Uj Szó, 1951. február (4. évfolyam, 27-50.szám)
1951-02-21 / 44. szám, szerda
UJS 20 1951 február 362 GYEMJAN BODNIJ: Jelentés a XVII. Pártkongresszusra Költő vagyok, egyszerű fából. A jellemem: egyszerűség; Jelentéseim Q világról: Versek — ódámon, szatírámon Felzeng a sok-sck hősi év. Hozok jelentést én naponta S ahogyan győzi két karom, Ügy harcolok, sebeket osztva, A harcban nincsen irgalom. Biztos, kimért minden csapásom, El nem kábít a győzelemNézzétek! — így büszkélkedem — Nem retten vissza, aki bátor, Jelét mellemen viselem. Vidáman küzdök verseimmel, Száguld e könnyű friss csapat, Űjságot írok, s híreimben Erőm komoly sikert arat. Tükröt tartok minden dologra: Megmutatom, hogy szertehull, Oszlik az ellen darabokra — Elpusztul, megdől, ami ócska S viharként támad, ami új. A munkások a nép hatalma S az élő Lenin oldalán A győzelem magasztos harca S a hősi munka frontja áll! A trock izmust elűztük — hulla, Eltemettük véglegesen S Sztálin képe magasba nyúlva Áll hátteredben, győzelem! Csődbejutott kulákmozgalmak, Amiktől fél a gyenge sziv, S Magnitosztro j-csodák fakadnak, Csodák és művek ezrei. Keresztül minden akadályon Kolhozok nőnek, telepek. Szörnyű nap készül a határon — Hazám, készítsd a fegyvered! A kunyhóig ezer üzemből Kerestem mindjobb utakat. Mindegy, plakátok mondják zengően, Enyémek' ezek a falak. Odaliszkok titka nem izgat S a doromboló kiscicák — Megtanultam stilisztikád. Munkás-költészet. Dalaimnak •Jegyzéke sem egy ívet ád! Hibám is volt, minek tagadnom (A bölcs is elkövet hibát.) De sikerült példát is adnom. Munkámban voltam oly szilárd. Költők körén áttörve, bátran — Gyűlhetnek éveim mögém — Kezemben az igazolással. Megyek, soha rokkantra-váltan, Nyugodtan meg nem ülök én. Éltem lehet rövidre szabva. Ellenség ránk ha zúgva tör — Kegyetlen leszek, mint a szablya, Megszorzom maradék erőm. Életemet olcsón nem adomZúdulhat ökle. mint a zápor —•> Zúghatnak zordon korszakok. Reánk csaphat dúló csatáiion Az ellenség — megtudja, hogy Nem pitypalaty vagyok mezőben — A munkásság küldött, a nép: Bajnok legyek, pusztító lőszer, Kifogyhatatlan tartalék! Kónya Lajos fordítása LU-HSZIN: Keresünk azonnali felvételre perfekt szlovák-magyar fordítót. Felvilágosításokat az Dj Szó kiadóhivatala nyújt. H. 1025 I A CSEMADOK központi titkár4 sága új helyiségekbe költözött és ? címe: Bratislava, ul. Červenej Arí mády 38. sz. Telefonszám a régi \ (335—96.) Télvíz ideién tértem vissza szülőfalumba, melvet több mint húsz esztendővel azelőtt hagvtam el. Több mint ezerkilométeres útat kellett megtennem odáig... Keménv tél volt. Az idő barátságtalan, a jeges szél még a dzsunka kajütjébe is bedudált. A bambusz vitorlarúd felett szürkés-sárga égbolt szomorkodott, a parton néhánv sivár, kihaltnak látszó kis falu. Néztem a bánatos tájat és a szívem megtelt szomorúsággal. Ez hát a szülőföldem, melvnek emlékét húsz éven át őriztem lelkemben? Valahogy máskép képzeltem el szülőföldemet. Sokkal szebbnek. De furcsa: most hogv viszontláttam, semmit sem találtam az elképzelt szépségekből és semmi sem hasonlított az emlékeimben, a tái nem mesélt nekem semmit. Pedig igazában semmi sem változott. Szülőföldem ugvanolvan volt, mint régen, távolról sem olvan szomorú, mint ahogyan én láttam. Csupán a kedvem, a kedélyem, a hangulatom változott meg — utam a szülőfalum felé semmi ióval sem kecsegtetett. Azért utaztam most a szülőfalumba, hogy örökre búcsút vegyek tőle. Hégi házunkat idegen családnak adtuk el. Igen, eladtuk a régi házat, melynek födele alatt olvan sokáig éltünk. Elérkezett az átadás határideje; januárban egész családom felkerekedik maid és elutazik velem együtt a távoli idegen vidékre, ahol