Uj Szó, 1950. november (3. évfolyam, 252-277.szám)

1950-11-29 / 276. szám, szerda

- Ili SI® 1950 november 29 /Q J l

ester megfesti a galambot... Az öreg Mester nzon a nyáron nem utazott a tengerpartra. Műtermében ült, lapozgatta az újságokat és egyik cigarettát a másik után szívta. Igyekezett nem gondolkodni. Nem akart se látni, se hallani. Hiába. Gondolkodott, látott és hallott Párison dübörögve vonultak a német tankok. Remegett alattuk a föld és az üvegcsék a piros kínai asztalkán magas, vésztjelzö hangon csilingeltek, mint amikor madárfészekbe nyúlsz. Augusztus volt, a szégyen és megaláztatás éve, 1940. Zörgő motorokon szürke sáskák szállták meg a világot. Rávetették magukat a hosszú évszázadok termésére — és zabáltak. Megtöltötték a gyomrukat, majd nyilvánosan kiokádták, azután aludtak egyet, nyitvamaradt szemekkel, mint a gyilkosok. Az emberek menekültek előlük és közben megszaggatták ruháikat és a hajukat téptek Egyesek pulia, ringó kocsiba ültek és a mellékutakon távoztak, hogy a menekülők oszlopai szét ne tapossák őke* a kocsijukkal együtt. Pablo Picasso nem ment sehová. Nincs otthoni Párison kívül. Ha elveszti otthonát, önmagát is elveszti. Azok, akik szétkürtölték a rádióba, hogy a Haza veszélyben van, elhagyták a hazát. De azok, akik testükkel rekesztették el a veszedelem útját, maradtak. Majd szántanak, fákat döngetnek, bort sajtolnak, bányásznak és ha eljön az idő, fegyvert is fognak és kíméletlenül pusztítanak majd vele. Már négy hete folynak a letartóztatások. Már négy hete lövöldöznek. A Mester hallotta, hogy itt, a házban lefogták a fiatal Chaton-t. A Citroengyárbői. Lefogták és agyonlőtték Primo y Tovar, spanyol lektort, egy olyan gyönyörű fiatalembert, hogy láttára apró lángok gyúltak az aszszonyok szemében. A szürke autók azonban minden éjjel száguldoztak és az asszonyok szeme elborult. A Mester izgatottan járt körbe a műtermében. Felnyitotta az üvegtetőt és sokáig nézte az eget. Oh, Te édes, Te levegős. Te illatos! Bűzös fogházzá változtattak, Franciaország! A Mestei leült és egy papiron vékany vonalakat rajzolt Függőlegesek és vízszintesek. Berácsozta a lapot. Mint a kisdiák ... így ... És ezek a rácsok a fogságot jejentik: ,,E fogságban önként maradtam, önként? Nem. A fiatal Chaton parancsolta meg. De megparancsolta volna P

rimo y Tovar is és Eluard, ha beszéltem volna vele erről és az a pástétomkészítő is, ott szemben, akinek otthon fegyverraktára van, még az első világháború idejéből. Mi ezt a fogházat belülről röpítjük a levegőbe. Igaz? Ti holtak és áők!" A Mestei elmosolyodott és leült az apró vászon mellé. A üvegcsék a piros kínai asztalkán magas, vészjelző hangon csilingeltek, mint amikor madárfészekbe nyúlsz. Kint csengettek. Ez Pére Michu. Michu apó, a szomszédos 36-os számú ház házmestere. Jól ismerik egymást. Michu apónak az a szokása, hogy amikor köszön, négy ujját katonamódra zsíros sapkájához emeli. Michu apónak csak jobbkeze van. Balkezét elásták a német foglyok 1915-ben Marneban — amikor azt előzőleg szabadonlévő testvérei ellőtték. — Michu apó? Jónapot! A Mester műtermébe vezette a látogatót, ugyanolyan szertartással, mintha az Akadémia tagját fogadná. Talán még nagyobb tisztelettel, mert az elnököt nem ismeri olyan jónak, mint Michu apót. — Egy aperitifet, étkezés előtt? — Michu apó köszöni. Azt mondja, hogy nem tud inni. Hogy azonnal elmegy, de van eigy kérése. — Kérem — mondta készségesen Picasso és figyelmesen hallgat, mint amikor az asturiai halász beszél a kataláni erdésszel. Michu apó nyugodt, sőt egykedvű hangon beszél. — Uram, szerencsétlenség ért. Azt mondják uram, hogy három csapás szokta egymást követni. Ha mind a három egyszerre éri az embert, talán el tehet viselni. De így nehéz. Egy darabig semmi — és itt a szerencsétlenség! Mfigint serrtmi — és újra szerencsétlenség! Azután a harmadik. Bocsásson meg, tévedtem. A második és a harmadik majdnem egyszerre ért. — Először a kezem. 