Uj Szó, 1950. szeptember (3. évfolyam, 201-226.szám)

1950-09-09 / 208. szám, szombat

ÜJSZO ­J*Croupa bányász tizenöt éve Megtörtént események alapján írta Onderka József munkáslevelező, Anezska-tárna, Nové Sedlo 1950 szeptember 9 1934. AStól egész Jasináig visszhangzott a puskalövések hangja és a z ökölbe­szorult kezek százezrei emelkedtek fel, hogy mindjárt erőtlenül lehull­janak a semmibe. A burzsoá, rend­őrség meredező szuronyai és a hatal­mon levők titkos politikája elegendő fenyegetés mindenkinek, akjk jobb holnapot, kenyeret és munkát akar­nak. A puskapor szaga és a véráz­tatta utcákon fekvő barátok képe egész idáig kisér minket. Harminc­ketten vagyunk itt a járásbíróság kis cellájában egy bányatelepen. A fejünkön a hátunkon és karjainkon még égnek a hajcsároktói és az ag­rárkormány csendőrei puskatusától okozott sebek. A kormány, hogy megmentse nyereségét és tele zsák­jait, nem retten vissza még azok meggyilkolásától sem. akik munká­ra és kenyérre, a saját és családjaik életére kérnek jogot. A gondolatok pedig éppen a család­hoz szállnak! Mit csinál vájjon az asszony? Könnyen elképzelheted, ahogy áll a deszkabódéban a kályha fölött, hat­hónapos gyermekét kiaszott mellére szorítva és hangtalanul, könnytele­nül sír a gyermekek miatt, akiket nincs mivel jóllakatni. A sztrájk so­káig tartott! Ma kivételesen mind­annyian egyöntetűen kitartottak. Mind elismerték, hogy nem lehet to­vább így élni, hogy a szénbárók m ndannyiukat kivétel nélkül kizsák­mányolják. Keli, hogy ez igaz le­gyen, ha már az öreg Martinec js itt van velünk becsukva a kis cellá­ban. Igaz ugyan, hogy ő is bányász, de mégis! Egy tárnamester, az mé­gis csak nagy úr már! És mit csinálnak vájjon a gyer­mekek? Bizonyára ismét hulladéko­kat gyűjtenek a hamuból a Rózsa­utca sarkán, ahoi csupa úri nép lakik nagy fényűzésben. A szíved összeszorítja a fájdalom és az öklöd ügy összeszorul, hogy nem is érzed benne a vért. Istenem, hát már so­ha nem lesz igazságosság a világon? És mintegy válaszként hallatszanak a szomszédos csoportból a szavak: — és képzeld el, fiú, ha mindazt a gazdagságot, erdőt, birtokot és mindazt ami a pápa tulajdona, szét­osztanák a munkások közt a köztár­saságban, akkor mindenkinek jutna elég. Ennek igaznak kell lennie, hiszen az a titkár, aki itt Volt Prágából szintén így beszélt. Hogy néhány egyénnél felhalmozódik a tőke és hogy harcolni kell azért, hogy min­dent érdem szerint egyenlően szét­osszanak és hogy nem fogja többé kizsákmányolni ember az embert. Természetesen azért harcolni kell és a harc éldozatokkal jár. Ezeket az áldozatokat nekünk kell meghoznunk, hogy gyermekeinknek már jobb holnapjuk, jobb életük le­gyen, hogy maguknak, a sajátjukon dolgozzanak. Megéljük ezt? Nehéz bányászkéz súlyosodik egy vállra és férfias hang kérdezi: No, Kroupa, te ma valahogy elgon­dolkodó vagy! Mit gondolsz, mennyit kapunk azért? Világos szemek tekintenek a be­szélőre és gunyoros mosollyal hulla­nak a szavak a cellába: — Hathőnapi börtönre Ítélnek ben­neteket a köztársaság védelméről szóló törvénynek 2. paragrafusa alapján. — A sarokból, ahol Marti­nec tárnamester ül felhangzik: Az agrárpolitika és nem a köztársaság védelmére.., Egy pillanatra csend támad, majd m'nd a harminckét torok nevetés­ben tör ki és a cella belemerül az olcsó Zora cigaretták átható iliatú füstjébe. 