Uj Szó, 1951. január (4. évfolyam, 1-26.szám)

1951-01-21 / 18. szám, vasárnap

UJ SZ0 1951 január 21 KIS KATÓ: Testvér, minek fejünk lesütni... ? Szivünkben — égő, aagy tüzek. Hisz látjuk: tudjuk, érezzük ml Mindig, mindenhol Iljicset. M. A 1 i g e r Hamburg, 1907 augusztus 17. A párás nyári reggelen a kikötő kjs kocsmái lustán nyújtózkodtak. Néha nagyokat ásítottak és a fekete ajtók kitátott szájában piszkos, szürkesapkás matrózok tűntek el. A napsugarak még nem törték át a sürü, páratelt levegőn, a város zaja eem hatolt odáig. Csak a kis kocsmákban zsongott, zümmögött az élet és jelezte egy újabb nap kezdetét. Az idegen nyelvek szóáradata alaktalan zúgássá folyt itt össze. Ebből az alaktalan szótömegböl itt-ott kihallatszott élesen, tisztán egy-egy „bitté", „merci", „prasu". Közvetlenül a söntés mellett három ember állott. — Hát délben? — szólalt meg az egyik, egy azöke borostás arcú kikötömunkás és amikor a mellette álló mosolygó* pipázó fiúhoz fordult, nemcsak a szavaiból csengett ki a kérdés, hanem az egész ember úgy meggörbült, mint egy élő kérdőjel. — Igen, Vaszja, indulunk — felelte az orosz nyelven feladott kérdésre a másik félig csehül, félig németül. Kár, még sok mindent akartam veled megbeszélni — válaszolta vontatottan a Vászjának szólított szőke óriás. — No, Józsi, fogd ezt — és egy gyűrött kis könyvecskét gyömöszölt barátja kezébe. — Ebben minden benne van, amit bég el .akartam neked mondani. A kikötő felöl élesen búgott fel egy hajó szirénája. Józsi egy hajtásra kiürítette poharát, még egyszer megölelgette két társát; a kérges munkáskezek összeforrtak. És Józsi kifordult • kis kocsmából. Olyan magas volt, hogy amikor az ajtón kilépett, jól le kellett hajtania a fejét, hogy be ne verje a szemöldökfába! Egy pillanatra vaksin, tapogatózva megállt, mert a felkelő nap sugarai éppen akkor özönlöttek a város felé a tenger távoli öléből és egy másodpercig teljesen elvakították. • A füstös, fekete kazánok sisteregve nyelték a szenet. A gomolygó füstben és felcsapó szénporban megmegvillant a lapát éle, ahogy sebesen átszelte a szénpor rétegét. Két kazán megelégedetten duruzsolt és ontotta a góz egyre növekvő hajtóerejéhez szükséges meleget. A fütö derékig csupasz háttal már a középső kazánnál görnyedezett. Szénporlepte bőrén, világos térkép vonalakat húztak a parányi erekben legördülő izzadtságcseppek. — A mindenit ennek a világnak! — hördült fel a fütömunkás s egy pillanatra lapátjára támaszkodott.; Gondolatban már vagy századszor elátkozta magát, hogy éppen a „Deutschlanď'-ra szegődött. . Az igaz, hogy a munka mindenütt fáradsággal jár, de hogy kettő helyett dolgozzék, mint itt, az már nem járja! A kazánház szük ajtaja felpattant. Olyan zajtalanul, hogy a füto észre sem vette. A vaslépcső legfelső fokán egy idegen ember állt. Schmidt, a második gépész tuszkolta maga előtt. Az idegen szemét fekete, széles kalap árnyékolta, kabátja is fekete volt, de igen poros. Mintha csak valahonnan a hajó fenekéről, egy régi dohos ládából húzták volna ki. — Hé. Józsi! A fűtő, anélkül, hogy megfordult volna, felmordult. Igy tudatta a gépésszel — tudomásul vette jelenlétét, de nem nagyon örül neki, mert ettől az embertől nem igen remélhetett segítséget. Pedig ez egyszer tévedett. — Hozzád