15-ben szakította le a háború. Szerencsétlenség. De nem olyan nagy. mint amilyen lehetett volna. Legalább életben maradtam, hogy segítsek a fiamnak és az unokámnak. 'Mert a legfontosabb, uram, a lakás. Mint hadirokkantnak volt lakásom. Igaz ugyan, hogy a lépcsőház alatt volt a kapunál, egy pinceszerű kis lyuk. de hárman is ellakhattunk benne. A fiam, meg az a csöppség, meg én. A kicsi anyja meghalt, amikor ő született. Ez megint annak a csöppségnek a szerencsétlensége volt és a fiam szerencsétlensége is. Néhány évig jói ment minden. Azután a fiam munkanélküli leit. És megint szerencse volt, hogy rokkant voltam, hogy házmester lehettem. ' Volt lakásunk és a fiúnak, mig munkát szerzett, legalább volt hová visszatérnie és ehetett is valamit. Abból a pénzből főztem a fiamnak és az unokámnak, amit mint házmester kerestem'. A kicsi segített a takarításnál. Amikor fiam Jean-Baptiste — úgy, hívták — otthon volt, ő is segített takarítani és így hárman házmesterkeidtünk. Hiszen ismeri a házunkat. Micsoda tisztaság volt mindig! A Mester türelmetlenül rábólintott. Michu apó észrevette. — Azonnal kész leszek. Bocsásson meg, Uram! > — Csak beszéljen nyugodtan, nagyon érdekel — mondta a Mester és udvariasan mosolygott — A Marne-n nem igen harcoltak az idén — folytatta Michu apó —, de a fiamat elküldték ugyanarra a helyre, ahol 15-ben elvesztettem a kezemet. Lehet, hogy Jean-Baptiste ugyanazalatt a zöld dombocska alatt fekszik, ahová eltemették az én kezemet. • Ha majd egyszer ott ásnak, megtalálják egy ember csontvázát és három keze tesz. Ö ugyanis, az én fiam. elesett Marne-nál és úgy hasonlított reám, Uram, hogy itt a balkezén — és Michu a jobbjáva! valahová maga mellé mutatott a levegőbe — a középső ujján ugyanolyan fehér pont volt a körmén, mint nekem. Nem tudom sajnos megmutatni Önnek, mert amint tudja, hiányzik az a kezem. Ez volt a második szerencsétlenség. — Ketten maradtunk. Az unokám és én, az öreg Michu. Az unokámat Luciennek hívják, kérem. Névnapja január 7. Mindjárt, közvetlenül a Háromkirályok után. És azután az én Jean-Baptiste-om után maradt még kilenc galamb. Jean-Baptiste mindegyiket elkeresztelte. Az egyiknek Bolivár, a másiknak Garibaldi, a harmadiknak Juarez, a negyediknek Robespierre. az ötödiknek Danton... És így tovább, csupa forradalmár. Csak Lenniről nem nevezett el egy galambot sem. ö szent volt számára. Tudja, Jean-Baptis.te a fiatal Chaton legközelebbi munkatársa volt. Azé, akivel most már ön, Uram, nem találkozhatik itt, a ház lépcsőjén. És kérem, ez a galamb, ez a szép kis galamb, ez Jaurez. Michu apó szétbontotta a kis batyui. A Mester meglátta a halott galambot. Fehér volt, pecséttelen. — Megfojtották — mondta Michu apó. — A galambokat megfojtják. Hallotta, Uram? Igen — mondta udvariasan a Mester. — Tehát ez Juarez, uram. Tegnap esti szürkületkor felmászott a kis Lucien a tetőre, hogy megkergesse egy kicsit apja galambajait. Ott laktak a tető alatt egy fakalitkában. Mint házmesternek volt ott fent a tetőn ötnégyzetméternyi területem. Gondosan vigyáztam a galambokra. Értékes galambok ezek, Uram! És hogy turbékoltak ... De az én Lucienem azt gondolta, hogy most, a apja halála után nem fogja őket fehér rongyocskávai hajtani, mert még a németek azt gondolnák, hogy mi megadjuk magunkat. Mármint Lucien meg én. Pedig mi nem adjuk meg magunkat soha, uram! Ezért egy hosszú botra piros