1944. A szadista fasiszta bestia kitátot­ta telhetetlen pofáját és széthúzta ragadozó fogait, hogy bekapja az egész világot. A földgömb vörösen lángol, az igazságos harc lángjáitól az emberi létért folyó harcban, ame­lyet a hősi szovjet nép vezet Kele­ten dereng! Keleten a vörös hadse­reg a fasiszta hordákat üldözi, ame­lyek utolsó halálos görcsben pusztí­tanak és felperzselnek mindent, le­gyen az élő vagy holt, mindent, ami útjukban áll. A vak reményben, hogy a győzelem mégis az övéké lesz, nem gondolkodnak és führerük beszéde evangeliuro számukra azé a führeré, aki haragtól és gyűlölettől teli szavakat kiabál a világba. Kele­ten növekszik és erősödik a nemzet amely nem vágyakozik arany és vi­lághatalom után mint ö, hanem épít, dolgozik és új világot alakít a mun­kásosztály hatalmas tömege részére és az egész világesemény mozgató rúgója. A fasiszták tudják ezt és ezért töltik meg naponta a hatalmas háztömböket emberekkel akik nem akarnak nekik hinni, akik nem akar­ják, hogy fasiszta agyvelök gondol­kozzanak helyettük és vak eszközei legyenek a világuralomra törőknek. Ezért a vértanúk útjára lépnek akik az emberiességért es az életre való jogért halnak meg. De mindenütt a villamossággal telitett magas szöges drótkerítés mögött, a gépfegyverfész­kek vastag falai mögött, mindenütt a felszínen látszólag halálos nyugalom alatt lázasan élnek, lázasan dolgoz­nak, gondolkoznak és terveznek. Ke­leten döngenek a munkásosztály sú­lyos megvasalt csizmái azé a mun­kásosztályé, amely a traktort tank­kal, a maiteros lapátot puskával, az ostort a géppisztollyal az eszterga­értünk, mindenkiért, az emberiségért és az emberiességért! Keleten feljött egy csillag és minden ágára tűzve egy világrész. Proletárok, hallotok engem ? Világ proletárjai egyesüljetek!!! 1949. A háború borzalmai elmúltak. Üj ló leng az országépítő munka ütemé­kásnép hatalomra került, hogy job­ban alkothasson és dolgozhasson a sajátján, sajátmagának Vörös zász­ló len az országépítő munka ütemé­re. Énekel a fúrógép és az éles fú­ró élesen beleharap a kemény szén­be. Izmos kezek tartják keményen a fúrót és a feketet arcban világos szempár fénylik. Hogyisne, mikor Egy öreg vájár vidám eszmecserét folytat az új bányásznemzedékkel. padot a repülőgéppel, a háztartás ve­zetését a gyárakban a műhelyek és szakosztályok vezetésével váltotta fel. A fasiszta bestia tudja ezt! Na­gyon jól tudja és érzi hogy kifogy a lélegzete és nincs messze a perc, ami kor a munkásnép csizmája a torká­ra lép. Ezért ő maga pusztít, tör, zúz mindent. Cup, cup.,. hangzik az őr egyen­letes lépése az átmeneti gyűjtőfog­ház hosszú folyosóján, valahol West­fáliában és mindjárt erre: »Kroupa, Kroupa!!« »Jelen«, hangzott a 11. számú ajtóból. Megcsörren a kulcs és a zaj visszhangja megtöri a csen­det, összeszorul a szív. »Itt németül keli beszélni! Nem tudsiz németül? Én majd megtanítlak!« És minden szót ütlegelés vagy a náci kopó rú­gása kísér. »Szláv vagyok és szláv maradok«. A csendes dallam úgy ter­jed a csendben, mint egy imádság. Igy válaszol Kroupa, míg egy rúgás a hasába el nem csendesít mindent. Kroupát a lépcsők aljában lábra ál­lítják és kihallgatásra viszik. Az ar­ca lángol és a vörös szín a náci ko­pókat dühbe hozza. Egy testes fér­fi a Gestapo egyenruhájában egy büntető tábor jelzésévei hiába ordít Kroupára: — Was? Nicht arbeí­ten? Dehogy nem, de nem úgy, ahogy maguk képzelik! Dolgozni akarok, de nem rabszolgasorsot vállalni azért, hogy maguk uralják az egész vilá­got és tönkretegyék a nemzeteket, amelyeknek épp olyan joguk van él­ni, dolgozni és fejlődni. Az összes nemzetek munkásosztálya növekszik és erősödik és én hiszem, hogy egy­szer eljön az idö, amikor mindenki, legyen az kínai, néger, orosz vagy cesh, német vagy mongol, együtte­sen elénekli az Internacionálét. — Ich schiage dich zu T 0d! és újabb ütlegek