Uj Szó, 1950. augusztus (3. évfolyam, 174-200.szám)

1950-08-02 / 175. szám, szerda

Szovjet költök a békéért vívott harcban A szovjet költők a világbékéért, az új háborút sziták ellen vívott harcbén a költői műfajok egész fegyverban fejezik ki a szovjet emberek békeszeretetét. A Ulesov bjelorussz költő „Szózat az Egyesült Nemzetektárát felhasználják és ragyogó forrná- i hez" című költeményében ezt írja: „Haragos szavammal Otthonomat védem, — Uj negyedben lakom, amely A romok helyén épült." A fasiszták ellen vívott véres csatákban, súlyos áldozatok árán vívta ki a békét a szovjet nép. A drága áron megszerzett békével élni akar, ahogy I. Baukov mondja „Erre kell nekem a béke" című versében: „Békét!" — zúgják a gerendák az építkezésnél, „Békét!" — susogják a kertben a fák, „Békét!" — hallom minden nyelven S az emberiség az ábrándjáért Harcba is megyek, ha kell." A szovjet költők tudják, hogy a békéért való aggódás nem ok nélkül való. A szétvert fasiszták a Wall Street háborús gyujtogatóinak személyében új követőkre találtak. M. Lukonyin, aki „A béke útja" című költeményében azt írja a fasizmusról, hogy „a Reichstag üszkös romjaiból vírusként röpült a sávos lobogó szárnya alá", — „Levél egy angol tudósítóhoz" című versében felháborodottan szól azokról, „aküt Z3 ab ükbe rejtik ökölbeszorított kezüket". De a szovjet költők, amikor a háborús veszély növekedésére figyelmeztetnek, mélységesen meg vannak győződve arról, hogy a newyorki bankárok nem tudj'ák megvalósítani véres terveiket. E meggyőződést alátámasztja, hogy egyre növekszik és szélesedik a békemozgalom az egész világon. E téma, a béketábor erejének növekedése, számos szovjet költőt ihletett meg. Szimonov „Barátok és ellenségek" című, Sztálin-díjjal jutalmazott versgyűjteményében könyörtelenül leleplezi a Szovjetúnió ellenségeinek véres terveit és lírai hév vei énekli meg a szovjet ország barátait, akikkel Amerikában, Európa és Ázsia kapitalista országaiban találkozott. Mert a béke igaz barátaival mindenütt találkozhatunk, az Egyesült Államokban is. Egyre nagyobb figye lemmel hallgatják a hős békeharcosok, köztük Paul Robeson bátor hangját, akiről A. Aszajev ezt írja egy versében: „Dala szárnyal Magasan, magasan, Mint az Óceán hullámai, Felcsap taraja a padlásig S lezúdul hullámaival a pincébe." A Maliska bjelorussz költő „Katyusa" című versében örömmel beszél arról, milyen lelkesedéssel énekelték Amerikába a költemény címét viselő népszerű orosz dalt. A dolgozó tömegek Amerikában is egyre világosabban felismerik, hogy országukat milyen szakadékba akarják taszítani az amerikai monopolisták és milyen mérhetetlen nyomort hoz rájuk az imperialisták által előkészített új háború. N. Grinacsov „John Whig" című versében így szól: „Fel, John Whig, oszlasd el a ködöt, — A bátrakat a köd nem törte meg. Az egyszerű nép az egész világon A béke, béke, béke mellett van!" tfJSZ® HÍREK 1950 augusztus 2 UJSZ0 875 ezer előadás. A közeli napokban mult három éve, hogy a szovjet értelmiség kezdeményezésére megalakult a Szovjetúnió Tudományos és Pol tikai Ismereteket Terjesztő Társasága. A Társaság életrehívása a szovjet kultúráiét egyik kiemelkedő eseménye volt. Az elmúlt három év alatt a Társaság nagy politikai nevelő szervvé fejlődött. A Társaságnak tizenöt köztársasági szervezete van. A gyárakban 1600, a falvakban, körzeti központokban, szovhozokban, gépés traktorállomásokon ped