Uj Szó, 1950. október (3. évfolyam, 227-251.szám)

1950-10-01 / 227. szám, vasárnap

ÜJSZO ­A hóhérok nem menekülhetnek el a népek igazságszolgáltatása elol 1950 október 1 A szovjet nép mindig nagy tiszte­lettel viseltetett es viseltetik a dolgozó amerikai nép iránt, Sztálin annakidején dicsérettel emlékezett meg az ameri­kaiak tárgyilagosságáról. Akkoriban a munkával kapcsolatos tárgyilagos­becsületesságról volt szó. most pedig az egész becsületes emberiség elát­kozza a gyilkosokat és haraggal szemléli, miiven cinikus hidegvérű­séggel semmisítik meg az amerikai repülők Korea békés lakosságát, ho­gyan folytatnak az amerikai hadsereg zsoldosai az Egyesüt Nemzetek Szer­vezetének zászlajába burkolózva kö­nyörtelen háborút a kicsinv békesze­rető nép ellen, amely a maga módján, kívülről jövő beavatkozás nélkül akar­ta eldönteni sorsát. Az amerikai nép viszonvlag rövid történelme során sokmillió becsületes dolgozót és kiváló embert adott a politika, a tudomány, a technika, a művészet és az irodalom területén. Ezeknek nevét tisztelettel említi nem­csak az amerikai nép, de az egész hálás emberiség is. A mai Amerikában van egy név, amelyet a világ becsületes emberei egyre gyakrabban eitenek ki harag­gal és gyűlölettel. Ez a név Harry Trumannak, az USA mostani elnöké­nek neve. Truman küldött először Ja­pánba atombombákkal terhelt repülő­gépeket. Most is azt mondia: „Nem habozok ismét alkalmazni az atom­bombát, ha szükség lesz rá." „Szük­séglet pedig Truman mindig talál. Ha pedig maga nem találna, feltétle­nül sugalmaznak neki wallstreeti meg­bízói. Nem olvashatjuk gúnyos mosoly MIHAIL SOLOHOV*) nélkül Truman életraizát. Előttem | fizet urainak: lábuk elé helyezné a fekszik a Reuter ügynökség röviddel ! nagy Kínát és Vietnamot. Lábuk elé Truman elnökké választása után kö- | helyezné az egész földkerekséget, de zölt egyik cikke, amelvnek címe: „Az . csápjai rövidek és a háború ellen, az egyszerű embernek sikerült." A cikk atombomba alkalmazása ellen szavazó hízelkedve írja le Truman külsejét és . népek megakadályozzák, hogy ezek a öltözékét. Azt sem mulasztia el kö- i csápok megnőjenek. A Koreában fo-\ zölni, hogy az elnök jobban szereti a j lyó amerikai fegyveres intervenció ár­csokornyakkendőt. Meg kell mondani, I tatlan áldozatainak tízezreiért nem­hogy a nürnbergi perben elitélt né- . csak a véreskezű hóhérok, a MacAr­met fasiszta háborús bűnösök között szintén sok nyakkendőkedvelő volt. A dolog lényege azonban mégis abban van, hogy nem nyakkendővel, hanem kőtélhurokkal a nyakukon fejezték be bűnös életüket. Ami pedig az állam­vezetőnek olyan személyi vonásait il­leti, mint a lángelme hiánya, ami a dia­mas öröm érzését kelti az „átlag­embert", „arany középútat" vagy röviden szólva a középszerűséget di­csőítő amerikaiakban, akkor nem sz ­bad elfelejtni egy tényt: a fasizmus felé haladó németek annakidején nem kevésbbé lelkesedtek azon. hogy „füh­rerük" „mindennapi ember" és hogy mindössze egyszerű „gefreifer". Tudjuk mibe került az emberiség­nek az „egyszerű német gefreiter" te­hetségtelen középszerűségének ural­ma. Ez az „egyszerű gefreiter" eszte­lenségében világuralomról álmodo­zott. Sajnos, a tőke mágnásainak utasítá­sára most a gonosz középszerűség van uralmon Amerikában. Amerika milliárdosainak — a Morganoknak, Dupontoknak, Rockefellereknek —, akiknek egész rablótevékenvsége éle­tük végéig sötétben folyik, akik fél­nek a napvilágtól és a dolgozó embe­rek becsületes szemétől, azt akarják, ( hogy ne lángelme, hanem egyszerű en­gedelmes szolga üljön a Fehér Ház­ban. Truman lakájj engedelmességgel thurok és azok vétkesek, akik eszte­len áilati kegyetlenséggel, vadul gyil­kolták Korea békés lakosságát, de vétkesek mindenekelőtt a Wall Street urai és hű szolgájuk, Truman is. Ho­vá meneküljön majd a népek igazság­szolgáltatása elől! Az emberi lelki­ismeret és becsület ítélkezése nem is­mer kegyelmet! Truman a múltban a Ku-Klux-Klan tagja volt. Truman az emberi aljasság megtestesülése, ma a Fehér Ház ál­szenteskedő lakója, egyetlen beszédét sem kezdi vagy fejezi be Isten nevé­nek említése nélkül. Lelkiismeretlenül spekulál az egyszerű amerikaiak val­lásos érzéseire. Nem nyugaton kél a hainatpír, nem nyugaton kel fel az életet adó nap. Az emberiség sohasem követi a tőke bérenceit. Topogjanak csak buzgón a földgömb körül a Hitler módjára tá­bornoki egyenruhába bujtatott ameri­kai Marlborough-k, amíg nem kapnak alapos leckét! Kiáltozzék csak a Fe­hér Ház „ájtatos" lakója, hadonász­szék csak az atombombával! Dörzsöl­jék csak kezüket az amerikai hadiipar fökolomposai a profitvárásban! Pró­bálja csak Amerika korrupt sajtója és rádiója rágalmazni a szovjet népet és Kommunista Pártját! Sebezhetetle­nek vagyunk! A kommunizmus halha­tatlan eszméi és ügyünk igazsága biz­ton védelmeznek bennünket. A két fél­gömb becsületes dolgozó emberei velünk vannak! Népünk szülte a dolgozó em­beriség nagy vezérét, Lenin és Sztáľn lángelméjének köszönhet iíik a hősi Bolsevik Párt és a szoviet hatalom megteremtését. Sztálin lángelméjének köszönheti a világ, hogv a civilizáció megmenekült, hogy a dolgozó embe­riség és a világ jövője megmenekült a fasiszta rabságtól. Míg a tőke bérenceí ú i háborúról zajonganak, Sztálin értékes hozzájá­rulással gazdagítja a tudomány kin­csesházát, nyelvtudományi művet al­kot. Amíg a harmadik világháborún nyerészkedni akaró gyenge idegzetű emberek új, borzalmas vérontásról beszélnek — a Sztálin lángelméje ál­tal lelkesített szovjet nép átalakítja a természetet, erdőket ültet, hatalmas vízierőművet teremt a Volgán, csa­tornákat épít, hatalmas sivatagokat öntöz, mindent megtesz, hogy az em­ber élete szebb, ragyogóbb legyen! Az alkotómunka óriási lendületében az egész haladó emberiség a szovjet ha­talomnak és a szoviet kormány vál­tozatlanul békeszerető kifloolitikájá­nak új, ragyogó me<?nvilvánnlását látja. A dolgozók százmilliói mindenün­nen szeretettel és hittel nyújtják ke­züket Sztálin felé. A csehszlovákiai magyar dolgozók lap­jának felszava az 1950. évre az UJ SZÓ minden magyar dolgozó kezébe cA venténySLcg lovagja írta: JORGE AMADO Részlet Jorge Amado brazil írónak a „Reménység lovagja" című regényéből, amily Car­los Prestesnek, a brazil kom­munista párt főtitkárának és munkatársainak küzdelmes életéről és népéért vítX>tt har­cairól szól és arról a ffl/aláza­tosságról, ahogy a brazil tőké­sek kopói bánnak a nép sza­badságáért küzdőkkel. A domboldalról jól lehet íátni a Város fényeinek csillogását. Szép Rio de Janeiro; az ezüst hold alatt vil­lanylámplk görbe vonala szegélyezi a tenger haragos zöldjét. Az asszony fülébe behatol a város életének