Uj Szó, 1950. szeptember (3. évfolyam, 201-226.szám)

1950-09-10 / 209. szám, vasárnap

OJ szo 1950 szeptember 10 £ásaiazás Qddaxasou Nem láttam én sohse lós<>rozást, nem voltam én s

0hse Gádoroson. Hát akkor ? ... Ne féljetek, sem akarok becsapni senkit csupán emlékezni, a valahai karcost immár óborként kóstolgatni, zsürcsölni. »Lós

0rozás Gádoroson*: ez egy kisregény ctme és irója: Sellyei József, a vágsellyei paraszt, akit e lapok hasábjain dicséretreméltóan kezdenek idézni, halottaiból új életre kelteni. Amikor az Üj Szó-ban először olvastam egy novella felett Sellyei József nevét, a múltból f&itartóztathatatanul felbukkant a mondat: »Lósorozás Gádoroson*. Nem tudtam vele mit kezdeni. Hol hallottam, hol olvastam? Sellyei neve hozta emlékezetembe: utánalapoztam tehát és a KORUNK egyik 1932-es számában megtaláltam a bizonyosságot: >Lósorozás Gádoroson*. Újra elolvastam: óbort szürcsöltem és most csettintve mondom: író Volt a javából az a vágséllyei parasztfiú. író, kit érdemes feltámasztani, szóhoz juttatni. »Az égen bárányfelhők úsztak. Szellő se rebbent, a május nem törődött semmivel, a maga életét élte, mint a parasztok az évek múlásával ugyanazon körülményekkel visszatérően .., A május április után jött, melegebben, ígéretesebben, valami kevéske esővel, valami kevéske harmatokkal a meddő reggeleken*: így kezdődik Szebben, egyszerűbben, levegösebben nem is lehetne. És így folytatódik: >Az emberek dolgoztak. A föld állandóan munkába kergeti a belőle élőket a kenyérért és a pénzért, ami fizetségeknek kőül ezer helyre, hogy megtarthassák jövőre munkának, pénznek, kenyémek«. Ez már kendőzés nélküli mondatkoppanás: munka látástói vakulásig, melynek al'g van foganatja. Im, itt vannak a lovak: csikó, elsőfü, más

0dfü, harmadfű és rakáson maradnak, nyűgnek: nincs vevő, nincs pénz. nincs élet, csak egy furcsa szó: »válsá,g«... »A Róza hatszor sárlott, de nem vezettem csödörhöz. Minek? Minek legyen a csikó? Kidógülnek a iovak egy komám, kidögülnek a parasztok is a lovakkal*. És akkor, m nt a villámcsapás vág beléjük a dobolás: lósorozás Gádoroson! A falu életet egyszerre megbomlik a remény bontja meg: hátha... »Minden parasztember a lovaival törődött a reménységben, ami a jő ár Ígérete v

0lt, a lehető szerencse a gádorosi sorozáson*. De a lovak, szegények, nyesziettek: »az az eset adódott elő sok parasztnál, hogy a lova a télen át takarmányhjány következtében keveset zabált de a vergődő paraszt aki inkább maga evett kevesebbet, csakhogy a lovának adhasson — nem tudja elhinni, hogy a ronda tél ártott volna a lónak«. A szépségh bát sorozásig el kell tüntetni. Nincs takarmány? Van másnak: ezt a lopást az Isten is megbocsátja: a lóért van, a