g 5250 előadóterme működik. A Társaságnak jelenleg mintegy 200 ezer tag-a van és az elmúlt három év alatt 875 ezer előadást tartottak, amelyeken 97 millió hal-lgató vett részt A legkiválóbb előadások szövegét brosúra formájában is kiadták. Eddig 1375 lyen brosúra jelent meg, melyeknek példányszáma elérte az 52 milliót. _ Nyári idény a Gorkij-parkban. A moszkvai Központi Gorkij. Park színpadán egymást váltják a különböző színházak együttese', az énekkarok és a táncegyüttesek. A Nagy Színház művészei bemutatták a »Vörös Mák« és a »Hattyú tő« című balleteket. Mindkét bal!etben a színház legkiválóbb művészei, -gy Ulanova is szerepelt Ezeken az előadásokon mintegy 10 ezer néző vett részt. — A béke dalai. Az Állami Zenei Könyvkiadó Vállalat sorozatosan ad ki olyan zenemüveket, melyek a békeharcról szólnak A legutóbb' időben húsz ilyen dalt adtak ki. — A természet átalakítása a Volgán-túli sztyeppéken. A természet átalakításának sztálini terve alapján a Volgán-túli sztyeppék megszabadulnak az aszályos szelek pusztításától. A szaratovi területről érkező jelentések szerint az átalakítási tervet lényegében már megoldották és a területen 80 kolhozvízgyüjtőmedencét építettek. Az eddigi erdősávok mellé újabb nagykiterjedésű erdősávokat létesítettek. Csupán az idei tavaszon Liszenko módszerével több, mint 90 tonna makkot ültettek el. K1E AZ AGYÚ? „A hadiipar létrehozása ... nem jelenti azt, hogy ezentúl saját termelésünkre támaszkodjunk. Alapvető irányvonalunk az legyen, hogy az imperialisták és belföldi ellenségünk hadiiparára támaszkodjunk. Igényt tartunk London és Hanjang fegyvergyárainak termelésére, amelyet az ellenséges csapatok szállítanak le nekünk. Ez nem tréfa, hanem valóság" 1936-ban írta le ezeket a szavakat Mao-Ce-Tung elvtárs. Azóta a történelem bebizonyította, hogy ez valóban „nem tréfa, hanem valóság" A kínai néphadsereg az ellenséges fegyverekkel zúzta szét Csang-KaiSek csapatait, London és Hanjang, de legfőképpen New York és Detroit roit fegyvergyárainak ágyúi és puskái — az imperialistákra lőttek vissza. A Democratie Nouvelle című francia lap egy — még mindig nem teljes — összeállítást közöl, mely szerint a kínai néphadsereg 1946 júliusa óta: 52.051 ágyút. 297 740 géppuskát, 2,612.000 puskát és könnyűfegyvert, 183 repülőgépet. 168 hadihajót, 598 tankot, 378 páncélautót. 20.513 autót és teherautót, csaknem 500 millió töltényt és több, mint 5 millió ágyúlövedéket zsákmányolt Csang-Kai Sektől. Az óvatosabb kannibálok azóta nem győzik figyelmeztetni Trumant és Marshallt, hogy jó lesz vigyázni a tovtábbi fegyverszállításokkal. Utoljára a hírhedt Taft szenátor intette háborús gyújtogató kartársait: könynyen előfordulhat ismét, hogy a külföldre szállított fegyvereket az USA ellen használják fel. A koreaj események meggyőzhették Taft szenátort, meg Trumant arról, hogy — nem is kell feltétlenül más országnak szállítani fegyvert ahhoz, hogy az ágyúk visszalőjenek. Ha az arányok természetesen kisebbek is, mint a hatalmas Kínában, a koreai nép is „támaszkodhatik" — az imperialisták hadiiparára. Már a Lj-Szin Man banditák orvtámadásét követő napokban, az Ongjin körzetében vívott harcokban hat tankelhárító löveget, 500 nehéz- és könnyűágyút, 140 gépkocsit és több, mint 2500 lőfegyvert zsákmányolt a néphadsereg, s a Han-folyónál megkétszerezte ezt a zsákmányt. A Truman-zsoldosok általában nem terhelték magukat azzal, hogy