Uj Szó, 1950. szeptember (3. évfolyam, 201-226.szám)

1950-09-21 / 218. szám, csütörtök

UJSZÖ A<l inas uálaszaí 1950 szeptember 21 \ UJSZ0 ANATOLIJ SZOFRONOV: AZ ÖTÉVES TERV TÜZEI Elvtárs, ablakunkat szélesre kitárjuk S dús fényben látjuk a kék végtelent: Gránitkő állomás, kikötő előttünk S falak — meleg még a tégla és cement. A tiszta ég alatt kohók magasodnak. Traverz vascsipkéje csattog és rezeg, Halljuk, amint a szél otthontalan kószál. Topolyafát zsongat a friss kikelet. A kalapált acél zengő dalát halljuk. Érezzük a földek langy lehelletét — Mindaz, mire vágytunk, miről álmodoztunk, Elénk tárul most, mint pompázó vidék. Tapintanánk, mohón kinyúlunk feléje, M'^t jó gazdák, óvjuk gazdag terveink, Az új telepeket, hangos tereinket, Mindazt, mi jövőnkbe dalolva tekint. Nem ment könnyen elvtárs és nem is ment gvSorainkból bizony kibukott nem egy: Elestek a Donnál a Volga vidékén, Szikes folyóparton sírok díszlenek. De kézszorításuk most is süti markunk, Dicső tettük ontja munkánkra a fényt, * Tisztelve őrizzük hőseink emlékét A haladás véres esküszavaként. Mint üstökös, száll ^tz autogén-szikra S antracitot ssül a bányák méhe lenn. Miniszterek, gondos mérnökök, építők S mesterek nézik a tervet lelkesen. Felderítő útra kél a geológus, Rejtett kincsek várnak rá a föld alatt. Nagy tervünk tüzei lobognak felettünk, A sztyeppén a vonat dübörögve szalad Ez a mi sorsunk és ez a hivatásunk: Az alkotó munka velünk kéj ma fel. , Tervünk tüzei a napnál fényesebbek S parancsuk ez: elvtárs, rajta, győzni kelll Polgár István fordítása, f • Szlovák'a legjobb iskolaügy! dolgozói j 1950 szeptember 25. és 26-án munka- j értekezletre ülnek össze Bratis avában • • A cikk — Lósorozás Gádoroson —, amelyben Fábry Zoltán Sellyei Józsefnek az Üj Szóban megjelent írásaival foglalkozik, sok minden gondolatot ébresztett bennem. Elsősorban Is örültem annak, — amit már falujáró útjaimon is tapasztaltam —, hogy az olvasók nagyrésze menynyire örült annak, hogy néhány hasábon feltámasztottuk Sellyei József emlékét s ezzel nemcsak Sellyei munkáját értékeltük, hanem írásain keresztül megmutattuk azt is, — amit ma már ugyan sokan elfelejtettek —, hogy hogyan is élt a paraszt azelőtt. A múltnak hü tükrei voltak Sellyei József írásai. Az író, aki parasztember volt, mint író is megmaradt parasztnak. Azt az életformát írta meg, amelyben maga is élt s ennélfogva írásainak minden sora egy darab élet volt. Erről nagyon helyesen így ír Fábry Zoltán: „Városi író nem lehet paraszt tanú, de a paraszt a maga eseményeivel lehet író. Tanú és bátorító egy személyben. Es ez volt Sellyei József, ezért figyeltünk fel rá." Most azonban nem Sellyei József írásait akarom méltatni, hanem Fábry Zoltánnak ezekről az írásokról megjelent cikkével foglalkozni. A cikk nemcsak rám, de mindnyájunkra, akik magyar nemzetiségűek ma Csehszlovákiában tollai dolgozunk a szocializmus megvalósításán — nagy hatással volt. Már maga az a tény, hogy Fábry Zoltán egy cikkben értekeli Sellyei József írásait, hogy végre valahára, a „mával" foglalkozik, — ez volt az, amiben jelentős állomását látjuk Fábry utóbbi időben megjelent írásainak. Hogy Fábry Zoltán most nem Nietzschéröl ír, hanem Sellyei József parasztíróról, aki közülünk nőtt ki, az itteni életet irta meg és köztilünk is ment el. És azt sem tudta Fábry Zoltán, hogy Sellyei József meghalt, „csak most a Sellyei írások felidézésekor tudtam meg, hogy