szolgálatot teljesítettem. A megérkezésem utáni napon, korán reggel ott álltam a szülőház kapuja előtt. A szél felkavarta a port, szalmatörek kavargott a levegőben és egy zsindely — mintha búcsúzott volna a távozó régi gazdától — elrepült a széllel. A ház néne, rokonaink, akikkel egv födél alatt éltünk, már mind elutaztak, így hát csendes volt a ház. Csak az édesanyám és nyolcesztendős unokaöcsém, Hunger várta meg. míg megérkezem. Anyám nagyon megörült nekem, de azért mégis végtelen szoirrnj maradt az arca. Leültetett, teát töltött, de az elutazásról nem mert beszélni. Hunger akkor, látott életében először és nagyon figyelmesen bámult iám. Végül azonban mégis beszélni kezdtünk a küszöbön álló elutazásról. Elmondtam, hogy mór lakást is bérel-' tem a városban, sőt néhány bútordarabot is vettem. Minden nehezebben szállítható holmit el kell itt adni, ott majd újat veszünk. Anyám helyeselt — persze, persze, semmi értelme, hogv elszállíttassuk a bútorokat ... Néhánv darabot már el is adott, csak még nem kapta meg érte a pénzt... — Piheni pár napocskát — mondta az anyám —, látogasd meg az ismerősöket, rokonokat... — Jó ... — mondtam. — Igazis, majd elfelejtettem! . . . Zsun-tu mindig kérdi, mikor jössz meg! Valahányszor csak ideutazik, mindig csak felőled érdeklődik Nagyon szeretne látni. Megírtam, hogy hamarosan jössz és egészen bizonyos, hogy ő is ideutazik. Csodálatos kép elevenedik meg a szemem előtt: a teli hold aranyos fénye megvilágítja a sötétkék mennyboltot, a tenger homokos partját... messze, nagyon messze, ameddig csak a szem ellát, dinnveföldek a part mentén... A földön egv fiú áll, r.yak-'ín ezüst pénz, kezében acé.'begyű lándzsa, mellyel egy görénv felé bököd A görénv ugrál, forog, majd átszalad a fiú lába között. Ez a kis fiú — Zsun-tu. a béres gyermeke. Harminc évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele: akkor talán tizennégvéves lehetett Apám még élt, mindenünk megvolt, úgv nőttem fel, mint valami úrifiú. Zsun-tu kerek arca bronzbarna volt; fején kis nemezsapka, nvakán fényes ezüstpánt. Nagvon szerette az apja és nehogy meghaljon, áldozatot mutatott b? Buddhának s ezt az áldozatot jelentette a fiú nvakán az ezüstpénz. Zsuntu mindenkivel szemben elfogódott, csak velem nem. Amikor kettesben maradtunk, beszélgetni kezdtünk és nem telt el egy félnap se. már jóbarátok lettünk. Jaj, de sok csodálatos dologról tudott mesélni Zsun-tu, olvasmikről, amikről sem én, sem a barátaim még csak álmodni se mertünk! De hiszen, Zsun-tu a tenger partján élt. mi meg a négy fal között, ahonnan csak az égbolt parányi kis négyszögét láthattuk. Mindez, mint a villám fénye cikázott át az agyamon, amikor anyám Zsun-tuíól kezdett beszélni. Édes szülőföldem! Hiszen ezek miatt az emlékek miatt olyan drága nekem a szülőfalum!... — Jó hogy Zsun-tu ideiön!. Vájjon hogyan él? — Hogyan? Nagyon nehezen. — mondta az anyám és kitekintett az ablakon. — Megint jönnek .. Azt mondják, meg akarják vásárolni a holmikat, összetapogatnak mindent ás amit tudnak, elcsennek .. A körmükre kell nézni... Megyek .. És aztán sorra, szüntelenül jöttek a közelebbi és a távolabbi rokonok, ismerősök — családostul. Alig volt egy szabad percem a csomagolásra. Igy mult el három-négy nap. Egy hideg napon, ebéd után éppen teáztam... Hirtelen lépések zaját hallottam az ablak alatt. Kinéztem és az érkező fogadására siettem. Zsun-tu jött megl Első pillantásra megismertem, pedig egyáltalán nem emlékeztetett arra a Zsun-tunra. aki nem emlékét őriztem. Kétszer olvan magas volt, egykori kerek, bronzszínű arca most szürkés-sárgává lett és mély ráncok szántották keresztülkasul; szeme — mint régen az apjáé — vérrel aláfutott