Uj Szó, 1950. augusztus (3. évfolyam, 174-200.szám)

1950-08-01 / 174. szám, kedd

UJSZ0 wm A diplomata szemmelláthatólag törte a fepét egy darabig, majd azt válaszolta: — Igen. ••— És ha kiderül, hogy a kiadónak felesége is van? — Miért ne lenne? — És ha a kiadó a barátait is meghívja? A diplomata hirtelen hegyezni kezdte a füleit és gyorsan megkérdezte: — Hányat? Azt feleltem, hogy nem vagyok svájci, hanem „ázsiai" és nálunk meglehetősen udvariatlannak tartanák, hogyha a meghívott kérdezné a házigazdát, hogy rajta kívül még kit hívott meg. A diplomata elpirult, sóhajtott egyet, aztán azt mondta, hogy ebben a kérdésben újra összeköttetésbe kell lépnie Bernnel. Vártam még egy órát, aztán megtudtam, hogy a svájci kormány javaslatára a „magán-összejövetel" kifejezést „tömeges magán-összejövetel" kifejezéssel fogják helyettesíteni. Alig bírtam visszatartani a nevetést, de mindenesetre megköszöntem a diplomatának, hogy ennyit fáradozott: „Ön valóban nagylelkű, remek oikktémával szolgált számomra". SPAATS TÁBORNOKNAK NEM KELL ALÁÍRNI A „nyilatkozatnak" mind tartalma, mind formája is meglehetősen zavarba hozta Svájcban még a szovjetellenes lapokat is. M. Begain, a „Gazette de Lausanne" szerkesztője ezt írta: „Nem vagyunk a kommunista módszerek hívei, de a szovjet rendszer mégis csak reálitás, amit ismernünk kell. Nem csupán cikkek és ellenségeinek kijelentései alapján kell megismernünk, hanem olyan emberekkel való érintkezés alapján is, akik meg vannak győződve előnyei- j rôl. I. Ehrenburgnak a szovjet irodalomról szóló előadása igen érdekes lett volna és minden bizonnyal gyümöl- ; csöző lett volna, hogyha a st.-galleni ' konferencián svájci írókkal jöhetett , volna össze. Mindezt azonban betiltották ... Ehrenburg úgy utazik el tőlünk, hogy nem érintkezhetett szabadon az emberekkel, nem tudott meg semmit vágyainkról, hangulatunkról és életformánkról." Velem egyidejűleg érkezett meg Svájcba Spaats amerikai tábornok. Öt nem kérték arra, hogy mindenféle „nyilatkozatokat" írjon alá. És ha nem „tartott beszédeket", ezt csak azért tette, mert más a szakmája. Mr. Spaats ugyanis a nagy hatósugarú légi bombázás szakembere. Természetesen ott „jelenhetett meg", ahol kedve szottyant és valóban meg is jelent — ha nem is az írók konferenciáján, hanem a „semleges" Svájc Saanengstade-i katonai repülőterén. ILYEN A SVÁJCI „SEMLEGESSÉG" Hozhatnék még fel jónéhány példát a svájci „semlegességre". Svájcban például megtiltották Pierre Cotnak, a francia parlament haladó képviselőjének, Simoné Terry írónőnek, Petit tábornoknak, Louis Saillant szakszervezeti vezetőnek és a béke egyéb híveinek is, hogy előadásokat vagy beszédet tarthassanak

1. Annál kevésbbé akadályozták azonban meg azt, hogy Zürichben Mr. Churchill tartson előadást, aki nem anynyira a békéről, mint jóval inkább a háborúról beszélt. Herr Adenauer, a bonni kancellár is akadálytalanul igazolhatta Bernben a nácik rémtetteit. Isorni, Petain úr ügyvédje, nyíltan dicsőíthette az árulás politikáját. A lausannei „európai konferencián" pedig a svájci kormány tagjának, M. Etternek jelenlétében hívta fel M. Spaak és Mr. Sandis, Churchill veje, a „világot" arra, hogy „védje meg az európai civilizációt az ázsiaiaktól". A svájci hatóságok addig mentek, hogy engedélyükkel mindenütt akadálytalanul „jelenhetett meg" a náci Kirchhof, akit 1943-ban előzetesen kineveztek Svájc gauleiterének, amennyiben megszállniá a német hadsereg. A svájci „semlegesség" iszámtára még az is veszélyesnek tűnt, hogy esetleg „megjelenhetek" a genfi cseh hangversenyen. A svájci „semlegesség"-nek azonban semmi kifogása sincs annak az AIAK nevű terrorszervezetnek tevékenysége ellen, mely fenyegető leveleket küldözget a román és bolgár államférfiaknak, a francia kommunistáknak és az olaszországi baloldali szocialistáknak. Ez a szervezet kiad egy folyóiratot is „Defence de l'Európa" címmel, melyet egy bizonyos Baumgartner szerkeszt. A folyóiratban a következőket olvashatjuk: „Jelentést közlünk tevékenységünkről, reguláris titkos csoportjaink kivételével... Fegyverre és gyógyszerre van szükségük diverzáns-csoportjainknak... Az AIAK harca folyamán nem ismer el semilyen törvényes megkötést vagy szerződést". Hát így néz ki Svájc „semlegessége"! RAPP ŐRNAGY ELSZÓLÁSA Egyébként a svájciaknak csak akkor jut eszükbe a semlegességük, mikor el akarják sütni az óráikat a lengyeleknek vagy cseheknek. Igaz, hogy az újságok gyakran filozofálnak azon, hogy mit is jelent az igazi semlegesség ... Ezeknek a szócsépléseknek azonban aligha van valami köze a semlegességhez. M. Reverdin a „Journal de Genéve" lapjain „Moszkva ellent védekezésre" szólítja fel a népet és kijelenti, hogy „Svájc a Nyugat előretolt bástyája". Rapp, a svájci hadsereg őrnagya pedig azt írja a „Gazette de Lausanne"-ban: „Egész védelmi rendszerünk az oroszok ellen fog irányulni... Szellemileg és erkölcsileg mi a Nyugathoz kapcsolódunk." JÉs végül M. Bauvare a következőket jelenti ki a „Suisse Contermporaine" útján: „Svájc morálisan az angolszászok táborában van. Honvédelmünk az európai Nyugat katonai védelmi rendszerének szerves részét képezi." A katonák ebből levonják a megfelelő következtetéseiket. Terveiket jól jellemezte a fentemlített Rapp őrnagy: „Akár akarjuk, akár nem, ez alkalommal már nyakig berántanak minket is a küzdelembe", A katonák pedig nemcsak beszélnek és cikkezBOŽENA NEMCOVAt Váraljai emberek 4 9//a Sfirenburg: A svájci semlegességgel való ismeretségem akkor kezdődött, mikor „svájci földre" tettem a lábamat, azaz a brüsszeli svájci követségen. Mielőtt beleütötték volna a vizumot az útlevelembe, a svájci diplomata elém tett egy „Nyilatkozat" büszke címét viselő papírt, hogy írjam alá. Ezt a „Nyilatkozať*-ot a berni politikai osztály, azaz külügyminisztérium állította össze. A Bernben lakó svájciak németül beszélnek, de a diplomáciai iratokat franciául írják, bár igen kevesen beszélnek közülük ezen a nyelven. Igyekszem a fordításban megőrizni ennek a mind tartalmában, mind formájában meglehetősen egzotikus „nyilatkozatnak" festői stílusát: „Alulírott M. Ilja Ehrenburg kötelezi magát, hogy az elkövetkező svájci tartózkodása idején tartózkodni fog minden politikai tevékenységtől és különösen nem tart előadást, nem jelenik meg sem társadalmi, sem magánösszejöveteleken és nem rendez sajtókonferenciát.''