rég meghalt" — írja cikkében. Akkor talán azt sem tudja, hogy a többiek sincsenek itten, hogy Háber Zoltán koncentrációs táborban halt meg, de azt sem tudja, hogy Morvái Gyula és Dömötör Teri Magyarországon vannak s úgy tudom, hogy Morvái egyik könyvével 10.000 forintos irodalmi pályadíjat nyert meg. „Az inasok, a legények és a muzsafik", akik Fábry Zoltán keze alatt nőttek fel és indultak útnak és akiket most cikke végén kérdez, tehát helyt állnak. Hogy nem érték el a mesteri rangot, amelyet a velük egyidöben indult Veres Péter kiváló tehetségével már régen megszerzett magának, — ez még nem jelenti azt, hogy elhallgattak, vagy csak véletlenek lettek volna. Morvái Gyulák, meg Dömötör Terik hallatják hangjukat, csak Fábry Zoltán nem hallja meg. Sellyeiröl írt cikkében azt írja Fábry Zoltán: „Nemsokára megjelent regénye, Elfogyott a föld alóla. Utána nehéz évek jöttek, elszakadtan éltünk, soká nem hallottam róla, csak most, a Sellyei írások felidézésekor." A cikknek ez az a mondata, amire részletesebben szeretnék Fábry Zoltánnak válaszolni. Nagyon is kis inas voltam, amikor Fábry Zoltán már mester volt, — másé is, meg az enyém is. A harmincsa évek közepén szinte még gyerekfejjel kezdtem el írni. Küldtem írásokat az Ütnak, a "Korunknak, meg később a Magyar Napnak. Az Ütban nem jelentek meg a? írásaim, de Fábry Zoltán válaszolt, többször írt és tanított. A mester tanította az inast s ennek, meg Gaál Gábor jótanácsainak köszönhettem, hogy aztán később a Magyar Napnak már elfogadható Írásokat tudtam küldeni. Ezt csak azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy tanítóim és mestereim között volt Fábry Zoltán is s ezen az aJapon én, az inas, szeretnék most néhány szót szólni Fábry Zoltánhoz. Nemrég, csak az év elején jöttem fel az Üj Szó szerkesztőségébe és azóta dolgozom itt. Az első, ami * a legjobban meglepett, az volt, hogy nem találtam itt Fábry Zoltánt. Ez számomra a lehető legnagyobb csalódás volt, meg az is, hogy az a F*bry Zoltán, aki a csendörszuronyok és a börtönök árnyékában évtizedekig harcolt a szocializmus megvalósításáért, — ma, amikor a szocializmust építjük, bedugva füleit és behunyva szemeit — hogy nem hallok és nem látok semmit — csak Nietzschéröl ír. Később, amikor már pár hétig a szerkesztőségben voltam és olvastam Fábrynak a laphoz küldött cikkeit, csak akkor értettem meg azt, amit Fábry Zoltán most ebben a cikkében írt: „Utána nehéz évek jöttek, elszakadtan éltünk." Ez az „elszakadtan éltünk" az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie s hogy Fábry ezt az elszakadást a felszabadulás után még a mai napig sem bírta áthidalni. Vagy talán megtörténhetett az, amit még csak feltételezni sem tudok és nem hiszek el, hogy Fábry Zoltán csak a télútig bírta volna a harcot? Vagy úgy látja, hogy mert most már nagyjában az egyenesben vagyunk, nincsen rá már szükség? Éppen Sellyeiröl írta Fábry Zoltán, amikor az Üt első írását közölte, hogy Sellyei hibája, hogy kisparaszti észjárásával nem lát túl még a barázdákon, nem lát túl szük faluja határán s így nem látja meg a távlatokat. Nem történhetett meg ugyanez Fábry Zoltánnal is, dacára nagy tudásának és politikai képzettségének, hogy nem lát túl a stószi földeken? Vagy csak nem akar látni ? Miért nem akarja meglátni, hogy ma egy új ország épül, — olyan ország és az az ország, amelyért Az Üt hasábjain harcolt? Nem volt elég az Fábry Zoltántól, hogy a