fejvesztett futásuk közben a bőrükkel 'együtt fegyvereiket is „biztonságba" helyezzék „Felszerelésüket, sőt még csizmájukat is eldobálják — írta már július 8-án a News Chronicle tudósítója —, amikor a rizsföldeken át menekültek." „A jenkik elvesztették ágyúikat és cserbenhagyták sebesültjeiket" — jelentette ugyanakkor a Daily Herald. S minél több amerikai tolakodott be Koreába — annál nagyobb lett a néphadsereg hadizsákmánya. Csak néhány jelentés: Taezson: 8 tank, 19 tankelhárító ágyú, 55 gyorstüzelő löveg, 40 más löveg, 30 gépfegyver, 400 jármű és nagyszámú egyéb amerikai hadianyag jutott a népfelszabadító harcosok kezébe. A Kum-folyónál 8 tankot, 25 darab 125 milliméteres ágyút, 8 darab 155 milliméteres ágyút, 19 páncéltörő ágyút, 800 puskát, 700 karabélyt, 30 géppuskát és tömérdek egyéb hadianyagot „hagyatékozott" a néphadseregre az imperialisták intervenciós serege. A július 23 i harcokban Okcson ós Izsiondon városok felszabadításakor puskák, karabélyok ezreit, töltények tízezreit, 479 gépkocsit, 9 tankot, 27 páncélkocsit, 37 löveget, 12 hegyiágyút, 25 önműködő ágyút, 657 aknavetőt, 22 rádiókészüléket és sok más felszerelést zsákmányoltak a, néphadsereg győzelmes harcosai. A nyugati tudósítók kétségbeesve jelentik: „Egész ágyú- és nehézmozsárütegek kerültek ismét az északi csapatok kezére" (Daily Express). És végül az egyik legutóbbi és legkétségbeesettebb jelentés. „Az ameriakaiak — írja a New York Times tudósítója — arról beszélnek, hogy saját ágyúikból tüzelnek rájuk, amelyeket a koreaiak néhány órával előbb zsákmányoltak." A koreaiak, akik hazájukat, szabadságukat védik azimperialista rablók ellen: egyik győzelmet a másik után aratj'ák. A gőgös jenkik pedig, akik a német fasiszták lábnyomán járva a világot akarják meghódítani: fegyvereiket eldobálva, futnak. A csúfos kudarc egyik legfőbb okát maguk az amerikaiak is gyakran beismerik: „Több tisztet gyávaság miatt le kellett váltani" — jelentette nemrégen egy Walter Si-mmons nevű amerikai újságíró. „Nem csoda, hiszen testvér a — Gyávaság a zsarnoksággal". De ezt már nem Walter Simmons, hanem Petőfi Sándor írta. Az ebeczki délutánok Irta: Mikszáth Kálmán Szép a Pegazus is, de a fűzfavessző mégis jobb lovacska vo-lt valamikor! Ráültem, hipphopp. ott legyek ahol akarok, az én kedves nagymamámánál, aki Ebeczken lakik. Az vár engem foszlós kalács csal, ezüst piczulávál és szép mesével. Ügy gondolom, hogy a mesék is csak addig voltak szépek, míg ő élt. Az én nagyanyám a szomszédfaluban lakott, maga vezette kis gazdaságát. Egy jó nekifutamodás, egy jó fűzfavesszőn és akármikor ott lehettem az ebeczki kis házikónál, mely szép kék akáczvirággal volt befuttatva. Tudta, hogy nagyon szeretem a meséket, azokkal édesgetett magához. — Valahányszor hozzám jössz szívecském, mindig kapsz egy ezüst pénzt és egy mesét Szebbnél-szebbeket tudott. Ezek a kővé vált lovagokról, kacsalábon forgó várakról szóló mesék egyébiránt csak az első időszakban voltak jók, az első fogak idejében, későbben bibliai és egyéb tanulságos történetekre fogott, kisebbek voltak, de nagyobb pénz járt hozzájuk; minden látogatásnál egy húszas és egy történet. Ügy repült az időknek ez a rétege is mint egy álom. A nagymama folyton kisebb lett, összetöpörödöttebb, én meg nyúltam fölfelé, mint egy topoly. Egy öszszel azítán kinőttem a helyi tanító Tusnay András úr keze alól, elvittek Rimaszombatba, a nagy