zaja, autók tülkölése, újságárusok kiálto­zása, mentőkocsi szirénája, villamo­sok csörömpölése, mély férfihangok s egy női kacaj. Auguste felfelé ha­lad a dombon s megáll egy pillanat­ra, hogy magába szívja az élet üze­netét, amit a városból hoz feléje a szél. Arca felismerhetetlen, sebhe­lyekkel telt, tágult szemei koriktásan merednek előre, haja zilált. Rettene­tesen elverték a pribékek s ö von­szolja testét felfelé a dombon; már eltűnnek előle a város fényei, a Ca­rioca-sétány zajai, melyek egy pil­lanatra visszazökkentették az életbe. Vonszolja testét felfelé. Nehéz ez az út, ő rettenetesen fáradt s minden lépés fájdalmakat szakít fel testében. Fáj mindene, azelőtt sohasem gon­dolta volna, hogy ekkora tájdalom férjen egy emberbe. Lábai óriásira dagadtak, mintha láncon lógnának csípöcsont j álról s ahányat lép, ször­nyen fájnak. Lassan lépdel, rettene­tesen sajog a teste, szeme elborul, nem látja a város fényeit, sem a ten­ger felet tezüstlő holdat, hangokat sem hall már, semmit sem érez, csak testének mérhetetlen fájdalmait s mázsás lábait, amelyek neim akarnak többé engedelmeskedni. Fogait összeszorítja, próbálja a já­rást, halad felfelé, rongyait meglo­bogtatja a szél s úgy érzi, hogy meg­áll a szíve. Arca nemrég még ko­moly, okos, tiszta asszonyi arc, most formátlan daganattá verv*. Elmoso­lyodik. Az j irtott eszébe, hogy milyen boldog élom, milyen nagyszerű, meg­váltó pihenés lesz mindezek után a halál. Próbálta a járást, de lábai nem engedelmeskedtek, testében csak ret­tenetes fájdalom él, birtokába vesz; egész valóját. A rendőrfőnök melléje lép, a különleges rendőrség, a po.i­tikaá rendőrség pribékjei körülfogjak, egyik meglöki a vállát: —• QyerünkI Auguste alig beszélte az ország nyelvét, de igyekezett megérteni, amit mondanak- Óriási erőfeszítést tesz, aztán a fájdalom elhatalmasodik a testén, az ?gy és a vállak indulni akarnak, előre lendülnek, de a lá­v ­w nejrn mozdulnak helyükről­Auguste félig nyílt szíjjal arcra bu­kik a száraz füvekre és a porladó sárra. A rendőrfőnök ordított: — Micsoda cirkusz ... Állítsátok lábra! A rendőrök gumibotja lesújt ®z asszonyra, ütik-verik, ahol érik, fe­jét, vállait, veséjét, derekát. A rend­őrfőnök mellé lép és ragyogó csizmá­jával belerúg az asszony halántéká­ba: — Kelj fel, te ringyó! Auguste nem Iád ja, k:k verik, csak a fájdalmat érzi, amint ide-oda cik­kázik testén, veséiről a bordáira, mintha egy hegy dőlne fölébe. Tíz ember ordít, üti-veri, tapossa. Lehetséges, hogy ott a domb alatt a világ egyik legszebb fővárosa él, a tiszta, festői utcákori épeszű embe­rekkel és asszonyokkal? Itt a vrros felett egy asszony fekszik a porban s tíz férfi rúgja ós veri, szidalmazza, tapossa, a legjobban öltözött férfi mosolyogva rúg a fejébe s üvöltése túlharsogja a világ minden hangját: — Felkelni! Felkelni! Felkelni! Mintha távolról szemlélné, hogy mit tesznek vele, agyát erőlletl, hogy emlékezzék. Csak azt érzi, hogy ve­rik. Tudja, azt akarják, hogy álljon fel és menjen tovább előre. Meginit a fejébe rúgnak. Négykézlábra áll szörnyű erőfeszítéssel, küzd, harcol faradt teste ellen ez a gyenge, töré­keny asszony, már nem is olyan, mintha asszony volna, már nem is olyan, mint egy emberi lény. Azelőtt erős asszony volt Auguste Elise Ewert, a kommunista Harry Berger­nek a felesége- Ugyan