füleki zománcgyár munkásaiért harcolt Hullta úr ellen, mert annak a Fábry Zoltánnak, aki a füleki sztrájkokról írt és írásaival a nagyobb falat kenyérért küzdő munkásokat buzdította kitartásra és újabb harcokra — ennek a Fábry Zoltánnak most örülnie kellene, hogy harca nem veszett kárba, mert a füleki zománcgyár munkásai ma országunk legöntudatosabb munkásai. akik a termelésben és a szocializmus építésében állandóan az élen járnak. S ha Fábry Zoltán a füleki dolgozók harcairól írt akkor írnia kellene a fülekiek győzelméről is. Ezt a füleki munkások elvárják Fábry Zoltántól. Visszaemlékszem Az Üt azon számaira is, amelyekben Fábry Zoltán a garammenti földmunkás sztrájkokró) írt. Fábry írásai ott is ott voltak, buzdítottak, és bátorítottak s ma miért nem látja meg, hogy éppen a garammenti Tőrén épült fel az első és legjobb földműves szövetkezetünk S mekkora haladás és győzelem az, hogy Dudás József családjának a jövedelme ma havonként 16.000—> 18.000 korona, de ehhez még az év végén osztalékot is kapnak. Nem elég az, ha az inasok Írnak erről, a mesternek is kellene, mert csak ö tudná megmutatni azt, amit ml nem tudunk: Az óriási távlatokat lemérni a harc és a győzelem között. A harcnak még nincs vége. Az amerikai imperializmus újabb háborúra készül. Korea népe hősi harcokban védi szabadságát és függetlenségét, a világ összes dolgozói csatasorba állottak, hogy megvédjék vagy kiharcolják a dolgozó nép szebb jövőjét, — s Fábry Zoltán Nietzschéröl ír. Az inasok itt vannak. Az inasok helytállnak. De miért nem vezeti őket a mester? Nemcsak Dömötör Teréz példája és Sellyei József emléke kötelez, hanem Fábry Zoltán munkája is. És köteleznek a feladatok is, hogy ne csak „véletlenek és felpislákolások" legyenek, mert új inasokra is szükség van. de új inasokat csak a mester nevelhet. Bátky László gyan énekelték e régi dallamokat? Szövegük szerint lírai dalok és balladák, régi időkben par excellence munkadalok lehettek. Sajnos, csak lehettek, illetve voltak valamikor, mert jó néhány évtized óla kihalóban vannak s más harminc-negyven évvel ezelőtt is csaknem kizárólag öreg emberek ismerték. Sőt ezek az öregek sem igen éltek már velük, mert joggal félhettek a fiatalok — a minden „elavultat" kinevető fiatalok — gúnyjától. Elképzelhető milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a gyűjtőnek, akinek épp a legértékesebb anyag megmentése volt a fontos. Az öregeket, főleg az öreg asszonyokat sokszor alig tudtuk éneklésre bírni. Egyikük szégyenkezett: „nem illik ez öregasszonynak", — mondotta; a másik attól félt, hogy gúnyt űzünk belőle, bolondítjuk; voltak, akik adóhlvatalnokokat gyanítottak bennünk, mert most már a nótázást is meg akarják adóztatni. • Hogy másfél évtized alatt mégis mintegy kétszáz régi stílusú törzsmelódiát és sokszáz variánsukat sikerült feljegyeznünk, részben fonográfra vennünk; ezt az eredményt csak sok fáradság és kitartás után érhettük el. Karban való unisono-énekről nem lehetett többé szó; örültünk, ha egy-egy faluban két-három nótafa akad. De. még ha több ilyen akadt is, akik véletlenül ugyanazokat a dalokat tudták, ezek oly kevéssé voltak hajlamosak az együtténeklésre, annyira eltértek egymástól, a sokszor bonyolult ékesítések előadásában, hogy a karban-énekeltetéssel még csak kísérletet sem tehettünk Mondottuk az imént, hogy ezek a dalok valamikor munkadalok voltak. Erre nincs közvetlen bizonyítékunk, de a