és dülledt . . . De hiszen minden tengerparton lakó parasztnak ilven lesz az arca az örökös tengeri széltől . . . Zsun-tu fején kopott nemez-sapka: vékonyan bélelt vattás ujjast viselt, didergett a hidegtől, kezében papírzacskót és hosszúszárú pipát tartott. Ez a kéz Vclaha gömbölyű, izmos volt — most durva, repedezett és valahogyan a fenyötobozra emlékeztetett. Nagyon megörültem Zsun-tunak csak éppen nem tudtam, mit is mondjak, hogyan is mondiam... — 0 . . . Zsun-tu testvérem ... hát megérkeztél... Az agyamban tömérdek szó kavargott: búbosnacsírta, repülőhal. kagyló, görény .. . Ügy éreztem, hogy a szavak együvé tartoznak és úgv simulnak egymáshoz, mint a gyöngvszem láthatatlan rétegei. — de valami zavart abban, hogy beszéljek. Zsun-tu ott állt előttem — arcán öröm és bánat. Mozgott a szája, de nem szólt semmit. Végül is tiszteletteljes pózba vágta magát és ünnepélyesen megszólalt: — Uram!... Végigszaladt rajtam a hideg. Most megértettem, hogv magas falak választanak el egymástól és szomorúan hallgattam. , Zsun-tun hátrafordult és valakinek ezt mondta: — Suj-seng, hajolj meg az úr előtt! — és a háta mögül előhúzta a kisgyermekét. A gyerek éppen olyan volt, mint a Zsun-tu. akit húsz évvel ezelőtt ismertem, csak az area volt valamivel sárgább és sovánvabb és a nyakában nem lógott ezüstpénz. — Ez az ötödik gyermekem ... Még sehol sem járt, hát szégvenlős ... Anyám és Hunger bejött, amikor meghallotta a beszédet. — Asszonyom, már régen megkaptam a levelét és nagyon megörültem, hogy az uraság megérkezik... — mondta Zsun-tu. — Miért vagy ilyen szertartásos? — kérdezte derűsen az anyám. — Hiszen azelőtt testvérnek neveztétek egymást! Beszélj úgy. mnt azelőtt; mondd: Hszin testvér! . . • — Ajaj! Miket beszél, asszonyom!... Hát tisztességes modor lenne ez? Amikor még gyerekek voltunk, még semmit sem értettünk. Zsun-tu megint ráparancsolt Sujsengi-e, hogy hajtsa meg magát, de d gyerek szégyenlősen visszabújt az apja háta mögé. — Ez hát Suj-seng? Az ötödik gyereked? Szégyenlős, de ezt nem kell csodálni. Hiszen senkit sem ismer itt. Hadd menjen sétálni Hungerrel... — mondta az anyám. Hunger hivta Suj-senget, aki megkönnyebülten sóhajtott és boldogan kisurrant a szobából Hungerrel. Anyám hellyel kínálta Zsun-lut. A férfi félszegen leült, hosszúszárú pipáját a szék mellé állította és felémnyujtott a papírzacskót. — Egy kevés zöldborsó .. Magunk termesztjük .. • Kérlek, uram, fogod d el.. . Télen nincs más ... Megdérdeztem. hogy megy a sora? Csóválta a fejét. — Nehezen. Már mind a hat gyerek felserdült, segítenek is és mégsincs elég ennivaló. • . És általában, olyan nyugtalan az élet... Pénz kellene ... Nincs rend, rossz a termés... Betakarít az ember valamicskét, viszi eladni, mert kell a kamatokra, mindig csak katatokra!... Igy aztán veszteséggel is el kell adni mindent. Ha meg nem adja el az ember, a nyakára rothad ... És megint csóválta a fejét. Ráncos arcára ráfagyott a bánat, mintha kőbe faragták volna. Látszott rajta, hogy tömérdek a gondja, el nem tudná mind mondani. . Szótlanul felvette a pipáját és rágyújtott. Feleleteiből, amiket anyám kérdéseire adott, megtudtam, hogy sok dolga van odahaza és holnap okvet-, lenül vissza kell utaznia- Amikor anyám meghallotta, hogy még nem ebédelt, azt mondta neki, menjen ki a konyhába és készítsen magának ebédet. Kiment. Anyámmal együtt tépelődtünk a sorsán. So>k gyerek, éhség, uzsorakamatok, katonák, rablók, tisztviselők, dzsentri-urak — mindez úgy kiszárította ezt az embert, mint egy útszéli faszobrot. Anyám azt mondja, ajándékozzunk neki mindent, amit nem tudunk magunkkal vinni — válassza ki ő maga, ami ke;i neki. , Este Zsiun-tu kiválasztott