hullanak a fejére, a karjára, a mellére és a hátára. Most már nem a tehetetlenségtől zárulnak össze az öklök, már nem, hanem a tudattól, hogy hamarosan eljön a le­számolás órája! Én talán már nem! Engem talán elhallgattat a »bunker­ban« a náci kopók puskatusa, talán 1 fasiszta szőrös keze összeszorítja a torkomat valahol egy koncentrációs tábor »sorakozőjánál«, vagy elesem valamelyik szemüveges gyilkos ke­gyetlen ütlegétől, vagy eltemetnek áldozatkész polgártársak, de utánam jönnek mások. Jönnek ezrek, száz­ezrek, milliók' és mind megfizetnek ma már harmadszor készítik elő a 312%-os fejtést. Ez már, barátocs­kám, szép tetljesímény és ki tudja, vájjon nem készítik-e elö a követke­ző váltásnak ís a fejtést!! Csak már itt lenne a robbantó. A fúrógép ví­gan énekel és a bányász ritmusra megelégedetten bólingat. A reflektor fénye megvilágítja előtte a fekete szén felületét és mindjárt elcsende­sedik a fúrógép diadalmas éneke is. Kedvetlenül fordul meg a bányász, és csaknem haragos »jószerencsét!« szűr át a fogai közit. Szeme azonban szívélyes kifej&zésü és széles mo­soly deríti fel arcát, amikor megszo­rítja a kemény kezet. — Nos, Kroupa! Eléred ma a négy­százat ? Az öreg Martinec, a váltásmester, eljött megnézni és elbeszélgetni if­júkori elvtársával. Hatvannyolc éves már, de még mindig leszáll a bányá­ba, mert tudja, hogy a köztársaság­nak szüksége van reá. És Kroupa? Nem ismernétek fel. Csak a forra­dás, amely az orra tövénél kezdő­dik és valahol a hajában tűnik el, csak törött balkeze és a behegedt forradások a gyomrán és a c 0mbjaín tanúskodnak arról, hogy mit kellett átélnie. Ma már ismét egészséges és erős, attól eltekintve, hogy időn­ként bántja azaz átkozott keze­Hogy milyen csoda folytán mene­kült meg a nácik kezéből, arról nem beszél. De egy biztos, hogy nem si­ránliozott hiábavalóan a náci terror­ról, hanem mindjárt felépülése után munkához fogott és dolgozik. No, nem tudom, de szívesen elér­ném. 312% már megvan, hát azt hi­szem, hogy menni fog, válaszol Krou­pa és a néma fúrógép felé pislog. Az »öreg« megértette tekintetét, mosolyogva minden jót kívánt és el­távozik. Aznap nagy meglepetés érte a bá­nyát. Kroupa elvtárs feladatát 408%-ra teljesítette!!! • » * Ilyen ember Kr 0upa bányász és ma már ezrek vannak ilyenek Nem szép szavakkal, hanem kemény bá­nyászmunkával építenek és védelme­zik azt, amiért legjobb embereink haltak meg. Tisztelet a munkádhak, Kroupa elvtárs, tisztelet a munká­toknak, bányászelvtársak, akik pi­henés nélkül pezsdltitek ötéves ter­vünk vérkeringését. Tisztelet és szerencse fel! Fordította: P. O, Bányásztanoncaink iskolázására is nagy gondot fordít népi d<smoT;ráciá?iTf, ' jaSriif r , i . tŕit t; Á néger nép és a Szovjetúnió IRTA: PAUL ROBESON Ügy hiszem, legfőbb oka annak, hogy a Szovjetúniót szeretem az, hogy néger vagyok és amerikai. Ezt megmagyarázom önöknek. A mai Amerikában a négerek a háborúelle­nes és a fasisztaellenes harcosok első soraiban állanak. Erre a helyre az el­nyomatás és a terror háromszáz éve alatt kerültek. Az én népem tömegei számára nincs demokrácia. A munka­nélküliség kísértete egy másodpercre sem tűnik el. Amerikában a néger csa­ládok 31 százaléka évenként keve­sebbet keres 500 dollárnál. A néger családok további 44 százaléka éven­kint 500 és 1000 dollár között keres. Tehát népemnek 75 százaléka keve­sebb keresetből él, mint annak az ösz­szegnek az egyharmadából, amely életminimum egy négytagú család számára. Munkába utolsóknak vesz­nek fel bennünket és elsőknek dob­nak ki. A feketebőrű földművesek 70 százaléka földnélküli, habár a