Uj Szó, 1950. november (3. évfolyam, 252-277.szám)

1950-11-04 / 255. szám, szombat

1950 novombei 10 UJS20 rr BEKEORSEGEN A Béke Híveinek n. Kongresszusa a világ népeinek kongresszusa lesz. összehívása nagy felelőséget ró a Nemzetközi Nőszövetség tagjaira, az egész dolgozó nőtársadalomra ls. A stockholmi békefelhívás aláírásának gyűjtésében a nők vették kl részüket a legtevékenyebben — az aláírásoknak ttthh, mint felét gyűjtötték össze. A Béke Híveinek, a világ asszonyainak bizalma az eddiginél fokozottabb harcra kötelezi a Nemzetközi Nőszövetség egész táborát s köztük bennünket, boldog jövőnkért., gyermekeinkért s az egész világ- igazi békéjéért. Szövetségünkhöz és a külföldi testvérszervezeteinkhez érkező levelek ezrei tanúsítják; az anyák és asszonyok tántoríthatatlanul vállalják ezt a harcot. fiz 'UÓČ} elnökének A német asszonyok felháborodva értesültek Walter Tarres, Ott

o Dietrich és más náci gonosztevők szabadonbocsátásáról. Emberek millió terhelik a gyilkosok lelkiismeretét. Amikor az ön csapatai bevonultak 1945ben Németországba, Truman elnök úr, amikor a hitleri fasizmus szörnyű áldozat árán porbahullt, ön a népek előtt kötelezte magát Potsdamban, hogy Németország megszállását a fasizmus végleges kiirtására használják fel s kötelezte magát, hogy Németországban egy egységes, békeszerető nemzet alapjait rakják le s a német nép haladó erőit támogatják ... Mi, német asszonyok nagyon jól megértjük, miért helyezte ön szabadlábra a náci gonosztevőket, miután Emmy Göring, Gertrúd SchoitzKlink és a tömeggyilkos Ilse Koch már régóta élvezik az ön védelmét. A náci generálisok az ön szolgálatú, ban állanak, e gonosztevőkkel szövetségben akar ön háborús kalandokat végrehajtani a Szovjetunió és a békeszerető népek ellen. De ön elszámította magát elnök úr, mert Németország 1950-ben rrvár nem az, ami valaha volt. A német népnek elege van a-háborúból! Sem önnek, sem a náci gonosztevőknek nem sikerül a német népet új háborúba kergetni. Mi, német asszonyok és anyák nem fogjuk tűrni, hogy fiainkat amerikai érdekekért háborúba vigyék. Követeljük a náci gonosztevők kiszolgáltatását a német népbíróságnak s a nyugatnémetországi sorozóirodák azonnali becsukását. Követeljük, hogy csapataik hagyják el országunkat, hogy zavartalanul újjáépíthessük az egységes, demokratikus Németországot, a magunk és gyermekeink számára Igazságos harcunkban az egész világ békeszerető emberei segítenek bennünket. Különösen a Szovjetúnió, amely elismerését és barátságát fejezte ki irántunk s mint megszálló hatalom, önzetlenül mellénk áillt békés gazdaságunk felépítésében. Számíthat arra, elnök úr, hogy mi, német asszonyok egész népünkkel harcolunk mindaddig, amíg nem teljesülnek követeléseink s amíg a béke nincs biztosítva az egész világon. ELLI SCHMIDT a Német Demokratikus Nőszövetség vezetője. JÜ, (eninycádiak... Háromgyermekes anya vagyok. Szeretném elmondani mindazt, ami szívemen fekszik. Mi, leningrádiak, jól tudjuk, mit Jelentenek a barbár bombatámadások s a tüzérség gyilkos tüze. Számos szovjet hazafi áldozta életét a dolgozó nép boldogságáért, gyermekeink jövőjéért. Vérüket ontották azért, hogy mi boldogan élhessünk és dolgozhassunk. Truman és Churchill pedig meg akarják akadályozni, hogy az egyszerű emberek nyugodtan és boldogan éljenek. Atombombával rémítik a dolgozók millióit. Magam előtt látom az amerikai bombatámadá\ oknak áldozatul esett ' koreai anyákat, és gyermekeket. Hal- \ lom a puskák ropogását. Vér folyik ma Koreában. A szovjet anyák millióinak nevében követelem, hogy fogják le a gyilkosok kezét! Mi, szovjet embereik, horeoJini fogunk a békéért s a háborús uszítók a nép ítélőszéke előtt felelnek majd gaztetteikért Hazánk minden dolgozója szilárdan és ha-jthattlanul