magának egyet-mást: két hosszú asztalt, négv széket, füstölő-edényt, gyertyatartót. mérleget. És minden szalmahamut is el akart vinni — (anyám rizs-szalmával tüzelt a konyhában) — a hamuval akarta feljavítani homokos földjét. Megbeszéltük, hogy újra eljön majd, amikor mi elutazunk a faluból és mindent rápakolt a dzsunk-ára. Még sokáig beszélgettünk, de semmi lényegesről nem esett szó. Másnap reggel Zsun-tu kézenfogta Suj-senget és elment. Kilenc nap múlva végre elérkezett az utazás ide;e. Zsun-tu korán reggel megjött, de Suj-seng helyett ötc 7 1 end ős kislányát hozta magával, hogy a lányka Vigyázzon a csónakjára- Egész nap a csomagolással, készülődéssel bíbelődtünk, nem értünk rá a beszélgetésre. Egyik vendég a másiknak adta a kilincset, — ki búcsúzni jött, ki meg a megvásárolt holmikért; egyik ezért, a másik azért. Estére — 1 mielőtt beszálltunk volna a dzsunkáiba — a házunk teljesen kiürült. Semmi sem maradt benne, — se nagy, se kicsiny holmi; de még ócska vagy törött sem .. . A dzsunka elindult és a. partmenti hegyek lassankint eltűntek az alkonyati homályban. Hungerrel ott álltam a kajütablaknál és a természeti esti szépségben gyönyörködtünk. Egyszerre Hunger megkérdi: — Bácsi! Tuljadonképpen miikor jövünk vissza? — Vissza? Még el se utaztál és máris a visszatérésre gondolsz? — Suj-seng meghívott, hogy menjek hozzájuk játszani... — mondta Hunger elgondolkozva és tágranyitotta nagy, fekete szemét. Anyám is, én is elszomorkodtunk. Zsun-tura gondoltunk. Mind távolabbra kerültem a szülői háztól és valahogyan nem is vágyódtam már vissza .. . Ügy éreztem, hogy áthatolhatatlan faiak vesznek körül és lekülönítenek a világtól ... Ezen nagyon elbúsultam- A dinnyeföld kis bősének alakja, nyakában az ezüstpánttal, — amely azelőtt olvan tündöklően élt az emlékezetemben, most elvesztette minden fényét és ez nagyon fájt nekem . . . Anyám és Hunger elaludt. Lefeküdtem és miközben a víz csobogását hal'.gattam, arra gondoltam, hogy a magam útján járok az életben. — Az én utam és Zsun-tu útja már régen elvált — mondtam magamban —. de a gyermekek még közel vannak egymáshoz. Lám. Hunger most i s Suj-sengre gondol. Hiszem. hogy közéjük már nem épül semmiféle vá'.aszfal; nekik már nem kell megtenniük azt a gyötrő vándorutat. amelyet most én járok; ők nem- élnek majd olyan keserves életet, amilyet Zsun-tu él; és lelkükben sohasem születnek meg olyan elkeseredett, sötét gondolatok, mint Z&untu és más vergődő szegények lelkében megszületnek ... Most hirtelen megborzadtam- Amikor Zsun-tu elkérte a füstölőedényt és a gyertyatartót, mámban mosolyogtam. hogy ez a z ember még mindig áldoz a bálványoknak. Hisz bennük tiszteli őket... De vájjon az én álmom, az én elképzelésem más-e, mint magamalkotta bálvány? A különbség csak az. hogy Zsun-tu — a holnapról álmodik, — én meg a ködös jövőről... Félálomban láttam a smaragdzöld partot, az aranyos holdat a sötétkék égbolton és ezt gondoltam: — Az álom — nem az, ami már létezik, de az sem, anü sohasem valósulhat meg. Ügy van ez, mint az életben, a földön: nincs út — de jön sok-sok ember és — utat vág!... 3£i%mmunistafeént íiharífh hiizílettsf Irta: Z. ABRAMOV. Már sötétedett mikor elhalt az utolsó lövés. A magaslaton álló kürtös takarodót fújt. A havas mezőn fellobbantak a tábortüzek. Az apró cserjéseken túl páncélosok sötét vonalai teketéllettek. A legénység letelepedett és hozzálátott a vacsorához. A lángok rőt fénye bevilágította az arcokat, s ha a lelkesült hangos beszédet hallgatta az ember, alig hitte volna el, hogy csupán a tanítási nap ért véget. A színes kép inkább emlékeztetett a háborús idők táborozásaira Már reggel hallottam, amint az egyik fiatal