Uj Szó, 1950. november (3. évfolyam, 252-277.szám)

1950-11-04 / 255. szám, szombat

UJ szo 1950 no^rwmber 4 Húsz esztendővel ezelőtt a nyarat az arjoli kerület egy kis városkájá­ban, Livniben töltöttem. Csendes kis város ez, s abban az időben semmiben sem különbözött Közép-Oroszország hasonló városkáitól, hacsak azt nem számítjuk, hogy híres hangszerkészí­tő mesterek laktak benne, akik a jól­ismert „livenyka" harmonikát gyár­tották. Egy alkalommal nappal keresztül­mentem a városi kerten, amely a Büsztraja Szoszna folyó magas partján terült el. A nyári mozi épülete mellett fiúk egy kis csoportja várt valamire. A moziból kijött egy ősz ember vitor­lavászon ruhában. A kezében egy csomó jegyet tartott és szétosztotta a fiúk között. A fiúk már szinte resz­kettek a türelmetlenségtői, megragad­ták a jegyeket, futólag köszönetet mondtak az ősz embernek és berohan­lak a moziba. Bementem a moziba, vettem egy jegyet és leültem a fiúk mellé. Szeret­tem volna megtudni, hogy ki ez az ember. A fiúk elmondották, hogy Nackíjnak hívják. Livniben lakik a nő­vérénél, aki vasúti orvos, minden hó­napban megkapja nyugdíját és a kifi­zetés napján feltétlenül elviszi a fiúkat a moziba. Otthon háziasszonyomnál, aki taní­tónő volt, érdeklődtem Nackij felől. Kitűnt, hogy híres geológus, a Kara­Kum-sivatag, Mangislak, az Uszty­Urt halott, kopár hegysége és a Ka­rabugaz-öböl kevés kutató iának egyi­ke. Legutolsó expedíciója alkalmával, amelyet a Kara-Kumba vezetett a pol­gárháború idején, Nackii a baszma­csok fogságába esett, ahol több mint egy hónapig tartották egv kiszáradt, mély kút fenekén. Ezután súlyosan megbetegedett. Az orvosok minden munkától eltiltották. A múltban szer­zett érdemeiért a szoviet kormány nyugdíjat szavazott meg neki. Még aznap este elmentem Nackíj­hoz. Egy kis faházikóban élt az állo­más közelében. A szobákban sötét volt, mert az alacsony ablakok előtt nagyon magasra nőtt az orgona. Nackij szívesen fogadott, mintha csak régi ismerőse lettem volna és bevezetett a szobájába. A lombozattól származó zöldes félhomálvban, amely a szobát betöltötte, a falakon tucat­számra láttam fényképeket, amelyek halott hegyeket, dombokat ábrázoltak tele barázdákkal, amelvek felülete hasonlított a koponyából kivett agy­velőhöz, láttam ott homokdünákat, amelyek felett ott kavargott a szél­hordta homok, krétafalú. napsütötte szakadékokat. Ezekről a fényképekről valósággal lerít a szárazság, a hőség és a szomorúság. Nem lehetett ott látni egyetlen bokrot vagv fűszálat sem, mert ez a föld olyan volt, mint a kiégett salak. — Mi ez? — kérdeztem. — A középázsiai sivatag különféle részei — válaszolta Nackii. — Szá­raz seb a föld egészséges bőrén. Ször­nyűbbet, borzalmasabbat és terméket­lenségével kétségbeejtőbbet nem ta­lálhat az ember az egész országban. Mi itt áldjuk a napot, ott gyűlölik. Ott az eső már felszáradt a levegőben, el­párolog, el sem tudia érni a földet. Egész éven át felhőtlen az ég, legyen átkozott! A portól olyan szürke, mint a szikes föld. Elhallgatott. — Eletem felét arra fordítottam, hogy tanulmányozom ezt a földi poklot. — ön a sivatagot borzalmasnak mondotta — szóltam. — Miért? Vájjon olyan szörnyű benyomást kelt az emberben? — Nem — mondotta Nackij, hom­lokát ráncolva. —. Nem irodalmi jelző ez Ellenkezőleg, a >ivatag néha ellen­séges. Szörnyűnek azért mondottam, mert él és mozog. Igen, mozog. Má­szik minden irányba, mint a rák. Már elfelejtettem, hogyan