román parasztzenéből merített analógiák alapján bizonysággal állíthatjuk. Munkadalok voltak, nem abban az értelemben, hogy szövegük és ritmusuk a munkával állott kapcsolatban. hanem abban az értelemben, hogy közös munka alkalmával, amilyen régebben sokféle volt (kukoricafosztás, tollfosztás, téli fonó, nyári mezei munka), karban énekelték őket. Másfajta kollektív zenélési alkalom volt a tánc. Itt régi táncdalokkal éltek, melyek csak abban térnek el a rubato-dallamoktól, hogy ritmusuk táncritmus, s ha éneklik, jóval kevesebb bennünk a cifrázat. Ennek a régi tánczenének ma csak töredékes maradványait ismerjük; a régi fajta táncramuzsikálás, a régi fajta koreográfia a mi időnkben már kiveszett. Igy ezen a téren csak találgathatunk. Eredetileg alighanem dudások, vagy más parasztmuzsikusok játszották a tánczenét; még harminc évvel ezelőtt is jónéhány faluban ez volt a helyzet. Csak később, úgy kétszáz esztendő óta, került a muzsikusság lassanként cigányok kezébe; a magyar falunak ma, kevés kivétellel, ők a zenésze). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a falusi cigány többnyire „paraszti" műsort játszik, népzenét népi stílusban. s így távol áll a városi cigányzenésztől. — Az is elképzelhető, hogy a legrégibb időben semmiféle muzstkus sem volt, hanem a zenét a nézők s talán a táncosok éneke szolgáltatta A zenéhez valószínűleg akkor is odeszegődött az énekszó, amikor már külön zenészek húzták a tánchoz. A régi magyar népzene ezenkívül szertartásos (ceremonális, majd azt mondanám: rituális) dalokat is ismert: lakodalmas és aratási dalokat (ez utóbbiak nyilván igazi munkadalok), halottsiratókat, regősénekeket, párosítókat, gyermekdalokat. Mindezek alkalmi dalok s közös bennük az is, hogy a párosítókon kívül mindegyik kategóriát csak igen csekélyszámú dallam képviseli, régebbi vagy újabb dallamok, melyek azonban mind lényegesen elütnek az említett ötfokú alapstílustól. A legtöbb helyen a régi szokásokkal együtt a hozzájuk tartozó dalkategóriák is kihaltak. Az újabb magyar népdalstílus társadalmi szerepében is lényegesen elüt a régitől. Mjnt tudjuk, ezek a dallamok ma a magyar parasztságnak úgyszólván egyetlen zenei nyelvjárását képviselik; közös munkánál, masirozás, csoportos hazatérés közben kórusban — természetesen mindig unisono-kórusban — éneklik őket. Párosítók dallamaiként éppúgy szerepeinek, mint tánc kíséretéül, falusi cigány előadásában. Az egykori sokféleség helyébe tehát egyetlen dalfajta uralma lépett;' az unitormizálódásra való hajlam így ezen a téren is érvényesül. Aligha véletlen, hogy épp ez az újabb népzenestílus újabb parasztzené jére. Szóljunk még végül a régi magyar népzene művészi jelentőségéről. Közismert tény, hogy a magyar s a vele szomszédos parasztzenék felfedezése a legerősebb ösztönzést adta a mai magyar művészi zene megteremtéséhez. Nem mondom, hogy nélküle egyáltalán nem jött volna létre. Hogy milyen jellege volna ebben az esetben, meddő dolog találgatni. Annyi bizonyos: úgy, ahogy ma előttünk áll, annyira összeforrott a napjainkban feltárt parasztzenével, hogy e népi zene nélkül teljességgel elképzelhetetlen. S az ösztönzés, melyet tőle nyertünk, annál intenzívebb volt, mert mi, az alkotó zenészek, magunk voltunk a népzene felkutatói. Gyüjtőés kutatómunkánk révén a legszorosabb kapcsolatba kerültünk vele: a falvakban, a tanyákon alkalmunk volt ezt a zenét a legintenzívebb módon átélni. Sohasem