gyapot közvetlenül az ajtajuk előtt nő. Hatal­mas többségük olyan házakban lakik, amelyekből láthatják az eget, a fákat, s a földet anélkül, hogy ki kellene jön­niök. Ötezer négert lincseltek meg. De a lincselők közül egyetlen egy sem került bíróság elé. Egyetlen egynek sem kellett fizetnie szörnyű bűnéért. Maceo Snipesz, a második világháború veteránja a választások idején az Ala­bama állambeli Taylor Countiban szin­tén elhelyezte szavazólapját az urná­ban. Egy órával később feleségének és gyermekeinek szeme előtt, saját házának küszöbén verték agyon. Gyil­kosai nyugodtan távoztak s ezeket mondták: megmondtuk maguknak, higy ne válasszanak. De Maceo özve­gye azt mondotta gyermekeinek: „Ha megnőttök, ti is választani fogtok..." Kilencven négert lincseltek meg at­tól a perctől kezdve, amikor Truman elnök az állampolgári jogok védelmét hangoztatva uralkodni kezdeti a Fehér Házban. A legszöryűbb vérontásra Délkarolinában Greenvilieben kerüit sor, ahol a bíróság előtt 28 ember állt és bevallották, hogy meggyilkolták Willi Earlt. Egyesek összekötözték, mások leöntötték benzinnel, ismét mások hat lépés távolságból 60 töl­tényt lőttek a testébe. Es végül néhá­nyan beismerték, hogy meggyújtották benzinnel leöntött testét. A bíróság valamennyiüket szabadonbocsátotta. Az amerikai imperializmus nem hagyhat fel a négerek elleni Ieggalá­dabb terrorral mindaddig, amíg foly­tatja a Marshall-tervet, az Atlanti Paktumot és háborús előkészületeit. Ennek a szörnyű képnek azonban van egy másik oldala. És ez a néger répnek egyre határozottabb fellépése a földért, egyenlőségért és a szabad­ságért folyó harcban. Az egész or­szágban megrendezett gyűléseken, ahol az emberek tízezreivel találkoz­tam, megmutatkozott ez a harcosság az új vezetők, néger szakszervezti ve­zetők, háborús veteránok, dolgozó asszonyok és ifjak, papok és sokan mások vezetésével. Ez a fokozódó harci fellépés összekapcsolja népemet sok más csoportosulással. Amikor a választási kampány alatt délen jártam, tanúja voltam annak, amint a Tennes­see állambeli Memphis városában a munkásszervezet a Mine, Mill és Smelter üzemből összefogott az én népemmel. Az északkarolinai Winston­Saiemben a dohányültetvényeken dol­gozó munkások között jártam. Hala­dó és liberális embereket ismertem meg, akik valamennyien becsületes harcot folytattak a néger nép szabad­ságáért. Ez az egység a legjobban mutatkozott meg Peekskilben, ahol egymás mellett állottak szervezett munkások, zsidók, bevándorlók, feke­ték és fehérek és harcoltak a fasiszták ellen, akiknek hátamögött Dewey és Dulles áll. Ez a fokozódó harcosság egész sor sikert kényszerített ki. Egyes őszinte és becsületes embe­rek ezt mondották nekem: „Igen, egyetértünk mindazzal, amit a nége­rek üldözéséről beszélsz. De vájjon tett-e már valaha is Oroszország vala­mit értünk, négerekért?" Erre a kér­désre válaszolva mindig érzem, hogy itt többről van szó, mint személyes érzéseimről, hogy itt annak a leg­mélyebb alapját érintem meg, hogy számomra mit jelent a Szovjetúnió — számomra, a néger és amerikai szá­mára. Mert a válasz igen egyszerű és igen világos: „Oroszország — szok­tam mondani —, a Szovjetuniónak puszta léte, a faji és nemzeti meg­különböztetés teljes megszüntetésé­nek példája, amelyet az egész világ­nak adott, a Szovjetúnió harca a béké­ért és demokráciáért a világméretű küzdelem minden arcvonalán — mind­ez a négereknek azt a reményt adta, hogy elérik teljes felszabadulásukat még napjainkban, még e nemzedék alatt." Mert hiszen hol lenne ma a nége­rek szabadságért folyó harca, hogyha a világimperializmust nem