z utolsó reménységért. De v gyázz a gazda: villát dob a tolvaj után, majdnem gyilkos lesz. Ez lenne a kisebb baj, de mi történ k ha a ló megdöglik, mit csináljon Kondás Lajos? »A paraszt teletömte a lovat lopott takarmánynyal és ezt nem bírta meg a keservesnyögésü állat*. .. .Boldizsár Juiisnak js megvan a maga tragédiája, pedig csak három lószőr kéne: enynyit mondott a cigányasszony. De az istállóban apja éjjel-nappal lovával törődött, „vigyázta égi és földi erőktől* Egy óvatlan pillanatban a lány mégis levágta a három lószőrt, apja aznoban kitépte a kezéből* és hozzákötötte apró erős kötésekkel a sörényszőrökhöz hogy egész legyen a ló*. Mindent a lóért! Békás János íme legényfiával járatja a lovat, *mert a bizottság előtt ölég gyakran az a fontos, hogy hogyan vezetik elő a lovat*. Gyakorolta magát a suhaj a katonás elővezetésben, m'g a ló mellbe nem rúgta: halálba. * Lányok vitték a koporsót, sírtak egy páran az emberek közül ezen a sorson, tudták, hogy az ő életük is ilyen halálok között tántorog. Békás János a temetés kiadásával, költségévei adódó dühében és fia elveszítésének mérhetetlen fájdalmában, kezébe fogta a ló kötőfékjét és akkorát sújtott a ló homlokára, hogy a fejét félrekapó ló a szeme sarkát találó ütéstői kicsurgatta balszemét és aztán, elszabadulva a meggyúlt gazdája kezéből fel-le rohant a poros ucca ágacsai között. Amikor rátalált a gazdája házára, átugrotta a becsukott kaput, bement az istállóba, a puttonyból vizet ivott és odaállt a helyére és hagyta, hogy a sebéből csurogjon a vére. És a vége? A szigorű bizottság egyre-másra utasítja vissza a lovakat, hiába minden turpisság az őrnagy elv

0nuj a bizottsággal. »Az egyetlen lehetőség elment a zöld autóval. Az embereket megütötte. Egy kö repült és eltalálta az őrnagyot* ... Csendőrök szaladnak, de letartóztatás nem történt*. A parasztok hazamentek: ^mindenikükben volt valami összetörött bizonytalanság, ami a remenység elröppenésévej ült beléjük*. Lósorozás Gádoroson: semmi, szürke cím és élet-halál kavarog benne. Aki ezt tudja, aki ezt a kavargást fel-ia hullámban belénkhömpölyögteti, az író: testet-lelket szorító markolás és szolidaritás. Mert az író több a tar.unál az Író vádol, véd és ítél, számonkér és számotvet egyszeméiyben. Városi író nem lehet paraszt-tanu, de paraszt a maga eseményeivel lehet író: tanú és bíró egyszemélyben. És ez volt Sellyei József, ezért figyeltünk fel rá. A felfedezés éveit izgultuk akkor. A kolozsvári KORUNK v

0lt a fórum, az ugródeszka, a próbatét. Veres Péter után Szlovenszkó adja le a névjegyét, Elsőnek Dömötör Teréz: »26 éves vagyok; 16 éves koromtól mostanig gyárj munkás és cseléd voltam. Sokat szenvedtem gyerekkorom óta. Az életem csupa esemény és folytonos védekezés az eltiprás ellen de megtanultam látni«. »Megtanultam látni: ennyi volt első írásának címe. Keresve sem lehetett volna jobbat találni. Utána jött Selylyei Jóska: minden mondata külön bekezdés volt, parasztosan, tempósan, elválasztva és újra kezdve. Amikor ezek a különálló egymondatok letűntek, Sellyei már mess

.se járt Tanult ás tanitották. Még ma is előttem a pozsonyi kép: egy kávéház sarkában ül a csizmás Sellyei, előtte könyv és füzet és mellette Peéry Rezső a tanár, aki a magyar stilisztika példáit tárja Sellyei elé. Nemskoára megjelent regénye: »E1fogyott a föld alóla*. Utána a nehéz évek jöttek, elszakadtan éltünk, soká nem hallottam róla, csak most, a Sellyei-írások felidézésekor tudtam meg, hogy rég meghalt Sellyei József meghalt, de a Selylyei Józsefek, a többiek, kell, hogy éljenek és jelt adjanak. Hol vannak? Mért nem szólnak hozzánk is? A Sellyei Józsefek, a Dömötör Terik, a Háber Zoltánok és Morvay Gyulák csak véletlenek lettek Volna? Felpislákolások és nyomukban mint utódok csak munkáslevelezők? Nézzünk immár nagyobbakra is! Az ÜT-ban annakidején »Proletártóll versenye* cím alatt munkásírások pályáztak munkáslevelezőnél nagyobb igénnyel Nem kéne ezt a próbálkozást m