hadnagy így szólt a bajtársához: — Tudod min gondolkodom? Csendesen hull a hó, a napocska beragyog-, ja a tájat, valami feszült várakozást lehet érezni. Mint a háborúban! Minden elő van készítve, készen állnak a tankok, a fegyverek betöltve, mindent ellenőriztél, perceken belül kezdődik a harc. De még ott állsz géped mellett és nézed, hogy a könnyű hópihék táncolnak a levegőben. Magastermetü prémsapkás kapitány vágott szavába. — Emlékeztek rá, mikor a tankok átkeltek a folyón? Azt hinné az ember minek itt aggodalmaskodni, a harctereken sokkal nehezebb víziakadályokon is áttörtünk. Higyjétek el mégis mikor az első tank parthoz ért annyi feszültség volt bennem, mintha magam ültem volna benne a vezetőülésben! A vezényszó szinte önkénytelenül hagyta el ajkamat. „Egyenesen, egyenesen, több gázt, most jobbra, még egy kicsit!" Mikor valamennyi gép elérte a túlsó partot, úgy éreztem mintha igazi csatát nyertem volna. Es tudjátok, mikor megláttam a tábornok arcát, becsületszavamra, hajszálnyira ugyanolyan feszült idegállapotban volt mint én. Természetesen ezt nem lehet bizonyítani, mégis halálosan biztosan tudom. A kapitány olyan őszinte hévvel beszélt, hogy nem lehetett kételkedni szavaiban. Valamennyien ismerték. Dimitrij Ivanovics Oszatjuk, a Szovjetúnió Hőse, aki sokmindent átélt már. 1943 telén az elsők egyike volt, akik a leningrádi fronton találkoztak a volhovi front katonáival. — Vessen csak egy pillantást előre — fordult hozzá gépésze a leningrádi fronton. — A mező, amelyik az előbb még fehér volt, egész feketévé változott . Jönnek a németek! Osztjuk az éjszaka folyamán hatszor indult támadásra és egyszerre csak az ádáz- kegyetlen küzdelem közepette motorzúgás hallatszott, • majd feltűntek a tankok. Nehéz volt hirtelen megállapítani, kicsodák. Oszatjuk azonban észrevette, hogy a közeledő páncélosok ide-oda mozgatják ágyúcsöveiket, ami ismert egyezményes jel volt a szovjet páncélosok közt. A tankokból máris ugráltak kifelé a volhovi bajtársak. A két front katonái összeöllelkeztek. és jókívánságokkal halmozták el egymást a győzelem alkalmából. Oszatjuk nem sokkal azelőtt adta be tagfelvételi kérvényét. A harcmezőn pedig bebizonyította: méltó arra, hogy kommunista legyen A leningrádi győzelem után tüntették ki a Szovjetúnió Hőse címével. Egy napon kapta meg a tagsági könyvet és az aranycsillagot. Oszatjukot azon a földön vették fel a Párt soraiba, amelynek felszabadításáért százada élén harcolt. Azóta több mint 7 esztendő telt el. A kapitány elvégezte a tisztiakadémiát és ma alosztályparancsnok-helyettes. Oszatjuk nemrégiben ellátogatott Leningrádba. A múzeumban ott látta saját páncélosát, :imellyel felszabadította Lenin városát a blokád alól. Nem nehéz elképzelni, milyen felindultan, milyen meghatottan nézte a régi gépét, hü pajtását a háborúban. Odament, kinyitotta a szerszáládát, amelynek alján fehér egyújjas keztyű hevert. Egy leningrádi munkásnő küldte annakidején a frontra. „Talán magammal kellene vinni emlékül" — gondolta magiban a százados. Dr alig ért az erekiyenként őrzött emlékhez, máris odafutott hozzá a múzeumi őr: — Ne feledkezzék meg róla elvtárs, hogy múzeumban van ... szólt hozzá. — De hiszen ez a keztyű az enyém, — mosolyodott el a kapitány. — Hogy hogy az Öné? Ön Oszatjuk kapitány? — Én vagyok személyesen — válaszok;,. Oszatjuk kapitány elmesélte bajtársainak a keztyű történetét. Megemlékezett arról is, hogy annakidején ott kinn a leningrádi fronton a múzeumba elhelyezett páncélos sárhányójára támaszkodva írta meg kérvényét: „Kérem felvételemet, a Szovjetúnid Kommunista (bolsevik) Pártja tagjelöltjeinek sorába Kommunistaként Kívánok küzdeni Lenin nagy városáért".