mondják azt, hogy a rákbetegség feltartóztathatat­lanul szétterjed az ember egész testé­ben. — Metasztázis — mondottam. — Igen, metasztázis. Nem is tu­dom megérteni, mit gondolnak az em­berek. A sivatag már elér egész Asz­trachánig. Eltelik még egy kis idő és itt, ezeknek a folyóknak a partján, ezekben a ligetekben és a mi gyönyö­rű mezőinken is megjelenik a sivatag sápadt, halott ege, felfelé kavargó ho­mok- és porőrvényekkel. Akkor azon­ban már késő lesz. Akkor már nem le­het megállítani. Mivel lehetne megállítani a sivatag előretörését? — kérdeztem — Vízzel! — kiáltott fel Nackij vá­ratlanul. — íme. ezzel az egyszerű vízzel! — lölragadta két tenyerével az asztalon álló vizeskorsót és elmosolyo­dott. — Hűvös, édes vizzei. Ez a tu­lajdonképpen terméken? föld már töb­ezer éve vágyódik nedvességre. Több­ezer esztendeje! Nackíjr-k köszönhetem azt a gyű­Iötemet a sivatag iránt, smelvet akkor még csak távolból éreztem. O volt az első, aki azt a gondolatot ébresztette KONSZTANTIN PAUSZTOVSZKU: AZ EZEREVES ALÖM bennem, hogy könyvet írjak a sivatag ellen folytatandó harcról. * Elutaztam Közép-Ázsiába. Körül­jártam a Kaspi-tenger keleti, halott partvidékét, a Karabugaz-öblöt, a Ka­ra-Kum-sivatagot és visszatérésem után megírtam „Karabugaz" c. köny­vemet. Sokszáz kilométernyi kiterjedésben láttam terméketlen földet, amely olyan volt, mintha hatalmas csordák tapos­ták volna le. Láttam maró. szikes ta­lajokat • és olyan hegyeket, amelyeket úgy átégetett a nap, hogv szikláikat az ember az ujja között szétmorzsol­hatta. Láttam a szürke napot és az eget, amelyet piszkos, forró félhomály borított, undorító homoksivatagokat, kiszáradt embereket, akik olyanok voltak, mint a falevél tűzvész^ után, a hőségtől lesoványodott tevéket, lát­tam a víztelen földi térségek átkozott unalmát. Annyira komor volt ez és annyira nem hasonlított a megszokott földhöz, hogy sokáig nem hagyott el az a gon­dolat, hogy valami teljesen idegen planétára pottyantam — valami kín­zó, egészen más planétára. Ugyanakkor azonban láttam a ho­moksivatagon pompás épületek rom­jait és régi csatornák alig kivehető vonalait. A turkmének azt mondják, hogy a homok alatt hatalmas kertek vannak elíemetve, hogy ez a föld va­lamikor régen, a „vízkorszakban" tele volt virágzó fügefával, kövér búzá­val és a mostani sivatagon hatalmas, gazdag városok voltak, melyeknek azonban ma már a nevét sem tudják. Azt is mondották a turkmének, hogy a macska, kölykével a szájában sok kilométert futhatott ezeknek a váro­soknak a háztetőin, anélkül, hogy jobb­ra vagy balra kellett volna fordulnia. Ez a majdnem mesebeli „vízkor­szak" akkor volt, amikor az Amu­Darja, az ókori Okszusz-folvó keresz­tülfolyt a Kara-Kumon és a Káspi : tengerbe ömlött. Aztán megváltoztat­ta útját és vize az Aral-tóba ömlött, a sivatag tengerébe, ahol az édes víz keserűsós vízzé lett és sóssá tette a partvidék egész föld jét. Ezer esztendős ábránd a vízről! A víz után vágyódtak, legendákat szőt­tek róla. * Hogyne kellett volna a vízről ábrán­dozni azok körül a ritka kutak körül, amelyekben egy vékonv édes és pos­hadtszagú vízréteg volt a sós víz fe­lett, melyet rendívüli óvatossággal kelbtt kimerteni, hogy a kút vizét fel ne zavarjuk, mert akkor a kút sóssá vált és tönkre ment. Hogyne kellett volna vízről ábrán­dozni, ha az ember látta az erős, szá­raz, drótra emlékeztető szúrósszárú füveket. Hogyne kellett volna vízről ábrándozni