalmi munkában muzsikálok. * tlndul a vonatod, Andrisa, ezt a címet írtam fel. S most megpróbálom visszaadni a napnak minden izgalmas boldogságát, amikor a társai figyelmeztették Bagi András betonozót, hogy szedelődzködjön már, indul a vonatja. Délben kellett volna vonatra ülnie, mert Kecskemét mégsem a szomszédban van. Degeszre tömött aktatáskával ott állt Bagi András a mechanikai műhely vasbeton vázára boruló gerendaerdő előtt és akárhogyan is akarta, nem mozdult a lába onnan. Mert a mechanikai műhely első csarnokának tartó oszlopai ott csillogtak a magasban s a hatalmas szerelőállvány min^ valami mesebeli szörny előrekúszott. Régen lefújták a munkaidőt, de senki nem vette észre Felfelé nyújtott nyakkal meredtek az óriás alkotmányra, amely végtelen megfontoltsággal mozdult el a helyéből. A vajúdás pillanatai voltak ezek. A csörlő fekete drótkötelei mint az inak megfeszültek, nyögéshez hasonló csörömpölés hallattszott s a szerelőállvány mögött szabadon bukkantak ki a vasbetongerendák, a Dunai Vasmű elsőszülött oszlopai. Bagi András kezefejével törülgette a verejtéket a homlokáról. — Hát ezt már nem hagyom itt — mondta. — Lekésel te, — figyelmeztették. — Majd hazakeveredem. Mariska megérti, ha elmondom neki, hogv ez tartott engem itt! — S állával felfelé mutat, a büszkén ívelő vasbetongerendákra. S harsányan, egészségesen felnevet. Nemrég voltam otthon a falumban. Alig ismertem rá ennyi év után. Rendezett útja van, az embereket is mintha kicserélték volna. Olyan a falu, mint egy hangyaboly. Uj iskola, nagy világos kultúrotthon, a határban traktorok szántanak pöfékelve, mindenki dolgozik. Egyik nap az erdőbe mentem sétálni, megnéztem a vadászházat, ahová annyi ebédet hordtam az uraknak, s hazafeié a kis nyirfaerdőn jöttem át. Sokat beszéltek az emberek erről az erdőről, meg Szabó Pistáról, aki most a tanács elnöke. Még jól emlékszem a történetére: A fű zöldelve bújt elő a hegyoldalon, az erdők szélén, ahol érte a nap, s benn az erdőben is kezdte nyújtogatni az ég felé vékony szálait, s itt-ott apró csomókban zöldeltek a harasztok között. Bent az erdőben csattogott a fejsze, a fűrész foga a vastag fában, fahasábokban dudorászott. Nagy Istók, az erdő gazdája kint járja az erdőt, s nézi az embereket, hogy dolgoznak. Néha oda-odemegy közéjük, leöl ax egyik tónkra, « pipafüstjén keresztül figyeli 5ket, feléjük bökve a pipát, ha beszédbe elegyedik velük. — Jó hangja van a fflrészteknek, Jó acélból készült

;.. — mondja, eztán mikor újból megtömte a pipáját, odanyújtja a zacskót az Sreg Halasinak — na tegyen * pipájába, kóstolja meg... Az öreg Halasi űgy néz felé, mintha azt hinné, hogy álmodik. Mi at hiszen sosem jutott még az eszébe eddig, hogy megkínálja valamelyiküket is abból a dohányból, amit az 6 kezük ültetett el, kapált ,meg, azután odanyúlt a zacskóért, s rágyújtott. Nagy Istók .'elállt, aztán elköszönt. Nem kell neki itt lenni most, minek, hiszen akkordba dolgoznak az emberek, hanem sietnek, n«m keresnek. v (k) A Vörös Hadsereg-üzem dolgozói a békeív aláírása előtt gyűlést tartottak. Ezen a gyűlésen megmutatták, hogy milyen elszántan, őszintén sorakoznak fel a béke védelmére. A járási pártszervezet delegátusa, Rusin elvtárs ezeket mondotta a békeív aláírásának fontosságáról: — Nekünk dolgozóknak tudnunk, kell, hogy mit jelent a béke és miért kell harcot folytatnunk a nyugati imperialista háborús uszítók ellen. Népünk nem felejtette el, mindazt a roszszat és gonoszat, amit a náci fasiszta fenevadak a dolgozó népre zúdítottak. A második világháború gyászosz nyomokat hagyott sok millió ártatlan ember szívében s mi munkások nem akarjuk, hogy mégegyszer megismétlődjék. A mi üzemünknek a béke hatalmas bástyájává kell lennie. Üzemünkben nemcsak formaság legyen a békeívek aláírása, hanem tudatosítsa valamenynyiünkben, hogy mit jelent a háború. Kérdésemre, hogy miként fejtettek k