iskolába. Zimankós, harapós karácsony volt akkor télen, amikor hazajöttem s alig vártam, míg szüleim betelnek velem, hogy ellátogassak a nagymamához. Hogy örült, hogy járt-kelt, perdült, mint egy orsó, pampuskát. sütött, megölelt vagy ötvenszer, hátbaütött vagy hatszor, miközben kikérdezett a tanáraim, a tanulmányaim felől, majd mint annakelőtte, maga mellé ültetett a búbos kemenczét körülvevő diófapadkára és hozzáfogott a mesemondáshoz. Első Napoleon nevezetes vitéz császár volt — tanultál már felőle valamit ? — Azt még nem tanultuk. — No mindegy. Azért mégis nevezetes császár volt. Egy reggel beburkolódzott • a szürke köpenyébe, föltette a pofoncsapott kalapját, mely olyan közönséges volt, mint a többi katonáké s elment kórházat látogatni Ott senki se ösmerte őt fel, mert apró kövér tökmag emberke volt, nem Játszott ki alakjából a világraverő hatalma. Amint végig kikérdezte a sebesülteket, minden egyebet is megtekintett. Bekukkantott többi közt a konyhába is, hol a sebesült katonák részére az ételt főzték. Látott ott foglalatoskodni a fürge személyzet mellett egy invalidus katonát is, akinek csak az egyik keze volt meg, a másik válláról üresen lógott le a kabátujj. Éppen fát aprózott egy éles baltával, midőn megszólította: — Hol vesztette el a kezét? — Marengónál, a császárért — felelte a katona. — Annyira szereti a császárt? — A másik kezemet is feláldoznám érte, ha kívánná. S tüz gyúlt ki a katona szemeiben. — Ösmer engem ? — kérdi Napoleon meghatva. A katona a fejét rázta, hogy nem ismeri. Én vagyok a császár — szólt e pillanatban Napoleon, széttárva köpenyét, mely alól kitündökölt császári öltözete rendjeleivel. — Hadd lássam, szavadnak állsz-e? Vágd el hát hamar a kezedet. Mire az invalidus katona, hirtelen kapta a baltát és elvágta a másik kezét is ... ... E pillanatban leesett a nagymama okuláréja, lehajolt érte és törülgetni kezdte ami annyira megzavarni látszott őt, hogy elvesztette a fonalat és valami másról kezdett beszélni. — Hát mért nem folytatja a nagymama?. ' Ügy, mit is beszéltem csak? — Hol is hagytam el? Hogy a katona elvágta a másik kezét is. — Nem lehet az fiam — rázta a fejét bosszankodva. — De isten bizony azt tetszett mondani. _ Ugyan-ugyan! Már hogy vághatta volna le, mikor csak egy keze volt? Hát mibe fogta volna a baltát, te buksi? Rászedtelek kis Fintyi-Fintyi, bizony rászedtelek, ha azt mondtam. Hanem te még valamennyiünket rászedsz a diák voltoddal. Hiszen ha a mesére nem tudsz figyelni, hogyan tudnál figyelni a professzoraid magyarázatára? Hiába fizetik szüleid érted azt a tengernyi pénzt. Én bizony most már attól félek, hogy nem igen fogsz a tudományos pályán boldogulni, mert ott figyelni kell, fráter, és a két ta-llérból csak egyiket adom oda, a másikat elteszem neked meglett korodra, mert rászorulsz majd, én úgy nézem Csak húsvéti locsoláskor kerültem el Ebeczkre, Szép, előrehaladott tavaszi idő járt, már nyíltak az orgonák, ami húsvétkor nagy ritkaság. Nagy társaságot találtam a nagymamánál, fiai, leányai és unokái közül voltak néhányan látogatóban. Ebéd után kivezetett bennünket a kert végébe, ő maga már mankókon járt, ott egy családi kriptát építtetett, csak az ünnep miatt hagyták félben a kőművesek; maiteres vödreik, szerszámaik szanaszét hevertek. Nagy kedvteléssel mutogatta, hogy milyen pompás lesz, harminc koporsó fér el benne, »itt lesz az enyém«, mutatott rá egy helyre. A