x Meg sem próbáltam, hogy kijavítsam a „nyilatkozat" stílusát, mindenesetre azonban az „összejövetel" szó elé beszúrtam azt, hogy „politikai". A diplomata erre azt mondta, hogy ebben az ügyben összeköttetésibe kell lépnie a svájci kormánnyal. Nos, felőlem minden kormány azzal töltheti idejét, amivel jónak látja... Vállat vontam és várni kezdtem a telefontárgyalások eredményét. Az eredmény nem volt valami biztató: a svájci kormány nem fogadta el az általam eszközölt javítást, rámutatva arra, hogy nem csuipán politikai östz szejöveteleken nem szabad jelen lenmem, hanem „irodalmi, kultuilális, gazdasági és vallásos" összejöveteleken sem. Meg kell jegyeznem, hogy a diplomata szolgálatkészen biztosított arról a jogomról, hogy szabadon járhatok moziba és templomba. — Mit jelent az, hogy magánösszejövetel? — kérdeztem. Ha pl. a kiadóm hív meg, elfogadhatom a meghívását? A vár a kis dombon állt és alatta feküdt a városka. A folyó, amely a város körül folyt, a dombok lábánál határt vont az úri és városi birtok között, A városka lakói három osztályra tagozódtak. Az első osztályba a módos gazdák számítottak, akiknek saját házuk, udvaruk és sok földjük volt. Asszonyaik, leányaik kalapot viseltek és parádés szobáikban kávéztatták társaságuk tagjait. A régi közmondás tanácsa szerint: „ahol a pénz — ott az ész is!" — e módos emberek közül választották rendszerint a városi tanácsot és a polgármestert. — A második osztályba számítottak a szegényebb iparosok, akiknek csak egy darab földjük és kis házuk volt. Asszonyaik fökötöt hordtak és nagyon rossz néven vette tőlük az első osztály, hogyha leányaiknak megengedték, hogy a módos gazdák leányaihoz hasonlóan kalapot viseljenek. Végül a harmadik osztály, az úgynevezett albérlő, zsellér „csőcselék" volt, amely „kézből a szájba" élt. Aki ezt bármiben is az első osztályhoz akarná hasonlítani, az a legnagyobb sértést követné el. Mikor a zsellérasszony vogy cseléd az első osztályhoz tartozó méltóságos kezét csókolta, az vagy kézelőjét nyújtotta, vagy gyorsan letörölte a kezét, hogy a tisztátalan csóktól ne legyen pecsétes. A gazdagok udvarai meg a szegenyebb iparosok barakjai túlnyomórészt a víznél, a vársáncnál voltak. Minden ilyen udvarban volt néhány .— a zsellérek számára berendezett kamra. E kamrák sötétek — mindegyiken egy kis ablak volt csupán — padlót! anok voltak, se tűzhely, se kályha nem volt bennük. A lakók télidején melegedni és megfőzni a maguk szerény életét az udvarnagyi nagykonyhára jártak. Egy ilyen kamráért a bérlőnek bért — tizenkét aranyat kellett fizetnie egy évre; de — mert fizetni nem tudott—ezért az olcsó bérért megint le volt kötelezve a major tulajdonosának. Egész éven át neki kellett dolgoznia, máshová szerződnie nem volt szabad. Amelyik zsellérnek népes volt a családja, annak nehezére esett az egy aranyat is kifizetni havonként — különösen télen, mikor kevesebb volt a munka és kisebb a fizetés. Ezért ágyrajárót vettek magukhoz, aki náluk aludt egy éjjelt és az éjszakáért fizetett — vagy együttlaktak társaikkal, hogy a bér könnyebben összejöjjön. Mások a cselédeknél laktak a kamrákban, ahol szintén nem fizettek többet és senkinek nem voltak lekötelezve. Minden ilyen kamrában ott voltak a bérlők téli ételraktárai is. Az ágyak alatt gödröket ástak és ezekben tartották a burgonyaállományukat. Történt egy szép reggelen — nemsokára azután, hogy a nagyságos asszony megérkezett a várba, hogy a sötét, fojtottszagú kamrából egy asszony lépett ki az udvarra két gyerekkel. Az egyiket a balkarján vitte, a másik, kisfiú — tán hétnyolcéves —- szoknyájába kapaszkodott, kezében egy kis bátyút szorongatva. Öltözéke és a gyerekek ruházata is silány volt, foltokkal teli, de tiszta. Nyomában egy másik asszony lépett és amögött is néhány gyerek csoszogott. „Azt mondom csak, kedves Karászekné" — mondta emez — „szíves örömest adnám ezt a szállást magának továbbra is, mégha nem is tudott érte nekem semmit adni, de hiszen saját maga is látja — úgy vagyunk, mint az odúban. Nekem öt gyerekem van, a sógornak három, magának kettő, felnőtt