ki ismerne rá ebben a gumibotok és rúgások közül kiemelkedő rongytömegben, formát­lan, tönkrevert húscafatokban? Pe­dig ebben a tönkretett testben óriáeí szív dobog, nagyobb, minit az egész világ, nagyobb, mint a gyűlölet és na­gyobb, mint a fájdalom. Ez a szív emeli most feil és indítja neki a me­redeknek. Végtelen ez a meredek, ta Ián évekig is eltart, amíg felér... A rendőrfőnök ráröfög pribékjére: — Nem megmondtam? Tiszta cir­kusz! Újra belerúg. Az asszony ismét a földre bukik, négykézláb, gyökerek­be és füvekbe kapaszkodva kúszik előre. Mögötte baladnak a rendőrök, rugdossák, átkozzák, közben hango­san röhögnek, vidímak és boldogok; ez a legrettenetesebb az egészben, hogy egy csepp italt sem ittak, telje­sen egészségesek és épelméjűek s ezt hiszik magukról, hogy emberek. Halad előre a szörnyűséges felvo­nulás a holdfényes éjszakában. Hogy tudnak ennyire fájni a vesék? Vala­ha egy kis német falu utcáin járt ez az asszony, a tiszta tereken sört ittak az emberek, nevetgéltek, daloltak. Lehetséges, hogy valaha ő is ott volt közöttük? Auguste Kínára emléke­zik, ott élt valaha, ahol most felsza­badító harcit vívta a nép. Hirtelen hosszú, okos beszédek, előadások vil­lannak az eszébe ... Nem! Mindebből semmi sem igaz! Semmi sincs a föl­dön, csak fájdalom és erős férfiak, akik röhögnek és kínozzák ... Má­szik, csúszik felfalé. Lent a domb alatt a különleges rendőrség piszkos épülete feketéllik. Éjfélkor jöttek érte; 6 már várta a pribékeket minden éjjel, ilyenkor vitték ei, hogy verjék, botozzlk, kí­nozzák egészen reggelig. Egy hónap­ja, hogy verik s talán örökké így fog tartani. Éjfél előtt a test az előző na­pi verésre emlékezik, elérkeznek a várakozna szörnyű percei, amelyek még borzalmasabbak, még rettenete­sebbek, minit amikor tényleg nekies­nek törékeny asszonyi testének, ami­kor ütik, verik, rúgják, gumibottal, korbáccsal, csizmásan. Amikor bekö­szönt a reggel világossága, Auguste már nem érzi az ütéseket, ilyenkor túl van az injekciókon is, amivel áju­lásaibói térítik mag'ához s várja, hogy mozdulásra kéiptelen testét bevon­szolják piszkos cellájába, ahol a fáj­dalom, az éhség, a szomjúság a lakó­társa. Ma éjjed is átélte a várás bor­zalmas perceit, végre megjöttek kín­zói, hogy magukkal vigyék. Ma éjjel nem verni vitték, elvezették egy épü­let mögött a domb felé s elindították ezen a meredek dombtetőre. Auguste nem tudja, mi vár rá­Felértek a dombra s az asszony ál­lig felfegyverzett rendőrök csoportját látja, nem veszi észre, hogy a pribé­kek között ott áll férje is. Auguste tudta, hogy férje ép­olyan szenvedéseken ment át, mint ő, hiszen sokszor együtt is verték őket, mégsem tudott most ráismerni erre a vérző hústömegre. Harry Berger azelőtt kövér ember volt, most egy előregörbült, félmeztelen, sovány test mered elébe. Nem ismert rá férjére. Odahozták melléje. Inkább érezte, minit tudta, hogy a férje. Köréjük gyűlt a különleges rendőrség és az államrendőrség csoportja. Ugylátszik, fontos kihallgatás lesz. Most a rend őrfőnök áll eléjük s halk, szelid han­gon beszélni kezd. — Idehallgassanak!. .. mindent el­mondhatnak, amit tudnak, nincs semmi értelme a további titkolózás­nak, hiszen a rendőrség már mindent tud. Szépen mondják meg, hol van Prestes és a többi forradalmár. Mond­ják meg nyugodtan és megszabadul­nak