0st felújítani ? A Dömötör Terikkel és Sellyei Jóskákkal majdnem egyidőben virágzott ki Veres Péter írásművészete, mely már rég elérte a mester-rangot és emseI igazolt minden hitet, minden parasztés munkástehetséget A mester révbe érkezett: inasok legények, múzsafik, előre! Szlovákia dolgozói előre: Dömötör Teréz példája és Sellyei József emléke új próbára kötelez! Fábry Zoltán. (3)ömör-Jr4orka (A gömörhorkai dolgozóknak ajánlom) Emlékeztek, elvtársak? Ma megrajzolok egy képet, öt éve annak, hogy gyárunkban megszűnt az élet. Gépeinket barbár kezek elhurcolták, összetörték. A mult sűrű ködéből fölvillan az emlék. A kihűlt kazánok csendben váltak üres gyomorral, csüggeteg, csodát reméltek, mint az ember, aki nagyon beteg. És csoda történt, ember! csoda. A hősi munka és kitartás a romokból életet formált, igaz-e így volt, Gyurica elvtárs? Lenini zászló alatt állott a munkás csatasorba, vörös lobogók alatt győzött öt éve Gömör-Horka. Messzire értünk, nagyon messzire, új gyárrészek sora Jelzi az útunk. De m! tudjuk, Blahota elvtárs, hogy sokkal, sokkal messzibbre futónk. Termelünk és építünk tovább, hogy legyen puha kenyerünk. Ütünk a győzelem útja, mert a munka fegyverünk.^ Emlékeztek, elvtársak? trjjong bennünk a hősi lélek, öt éve annak, hogy gyárunkban , megindult az élet. Dénes GyBrgy ILLÉS BÉLA: 3Cet*eke£ <J)iSLta oilághmdili utazása 10. A holland katona a három szökevényt erdei ösvényeken át egy távolfekvő indonéz faluba vezette. Ott már tudták, hogy jönnek, várták őket. — A falu majdnem teljesen ép volt — a hollandok nem perzselték fel és nem lőtték szét a pálmalevelekből és fűből szőtt viskókat. A falu ugyanis a pontos fizetők közé tartozott — hiánytalanul szállította be a rá kivetett, súlyos adókat és hadisarcokat. Ezt nem a maga erejéből tette, hanem a partizánok segítségével. Azoknak szüksége volt a falura — mint hírszerzőre. A szökevényeket egy fiatal indonéz asszony elvezette az erdőbe és az erdőn át olyan ösvényeken, amelyeket szem nem láthat, de amelyeket megérez az indonézek fürge lába. Az őserdőben egy csapda volt. amit valamikor tigrisek ellen ástak. Ez most menekülők elrejtésére szolgált. Ott kapott helyet a három menekült és a hollandus. Az indonéz asszony védenceit ananásszal, banánnal és kókuszdió kemény héjából készült edényből valami savanykásízű, nagyon üdítő itallal vendégelte meg. A szökevények ettek és ittak. Aztán leheveredtek. Az indonéz asszony vigyázott az álmukra. Mikor besötétedett. az asszony felköltötte a szökevényeket és tovább vezette őket. — Hová megyünk tulajdonképpen? — kérdezte Pista. — A partizánok befogadnak minket maguk közé — így a bukaresti vasesztergályos. Nagy kerülőket tettek és ezért két nap, két éjjel tartott az út — erdőn, mocsáron át. Teli volt veszedelmekkel és szinte elviselhetetlen fáradság gal járt. Harmadnap hajnaltájt a négy megviselt szökevény elérte e tisztást, I amelyen a partizánokat tudták. A tisztáson egyetlen élő embert sem találtak. A partizánok kunyhóit lerombolták, felperzselték. A letaposott füvön holttestek hevertek: barnabőrű férfiak, bamabörű asszonyok és barnabőrű gyermekek holttestei. A még friss holttestek csonkák voltak. A gyilkosok, akik még nem lehettek messze, levágták és magukkal vitték áldozataik fejeit. — Angol munka! — mondotta csendesen