a vándorló homoktenge­ran, amelyen oly fáradságos az em­bernek a járás. Az a gondolat, hogy az Amu-Dar­ját visszatérítsék régi medrébe, az Uzbojba és hogy a sivatagot megitas­sák vízével, már többízben felbukkant, az ember azonban megtorpant, fel­ismerve eró't'enségét. Nefesz, a turkmén nép követe már 1713-ban elutazott Pétervárra és arra kérte I. Pétert, hogy térítse vissza az Amu.Darját a régi medrébe. Péter ex­pedíciót küldött a Kara-Kum sivatagba Bekovics-Cserkasszkíj vezetése alatt a következő feladattal: »Megtekintendő azon folyó folyása és amennyiben le­hetőség mutatkozik a folyó vizeinek visszafordítására régi medrükbe, elzá­randó a folyó mostani torkolata,* mely az Arali-lengerbe vezet.* Ez az expedíció azonban nem járt sikerrel Bekovics elpusztult és csak több, mint másfélszáz esztendő múlva, 1879-ben sikerült Gluhovszkij tábor­noknak egy vízrajfei expedíció élén vé­gigjárnia ai Amu-Darja régi útját és tervet készíteni arra, hogy az* Amu­Darja vizét visszavezesse a Káspi-ten­gerbe, régi medrén, az Uzbojon ke­resztül. A tervet természetesen el­süllyesztették az irattárban. Még jo, hogy a cári kormány a terv szerzőjét nem dugTa be a bolondok házába. Akkoriban lényegileg senki sem hitt i'yen óriási legendás munkák lehető­ségében. Ugy beszélitek erről, mint a fantázia szüleményéről, mint a Marsba való repülésről, vagy pedig az Atlan­tisz felkutatásáról. Nehezemre esnék visszatartani ma­gamat, hogy el ne mondjam a vízről szóló legendát, amelyet a Kraszno­vodszk melletti gipszszakadékban hal­lottam. a tűzben izzó tevetrágya ke­sernyés füstje mellett. 1928-ban tör. tént. Ezt a legendát a tevehajcsárok­nak egy öreff turkmén vezető mondot. ta el, arca ráncos volt, mint a sült alma, szeme azonban ravasz és vídam. Sajnos nem hallottam a legenda elejét, tartalma azonban mindjárt az elején világos volt .. így szólt Fajreddínbez: »Itt a_z emberek kövér búzával és édes szőlő­vel, bőrökkel és "lágy szőrmével, ma­gas erdőkkel és zsíros halakkal di­csekszenek. Miben gazdag, a te or­szágod?* Fajreddin hallgat. Lenin is­mét megszólalt: »Mindenki eljött Moszkvába konferenciára és mindemki elmondja a maga mondókáját, csak te hallgatsz. Mondd el. barátom te is a magadét, ne félj. Miből éltek a te or­szágodban, mit vártok az időtől?* .. Fajreddin elsírta magát, karját ki­nyújtotta az ablakok felé, melyek mö­gött magas tű nőtt a folyó partján, a szél pedig befújt a palotába és buja fák illatát hozta magával, mellyeket hársfának neveznek. ... Fajreddin pedig így szólt akkor: »Elvtárs, mit mondhatnék én, öreg turkmén, Abdallah törzséből, tielötte­tek? Ugyan mit várhatnánk mi az időtől, mikor az idő ellopja kútjaink­ból az utolsó csepp vizet is és ho­mokkal borítja be tegnapi szőlőskert­jeinket? Abból az országból való va­gyok, amelyet Uszty-Urtnak és Kara­Kumnak neveznek. Gazdagok vagyunk szegénységben és zsomjúságban, ho­mokban és sóban. Te a szegények bol­dogságára gondolsz, mi pedig csak a vízre gondolunk. Viz azonban nincs! Allah kiszárította a mi földünket tíz rőfnyi mélységre. Folyók folynak a ho­moksivatagon át, vizük azonban ke­serű, mint a perzsiai barack héja. Ti­mur kora óta hervad országunk. Mit SZEMJON KIRSZANOV kComsiowiohs iák Harminckét évvel ezelőtt ala­, kult meg a Szovjetúnió Lenini Kommunista Ifjúsági Szövet­sége. Szerte a világon minden h:ladó, békeharcos fiatal lelke­sen ünnepli példaképét, a Kom­szomolt. Nincs táj, hol szélesebb az ég, miénk a legcsodásabb! Vakít, fehér a messzeség. Földünk — de óriás vagy! Nekünk az élet számvetés. Ragyog jövőnk. kitárult — akár irigy anyóka néz reánk a tűnt. sivár mult! Legyél serény. ha dolgozói, örömtelen, ki lomha. Tekints akárhová — e kor csakúgy süvölt: dologra! Erős karunk ha összefog, előttünk gát nem állhat! Ha száz a norma. már dobog szívünk: na, kétszer százat! S a kétszer százat boldogan jelentjük nagy hazánknak! A föld mitőlünk nyugtalan — fúróink mélybe vájnak, a vas keményen rájacsap, a szén hasad zuhanva — unottan dőzsöl túl, Nyugat sok pénzes, rongy bitangjai S ha itt ma dűl a kőolai. ha egyre több az öntvénv — harsányabb lesz a harci dal Vietnam, Jáva földién. A szív szerelve oszt meg itt rubelt, ruhát, ebédet, de hogyha bárki vétkezik, kegyelmet nem remélhet. Acélszilárd 4 a jelleme a szovjet ifjúságnak. Bizonyhogý nincs semerre se bajtárs, ki hűbb, ki bátrabb mint Matroszov. ki egymaga a géppuskát elállta, mint az, kinek nem volt szava a sok vad vallatásra, mint az. ki tűzkohóba hullt, ki fagyva dűlt a sírba!... Ha úgy akarja táborunk, a földet elmozdítja, kezünkbe fogva tengelyét, fordítunk párat raita s ha újra indul, mint a gép, már Sztálin szíve hajtja! Előre — gyűrd a nagy hegyet, vigyázz, hogy meg ne ingjál! Az életünk. mely egyre szebb, szebb lesz az álmainknál! Dühönghet' tomboló vihar. villáműtött fa éghet — Ajkunkról messze száll a dal. de sxép vagy, szoviet élet! Polgár István fordítása. A kassai Nemzeti Színház kulfúrhrigádja a rozsnyói bányászok között A kassai Nemzeti Színház élenjá­ró tagjaiból alakult kultúrbrigád a napokban felkereste a rozsnyói bá­nyászokat. A rozsnyói városháza nagytermében adták elő értékes mű­sorszámaikat. Kultúrmunkásainknak ez a kezdeményezése hathatósan hoz­zájárul a munkásság és az értelmi­ség együvé tartozásának kimélyítésé­hez és a dolgozók fokozott kultúr­igényeinek kielégítéséhez. Ezen a kultúrbrigádesten — melyen az elő­adott számok a rozsnyói bányák leg­jobb dolgozóinak: Gudász, Székely, Lenke, Kalapász mérnök, Balázs Al­fonz, Filcsák János, Lucsko. Kirsch­ner élmunkás bányászoknak szóltak — a legnagyobb sikert a népdalkölté­szet egyes számainak előadásával ér­ték el a kassai művészek. Ebből mű­vészeink leszűrhetik azt a tanulságot, hogy a jövőben tervbevett kultúres­téken a dolgozók széles tömegeihez közelálló népi alkotásokkal nyerhe­tik meg legjobban a bányák, az üze­mek és a falvak dolgozóinak tetszé­sét. A csehszlovákiai magyar dolgozók lap­jának jeiszava az 1950. évre az UJ SZO minden magyar dolgozó kezébe tegyünk elvtárs? Fönt is, lent is el­foglaltak minden földet, nekünk már nem jutott hely ezen a földön. Te nagy vagy és hatalmas. Nagy ember vagy, jól hallasz és éles a szemed, de vájjon mivel segíthetnél rajtunk, turk. méneken? Ezért hallgatok én a nagy konferencián.* ... Ekkor Lenin elmosolyodott és így válaszolt az öreg Fajreddinnek: »A.i»t nem tud Allah és amit nem tud Timur, azt tudják a bolsevikok, Fajreddin.