személy nálunk öt van — gondolja csak meg, mennyi ember. — Hiszen tudja, milyen szorosan háltunk. Télen így legalább melegebb van, de nyáron fülledt a hőség. Az úr itt tegnap megparancsolta az udvarnoknak, hogy ne aludjanak sokan egy csomóban, mert hogy Prágában állítólag az emberek megint kolerában halnak meg. Es az udvarnok szitkozódik, hogyha éjjeli szállóvendéget veszünk, mert hogy ez csak egy vacak, meg hogy meg is lopják!" „Istenem, Istenem" — sóhajtott fel az asszony, a szavaktól fájdalmasan érintve és sápadt, kiéhezett arca a szégyentől megszinesedett. „Ne vegye ezt a szívére, magára senki sem gondolt, de mondom — tudja, hogy van —. az ártatlannak a bűnössel kell szenvednie. Vannak rossz és jó emberek. Aki könnyen hisz, könnyen hibázik, ezért jő, ha az embernek elöl is meg hátul is van szeme. Az udvarnoknak kell felelnie mindenért, ő tőle nem lehet rossznéven venni, mert gonosz az úr. Mondom, — maga mindig tisztességes és becsületes személy volt, magára senki rosszat nem gondol és én szívesen látnám, — hogyha szabad lenne — mondom. De talán ellesz másutt. Itt van ez az útra." —

E szavaknál a zsellérasszony kivett a kötényéből néhány hamuban sütött krumplit és átnyújtotta az asszonynak. „Fizessen meg az Isten mindent, amit tettek értem, százszor — és adjon maguknak állandó egészséget. Isten velük!" — zokogott az asszony, elhagyva az udvart. „Már nem fogsz nálunk aludni, Béle?", szóltak a gyerekek a kisfiú után, de az meg sem fordult. „Hagytam volna, hogy itt maradjon — mondta az asszony —, de még meghal itt nekem, már úgyis csak hálni jár belé a lélek és azután nekem kellene eltemettetnem. Az embernek magával is van gondja elég — ő meg talál majd valakit, aki pártfogásba veszi." Ezalatt gyorsan, ahogyan csak erejéből tellett, sietett a sápadt asszony az udvarkörüli töltéseknél a hídhoz. „Mama," szólalt meg Béla, a kisfiú, „kösse a hátamra Józsefkát, én elbírom. magának fáj a keze; jöjjön, ott a keresztnél, a réteken süt a nap, ott megmelegszünk — jöjjön, mama, ne legyen olyan szomorú — ha nem is adtak nekünk szállást, kint aludhatunk, meleg van már!" „Oh, gyermekem, inkább aludnánk mind a hárman az apukánál a sírban, az lenne már minekünk a legjobb", sóhajtott az asszony, a kicsit a szívéhez szorította és sírvafakadt. Béla vele sírt és így sírva lépkedtek: lassacskán a hídon ät a túlsó oldalra. Az utolsó udvarban a hídnál kötelet vert néhány munkásnő és egymás között mindenféléről beszélgettek. Amikor Karászekné a kapu előtt haladt el, meglátták. „Hová vonszolja magát azokkal a gyerekekkel?" — mondogatták egymásnak. „Hová — valamit keresni talán" — mondta egy másik. „Istenem" kezdte egy megint — „a hideg is ráz, hogyha arra gondolok, hogyan dőlt le az állvány Karászekkel. Éppen valamiért ott voltam az utcában és az emberek kiabálnák: „Jézus, Mária — Oprsálkuéknái leesett az állvány és Karászek megsebesült!" — Én, amikor odafutok, látom őt, olyan volt, mint a kréta. — Hogyha az Isten inkább mindjárt magához vette volna, mintsem ez a hosszú kínlódás — leagalább az a pár aranya megmaradt volna és nem kellene koldulnia." „De kérem szépen", mondta az öregasszony — „könnyű ezt mondani, de ha valaki valakit szeret, utolsó csepp vérét is odaadja. — ö boldog volt, hogy élve maradt és milyen szívesen szolgálta, éjjel-nappal dolgozott, csakhogy minden kényelmet megszerezzen neki. Mindig mondogatta, hogy ha nyomorék is, soha nem panaszkodna, csak ha Isten megtartaná. Ebben az időben az Isten csak azzal a kicsi gyerekkel segítette meg, de ez sem ingatta meg. De amikor tíz hét után a férje mégis meghalt, mintha az ereit vágták volna át. Ágynak dőlt és attól az időtől kezdve alig vonszolta magát." „Segítettek neki állítólag eleget; Oprsákova asszony, akinek a házánál Karászek megsebesült, — azt mondják, mindig küldött neki valamit." „Asszonyok, aki ajándékokból ruházkodik, — szoknya nélkül jár. Sokáig adakozónak lenni, — terhes dolog. És könyörögni, arra Katarina nem képes. Eladott már sok mindent, amikor még a férje élt; ha kihúzzátok a szúnyog lábát, mindjárt kint van a bele is, — tudják. Meg aztán az ö betegsége, a tehetetlensége — ez az." ,,De hiszen sok varrnivalója volt a nagyságos asszonoyktól." „Volt, volt, amíg a szép kis szobában lakott; de amikor a kamrába 1950 augusztus 1 nek, hanem komolyan tevékenykednek is. Fort Levenfortban (USA, Kansas) van egy amerikai katonai iskola. Mainton Eddy tábornok, az iskola parancsnoka nemrégen elmagyarázta, hogy ebben az iskolában külföldi tisztek