a holland katona. — A holland parancsnokság fejvadászokat bérel az angoloktól. A gyakorlott fejvadászokért aranyban fizeti a bért. A fejvadászoknak minden beszállított férfifejért egy egészliter, asszony fejért egy félliter pálinkát utal ki és negyedlitert egy gyermekfejért. Az indonéz asszony a sok megcsonkított hoilttest láttára nem sírt. nem jajgatott, egy panaszszót sem ejtett. A bukaresi fiú keserveset sóhajtott: — Hej, de sok indonéz vérbe kerül, hogy az amerikai repülőgépek sok gumit használnak el! ... — El kell temetni őket — így a holland katona. — Erre most nincs idő. Maguknak azonnal tovább kell menekülniök — fellelte az indonéz asszony. — Tüstént indulunk, csak a testvéremtől akarok elbúcsúzni. Nagy, szép, fekete, szomorú szeme végigsimogatta a holttesteket. Mikor megtalálta testvéröccse holtlestét, leguggolt mellé. Két kezével betakarta a szemét, de most sem sírt. — Sietnünk kelil •—• mondta egy kurta perc után- — Jöjjenek utánr.m. Hajnaltól késfi estig taposták a szökevények a láthatatlan ösvényeket. — Itt várjanak meg! — mondotta 42 indonéz asszony, A szökevények az éjszakiát áthatolhatatlan sűrűségű bokrok között töltötték. Felváltva virrasztottak. Az indonéz asszony napfelkelte előtt értük jött. Mire a nap kiemelkedett az óceánból — az asszony már buzgón magyarázta nekik, hogyan kell kezelni azt a hosszú, keskeny csónakot, amelyet előkészített számukra. A csónakban egy, váratlanul előkerült, fehérhajú indonéz férfi ananászt, banánt, kókuszdiót és egy benzintartályban (amely a hitileri német hadsereg tulajdona lehetett) vizet készített, útravalóul. Kerekes Pista hátán végigfutott a hideg. — Ebben a lélekvesztőben vágunk neki az óceánnak? — kérdezte. — Mi történhet velünk? — felelt kérdéssel a román. — Legfeljebb megesznek a cápák. A cápák nem olyan borzalmasak — folytatta —• mint a gyarmatosítók, mint az imperializmus. Kerekes Pista ekkor hallotta először ezt a szót: imperializmus- Szerette volna megkérdezni, hogy mit jelent. Mert a kecskeméti gimnáziumban sok idegen szót tanult, de ezt a szót ott nem hallotta. Mégsem kérdezte meg a romántól, hogy mi az az imperializmus, mert egyrészt szégvelte, hogy ő, a gimnazista nem tud valamit, amit ez a munkás tud, másrészt érezte, hogy most nincs idő a hosszú magyarázkodásra. Néhány perc múlva a görög evezőjével eltólta a parttól a csónakot és szó nélkül evezni kezdett. A holland katona kormányozta a lélekvesztőt. Mire kivilágosodott, már messzi volt a part. A zöld pálmáknak kékes színük volt Ragyogóan kék volt az ég, a sötétkék tengeren fehér báránykák futottak, tarajos hullámok. Az ég könyörtelenül erős ragyogásától Pistának előbb a szeme fájdult meg, aztán a feje. A csodálatosan kék tenger ringatása — hányingert okozott. Az utazás első napján a holland katona elaludt. Három napig aludt. Sose ébredt fel- A csónakot két cápa követte. A második napon a bukaresti román fiú aludt el. Pista az éjszaka folyamán elbóbiskolt, Mikor reggel kinyitotta szemét, már a görög matróz is aludt. Nem lehetett felkelteni. A lélekvesztőt most már négy cápa kísérte. Pista egy pillanatig arra gondolt, hogy megadja magát a sorsnak. De a következő má. sodpercben már az evező után uyúlt. — Azért is élni fogok! Déltájt amikor a forróság való Sággal szúrt és vágott, Pista hirtelen