beszélek, hé! Mi az, észre sem veszed az embert már? Hagyd abba egy percre azt a mocskos munkát. — Hagyj békén, ne tartóztass, úgyis eleget bajlódok itt egyedül, — Éppen arról van szó, hogy segítséget hoztam neked. / — Miiit? — Segítséget? — kérdezte hitetlenkedve Józsi és végül mégis csak rászánta magát,, a földhöz koppantotta a lapátot és megfordult. Arca komoly csalódást fejezett ki, amikor végigmérte az előtte álló embert. Sehogyan sem tetszett neki a fiatalember úri formájú fekete öltözete. Alaposan végigmustrálta és észrevette, hogy a fekete kabát bizony jó poros, meg pókhálós is. — A mentöcsónakban bújt meg, onnan halásztuk elő. Ujának hívják. Velünk utazik, de csak ha jó munkát végez! Különben az „ilyen" utasokat nem igen szívleljük ezen a hajón. — A gépész jól megnyomta az utolsó szavakat és rákacsintott Józsira, ezzel jelezve, hogy vegye kezelésbe az idegent. Józsi azonnal megértette, hányat ütött az óra. „Feketén utazik az ipse! Nem baj Józsi — biztatta önmagát. — Tartsd a szád. Neked ez jó! Segítséget jelent." — Igy ebben aa öltözetben nem dolgozhatsz. Két percen belül úgy átáznál, hogy nagykabátodból is csavarni lehet az izzadságot. Várj! — Józsi a lapátot a szénbucka mellé rúgta és elrohant Schmidt után. Az idegen körülnézett. Szemei úgy simogatták végig a kazánokat, mintha valami távoli ismerős kép merült volna fel emlékezetében, mintha nem először lenne ilyen környezetben. Fiatalos arca, szinte fárga volt a fáradságtól, de valami nyugodt bizakodás még ezen keresztül is átsugárzott. Józsi egy kék nadrággal és egy fehér inggel a karján jelent meg. —,Fogd ezt! Ettől kezdve Józsi és Ilja reggel nyolckor együtt kezdték meg a kazánok tisztítását és etetését. Bezzeg Uyen munkánál sem az embereken nem látszik, hogy mosakodtak Volna, sem a ruhájukon, hogy az valaha is vizet látott. Ilja ingét pillanatok alatt belepte a szénpor és a fekete réteg alatt nyoma sem maradt a fehér színnek. Ilja jő segítségnek bizonyult. Az első napokban ugyan a lapát csúnya véraláfutásos hólyagokat tört a tenyerén, de csakhamar úgy bánt szerszámával, mintha örökké lapátoló munkás lett volna. Néha munka közben nemcsak a lapát forgott, hanem a nyelvük is megeredt, meséltek egymásnak. Józsi elmondta, hány hajón szolgált, milyen is az az Amerika. Az idegen pedig elbeszélte, mennyi viszontagságon át került ö e hatalmas gőzhajó mentöcsónakjába. Esténként, amikor az olajlámpa fénye az árnyék szőttes fonalait táncoltatta a kabin oldalán és mennyezetén, amikor a hajómunkások fáradtan heveredtek le emeletes vaságyaikra, Ilja mesélt. — Négyen kerültünk fel erre a ti hajétokra. Nem tudom, a másik három társam hová lett. Schmidt azt mondta, hogy a kapitányhoz kísérte őket. — A kapitányhoz? — szólalt meg egy hitetlenkedő mély medvehang. — Én azt már nem igen hiszem. Hiszen a kapitány nagyobb úr itt a hajón, mint a mennybéli úristen az egekben. Nekem ezt ne mondja, mert tudja-e, hogy én már ezzel a hajóvai négyszer tettem meg az utat Amerikába és vissza, oszt Kftnipf kapitánynek még a színét sem láttkm. — Ne zavard öt öreg, egy csöppet sem vagyunk kíváncsiak a te véleményedre, hanem az Ilja szavára aztán annál inkább. — Tudom én, hogy csak arra vagytok kíváncsiak, mert ő azt magyarázta nektek, hogy az a pénz, amiért itt naphosszat