sorakozik nagy vezérünk, Sztálin mellett A béke ügye győzni fog! Leningrád, 1950 szeptember. Fílim-onova. i Veletek vagyunk harcitokban A Francia Nőszövetség az alábbi üzenetet kapta Vietnamból: „Mi, a szabad zónában 4-évi tartózkodó francia menekültek végtelen örömmel vettük tudomásul közeli visszahciMMÍtásunk hírét. Ezí az anynyira várt boldogságot Ho Chi Minch elnök jóságának s Franciaország népének köszönhetjük a demokratikus szervezetek és főleg a Ti hangotokon keresztül. Mélységes köszönetünket fejezzfik ki ezért nektek. Ti bátran és szünet nélkül harcoltok a vietnami háború és a reaksíós francia kormány ellen. Forrón kösnös-tjük horeotokat. Elfca ároziuk, hogy visszatérésünk utá

n résztveszünk harcotokban. ígér jiik, hogy minden tőlünk telhetővel támogatjuk a vÜágbéke megvédéséért folytatott küzdelmeteket. Kedves Testvéreink, Veletek vagyunk harcotokban. Kérünk Benneteket, folytassátok és fokozzátok szünet uéKtül. Végül, m: mindnyájan, akik a hazánkba való visszatérés előestéjen állunk, családjainkkal együtt kérünk Benneteket, követeljétek a francia kormánytól a francia börtönökben fogvatarto.lt vietnami hazafiak szaba donbc csátását. Várva, hogy Hozzátok csatlakozhassunk, fosadjátok mégegyszer őszinte hálánk kifejezését. A menekült asszonyok csoportja nevében: HELEN ILSE LOEWE Ez afkal-om-mai legkedvesebbjeinknek, gyermekeinknek készítettünk csinos, praktikus modelleket. A legtöbb anya ma már igyekszik a gyermekek ruháit maga elkészíteni a család régi ruhatárából• Gyermekcink ruháit a legnagyobb szeretettel készítjük és ez átsegít a nehézségeken. ZSUZSA Még csak három éves, de már megmondta: — Úttörő leszek! — Úttörő lesz, — mi is mondjuk —* nőjjön csak nagyobbra meg! Kemény lesz, bátor és erős, ki legyőz minden akadályt, a munkában élen jár majd és nevelője lesz a Párt... Még csak három éves, de már ismeri Sztálint, íirokýt — Holnap zászlajuk alatt jön és megy a kommunizmusig. P. I. ÍR világjáró béka Irta: V. GARSIN. Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy béka. Ült, üldögélt a mocsárban és fogdosta a szúnyogot meg a legyet. Tavasszal hangosan kvákogott, brekegett társnőivel együtt. Csendben, békességben élhette volna életét, — feltéve, ha a gólya nem falja fel öt. De közbejöttek bizonyos rendkívüli események. Egyszer a béka egy nagy kiálló gyökéren üldögélt és élvezte a finom, meleg, csendes esőt. „Jaj, de kellemes nedves idö van máma! — gondolta magában — Milyen szép is ez az élet!" Az esö finoman szemerkélt tarka, lakkozott hátára, a cseppek végigfolydogáltak hasán és lábán és ez olyan kellemes volt, de olyan kellemes, hogy majdnem hangosan felbrekegett. De szerencsére még idején eszébe jutott, hogy már ősz van és ősszel a békák nem brekegnek: arravaló a tavasz! Azért hát hallgatott és csendben élvezte tovább a szemerkélő esőt. A levegőn most hirtelen vékony, átható fütyülő hang süvített keresztül. Van egy bizonyos fajta vadkacsa: ha repül, a szárnya, amelyik a levegőt szeli, szinte énekel vagy még inkább fütyül: „fju-fju-fju" —ilyenféle süvítés hallatszik a levegőben, ha ilyenfajta vadkacsák csapata húz el fölöttünk: de őket magukat nem is látni, olyan magasan repülnek. Ezúttal a vadkacsáik hatalmas félkört írtak le és azután leszálltak éppen arra a tóra, amelynek partján a mi békánk élt. — Krá, krá! — mondta az egyik vadkacsa. — Hosszú még az út falatozzunk. A béke azonmód elbújt. Tudta ugyan, hogy a vadkacsák nem eszik meg az olyan nagy és kövér békát, amilyen ö, de azért mindenesetre tanácsosabbnak vélte a vastag gyökér alá bújni. Egy idő múlva azonban elhatározta, hogy kidugja a víz alól dülledtszemü nagy fejét, roppantul kíváncsi volt rá, hogy hová is repülnek a vadkacsák. — Krá krá! — szólalt meg egy másik kacsa. — Itt a hideg! Siessünk dél felé! — És valamennyi vadkacsa hangosan felkárogott helyeslése és beleegyezése jeléül. — Kacsa nénik, — bátorodott fel a béka — mondják meg kérem, mi az a dél, ahová sietnek? Bocsánatot kérek a zavarásért. A vadkacsák körülvették a békát. Eleinte a legtöbben erős vágyat éreztek rá, hogy felfalják, de azután meggondolták, hogy igen nagy és kövér, amúgyse csúszna le a torkukon. Akkor valamennyien egyszerre kiabálni kezdtek és szárnyukkal csapkodtak: — Délen jó, délen jó! Ott most meleg van és milyen finom meleg tavak vannak ott! És milyen ízletes kukacok- Délen jó! Délen jó! Ügy kiabáltak, hogy a szegény béka majd megsiketült belé. Nagynehezen sikerült rávenni őket, hogy hallgassanak el és azután megkérte az egyiket, amelyik okosabbnak tetszett a többinél, _ magyarázza meg neki, hogy mi is tulajdonképpen az a .dél

1'. Üs amikor a vadkacsa elmagyarázta neki, a béke egészen oda volt elragadtatásában, de azért a biztonság kedvéért mégis megkérdezte:: — Aztán van-e ott sok légy meg szúnyog ? — Ö, egész felhők! — válaszolt a kacsa. — Brekeke! — kiáltott fel a béka s mindjárt ijedten körülnézett, nem hallja-e meg valamelyik barátnője, aki azután megszólná érte, hogy őszszel kuruttyol. De semmiképpen sem bírta ki, hogy legalább egyet ne brekegjen. S azután így folytatta: _ Vigyetek engem is magatokkal! — Hát ilyet még sose hallottam! — kiáltott fel az öregebb vadkacsa. — Hogy vigyünk magunkkal ? Hiszen nincs szárnyad!? — Mikor indultok? — érdeklődött a béka. — Mindjárt! Mindjárt! — kiáltoztak valamennyien össze-vissza. — Krá, krá! Hideg van! Fázunk! Megyünk délre, délre! — Adjatok nekem öt perc gondolkozni időt — kérte a béke. — Azonnal visszajövök, addigra bizonyára eszembe jut valami. Azzal fejest ugrott az ágról, melyre felkapaszkodott hogy a kacsákkal beszélgessen és leszállt a mocsár fenekére, egészen beleásta magát a finom puha iszapba, nehogy a külvilág elterelje figyelmét az elmélkedésről. Eltelt öt perc, a vadkacsák már indulásra készülődtek, amikor egyszerre csak a vízből kibukkant a béka pofája és ezen a pofán a lehető legsugárzóbb kifejezés ült, amelyre egy béka egyáltalában képes. — Kitaláltam! — szólalt meg őrömtől repeső hangon. — Ketten közületek fogjanak a csőrükbe egy gallyat, én meg belekapaszkodom a közepén. Ti repültök, én meg köztetek utazom. Csak arra kell figyelnünk, hogy se ti, se én ne szólaljunk meg és minden megy, mint a karikacsapás. Isten tudja, hány ezer verszten át hallgatni s egy mégoly könnyű békát cipelni nem éppen élvezet De a vadkacsák annyira el voltak ragadtatva a béka szellemes ötletétől, hogy egyhangúan elfogadták. Elhatározták, hogy kétóránként leváltják egymást és mivel vadkacsa annyi volt, amint a mesében mondják — mint csepp a tengerben, meg még egyszer annyi, tehát egyre-egyre nem kerül túlgyakran sor. Találtak egy jó, erős vesszőt két kacsa a csőrébe fogta, a béke a szájával megkapaszkodott benne és az egész csapat a levegőbe emelkedett. A békának még a lélekzete is elakadt a rémisztő magasságtól, melybe felrepitették. Ráadásul a kacsák egyenlőtlenül repültek és ide-oda ráncigálták a vesszőt — a szegény béka úgy ficánkolt, lóbálódzott a levegőben, mint egy papíros-húzdmegjancsí és minden erejéből, görcsösen szorította egymásra állkapcsait nehogy kiengedje szájából a vesszőt és a földre hulljon. De hamarosan hozzászokott újszerű helyzetéhez és már arra is jutott ideje, hogy körülnézzen. Alatta erdők, mezők, folyók és hegyek maradoztak el nagysebesen. A békának egyébként meglehetősen nehezére esett ezeket meglátnia, mivel függőleges helyzetben szeme hátrafelé és egy kicsit felfelé irányult de azért itt-ott sikerült valamit elkapnia a mélyen alatta elterülő látképből és keble örömtől, büszkeségtől dagadt. „Lám, milyen pompásan kieszeltem" — gondolta magában. A többi vadkacsa utólérte az első párt, amely a békát cipelte és hangos kiáltással dicsérte az eszét. — Micsoda jó fej ez a mi békánk! — kiabálták. — Még kacsák között is ritkán találni ilyet! A béka alig állta meg, hogy meg ne köszönje elismerésüket, de szerencsére eszébe jutott, hogy abban a pillanatban, mikor kinyitja a száját lehullik a szörnyű magasságból. így hát még erősebben összeszorította állkapcsait és elhatározta, hogy erős marad. így himbálódzot egesz napon át: a vadkacsák röptükben váltották le egymást cipelésében, ügyesen kapták ki a vesszőt egymás csőréből. Ijesztő pillanatok voltak ezek, a béka nem egyszer majdnem felbrekegett rémületében, de azután szerencsére mégsem hagyta el lélekjelenléte. Este az egész társaság valami lápon ütött tanyát. Hajnalhasadtával ismét útra keltek, de a béka ezúttal —

p begy jobban lássa, mi történik — háttal és fejjel előre, hassál hátrafelé kapaszkodott bele a vesszőbe. Útjuk tarlók, sárguló erdők és gabonával teli magtárak, falvak felé vezetett, amelyekből emberi hang, cséphadaró zaja szállt fel: a rozsot csépelték éppen. Az emberek felnéztek a vadkacsákra, rulami különöset észlelhettek rajtuk, mert kezükkel mutogattak felfelé. A béka roppantul szeretett volna lejjebb szállni és megmutatkozni az embereknek, meghallani, hogy mit beszélnek róla. A legközelebbi pihenőnél meg is kérdezte: — Nem lehetne egy kicsit alacsonyabban repülni? Szédül a fejem a magasságtól és attói félek, még rosszul leszek és le találok esni. A jószívű kacsák megígérték, hogy lejjebb fognak repülni. Másnap olyan alacsonyan szálltak, hogy meghallották az emberek hangját. — Nézzétek csak, nézzétek! — kiabáltak a gyerekek — a vadkacsák egy békát cipelnek magukkal! — iŇézzéteK csak, nezzétek! — kiabáltak egy másik faluban a felnőttek — üyen csodát ki látott már életében V „Vájjon tudják-e, hogy én eszeltem ki és nem a vadkac3ák V — gondolta magában a béka. — Nézzétek csak, nézzétek! — kiabálták a harmadik faluban — miiyen csoda! Ugyan ki találta ki ezt a furfangos utazási módot? A béka itt már nem bírta ki tovább és minden óvatosságáról megfeledkezve, torkaszakadtából kiáltott: — En találtam ki! Én! Én! Én! Ezzel máris hanyatt-homlok bukfencezett alá a földre. A vadkacsák ijedten felkiáltottak; az egyik röptében el akarta kapni a szerencsétlen utast, de elvétette. A béka mind a négy lábával kapálóűzva sebesen hullott alá. De mivel a vadkacsák igen gyorsan repültek, nem egyenesen arra a helyre esett le, amely fölött megszólalt s ahol kemény országút vezetett, hanem sokkal odább és ez nagy szerencse volt számára, mert egyenest a falu szélén lévő iszapos tóba potyogott bele. Hamarosan felbukkant a vízből és mérhetetlen büszkeségében ismét torkaszakadtából kiabálni kezdett: — Én találtam ki! Én! De egy lélek sem volt körülötte. A váratlan csobbanástól megrémülve a helybeli békák mind a víz alá bújtak. Amikor nagysokára ismét előmerészkedtek, ámulattal szemlélték az új jövevényt. A világotjárt béka csodálatos históriát regélt el nekik. Hogy ö egész életén át törte a fejét amíg végre feltalálta a kacsaszárnyon való utazás új módját. E célból saját kacsákat tart, akik odaviszik öt, ahova kedve tartja. Elmesélte, milyen gyönyörű utazást tett a meseszép délvidékre, ahol olyan szép minden, olyan pompás meleg az iszap és olyan temérdek a légy és mindenféle egyéb ehető rovar. — Most pedig idejöttem hozzátok, hogy megnézzem, hogy éltek, mit csináltok — magyarázta. — Itt maradok tavaszig, amíg vissza nem térnek vadkacsáim, akiket most szabadságoltam. De a kacsák soha vissza nem tértek. Azt hitték, hogy a szegény béka összezúzta magát estében és szívből sajnálták őt Ford.: Szőllősy Klára