érte volna komoly csapás és ereje nem gyengült volna meg világszerte? Hol lenne a küzdelem délen a szavazati jogért, hogyha nem lenne a világon az erők­nek ez az új egyensúlya? Minden né­ger anyának, aki örül a fiainak, min­den néger lánynak, aki boldogan ké­szül esküvőjére, minden néger ifjú­nak, aki bizalommal lép a harcnak erre az útjára, ezt mondom: hol lenne a fiad, hoi lenne a kedvesed, hol lennél te magad, hogyha nem lett volna Sztá­lingrád? Es szovjet emberek voltak azok, akik ezt mondták nekem: Mondd el a néger népnek, hogy szeretjük az amerikai népet is, mert mi békét aka­runk és becsületes együttműködést. Senkinek sem kell félnie, hogy kije­lentse, hogy a Szovjetúnió és a népi demokráciák igaz barátja. Ma bárme­lyik nép soraiban az igazi hazafiak ép­pen azok, akik az ezekkel a nagy né­pekkel való barátságért dolgoznak. Hogy ezt a tényt bebizonyítsuk, vlsz­sza kell lapoznunk az utóbbi három évtizedünk történetébe. Vájjon nem mutatták-e meg bármely ország törté­nelmi eseményei, hogy éppen azok, akik a gyűlöletet szították a Szovjet­únió ellen, hazájuk árulói voltak? S vájjon nem azok voltak-e az igazi ha­zafiak, akik a Szovjetunióval való ba­rátságot ajánlották és dolgoztak érte? Azoknak, akik kételkedni mernek az én hazafiasságomban, azoknak, akik olyan végtelenül szemtelenek, hogy kérdésessé akarják tenni szere­tetemet az igaz Amerika iránt és jo­gomat, hogy amerikai legyek, akik kérdésessé akarnak tenni engem, ma­gamat is, akinek elődei ezt a földet termékennyé tették izzadságukkal és munkájukkal — az ilyen embereknek azt mondom, hogy azok és csakis azok, akik a Szovjetúnióval való ba­rátság politikájáért dolgoznak, csakis azok az igazi amerikai hazafiak. És a többiek valamennyien, akik akár tuda­tosan, akár akaratlanul a háború felé haladnak, amely megsemmisítené a civilizációt — elárulják ennek a föld­nek, az amerikai népnek az érdekeit. Az amerikai népnek nagy többsége el fog érni oda, hogy felismerje közős érdekeit a Szovjetúnió népével és a fejlődő népi demokráciák népével. A változásoknak ebben a korszakában csak a normális kereskedelmi kapcso­latok és a békeszerető együttműködés lehet a valóságos megoldás. Ma és mindig, antifasiszta voltam és harcol­tam minden ember szabadságáért és emberi méltóságáért. Mi, antifasisz­ták, akik az amerikai demokrácia iga­zi védelmezői vagyunk, hatalmas fele^ lősséget viselünk vállainkon. Nem va­gyunk kevesen, akik hiszünk a béké­ben és a barátságban. Hogyha nem fogunk félni büszkén mozgósítani ké­pességeinket, akkor a világfasizmus erői megdönthetők, mind Európában, mind Afrikában és az Egyesült Álla­mokban. És éppen ezért vagyok és mindig szilárd és igazi barátja leszek a Szovjetúnhiónak és a szeretett szov­l jet népnek. 'A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének bratisla­vai helyicsoportja 1950 szeptember 9-én, szombaton este 19.30 órai kez* dettei a Redoute nagytermében KVLTÚRESTET rendez, melyre tisztelettel meghívja a kutfúrtársakat és az érdeklődő közöméget a Rendez5sé g. A kultúrestel Egri Viktor kultúrtáirs előadása nyitja meg. A mű­soron a CSEMADOK kultűrbrigádja jeleneteket és szavalatokat ad elő, a Csehszlovák Rádió művészei pedig orosz, olasz operaáriákkal és ma. gyar "népdalfeldolgozásokkal szerepelnek. Fellép továbbá a CSISz egyik kultúresoportja, a bratislavai és biskupicei (pozsonypüspöki) helyi CSEMADOK szervezetek egyesített énekkara és Cséfalvay Kató, a so­morjai CSEMADOK'Szervezet közkedvelt népdalénekesnője. Frissítők' r51 a rendezőség gondoskodik. Belépődíj tetszés szerint.

Next

/
Oldalképek
Tartalom