zászlót kötött. Volt otthon nekünk egy vörös lobogónk. Jean-Baptiste ágyába volt rejtve. Ö aludt rajta mindig. Lucien ebből a zászlóból tépett le egy darabot és lengette, lobogtatta. Tudtam róla. Óva intettem. De azt mondta, hogy a zászlót apja emlékére lobogtatja és nem az embereknek, hanem a galamboknak. Ezért, így mondta, senki sem bánthatja. Tudja, gyerek volt, még hozzá makacs, mint Jean-Baptiste és én. Mindnyájan egyformák vagyunk. — Tegnap szürkületkor, mondom, felment a tetőre. Elvitte a kulcsokat, a lobogóját, azt se mondta, Isten veled. Kis idő múlva csengetnek az ajtón, riasztó csengetés. Kinézek és látom, puskás, rohamsisakos katonák. Motorbiciklin jöttek. Nem is hallottam jönni őket, pedig még jó a hallásom. Rámfördmedtek. Vezessem őket a tetőre, mert ők német rendőrök. Ezt anélkül, hogy mondták volna, magam is láttam. Az egyik törte a francia nyelvet. Megmondtam neki, hogy nincsenek itt a kulcsaim. Hol vannak ? Azt mondtam, hogy kölcsönadtam őket egy bérlőnek, aki még nem hozta vissza őket. Melyiknek? Nem tudtam és ők tovább nem kérdeztek. Reámrivalltak: — Mars a tetőre! Kergettek. A tetöajtő nyitva volt. Az egyik legény rajta keresztül meglátja Lucient és megparancsolják, másszon le. Lucien nyugodtan jön felém. Ott áll a két katona előtt. Kezében a botot tartja a vörös zászlóval és összeráncolja a homlokát. Ránézek és kacsintok, hogy legyen udvarias. De Lucien nem érti. — Milyen rongyot lobogtatsz? — Vörös zászlót! — mondja Lucien. — Miért lobogtatsz a galamboknak vörös zászlót? — Ha nem lengethetem az embe—, rekn 3k, legalább a galamboknak lobogtatom! — Tudod, hogy ez tilos? — Tudom! — Akkor miért teszed? — Hogy legalább valamivel meg©ordás tFlndzás újítása Esztergapadon forgott az anvag, szikrázva hullott sistergő szilánkja. Formálódott a forró kés alatt, de Bordás András lassúnak találta. Tervünk siet, gyalog nem iutna messze: Üj normák szárnván űzze az időt, S magasra kúszó grafikon ielezze, hogy a csillagok tetejébe nőtt! Van-e hát ember, aki megmutatja, hogy kel! legyűrni a konok vasat s a másodpercet üstökön ragadja, mint a vadász, a zsákmányára csap? Akadt, aki csak vonogatta vállát. „Hiába, nem bír többet ez a gép!" De kit a Párt tanít, széles csapást vág s áttöri rest szokások sűrűiét. A gyorsvágás mód iát is kitalálták. S nézzétek Sztálin millió fiát: Táguló erőnk tegnapi határát, mint a fűszálat, úgy lépik ma át! s az engedelmes az ember diadalát ki értelmével újat munkálni a vasat Bordás őket követte. Éjszakák sarkára hágtak a szökő napoknak, mig meghallva az ész parancsszavát, a számok harci rendbe sorakoztak, rajzok vonultak pontos méretekkel, s Bordás már készen áll az ütközetre, mint a vezér, aki biztos felekkel győzelme tervét térképre jegyezte. Hü gépének elszánt motor-szívében dobogott az emberi akarat, s az orsók és a kerekek merészen megkezdték döntő támadásukat, hullott a forgács, ahogvan lepattant magát formáló népünkről a mult s a kés alatt, a ragyogó anvagban törhetetlen jövendőnk alakult. A maradiság görcsös fája néha elfogja szemünktől a napvilágot —

; de Bordás András 500 százaléka, mint a csákány, a gyökerébe vágott, esztergapadok zakatolták, alkotott. s a haza sorsát. Kálmán András. mutassam, mennyire gyűlölöm magukat! A két legény közül a fiatalabb előrelendült és rettenetes csapást mért Lucien szájára. A fiú száján eleredt a vér, de egy hang sem hagyta el a torkát. Megingott. Ebben a pillanatban tértek vissza a tetőre Jean-Baptiste galambjai. Maguktól jöttek haza mindig. Olyan okosak, kedvesek voltak! Amint meglátták az idegen embereket, ismét elröpültek. Csak Juarez maradt a kalitkában és nézte, mi történik. Madárszemei