hangoztathatjuk eléggé, hogy épp ez az átélés az alapfeltétele mindennek, ha a népzene megihlető hatásáról beszélünk. Hogy tehát a mai magyar művészi zenének különleges, egyéni jellege van, azt egyebek közt Kelet parasztzenéjének köszönheti. S íme: épp ez az egyéni jellege az. amely ráirányította a világ figyelmét. BARTÓK BÉLA: A régi magyar népzenéről Néhány nap múlva Bartók Béla halálának ötödik évfordulójáról emlékezik meg a zenei világ. Ebből az alkalomból közöljük a nagy magyar zenetudós egyik érdekes „cikkének részleteit a régi magyar népzenéről. A cikk egy részében Bartók megemlíti Kodály Zoltánnal együtt végzett népdalgyiijtő útjait. Itt a többesszám Kodályra vonatkozik. Amikor Bartók azt írja, „ma", ez a negyvenes évek elejére értendő. A népzenekutatás ma már tisztában van vele, hogy mikor kelet- és középeurópai népek népzenéjével foglalkozik különbséget kell tennie a „müveit" és „félművelt" (többnyire városi) lakosság népszerű müzenéje és a parasztság igazi népzenéje között. A kettő külső ismertetőjeleiben. főleg pedig keletkezése szempontjából éiesen elválik egymástól; hogy itt-ott egyiknek az anyaga átszivárog a másikba, megkülönböztetésük szempontjából lényegtelen. A parasztzenének jelemző sajátossága, hogy egységes stílusfajtákat foglal magában: dallamcsoportokat, melyeknek tagjai szerkezetben és egyéb ismertétőjegyekben igen hasonlók egymáshoz. Nagyszámú hasonló dallam létrejöttét nagyjában így képzelhetjük: különböző eredetű idegen zenei elemek behatolnak a parasztság zenéjébe; a parasztság azután lassanként, ösztönösen úgy alakítja őket át, hogy végül szerkezetileg és egyébként is egyöntetűnek, az idegen eredetitől lényegesen különbözőnek tűnnek. Az efajta fokozatos átalakításra tanulságos példáink vannak; arra viszont nincs adatunk s lélektanilag nehezen is lenne magyarázható, hogy egyes parasztemberek dallamokat találnak ki. A parasztzenét igy kolektív művészi jelenségnek kell tekintenünk, szemben a mai magyar népies műzenével, mely egyéni műalkotásnak tekinthető, hiszen számos idevágó dallam szerzőjét névszerint ismerjük. Ehhez még hozzá kell fűznöm, hogy amikor paraszti művészetről beszélek, nem minden földműveléssel foglalkozó egyént tekintek parasztnak, hanem csak azokat, akik kifejezésbelli szükségletűket hagyományos vagy idegen eredetű, de ösztönösen sajút" lelkialkatukhoz alkalmazott formákban elégítik ki. Az európai hallgató számára főleg régi népzenének két sajátossága tűnik eredetinek és magában állónak: egyik a rubato-dallamok szabad, deklamáló ritmusa, mely elfedi az egyszerű alapvázat, úgyhogy az csak rtikán hallható s akloir sem egyenletes ritmusegységekben, hanem mindig recitatívszerü előadásban szólal meg. Ez az előadásmód tudtommal ismeretlen a német népzenében, viszont Kelet-Európában a magyarságon kívül megvan a szlovákoknál, romániknál és délszlávoknál, talán még egyéb népeknél is. Másik sajátosság a félhangnélküli ötfokú hangsor, mely sokszáz vagy sokezer évvel ezelőtt a világ nagyrészén ismeretes lehetett (hellének, kínaiak, mongolok, négerek egyaráht ismerték, illetve ismerik). Honnan tudjuk, hogy e dallamok valóban régiek, hogy többszáz vagy talán többezeréves multjuk van? A legutóbbi években e régiségre közvetlen bizonyítékokat nyertünk a volgavidéki török és törökös rokonnépek zenéje révén; közvetett bizonyságunk lehet ötfokú hangsoruk, ékesítésük, szövegeik ódon jellege. Mikor s ho-