kisebb unokákat éppen nem ringatta mindez kellő hangulatba, egy furik volt ott, nagy hevenyén összemarakodtak rajta, hogy ki üljön beJe és ki húzza... A nagymama az ozsonnai kávé • zásnál mind maga köré gyüjté az apróságokat s az egykori bécsi élményeiről a Wursti Práter csodás dolgairól beszélt nekik, egyszer aztán eszébe jutott s engem, nagy fiút is odaintett. — Gyere csak hékás, hadd fizesselek ki téged is a köteles mesével. Hozz ide magadnak egy széket! Nem minden szepegés nélkül engedelmeskedtem neki. — Nagy ravasz maga, nagymama, úgy tesz, mintha mesélne, pedig Voltaképen examinál. Elmosolyodott: »Oh te golyhó, hajtsd ide csak a fejedet.« Egy barackot nyomott rá, aztán így szólt: — Különös eseménynek voltam egyszer tanúja a Práter-Waldban. A versenytéren. Tudod, ahol a lovak szoktak futni. Valami gazdag különc, úgy mesélte a szájtátó közönség, nagy összeget tűzött ki egy szamárversenyre. Még pedig, hogy az a szamár nyerje meg, amelyik később ér be a czélponthoz, mert úgymond, az okosabbik szamár. Véletlenül éppen akkor jártam ott nővéremmel és családjával, mikor ez a bohókás verseny folyt. Mindössze két m'limáris legény pályázott a díjra. Ostoba látvány volt. Az arramenő emberek megálltak és röhögtek. A két versenyző legény a szamáron ült, a versenybíróság elnöke kiadta a vezényszót az indulásra, de egyik se akart indulni, mindenik a másikat nógatta. Kezd mán no! Kezd meg te. Nem ettem kefét s több efféle szót váltottak. Képzelheted, m'lyen mulatságos volt. — Igazuk volt, ha egy se akart kezdeni. — És mégis hallgasd csak, mi történt? Amint ott állnak meddőn, az ácsorgók általános hahotája közt, hogy ez a verseny előreláthatólag örök időkre befejezetlen marad; egy sárgakabátos kis emberke a hátuk mögött egyszerre utat vág magának a nézők közt: Ejnye, szól, eresszenek, majd mindjárt útnak igazítom én azt a négy szamarat. S ezzel átvetve magát a sorompón, hozzájuk meňt s valamit mondott nekik, amit mi nem hallhattunk. Ugyanekkor éreztem, hogy valaki hátulról a szoknyámra lépett és kiszakította ráncaiból; hirtelen hátrahajoltam, hogy egy gombostűvel megigazítsam, nem tartott az egész másodpercig s ime, a hogy újra a versenytérre pillantottam, mit látok? Ott nyargal immár a pályán a két szamár vágtatva s a rajtuk ülő legények verik őket a husángjaikkal, hogy csak úgy porzik a bőrük. Csodálkozva tűnődtem, mi történhetett köztük azon pár másodperc alatt, míg a ruhaigazítássai foglalkoztam? Nem gondolod? — Dehogy nem — kiáltottam fel élénken. — Egyszerűen átültek az egymás szamaraira. Azt tanácsolhatta nekik a sárgakabátos emberke. — Persze, hogy persze — bólintgatott a nagymama. — Óh, te szerencsétlen flótás. Látom, fantázia •lakik benned és lelemény. Félek — folytatá jóslatszerű hangon, — hogy író, poéta lesz belőled. Nagyon elszomorítanál vele és most már mindkét tallérod elteszem meglett korodra, mert bizonyosan rászorulsz majd. Ez volt az utolsó szava hozzám. Mikor a nagy vakációra hazakerültem, már azon a helyen állt a koporsója, amelyet a készülő kriptában előre jelzett. Felkotrott gyermekkori emlékeimből felém mosolyog jóságos édes képe még most is s gyakran van az az érzésem, hogy valahol még négy tallér van számomra eltéve. A nagymama tallérjaira hála istennek, nincs ezidőszerint szükségem, pedig de szépek, újveretüek voltak, hanem a furcsa kis meséire már rászorultam, pedig se nem szépek, se nem újveretüek