soha még nem láttak ilyesmit. Az én emberi szemeim sem. — Minek játszol vele? — mondta a z idősebbik és átfogta Lucient a derekánál és kidobta t. tetőre. Én csak meztelen kis lábát láttam a ajtóból. Reájuk vetettem magam, kértem őket, vállukat ráztam és egyetlen öklömmel püföltem a hátukat. Nem törődtek velem. Belerúgtak még Lucienbe s a kisfiú gurult a tetőn. Gyenge kis kezével megkapaszkodott még a tető peremében. Látom kedves arcocskáját — piros, feszült minden vonása, összpontosítja figyelmét. A szája nyitva, kiáltani kész, de nem kiált... Azután felsikolt: — Segítség! JAKOV HONJENKO: tqif megi dmg-eci bányásznát Fjedor Polovinkint a bányászklubban láttam elöször, ahol a donyecmedencei veterán vájárok és azok a fiatalok gyűltek össze, akik alig néhány hónapja kerültek az ipariskolából a bányába. Az öreg bányamunkások emlékestjét tartották, melyen a bányászok forradalom előtti életéről és munkaviszonyairól folyt a sző. Polovinkin fiatalon került a bányához csillésnek. Napról napra húzta a megrakott, nehéz, ormótlan csilléket. A vállheveder mélyen belevágódott testébe. Hátán nagy véraláfutások támadtak, melyeknek nyomai élete végéig sem múltak el. Betegen kórházba került s közben családját a bányatulajdonos kilakoltatta. Szóval, ezen az estén ismerkedtem meg Fjedorov Polovinkinnal s szíves-örömest fogadtam el meghívását vasárnapra. A gazda már a küszöbön várt s egy kényelmesen berendezett szobába vezetett. Itt már együtt volt az egész család. — Látja — szólt a családfő —, hogy megváltozott mostanában minden! Én negyvenéves koromig jóformán még olvasni sem tudtam, a gyermekeim pedig már tanult emberek. Alekszandr a középiskola befejeztével a donyeci ipari egyetemet, Nikoláj a kétéves bányamesteri tanfolyamot, Viktor pedig a bányászati technikumot végezte el. Fiaim egyetemista korukban állami ösztöndíjat kaptak. Minden eszköz rendelkezésükre állt, hogy tanulmányaikat zavartalanul befejezhessék. Én csak az Októberi Forradalom után tanultam meg olvasni. A háziasszonyt kivéve, a család (amennyi tagja, ugyanabban a bányában dolgozik. A két fiatalabb, Viktor és Zója, szüleiknél élnek, Alekszandr és Nikoláj családosok és saját otthonuk van. * Fjedor Polovinkin otthona három szobából áll. A házat az állam építette tizenöt évvel ezelőtt és jutalomképpen ingyen juttatta az öreg bányásznak. Az állam a donyeci bányavidék számos veteránjának adományozott ilyen kényelmes otthont. A másik szobába lépek — szemmelláthatóan a dolgozószoba —, szétnézek és azonnal szemembe tűnik néhány érdekesség: az íróasztal fölött mennyezetig érő állványok zsúfolásig tele könyvvel, közben egy szép Sztálin-kép. Az íróasztalon újságok és folyíiratok halmaza, mellette egy nyolclámpás rádiókészülék. A falon Rjepin: „Zaporozseiek" című festményének másolata mellett — hegedű! — Ki hegedül? — kérdeztem Polovinkintól. — Zója lányom — válaszolta az öreg. Az öreg bányász nyilvánvalóan büszke Zója hegedülésére, örömmel mondta el, hogy Zója esténként zenét tanulhat anélkül, hogy az a munka rovására történne. A forradalomig ilyesmiről még csak nem is álmodhatott egy munkás! * Polovinkinék tisztes keresetük nagyrészét ruházkodásra, új berendezési tárgyakra, könyvekre, színházra fordítják. Három órakor asztalhoz ültünk. Az ebéd bőséges és nagyon ízletes volt. Zója Polovinkina mellett ültem. A lány a zenéről beszélt s arról, hogy jövő vasárnap fellép a mükedvelőhangversenyen. Elmondja, mi| lyen pazarul töltötte szabadságát Krim egyik szanatóriumában. A beszélgetés lassacskán általános dolgokra tért át. Alekszandr megemlítette, hogy a közeljövőben megkap1 ják az évi bányászpótlékot. A pótlékból kis