1 felvilágosító munkát az üzemben, az üzemvezetőség egyik tagja a következőket mondotta: Megszerveztük az agitációs párokat s a műhelyben a gépek mellett is folytattuk a felvilágosító munkát. Es annak az lett az eredménye, hogy a munkások nemcsak aláírták a békeívet, hanem sorra vállaltak kötelezettségeket. Kötelezettségeket vállaltak, hogy az üzem a legjobb eredményeket éri el a termelésben mind mennyiségben, mind minőségben. További célunk a munkaverseny kiszélesítése és a munkaversenyben a legmagasabb százalék elérése. Az üzemben az abszenciát, valamint a fluktuációt a legalacsonyabb százalékra csökkentjük, ígérték a munkások. A mérnökök, technikusok szintén kötelezettséget vállaltak, hogy előadásokat fognak tartani a munkásoknak és ismertetni fogják minden szakmunkással a rajzokat és terveket és még szorosabban fognak együtt dolgozni a műhelyben dolgozókkal, mint eddig. Ezenkívül a műszaki rajzolók és technikusok kötelezettséget vállaltak, hogy két héttel hamarább befejezik a rajzokat és ezzel is meggyorsítják a munka menetét, mert így lehetővé válik, hogy az anyagot hamarább megkapják. Az üzem dolgozói elhatározták, hogy egy napot fognak dolgozni brigádmunkában a béke megvédése érdekében. A szocializmushoz, a békéhez való ragaszkodásukat azzal is kimutatták, hogy Szlovákiában versenyre hívják ki az összes nehézipari gépüzemeket a legmagasabb százalék elérésére, a tervteljesítésbén. Továbbá a műhelyekben versenyezni fognak a legjobb mester és a legjobb műhely címéért. Ahogy beszélgetek az üzem vezetőségével, odaérkezik Bástyán László műszaki rajzoló. Egy elvtárs mindjárt megállítja: — Várj egy pillanatra, kérdést intézek hozzád. — Szívesen. Remélem tudok rá válaszolni, — mondja Bástyán műszaki rajzoló. — Mondd elvtárs, mit teszel a béke megvédésért? — Elég fontos kérdés. A béke megvédésére egy újítójavaslatot nyújtottam be, — hangzik a válasz. Megkérjük valamennyien, hogy mondja el az újítójavaslatát. •— Szóra sem érdemes, — szabadkozik Bástyán műszaki rajzoló. — De azért elmondom, ha érdekel benneteket. Az újítási javaslat a bányakocsik szerelése. A bányakocsi kerekeibe a csapágyakat s magát az előkészítő ke.eket a tengelyre azelőtt kézzel, megfelelő ráhúzó csavar segítségével szerelték. Mivel ez a munka hosszadalmas volt és láttuk, hogy ez a módszer nem felel meg a fokozott szocialista termelésnek, Novabilszky elvtárs, a lakatosműhely vezetője gondolkodni kezdett a munkának gépesftésén. Az ő elgondolása alapján szerkesztettem egy gépet, amellyel másodpercek alatt fel lehet szer lni a tengelyre a kerekeket. Az eljárás a következő: A kerékbe a csapágyakat hydranikus sajtóval préselik, az így előkészített kereket ráhelyezik a szerelőgép kéi kiálló csapjára, amely csapok padhc.gyben (krinerben) végződnek és rúgózó nyeregbe vannak szerelve. A tengelyt elhelyezzük a két pailhegy közé, bal és jobb menetén orsók segítségével összetoljuk a két 6égházán ... szólt vissza Halasi. — De ha nekünk kell valamit elintézni, akkor sohasem megyünk olyankor, amikor őszeríntük a hivatalos idő van. Egész délután szótlanul ment a munka, amíg csak nem alkonyodott, akkor azután hazafelé indultak. Most az úton sem esett szó semmiről sem, nem úgy mint máskor, hogy még a kapargáló varjakat is felhessegették. Másnap es!e, mikor szedelözni kezdtek, az öreg Lukács halkan beszélni kezdett. — Ne higgyétek, hogy én ellenetek vagyok, de hát mit tudok