elálmosodott. Néhány perc múlva feje a mellére esett. Félálmában szülőfaluját látta, az apja hangját hallotta. Az édesanyja vajaskenveret adott neki és hideg, jéghideg tejet. Elaludt, vagy elájult 11. Amikor magáhoztért, ágyban fe küdt. Az ágy egy hatailmas óceánjáró kórházkabinjában állott. Az óceánjárón angol lobogó lengett. Pista az ápolótól, aki valamit beszélt hollandul, megtudta, hogy az angolok két nap ellőtt, napfelkeltekor vették észre a csónakot, amelyben 6 ájultan feküdt, három holttest között. A holttesteket a tengerbe dobták. — Jó fából faragtak! — mondta az ápoló. — Látszik, hogy tengerésznép fia vagy. Apád. nagyapád is biztosan tengerész volt. Pista nem válaszolt. Három nap múlva, amikor talpra tudott állani, a hajó parancsnoka elé vezették. A parancsnok egész folyékonyan beszélt hollandul. Csak éppen angol szavakkal keverte a holland szót. De azért Pista megértette. — Hiába is hazudsz, te bandita! — üdvözölte a parancsnok. — A ruhád elárulja, hogy katonaszökevény vagy. A holland hadseregből szöktél meg. Tulajdonképpen vissza kellene küldeni téged Szumatrába, ahol biztosan fölakasztanának. De kár a fáradtságért. Mi is fölakaszthatunk, vagy a tengerbe dobhatunk De előbb le fogod dolgozni azt, amibe a gyógykezelésed került. Elmehetsz! Pista hét napon át a gépházban dolgozott, ahol a legnehezebb és legpiszkosabb munkát bízták rá. De a gépészek nem voltak hozzá rosszak. Az egyik gépész elvtársnak nevezte, egy ócska pipát ajándékozott neki, és dohánnyal is ellátta. A hajó Malájába vitt fegyvereket. A parancsnok a kikötőben átadta Pistát az angol tábori csendőrségnek. Pista öt hétig ült egy katonai fegyház magáncellájában. Ki se hallgatták. Ugy látszik, megfeledkeztek róla. Az öt hét alatt ez őrökön kívül, akik naponta háromszor ételt és vizet hoztak, nem látott élő embert. Végre a hatodik hét első napján — pontosan szólva első éjjelén — Pista társat kapott. Éjféltájt egy angol katonát dobtak be a cellába, ahol Pistát tartották. Az angol körül se nézett, rögtön lefeküdt aludni. Reggel, amikor a cella valamicskét megvilágosodott, Pista megnézte a földön heverő, szalmaszőke, egészségeséImú angol katonát. Az angol katona Sípos Karcsi volt, Pista leventetársa. Pista örömében elsírta magát. Rövid haboziás után fölkeltette Karcsit Az angollá lett Karcsi csak nehezein ismerte fel kenyerespajtását és csak nehezen hitte el, hogy a mellette térdeplő, kecskeméti tájszólással beszélő, toprongyos holland gyarmati katona valóban az ő Kerekes Pista barátja. — Hogy kerülsz te ide? — kérdezte, amikor végtére elhitte, hogy Pista valóban Pista. Karcsi elgondolkozva, szótlanul, időnként nagyokat bólintva, hallgatta végig Pista történetét, amit a

z kimerítő részletességgel mesélt el n«ki. — Hát te hogy kerOlat ide? — kérdezte Pista. — Az ezredes szakácsa, Tonio, as a disznó, makarónifaló, fasiszta bi. tang leitta magát — azért vagyok ittl — felelte Sipos Karcsi. — Nem értem! — Pedig viíágos. ín ugyanis — ezt tudnod kell — Magyarországon orvos voltam. Legalábhis így tudják az angol hadseregben. Most csak betegápoló vagyok, de alapjában véve orvosi munkát végzek. Ha ez a baleset nem történik, rövidesen kineveztek volna segédorvossá. — Dehát, értesz te valamit az orvosi mesterséghez? — kérdezte hüledezve Pista. .(Folytatjuk.);