* ... Fajreddin a fejét rázta. ... A csoda azonban megtörtént, ősszel az a hír érkezett Fajreddin kunyhójába, hogy Horezmbe sok mér­nök érkezett, vastevékhez hasonló gé. féket küldtek, hajókból cementet rak­nak ki és hogy a bolsevikok vizet akarnak eng\lni az Amu-Darja több­ezeréves régi medrébe, amelyet Uz­bojnak hívnak. ... Fajreddin csak mosolyogni tu­dott a bolsevikok gyormetegségén. A bolsevikok nem tudták, hogy az Uz­boj medrének feneke kemény homok­ból van és hogy van olyan feneke is, amely úgy szívja magába a vizet, mint ezer bivaly, amely már három napja nem ivott Egész tengert ki le­het önteni az Uzbojba. a homok azon­ban egy óra alatt beissza ezt a renge­teg vizet s utána csak keserű hab és döglött halak maradnak. A sivatagot nem lehet legyőzni s nem hiába terem, tette az úr a tevét és a szakszault (sivatagi növény, a te/e tápláléka). ... A bolsevikok csatornát ástak és gátat építettek. Az Uzboj medrét azo­kon a helyeken, ahol futóhomok volt. cementtel öntötték ki. .. Majd pedig elkövetkezett a nagy ünnep napja. Az Amu-Darja tiszta vize belehömpölygött az Uzbojba és a homok egy vödö.rel sem nyelt el be­lőle. ... Fajreddin levágott egy juhot, mindenkit megvendégelt, sírt és Mek­kában vásárolt zöld turbánját oda­ajándékozta a kisgyermekeknek, hadd játszanak vele. * Ez a legenda fokozatosan regévé válik. A nép szilárd abban a hitében, hogy boldog jövőjenek néz elébe. Megőrzi ezt a hitét, nemzedékről­nemzedékre tovább adja, míg eJ nem jön megvalósításának nagy és ragyo­gó napja. Ez a nap megvalósult 1950 szep­tember havában, mikor a szovjet kor­mány rendeletében közölte az Amu­Darja.folyó visszatérítését régi med­rébe, a sivatagon át vezető 1100 kilo­méteres csatorna megépítését és 1,300.000 hektárnyi föld öntözését. A nép ezeresztendős álma valóra válik. Van nekünk géniuszunk és erőnk is arra, hogy megvalósítsuk ezt a csodát a sivatagban, hogy megkezd­jük és meg is valósítsuk az emberi kultúra történetének leghatalmasabb építkezését, hogy észszerűen megvál­toztassuk a főid arculatát, éghajlatát, növény- és állatvilágát. Van egy ősrégi, szomorú turkmén közmondás: »Felvirágoztá! és rögtön el is hervadtál, Horezml* Most ez a közmondás új formában él a nép szá­ján: »E!hervadtál Horezm, de most fel fogsz virágzani!* A munkák lendülete, a tervek me­részsége, a lejárati idők rövidsége valósággal elkábítja az embert. Négy építkezés — a vízierőművek és zsili­pek a Volgán Kujbisev és Sztálingrád mellett, a turkmén főcsatorna a siva­tagon keresztül, egy hatalmas épít­mény a Dnyepren, Ukrajna déli és a Krim északi részeinen öntözésére —, a legnagyobbak a történellem folya­mán. Azt hiszem, hogy közülünk, idősebb évjáratbeiiek közül sokan szeretnének legalább tíz évvel megfiatalodni, hogy megláthassák nemcsak ezeknek a ti­táni 'építkezéseknek a befejezését ha­nem munkájuk gyümölcseit, a meg­ifjodott, felvirágzó földet is. Szeret­ném meglátni a csatornák vizét, amely úgy hatol be a sivatagok ho­mokjába, mint valami ezüst kard, sze­retném meglátni partjain az árnyas erdőket, a keiteket és gyapotültetvé­nyeket azokon a helyeken, ahol a nép­felenség még nem régen nyomasztó­lag hatott a legedzettebb emberre is; szeretném meglátni a világosságot hozó villanyvezetékeket ezen a pom­pás szubtropikus oázison, amely az öntözött földeken fog virulni. Szeret­ném meghallani az Usztry-Urton a gőzhajók kürtjét, a turbinák tompa bugását, a levelek susogásät és a virágok nedves illatát szagolni ott, ahol nem régen még minden hamuvá égett a naptól ... Mindezt egy faluban írojn. Az éjszaka a vége felé közeledik. Keletre néző ablakomból már látszik a hajnal­pír, amely az ősz aranyszínű lombo­zata és az erdő fáinak hulló levélzete felett vi'ágosodik. A mezőkön még úr a friss éjszakai sötétség ott keleten azonban, a Kara-Kúm táján egyre erő­södik a kékség, elsöpörve a csillago­kat

Next

/
Oldalképek
Tartalom