én tenni, nekem is úgy parancsolnak, mint nektek- Ha meg ez a munka se lesz, mit csinálunk? Az este beszéltem még az Istókkal — folytatta, — ne higgyétek, hogy rossz ember. Megengedte, hogy szedhetünk fát. minden este szedhetünk, amit a szarkák letörtek ... Valaki elnevette magát, azután megszólalt: — Aztán mondja már Lukács bácsi, honnan tudjuk meg, hogy melyiket törte le a szarka? Erre mindenki nevetni kezdett. Az öreg zavarba jött, egyet köpött, megrántotta a tarisznyáját, majd így 6zóit: — Az ördögöt abba a szarkába, csinálunk kampót, letörjük vele a száraz gallyakat, amit elérünk, s ráfogjuk a szarkára. — Nevetni kezdett 5 is. * Április végrefelé jártak már, mikor Szabó Pista egyik ebédezós közben odaszólt Imrének. — Imre bátyám! szeretnék valahogy egy kis nyírfát szerezni, tudja Esztinek ... — Ahá, Májusfának gondolod ágy-e? — kérdezte. — Aimak szeretném ;.. örülne neki, hiszen álmodni se merné, hogy mit forgatok a fejembe, mikor májusfájuk csak a gazdag lányoknak van, sok cifra pántlikával. — Majd megpróbálunk valamit — mondta Szabó Imre. A hónap utolsó napján, mikor végeztek a munkával, Imre odaszólt Pistának. — No, gyere, megnézzük milyen nyirfái vannak Nagy Istóknak. Mikor végre kiválasztották a legegyenesebbett a legszebb tartásút, kivágták s vál'uikravették, s elindultak a csillagos ég ?latt, a fák között hazafelé. Mikor" a faluhoz értek, letették a cserjés szélén. nyerget, amíg a kerekek feszesen nem ülnek a tengelyen. Ezzel az újítással elértük azt, hogy nagy mértékben meggyorsítjuk a szerelést és teljesen kiküszöböljük a tengely és a csapágyak megrongálását. Maga a gép előállítása olcsó, mert hulladékanyagból szerelhető, régi alkatrészek felhasználásával. Megtakarítottunk vele egy munkaerőt, a munkaidő megtakarítás pedig minden tengely szerelésnél 15 percet jelent. A műhelyben folyik a szorgalmas munka, a gépek mellett folytatott beszélgetésnél rátérünk újra a békeív aláírásának kérdésére. Lackó Gyula 27 éves marós, aki normáját 140 százalékra teljesíti, a békeív aláírásának fontosságáról ezeket mondja: — Én, mint fiatalember átéltem a háborút. Nekünk dolgozóknak az alkotómunka a fontos és nem a rombolás. Mert a háború csak szenvedést és nyomort hoz. A második világháborúban szenvedtem, de nem tudtam, hogy miért s minket dolgozókat akkor sem fűzött semmi érdek a háborúhoz s ugyanugy nem fűz most sem. De nemcsak Lackó elvtárs vélekedik így, sokszázmillió békeharcos emeli fel szavát, az imperialisták gaz háborús tervei ellen. Megkérem Hren József elvtársat, hogy mondjon valamit arról, amit látott és tapasztalt a második világháborúban. — Sok szomorú dolgot láttam, saját szememmel — mondja — láttam, hogy az SS-ek hogyan romboltak, fosztogattak s gyötörtek ártatlan embereket, asszonyokat, gyerekeket. Egyik legszomorúbb emlékem, a náciktól felgyújtott laktanya, amelyben az ott fogva tartott emberek bennégtek, csak azért, mert a nézetük nem egyezett a náci barbarizmussal. Később láttuk az összeszurkált és megcsonkított holttesteket. Ezért írjuk alá a békeívet, mert nem akarjuk, hogy újra ártatlan emberek vére folyjon, nem akarunk rombolást látni és meg akarjuk védeni, amit hat év alatt felépítettünk és a békés szebb jövőnkért is síkra szállunk. Ezért nemcsak aláírjuk a békeívét, hanem támogatjuk a béketörekvést. A termelékenység fokozásával. És kötelezettségvállalásainkkal kifejezésre juttatjuk a sžocializmushoz, a békéhez való ragaszkodásunkat. Éjfél után Pista, Kis Jóskával, a cimborájával együtt kiment és behozták a nyírfát, Esztiék udvarára, s nekiláttak, hogy csendesen megássák a gödröt, s feldíszítsék a cifra pántlikákkal a fát, s