1 tanulnak és hogy ez „az Atlanti Paktumot erősíti". Svájc hivatalosan nem csatlakozott az Atlanti Paktumhoz, de a svájci tisztek a franciákkal és benelux-tisztekkel együtt tanulnak ebben az amerikai kiképzőtáborban. Semmi csodálatos sincs abban, hogy az amerikai sajtóban meglehetősen őszinte beismerésekre lel az ember: „A svájci lövészeknek is szerepet kell játszaniok abban a jövendő csatában, mely Európáért fog folyni"-. LÖVÉSZNEVELÉS A GIMNÁZIUMBAN Az ifjú „lövészeket" a fentiekben elmondottaknak megfelelően nevelik is. Április 21-én Sión városában Kari Gentinetta gimnáziumi tanár a következő szöveget diktálta le franciáról németre fordítás céljára a felsőosztályos növendékeknek: „Hadd jöjjenek az oroszok, majd megismerik bátorságunkat. Bosszút állunk ezeken a medvéken, megfojtott barátainkért és elrabolt asszonyainkért. Ezek a haramiák el akarják rabolni hazánkat, máris behívták a katonákat és máris lejöttek a mi hegyeink, az Alpok lábaihoz... Előre ellenségeink ellen, hadd büntessük meg mindezért a sok pimaszságért! Isten őrizzen bennünket! Éljen a szabadság! Halál az oroszokra!" Ezt a hihetetlenül gyalázatos szöveget a sajtó is közölte. Kari Getinetta tanár urat azonban nem büntették meg. A „semleges" Svájcban nem jár büntetés a háborús propagandáért; a „semleges" Svájcban csak azokat büntetik meg, akik a békét hirdetik. A genfi egyetem négy diákját azért csapták ki az egyetemről és ronták felelősségre, mert társaikkal alá akarták íratni a stockholmi békefelhívást. Egy biennei diáklányt azért Zártak ki a főiskoláról, mert az atomfegyver elleni határozatról szóló röpcédulákat osztogatott. Azt hiszem, hogy ennyi elég is a svájci „semlegességről" kellett költöznie, nem akartak már rábízni semmit, legfeljebb egy kis javítást vagy harisnyakötést; mit keresett ezzel? És végül egy ilyen szomorú, beteg ember két gyerekkel, mindenki számára terhes lesz. Béláját fel akarták fogadni libapásztornak és hogy nem akarta odaadni, szindni kezdték, hogy mit gondol magáról és hogy nem érdemli meg a jóságot. És mit is kezdene szegény nyomorult e nélkül a fiú nélkül, ő ápolja a kisgyereket, hiszen maga neb bírja.., Mit ér mindez — ki is veszi pártfogásba a szegény embert?" „Már lassan nem is lesz hová lehajtania a fejét az olyannak, akinek nincs saját kamrája, mert állítólag itt volt ma az úr és megparancsolta, hogy ne vegyünk magunkhoz ágyrajárót, hogy a kamrákat szellőztessük és ne együnk össze mindefélét. Én asszonyok megmondtam a magamét. — Azt mondtam: „Nagyságos úr, mi szívesebben eszünk egy darab húst, meg gombócot, mint csalánt, labodát és krumplit, csak méltóztasson nekünk annyit fizetni, hogy megvehessük, a gazdag azt eszik, amit akar —a szegény azt, amije van. — A kamrákat szellőztetnénk, de n?m tudjuk kinyitni az ablakokat, mert amint méltóztatik tudni, csaík egy táblája van, az a keretbe van erőstíve, a keret meg a falba van építve. Az ajtókat nyitva nem hagyhatjuk, hogy valaki azt a keveset, amink van, el ne vigye, hisz egész nap nem vágunk odahaza. És az a krumpli sem lenne a szobában, hogyha máshol lehetne. — Ágyrajárót sem fogunk tartani, nagyságos uram, hogyha a bérünk olcsóbb lesz. Azt sem mondta nekem bű, vagy bá — szépen elment, mintha a kutya harapná. De én megkönnyebbültem — azt gondoltam magamban: „Most tudod!" „Hát hiszen meghálni senkinek sem akaródzik, szegénynek sem, nem is beszélve a gazdagról, de a halál elől nem fut el senki, sem kereszttel el nem hajtja, sem el nem imádkozza. Miért is nem segítenek nekünk" mondta az öreg. Minek is segítenének, mikor még nem haldoklunk az éhségtől; aztán is elég idő lesz rá" — mondja keserűen a másít.