családiházat építenek Viktornak. i — Viktor ugyanis két hét múlva nősül — mondja Alekszandr —, segíteni kell neki a fészekrakásban. — Ez lesz a nászajándék — teszi szerényen hozzá Fjedor Polovinkin. A továbbiak során olyan dolgokról került szó, melyek a család küszöbönálló fontosabb eseményeit érintették. A család valamennyi tagja, tehát Anasztazija Nikolajevna, a háziasszony is, rövidesen megkapja a „Donyec-medencei bányák újjáépítéséért" járó emlékérmet. Mikor a fasiszta megszállókat a donyeci bányavidékről kiűzték, a bányászok családtagjaikkal együtt azonnal hozzáfogtak a németek által teljesen lerombolt bányák újjáépítéséhez. A Polovinkin-család is önfeláldozóan dolgozott. A bánya azóta már rég újjáépült. Anasztazija Nikolajevna visszatért háziasszonyi teendőihez, éredemei azonban nem mentek feledésbe: a derék asszony mellén nemsokára ott csillog az emlékérem. A Szovjetúnióban a dolgozók érdeke szervesen összefügg az államéval. Mennél gazdagabb lesz az ország, annál jobb és gondtalanabb a dolgozó nép élete és magasabb a kulturális életszintje. S mindezt a maga sorsán tapasztalja minden szovjet bányász is. A fiatalabb legény lassan és óvatosan a tető széléig ment. Talán a régi, becsületes foglalkozására názve tetőfedő volt. Ügy tudott járni a ferde tetőn! Az idősebb nyugodtan tekintett utána. Én mellette álltam. Azt gondoltam: most felhúzza a kezénél fogva. De nem lesz-e túlságosan nehéz az én kis Lucienem? És tudja mit tett? Puskatussal ütni-verni kezdte Lucien kezét. Nem káromkodott, nem szitkozódott, nem vörösödött el. Hallgatott és csak dolgozott. Szakszerűen, óvatosan, hogy önmaga meg ne csússzon és hogy ütései elég erősek legyenek. Forgott a fejem. Magambaroskadtam, mint egy üres zsák és sírnt kezdtem. Eltartott még egy darabig, amíg viszajött a legény. Elöször a vasalt csizmákat láttam meg, azután a puskát és lassan őt, magát is. Fejére tette a sisakját és két hosszú lépéssel a galambdúchoz ugrott. Belenyúlt és kitekerte Juarez nyakát. Rám se néztek. Bizonyára nem is gondolták, hogy én vagyok Lucien nagyapja. Az öreg hallgatott és a könnyek patakzottak az arcán. Azután megint megszólalt: — Ma reggel mégegyszer fent voltam a tetőn. Nem jöttek vissza. Sem Bolivár, sem Garibaldi, sem Danton, senki. Talán a kisfiú után repültek, akit elvitttek magukkal a németek. Amikor vitték, szidták az összegyűlt embereket. Azt kiáltozták, hogy miféle rend ez, ahol nem vigyáznak a gyermekre, — lezuhant a tetőről és agyonütötte magát. Az embereket azután szétkergették. — E harmadik szerencsétlenség után megmaradt az a zászlódarabocska, amelyet Lucien lengetett. Hozzávarrom ismét a nagy darabhoz és egyszer majd a forradalom idején — kiakasztom. Talán nem veszik rossznéven, hogy foltozott. Azután megvan Lucien fényképe. És most arra kérem Önt, festő úr, rajzolja le nekem emlékül Juarezt! Ezt bizonyára megteszi nekem, bizonyára nem okoz sok munkát... Nagy tisztelettel kérem! És Pablo Picasso a rácsokba, melyeket előzőleg vetett a papírra, berajzolta a kis galambot. Tarajosan, fehéren, turbékolón, gyönyörű kék szemekkel. De nem holtan, hanem élőn. Élőn és vidáman, mint amilyen maga az élet, mint amilyen az öröm, mint amilyen a fellegek alatt a repülés, mint amilyen a nap, a boldogság, a béke ... , * Amikor 1949 nyarán — nyolc évvel később — a békevilágkongresszust tartották Párisban, Pablo Picassonak eszébe jutott Michu apó, Jean-Baptiste és Lucien. Emlékezetből megrajzolta a galambot, Juarezt. Képit azután azoknak ajándékozta, akiknek szívéből millió fehér galamb repül a világ minden tája felé, hogy az új harc éveiben hirdesse a békét. (František Kubka „Békeörség

1' c. kötetétből.