minden további kellemetlenség tői. A férj és feleség egymásra néznek. Harry borzalmas erőfeszítéssel mo­solyogni próbál az asszony, végtelen gyengédséggel s erős, mély szerelem­mel szól: — Nagyon megkínoztak, kedves? Harry felelni akar, de a rendőrök közbeugranak, hátha veszélyes kon­spirációt sző itt ez a két kommunista és fontos titkokat közölnek egymás­sal. A gumibotok villognak, csattan­nak az ütések, a rendőrfőnök üvölt: •— Szóval, nem akartok beszélni? A rendőrök letépik róluk a ruhát s röhögnek. Auguste kezébe nyomnak egy ásót, hogy ássa meg vele férje sírját. A hold ezüstös árnyában ott áll a meztelen, összevert testű a as­szony, reszket a hidegtől, kezében az ásó. Harry odaszól neki: — Ne bánkódj, szívem, mi nemso­kára meghalunk, de a nép tovább él és felszabadítja magát. Auguste teste erőre kap, ásni kezd, folyik a munka órákon át, gyötrel­mesen fáj a test, nem bírja m'.r, de győz az akarat és elkészül a sir. Oda­állítják a gödör elé a férfit, be akar­ják kötni a szemét, ő nem engedi. A rendőroszitag feléli a kivégzéshez, elöl egy főhadnagy, vezénylésre kivont karddal. A rendőrfőnök ismét meg­szólal: — Még van idő. Még beszélhet, tek... Harry Berger az asszonyára néz, reá mosolyog, búcsút int. A főhadnagy felemelt kezében áilä a kard és a halálos parancs egyre ké­sik. A rendőrfőnök őrjöng, tajtékzik dühében, hiszen itt valami rettenetes dolog történt: ez a két meztelen, tönk­reéhezett, agyonvert, halálrakínzout rab ezerszer erősebb, mint ő, minden válogatott pribékjével együtt! Mi ez az ismeretlen erő, amely ennek az embernek és ennek az asszonynak szívében él s amely erősebb és ha­talmasabb, minit a géppisztolyok, mint a fájdalom, minit a szerelem és mint a halál? Micsoda emberek ezek a kommunisták? A rendőrfőnök kicsinynek, gyen­gének érzi magát, eddig soha nem ér­zett gyűlölet lángol fel benne. Paran. csot parancs után ordít. A rendőrök odavonszolják Bergert Auguste mel­lé, az asszonyt a földre teperik s jön az új parancs: — Megerőszakolni a nőt! Mindany­nyian! Auguste rámosolyog férjére. Az ő titkaikat sohase fogjiák megismerni. Mindketten behunyják szemüket, a rendőrfőnök odaugrik Berg érhez s felfeszíti szemhéjait, » hogy lásson, hogy nézzen. A rendőrök rávetik ma­gukat a nőre. Felhő fátyolozza el a holdat, a táj sötétbe borul, a rendőr­főnök reszket dühében. Ez a két kommunista még mindig nem beszél s zuhognak tovább az ütések és » rúgások, csattog a puskatus, a gumi­bot, a két megkínzot testből csorog a vér, erőtlen sóhajaik röhögésbe fúlnak. Minden szó igaz, amit most el­mondtam néktek. Itt történt mindez, hazám fővárosában, Szent Antal dombján, a különleges rendőrség épülete fölört. Levágnák Auguste mel­leit és átszúrták férje testét, de ajkai­kat egyetlen szó sem hagyta ed. A rendőrök szive tele gyűlölettel: a kommunista férfi, a kommunista asz­szony erősebb náluk- Csorog a vér és röhögés hangzik Szent Antal domb­ján. A rendőrök elrakják a kést... Rio die Janeiro föllöt t hajnalodik* GYÖRY DEZSŐ: A veszedelmes ember Győry Dezső könyvében Cza­bán Samunak, a magyar mun­kásmozgalom egyik mártírjának életét dolgozta fel. Régóta vár­juk már az ilyen természetű írá­sokat, hisz hőseink, mártírjaink életében annyi regénybe kíván­kozó nevelőérték van — ezidő­szerint még megíratlanul —, me­lyek a művészi feldolgozás