görnyedtek, igen csekély összeg. És ez tetszik nektek. , — Neked tán nem tetszik? Neked is több jutna bagóra meg pálinkára, ha kétszer annyit kapnál. Az ágyak megreccsentek, mert erre a megjegyzésre kirobbant a nevetés és az emberek csak úgy gurultak a pokrócokon. — Hát akkor folytatom. Mi négyen, amíg ide elkerültünk, igen sok szük napot láttunk, nyomort és éhínséget, vért és szenvedést. Börtönből menekültünk. — Hogy csináltátok ? Átvágtátok a rácsot? — vágott közbe egy kíváncsiskodó. — Dehogy is, jó elvtársaink megrohanták a börtönépületet és kiszabadiitottak. Aztán gondoskodtak rólunk, hogy kijussunk Oroszországból. Tudjátok, még 1905 január 9-én kezdődött Pétervárott. Az idegen arca izgalmat fejezett ki, hangja remegett és csillogó fekete szemeivel hol az egyik, hol a másik munkás szemébe mélyedt, akik ott üldögéltek vagy hevertek közvetlenül mellette. Mintha tekintetével még jobban meg akarta volna győzni őket mindarról, amit mond. — A munkások kora hajnalban vonultak fel a Téli Palota elé, teljesen fegyvertelenül. Közel 150.000 ember volt kinn az utcán. A cár parancsot adott: löjjenek a fegyvertelen munkások közé . . . A kabin lakói képzeletében megjelent Pétervár. Feszült figyelmükben szinte hallották a fegyve**k ropogását. Megborzongtak. Megszokták az Atalanti óceán amerikai partján hallani a korbácsok suhogását, csattogását a négerek hátán. Néha abba is beléremegtek, de most, amikor fehér munkástestvérekröl beszél így Ilja, az irtózat érzése mindegyiküket hatalmába kerítette. — Pétervár utcáit munkásvér öntötte el — folytatta Ilja. — Te is ott voltál! — Mindenki a kérdező hang felé fordult. Az emberek tekintete vádolt, mintha szentségtörést követett volna el a kérdező, hogy megtörte ezt a mély csöndet. — Igen. Mi is együtt mentünk a munkásokkal. Közülünk bolsevikok közül sokat megöltek és sokan kerültek börtönbe. Mi többiek rögtön ott a helyszínen, a munkásvér öntözte utcákon magyaráztuk meg a munkásoknak, hogy ennek a szörnyű gaztettnek ki az okozója és hogyan kell ellene küzdeni . . . Józsi képzeletében felmerült a ködös vladívosztoki kikötö. Jól emlékezett arra, amikor mellettük a ködben egy súlyos fekete árnyék vált ki és suhant el és amikor azt suttogták, hogy ez a ..Patyomkín páncélos". Ez jő három évvel ezelőtt történt. Most gondolatban felelevenedett előtte a páncélos legénységének hősi küzdelme. Véres, szakadozott matrózruhákat látott, ökölbeszorult kezeket, ölésre emelt öklöket. Igen, a Patyomkín legénysége is ez ellen küzdött. — Január 9-nek „véres vasárnap" lett a neve, — folytatta Ilja. — A cár véres gaztettének szörnyű hírtmindenütt elterjedt. Irtózat és felháborodás fogta el az egész munkásosztályt, az egész országot. A munkások most már „Le az önkényuralommal!" jelszóval mentek az utcára. Egy hónap alatt több munkás sztrájkolt, mint az előző tíz év alatt. A munkásmozgalom szédítő magasba szökkent. — Oroszországban elkezdődött a forradalom! ... Ilja az ágyak közötti szük helyen, a terem közepén állt. Olyan volt, mint egy élő szobor, amelybe a szobrász gondos keze belvéste a forradalom nagy eszméjét. Ügy beszélt, minha százezres tömeghez szólott volna díszemelvényről. Minden szava, minden mozdulata izzott. A szeme lángolt a forradalmi tűz hevében. A kabinban mindenkinek a tekintete rajta csüggött. Oly hatalmas, oly megrázó és egyben mégis oly ^meleg, oly őszintén megható volt ez a pillanat, hogy az emberek szíve beléreszketett. Amikor kissé felocsúdtak, Józsi Ujához lépett: — Ilja, tudod-e, hogy mindez ebben a kis könyvecskében is benne van — és keskeny acélszekrénye fiókjából előhúzta azt a kis szurtos papírcsomócskát, amit az indulás napján Vaszjától kapott. — Hát persze, hogy benne van, hiszen ezt mi adtuk ki Pétervárott. E miatt is igen sokan szenvedtek és szenvednek. — De tudod-e Ilja, hogy az, amit te mondtál, sokkal érthetőbb, sokkal igazabb, mint ami itt le van írva. — Azt talán csak gondolod. Hiszen itt, ebben a könyvecskében is ugyanaz van: az igazság. — Igen, de a te beszédednek, minden szavadnak csodálatos ereje van. Mikor ezt olvastam, nem értettem sokat belőle. Most, ahogy hallgattam élményeidet, minden megelevenedett előttem és oly világos ... — ... és szívhez szóló — fejezte be Józsi szavait a dörmögő medvehang. Hát, igy volt ez akkor, amikor még mint fütö 1907-ben Amerika fele hajóztam — mondotta Duda József. Beszéljen még, Józsi bácsi, hogy volt aztán, amikor Amerikába értek Iljával. v — Azt majd máskor mondom el, mert tudjátok, hogy a munkát el kell végezni, mert azt nem végzi el helyettünk más. A kis csopoBt. amely a szobácskában összeverődött, szétrebbent. Az emberek lelkesen, mosolyogva beszélgettek még egy ideig kettesével, hármasával. Tóth Miska odalépett Józsi bácsihoz. Megölelte és szívélyes meleg hangon fordult hozzá: — Szép volt, Józsi bácsi, nagyon szép, amit nekünk itt elbeszélt. Talán szebben is mondotta el, mint ahogy megtörtént. Még csak azt. mondja meg nekünk, hogy ki volt az az Hja, akiről olyan áhítatosan beszélt. — Hát ti nem találtátok ki? Hát Lenin. A mi Leninünk. — És Józsi bácsi hangja mély szeretettel cseng, amikor pzt a nevet kiejti. Miska elmosolyodik. Gondolatban meg akarja mondani az öreg Józsi bácsinak, hogy ő ugyan még sohasem hallotta, hogy Lenin elvtárs Amerikába utazott volna. De még se mondja ki ezt. Hiszen Lenin mindig és mindenütt ott élt és él a munkások között. KONSZTANTIN FEGYIN: c/l halhatatlatt Huszonhét esztendő nagy idő, különösen ha azokat az eseménveket tekintjük, melyeket a világ 1924 és 1951 között élt át. Mennél mélvebben hatol be azonban az ember ezekbe az eseményekbe, melyek tartalmukkal kitölthetnék egy egész évszázad történelmét, annál inkább lenyűgözi egy nem mindennapi, csodálatos ténv Bármilyen kiemelkedő egyéniség távozik is el az élők sorából, halála elkerülhetetlenül határvonalat húz közte és a valóság közt. Leninnel szemben a halál is tehetetlennek bizonvult. Huszonhét esztendő folvamán Lenin nemcsak, hogy nem távolodott el a jelenkortól. de napról-napra egyre jobban á' hat ja azt, egvre közelebb és közelebb kerül az emberiséghez és mi egyre jobban szeretjük és értjük. Hog» lehet ez? Azt hiszem úgy, hogv mi magunk közeledünk a' gondolatoknak ahhoz a formájához, az érzéseknek ahhoz a tárházához, azokhoz a társadalmi és egvéni jellemvonásokhoz, melyeket Lenin, az élet átalakítóia, a forradalmár, az új v'lág vezéľe hagyott ránk örökül. Mi magunk közeledünk lépésről-lépésre ahhoz, ami az élő Lenin lényét jelentette. Az ő példáján taulunk. az ő tervei nvomán építjük állami' és társadalmi életünket, egyre tudatosabban és hatázottabbnn haladunk az általa kijelöli cél felé. Ezért erősít mindannyiunkat az élő Leninből k

:áradó szellem, ezért nem halhat meg számunkra és ezért halljuk hangját ugyanolyan tisztán, mint hallottuk, amikor személyesen beszélt hozzánk. Lenin az emberiség jövője. Ezért érezzük állandóan, hogv Lenin velünk jön, vezet bennünket, mint ahogy Október gátakat szakító áradatában vezetett. / Leninnek, a vezérnek, a szervezőnek. a gondolkodónak egvénisége most Sztálin elvtárs személvében testesül meg. Elete Sztálinban folvtatódik. Ez pedig csak fokozza Lenin közelségének érzetét, mert munkánkkal és életünkkel veszünk részt Sztálin történelmi jelentőségű tevékenységében. Ez pedig nem más, mint Lenin ügye. Lenin élete véghetetlen. Hiszen, mint azelőtt, most is abban a hatalmas és egyre növekvő szervezetben ölt testet, melynek neve: Kommunista Párt. Mindaz, ami valóban egészséges és rettenthetetlen, amit alkotó akarat hajt végre, ami hatékony és amiben, tehetség rejlik, mindaz, amivel hazánk a forradalom előtt rendelkezett és amivel most rendelkezik: történelmileg a Bolsevik Pártban kristályosodott ki; mely a szoviet államban a kommunizmust építi. A Párt megőrzi Lenin örökké élő lángelméiét és elviszi azt a né-> pi, tömegekhez, hogy ezáltal fokrólfokra felemelje őket soha nem látott társadrlmi fejlődés magasságába. Ezért kerül hozzánk Lenin mínderr leperget évvel közelebb, ezért halhatatlan ez az emberóriás. MAXIM GORKIJ: , mint az igazság" (Resztet a „Lenin" c. műből) ... Itt vagyok az Oroszországi Szociáldemokrata Párt kongresszusán.* Persze, hogy ünnep volt ez. De ünnepélyes hangulatom csak az első ülésig tartott — amíg ki nem tört a vita a „napirend" kérdéséről. A vita vadsága hideg zuhanyként zúdult. rám, nemcsak azért, mert érez. tem, hogy milyen élesen szakadt a párt reformistákra és forradalmárokra, — ezt már 1903 óta tudtam — hanem azért is, mert láttam, hogy meny. nyíre gyűlölik a reformisták Lenint. Ez a gyűlölet átjárta beszédeiket és úgy buggyant ki szavaikból, mint a nagy nyomás alatt álló víz a régi tűs. oltócsőből. Es íme. Vladimír Iljics gyors léptekkel a pódiumra sietett és ezt mondta: „Elvtársak!" Ugy éreztem, hogy rosszul beszél, de már egy pillanat múlva engem is, mint a többieket „lenyűgözött'' a beszéde. Először életemben hallottam, hogy a politika legbonyolultabb kérdéseiről ilyen egyszerűen lehet beszéld. Ez a szónok nem próbált szép frázisokat szerkeszteni, de minden szónak csodálatos könnyedséggel a legpontosabb értelmét adta. Nagyon nehéz megrajzolni azt a mély benyomd. AÍnit szónoklata tett. Előrenyújtott keze és kissé felemelt tenyere, mely mintha minden szót mérlegre tett volna, visszautasítva az ellenfél frázisait, nyomós érvekkel he. lyeltesítve azokat, bizonyítékokkal, hogy a munkásosztálynak joga és kötelessége saját útját járni és nem a liberális burzsoázia mögött, sőt nem is vele egy sorban haladni — mindez rendkívüli volt és mindezt Lenin valahogy nem a saját nevében, de tényleg a történelem akaratából mondotta. Beszédének tömörsége, befejezettsége, közvetlensége és ereje, ő maga ott a pódiumon — mindez olyan volt, mini valami klasszikus mű: minden a helyén, benne és semmi se fölösleges, semmi cicoma és ha van is. nem látszik, mert annyira természetes és szükséges, mint az arcon a két szem, a kézen az öt ujj Ami az időt illeti. Lenin kevesebbet beszélt, mint az előző szónokok, oe ami a benyomást illeti, sokkal többet; nemcsak én éreztem ezt, a hátam mögött lelkesen suttogták: — Tömören beszél! ... Igy is volt. Minden érve önmagától bontakozott ki a benne rejlő erő folyamán. A mensevikek nem restethék megmutatni, hogy Lenin beszéde kellemetlen nekik. Lenin maga pedig — több, mint kellemetlen. Minél meggyőzőbben bizonyította Lenin, hogy a pártnak a forradalmi elmélet magas'atára kell emelkednie, hogy annál jobban elilenőrizhesse a gyakorlatot — annál gyűlölködöbbek vofltak a közbeiszó. lások. — A kongresszust nem azért hívtuk egybe, hogy filozofáljunk! — Ne tanítson bennünket, nem vagyunk gimnazisták! Különös igyekezetet fejtett ki egy * Londonban tartották (1907 április —májusában) az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt V. kongresszusát. magas, szakállas, rőföskereskedő-képS ember. ... Az ingerültség, « gúny, a gyű* lö(et gonosz, forró szele fújt a teremben, százak szeme különbözőképp«w tükrözte vissza Vladimír Iljics alakját. Nem látszott rajta, hogy az ellenséges kirohanások izgatják, hévvel beszélt, de nyomatékkal, nyugodtan. Néhány nap múlva mgtudtam, hogy mibe került neki ez a külső nyugalom. Az volt a benyomásom, hogy Iljics ereje, harciassága, önbizalma a kongresszus minden napjával nő, hogy napról napra keményebben csengenek szavai és a kongresszus bolsevik részének hangulata napról napra határozottabbá, szigorúbbá válik. Néhány munkás, aki most látta elő1 ször Lenint, a Hyde-parkban Leninnek a kongresszuson tanúsított viselkedéséről beszélgetett Valamelyik a következő jellemző szavakat mondotta: — Nem tudom, lehet, hogy itt Európában a munkásoknak van még más ilyen okos emberük is, Bebel, vagy más valaki. De, hogy volna még egy olyan, akit én azonnal 'így megszeretnék, azt nem hiszem! Egy másik munkás mosolyogva hozzáfűzte: — Ez a mi emberünk! — Plehánov is a mi emberünk — hangzott az elienvetes. A felelet fején találta a szöget: — Plehánov tanítónk és amellett úr. de Lenin: vezérünk és elvtársunk. Egy fiatal munkás tréfásan jegyezte meg: — Plehánovot szorítja a kabátja. ... Mindig ugyanabban a kis o'csó vendéglőben ebédeltünk egy kis társa, sággal együtt. Észreveltem. hogy Iljics nagyon keveset eszik. Két-három tojásból rántottát, egy szflet sonkát, egy pohár sűrű barna sörrel. Látszott, hogy nem sokat törődik önmagával és engem meglepett, hogy mennyire törődik a munkásokkal. Az élelmezés kérdését. Andréjeva asszony intézte és Lftiin megkérdezte: — Mit gondol: nem éheznek az elvtársak!? Nem? hm . .. hm .. . De talán mégis nagyobb porciókat keilena adni? Eljött a szá'llodába. ahol laktam és lq>6m: tapogatja az ágyat. — Mit csinál? — Azt nézem, nem nyirkos-e a lepedő? Én nem értettem meg azonnal, hogy miért kell Leninnek tudnia, milyenek Londonban a lepedők? Lemín észrevette csodálkozásomat és megmagyarázta: —• Vigyáznia kell az egészségére!... 1918 őszén megkérdeztem Dimitrij Pavlov szormovói munkást, hogy véleménye szerint melyik Lenin legkiemelkedőbb jellemvonása? — Az egyszerűség Egyszerű, mint az igazság! Ezt úgy mondta, mint amit jól átgondolt és régen megállapított