beleállítsák a gödörbe, hadd lobogtassa az éjszakai szellő, hadd nézzenek nagyot az emberek reggel, mikor meglátják, hogy Esztinek májusfája van. Eszti nem akart hinni a szemének, de az egész falu sem, mikor híre jutott a májusfának. Mikor délfelé Nagy Istók elment a ház előtt s meglátta Esztit, odakiáltott neki. — Sftép májusfád van te lány! Esztinek csak akkor jutott az eszébe, hogy Pista, hogy i.s szerezhette a fát, s alig várta a» estit, hogy megkérdezze. Nagy Istók lóra ült, s úgy ment kl az emberekhez az erdőbe, azok, mikor látták, már messziről, hogy jön, odaszóltak Pistának. — Pista jön, Te, nem lenne jobb, ha az erdőbe mennél addig? — Én-e, csak jöjjön, nem fékk én, — ezzel tovább vágta a fát. Nagy Istók köszönt, nézte az embereket s lassan odament Pista .mellé. — Szép májusfát vittél annak a jánynak te Pista, — 6 nagyot nevetett a szeme közé — szentségemre, hogy szép fa, ilyen csak az én erdőmön nő. De úgy gondolom, hogy megéri azt az egyheti napszámot, amit érte dolgozol, igaz-e? — ezt mondva nevetése megmerevedett az arcán. Pista nagyot nyelt, aztán erősen a szeme közé nézett Nagy Istóknak, úgy válaszolt. — Szóval akkor mához egy hétre nem leszek adósa! Rendben van..: Nagy Istók bólintott rá. Pisi a meg nagyot köpött, amikor a gazda eltávozott. Estére Pisita átment Esztiékhez. — Ugyan Pista, hát megértem én neked ennyit, hogy egy hétig dolgozz, — szólt Eszti. Pista egyldeig szótlanul állt, majd megölelte Esztit a májusfa alatt, megcsókolta az arcát, aztán halkan a fülébe súgta: — Még többet is, hiszen hun van az megírva, hogy csak a gazdacoknak lehet májusfájuk. Felnéztek a fára, a szélben táncoló pántlikákra, majd a csillagos égre, s Pista ekkor így folytatta. — Meglátod, hogy eljön az az idő, amikor a miénk lesz minden, úgy mint az a sok-sok csillag az égen oda fen L Májussá Irta: KISS ROZALIA.| Az emberek nagyot köptek utána, i mikor elment, aztán nekiláttak a munkának, hogy meglegyen a családnak a betevő falatja Mikor elérkezett az ebéd ideje, leültek a farakásra és hozzáláttak a hazulról hozott ennivalónak. — Nem jó ez így emberek... — szólt Szabó Imre, evés közben s közben apró szalonnát vágott a nagyobb darab kényéi hez. — Bizony nem csináljuk jól — hajtogatta. — Miért, te Imre? — nézett felé sandítva az öreg Lukács, aki mint afféle munkavezető dolgozott mindig, mióta megöregedett Nagy Istóknál. — Mit nem csinálunk jól? — Ezt a fát-e — elnézett a kivágott fákra, meg a sűrű erdő felé. .— Azt, hogy mink itt görnyedünk, aztán az asszony meg ha nincs fa, foghatja a kötelet, aztán úsgyi, mehet az erdőre, hozhatja haza a hátán, ha bírja. Mert nekünk még az irtásgallyat se lehet hazavinni, nemhogy egy kis tőkét szedhetnénk, ami úgyis itt rothad el a földbe. — Hát nem vihettél-e haza egy kocsi tőkét te elégedetlen a télen is? — nézett az öreg Lukács Imre felé. — Vihettem én. Egy teljes álló hétig dolgoztára azért, hogv kivághattam a föld mélyéből, meg, hogy a gazda szekere hazavitte az udvaromra ... Ai emberek saótlanul vágták a ke>nyeret ettek. Az örtg Lukács boszszánk odva nézett k&rul, aztán felfortyant. — Az istenit a kutya pofádnak, mit locsogsz annyit te elégedetlen... Halasi, aki nem sokkal volt fiatalabb az öreg Lukácsnál, bekötötte a megmaradt ennivalóját, » halkan mondta: — Azért, ba meggondolom, igaza van Imrének. A többi ember bólogatva adott Igazat az öreg Halasinak, aztán felálltak, s mentek tovább vágni a fát. — Aztán mit tehettek? — nézett utánuk Lukács. — Nagy Istóknak nem sokat, mert még ezért se büntetik meg, hogy ilyenkor vágjuk a fát, hiszen ped'g már a rügye is pattogóban van. Ki árthat neki, akivel paroláznak a kőz-