nagy lehetőségeivel a szocialista em­bernevelést jelentősen elősegíte­nék. Czabán Samu csizmadiamester fiából lett falusi tanítóvá. Már gyerekkorában is küzd ugyan az úri világ becstelenségei ellen, de csak a munkásmogalom szelétől érintve tudatosodik benne célja és a megoldás útja. Harcol a nagybirtokosok és a nagytőkések kormányának politikája ellen, sztrájkot szervez, cikkeket ír, tanítja a falut, építi a munkás­parasztszövetséget a maga kö­rében. Összefog ellene kartársai­tól kezdve a miniszterelnökig a reakció, rosszabbről rosszabb helyre vezénylik, majd felfüg­gesztik állásától. A proletárdik­tatúrában való aktív részvétele miatt kénytelen Csehszlovákiába menekülni. Dolgozik tovább, a klerikális-soviniszta nevelés mér­gétől akarja megmentem az ifjú­ságot. Csehszlovák és magyar reakció együtt akarja lehetetlen­né tenni. A Felvidékre bevonuló Horthy-tisztek megkínozzák, de végzett munkájából, eiveiből, tö­rekvéseiből egy hajszálnyit sem hallgat el. „ ... meggyőződéses forradalmár vagyok. Hiszem, hogy a magyar nép ooldogulásá­nak útja a szocialxüuus útja." Célja megvalósulását, a szovjet hadsereg győzelme .nyomán szü­letett szabad életet már nem ér­te meg. A z írónak kezdettől .sikerül Czabán Samu e-uberi értékét, tiszta jellemét érzékeltetni és bemutatni a családi élete és po­litikai küzdelme közötti teljes összhangot. A tanító munkáját a család melege teszi eredme­nyesebbé a politikai harcok te­rületén is. Azokon a tényeken keresztül, melyekbe Czabán Samu beleüt­közik, jól érzékelteti az író az úri világ és a nép egymástól va­ló teljes elszakadtságát, ír a dol­gozó nép kiszolgáltatottságáról, emberibb lehetőségekért vívott harcáról. Részletes képet akar festeni a múltról, beszél a régi választásokról, nemzetiségi kér­dés kezeléséről, sztrájkokról, munkanélküliekről, a halálos foj­togatásban eltorzult falu erköl­cséről. Ennyi minden nehezen fér el egy kötetben s ebből kö­vetkezik a mü egyik főfogyaté­kossága: az ábrázolás sok helyt vázlatos, az alakok csak néhány vonással megrajzolt jó vagy rossz emberek, nincsenek egyé­nítve. Hiányossága a könyvnek, hogy a fejlődést nem ábrázolja, nem motiválja kellőképpen Czabán Samu életében sem. Tanítóságá­nak első éveiben már majdnem olyan kész ember, mint ősz fej­jel. A munkásmozgalommal való találkozása csak tudatosltja benne célját, de további szemé­lyiségalakító jelentőségét már nem látjuk. Megtudjuk, hogy ki­ábrándult a szociáldemokraták­ból, de nem vehető ki élesen a további útja, hogy mennyire kapcsolódott a kommunista moz­galomhoz és mit jelentett ez szá­mára. Itt érezzük a könyv egyik aránybeli fogyatékosságát: ke­veset beszél a tanító majdnem 20 éves csehszlovákiai harcáról (13 oldal), pedig itt lehetett vol­na bemutatni, mit nyert Czabán Samu a Tnupkásmozgalorntól, szélesebben felrajzolni, kik küz­döttek vele együtt a reakció el­len. Győry Dezső könyvének Ifjú­ságunk nevelésében jelentős sze­repe lesz. Czabán Samu teljes emberségének, következetes har­cának művészi formában való megírásával követendő példát állított elénk, a század elejének bemutatásával pedig segít le­rombolni a mult hazug illúzióit és hozzájárul egy egészséges történetszemlélet kialakításához. Czlne Mihály. (A budapesti „Csillag" 32-i számából.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom