Uj Szó, 1950. augusztus (3. évfolyam, 174-200.szám)

1950-08-27 / 197. szám, vasárnap

J­IIJSZO ­A Szlovák Nemzeti Felkelés nyomában „Mindig kommunisták járlak az élen" 1950 augusztus 27 Szlovákia népének hősies felkeléséről már igen sokan írtak, különféle­képpen értékelve ezt a megmozdulást. Mi most egy-két nyilatkozattal meg­próbálunk rávilágítani arra, milyen döntő szerepe volt a Szovjetuniónak és a Kommunista Pártnak, a kommunistáknak, a munkásoknak abban, hogy a Felkelés oly széles tömegeket tudott megmozgatni és leveretése ellenére ts a végső győzelem felé vezetett. Ulišek elvtárs, a Dynamit-gyár szo­cialista versenyelőadója, igen érdekes dolgokat mond el a Szlovák Nemzeti Felkelésről, annak előzményeiről és léíolyásáról. A felkelésbe mint 19 éves fiatalember került. Breznóban, ahol a felsőpari iskola növendéke volt, a diákokat szervezte és illegális kap­csolatokat tartott fenn a kommunis­tákkal és illegális munkásokkal. Abban az időben Szlovákiában azok, akik a németekkel és a Tiszo-féle rendszer­rel nem voltak megelégedve, két cso­portra oszlottak. Az egyik London szavára hallgatott, ezek voltak a ka­pitalista és a polgári rétegek, a másik, amely jelentősebb volt. a Kommunista Párt és a kommunisták vezetésével Moszkva felé figyelt, mert tudta, hogy egyedül az illegalitásban lévő Kom­munista Párt az, amelv a harcot meg nem alkuvóan és következetesen vé gigküzdi. — A Párt gondoskodott arról, hogy a dolgozók széles tömegei röpiratok­hoz jussanak; az ő segítségével kap­tak a Felkelésben résztyevő munká­sok fegyvereket. Gondoskodott to­vábbá arról, hogy a forradalmi maga­tartásuk miatt bebörtönzötteíc hozzá­tartozói segélyben részesüljenek Mindig érezhették az egyedül egysé­ges és eros Kommunista Párt segít­ségét, akik érte dolgoztak. — Csoportunk megbízásából Besz­tercebányára mentem, ahol kapcsola­tokat kerestem. Innen 1944 augusztus 17-ikén a hegyekbe küldöttek, a'ncl SzKcsánszky csoportjába kerültem. Augusztuá 30-án pedig már Rózsa­hegyen voltunk. Mindenütt nagy lel­kesedéssel fogadtak bennünket és csatlakoztak hozzánk. Ha azt kérdez­né tőlem, kik voltak a felkelésben résztvevők, erre könnyen felelhetnék. Azok, akik legnagyobb lelkesedéssel és meg nem alkuvón harcoltak a né­metek ellen, mind a munkások és kis­parasztok soraiból kerültek ki és ezek lettek a legjobb partizánok. Ha nem csatlakoztak volna hozzánk egyre többen és többen a munkások sorai­ból, akik a felkelésben résztvevők 85 —90 százalékát tették ki, akkor a felkelésnek semmiképpen sem lett voln^ meg az a nagy és átütő lendü­lete. A London szavára hallgató pol­gári rétegek, akik a felkelésben csu­pán vezetőszerepet szerettek volna játszani, igen sokszor gátolták mun­kánkat. — Nem hagyhatom említés nélkül azt az önfeláldozó segítséget és bará­ti jóindulatot, amelyet irányunkban a Szovjetúnió tanúsított. Kapcsolataink olyan szorosak voltak a Vörös Hadse­reggel, hogy a-partizánoknak titkos jeleik voltak, melyeknek leadása után a szovjet repülőgépek élelmiszert, fegyvereket és gyógyszereket dobtak le a partizánok számára. — De nemcsak ebben nyilvánult meg a Szovjetúnió segítsége. * Azok az orosz fóglyok, akik német fogság­ban voltak és hozzánk partizánokhoz szöktek, igen nagyarányú aktív segít­séget nyújtottak és hadi tanácsokkal láttak el bennünket. Igen, a partizánok között nem ismertünk nemzetiségi vagy faji ellentéteket. Mindnyájan testvérek voltunk, akik előtt egy cél lebegett, minél előbb lerázni a gyűlölt német igát. Ez a testveri egyetértés és fanatikus hit eredményezte, hogy hősi harcunkat megharcoltuk úgy, hogy vele az egész világ csodálatát kivívtuk. Felmérhetetlen ebben a szovjet segítségnek a jelentősége és e nélkül azt hiszem nem tarthattuk volna magunkat olyan hosszú ideig. Španel Rudolf elvtárs a Dynamit­gyárban az újító mozgalom referense, a CsISz vezetője, a SĽUB titkára és még sok más szervezet tevékeny munkatársa azok köze tartozik, akik bár nem párttagok, teljes szívükkel és teljes lelkesedéssel csatlakoztak szocializmust építő hazánk kialakításá­hoz. Ö maga is újító. Egyszerű sza­vakkal így mondja el a felkelésben való részvételét. •— Zvolenból vonultam be Banská­Bystricába a hadsereghez az ipar­iskola elvégzése után. Legnagyobb él­ményem az az esemény volt, amikor Banská Bystricán szovjet katonák jöt­tek hozzánk és az orosz dalok hatása alatt ismertem fel azt, hogy nekünk hol a helyünk. Én voltam az első, aki az új Csehszlovákia kikiáltásáról szóló röpiratokat motorbiciklin Stará Horá­ba, Zvolenbe, Dubravába, Holičba.' Detvába és más városokba elvittem, hogy ott a csendőrállomásoknak le­adhassam. — Hanus őrnagy, akinek parancs­noksága alá tartoztam, megbízott az­zal, hogy a Breznij-vidéki legfonto­sabb katonai pontokat letérképezzem. Amikor ezzel a térképezéssel kész voltam, Hanus így szólt hozzám: — Az eredeti térképet elküldjük a partizánoknak és egy másikat, ame­lyet teljesen átalakítunk, majd elkül­dünk Bratislavába. Az eredetit kapják a partizánok, akik a németek ellen harcólnak és a hamisat kapják azok, akik maguk is hamis úton járnak. BORISZ POLEVOJ: EGY SZTÁLINGRÁDI MUNKÁS Visszaemlékezve azokra az esemé­nyekre, amelyekben résztvettem, tel­jes határozottsággal állíthatom, hogy a Kommunista Párt és a dolgozók hő­sies magatartása, valamint a Szovjet­unió önzetlen segítsége nélkül a szlovák Nemzeti Felkelés, történel­münknek ez a hősies megmozdulása, nem sikerülhetett volna, örök dicső­séggel és tisztelettel kell visszatekin­tenünk azokra* a dolgozókra, akik az új, demokratikusabb és szociálisabb Csehszlovákiáért életüket áldozták. VIDOR ISTVÁN. Szlovákia forradalmi felkelése építőmunkára ösztönzi a cseh dolgozókat (—p—) Bent a műhelyben zúgnak a gépek, az udvaron daru emeli a nehéz vasrudakat. Lázas munka folyik itt. A ČDK Sokolovo üzemében va­gyunk, a prágai kerület legpéldásabb gyárában. Az üzem dolgozói tudatá­ban vannak annak, hogy csak a fejlet­tebb szocialista munkamódszerek al­kalmazásával lendíthetik előre a ter­melést. A párttagok emellett még azt is szem előtt tartják, hogy jó üzemi pártszervezetük csak akkor lehet, ha valamennyi tag példásan teljesíti fel­adatait. Ezt pedig meg ls teszik és csak így érdemelhették ki a kerület legjobb üzemének címét. Dolgozóikat valóban meg tudták győzni a szocia­lista építő munka jelentőségéről. -Azt az elvet követték, hogy a tömegeket nemcsak nevelni, de tőlük tanulni kell is. A ČKD Sokolovo dolgozóinak emlé­kezetébe is mélyen belevésődött a Szlovák Nemzeti Felkelés. Hat évvel ezelőtt, amikor Szlovákia szabadság után vágyó dolgozói fegyvert ragad­tak, hogy kiűzzék területükről a bi­torló ellenséget, a cseh dolgozók is feszülten várták az alkalmas pillana­tot, hogy ők is a magasba lendíthes­sék a felkelés szabadság zászlaját. Pelikán Bedrich lakatos a multat idézi. — Az első köztársaság idején, — mondja Pelikán elvtárs —, a cseh bur­zsoázia még jobban kizsákmányolta a szlovák munkásságot, mint talán ben­nünket s most tiszta szívvel örülünk, hogy újból közös országban élünk és egyek vagyunk. Ehhez nagyban hoz­zájárult a Szlovák Nemzeti Felkelés is, melyben Szlovákia dolgozói nem­csak velünk, hanem az egész világ­nak bebizonyították, hogy a haladás útját követik. Leverték otthonukban a burzsoáziát és bátran kiáltották ki, hogy velünk, csehekkel együtt közös országban kívánnak élni. Céljaink — Szlovákia dolgozói — veszi át most boldogan építjük szabad új munkás­hazánkat. — Slovákia dolgozói, veszi át most a szót Novák Ottó marós élmunkás, — dicsőségesen harcoltak a fasiszták ellen, hogy megdöntsék uralmukat s azt a rendszert, mely őket évszázado­kon keresztül elnyomta. Azért küz­döttek, hogy a jövőben soha többé ne legyen háború. Harcoltak gyermekeik szebb jövőjéért, hogy örömteljesebb életük legyen, mint az övék volt. Ez Szlovákia dolgozóinak magas politikai öntudatát bizonyítja, tudták, hogy mi­ért harcoltak s ez nyújtott nekik erőt és szilárd akaratot. — Szlovákia dolgozói — folytatja Novák elvtárs, — -felkelésükkel bebi­zonyították, hogy nem tűrik a reak­ciósokat, a népellenes papok uralmát. A szovjet hadsereg hőseinek köszön­hetjük, hogy bennünket is felszabadí­dottak a fasiszta-járom alól, hogy ha­zánk újból egységes lett s most Szlovákia népeivel együtt közös erő­vel valósítjuk meg békés, szocialista célkitűzéseinket. — 1944-ben minden figyelmünket Szlovákia felkelőire fordítottuk és vár­tuk győzelmüket, — szólt most közbe a szintén köztünk ülő Chtubna József 1 marós élmunkás. A Szlovák Nemzeti Felkelés útat mutatott nekünk. — Bizony, ökölbe szorított kézzel figyeltük a felkelés minden mozzana­tát és kívántuk, hogy minél kisebb ál­dozattal győzedelmeskedjenek a fa>­siszták felett és feszülten vártunk az alkalmas pillanatra, hogy mi is felkel­hessünk és befejezhessük azt, amit Szlovákia dolgozói elkezdtek. A Szov­jetunió nagy áldozatot hozott értünk, — mondja Noyék elvtárs, — hogy di­cső hadserege támogatta a Szlovák Nemzeti Felkelést és felszabadította egész hazánkat. — Az elnyomatás idején, — veszi át a szót Chlubna elvtárs, — mindkét népünk a szabadságáért -harcolt s ma viszont újból közös erőkifejtéssel a béke megvédéséért, a szocializmus ki­építéséért küzdünk. Az ipari termelés terén is egy a célunk: növelni, a ter­melékenységet s mint halljuk, Szlo­vákia dolgozói ugyanolyan lelkesedés­sel, mint mi szilárdítják a normákat, fejlesztik a szocialista munkaversenyt. — Ez bizonyítéka annak, — szólal meg újból Novák elvtárs, — hogy a munkásosztálynak egy a célja: győ­zelemre vinni a munkásság ügyét s ez nem lehet máskép, mint szoros együttműködéssel küzdeni a kapitaliz­mus ellen, szocialista építőmunkával megszilárdítani a dolgozók hatalmát és erősíteni a Szovjetúnió vezette ha­talmas béketábort. Erre az építőmun­kára ösztönöz bennünket is Szlovákia dolgozóinak forradalmi felkelése. Fordította: Rajna Béla. 12 — Mi történt magával, Pantyelej Petrovics? Már meg.nt fáj a sebe? Támaszkodjék csak nyugodtan rám, hiszen én erős vagyok, így majd könnyebben megy a járás — erős­ködött a gyerek és Kazimov keze alá tette kis vállát. — Űgy-e a sebe fáj? Űgy-e igazam van? Nem ül­nénk le egy kissé, hogy megpihen­jen? — A seb, Szlávka, bizony a seb — mondotta egészen halkan Kazimov és egyszerre nagyobbakat kezdett lépni,, hogy minél gyorsabban elke­rüljön arról a helyről, amely felé pedig valamikor annyira sietett, örömben és bánatban egyaránt. Idővel azonban lassan elmúlt JCa­zimov szívéből ez az éles fájdalom, amelyet az egykorj fasiszta pusz­títás gyorsantünő nyomai idéztek fel benne. Egy napfényes áprilisi vasárnapon, amikor a háztetőről egyre gyorsabban hullottak alá az olvadó hó cseppjei és a verebek vi­dáman csiviteltek a sarkon, nyílván valami fontos, tavasz; madár-ügyet beszélve meg. Kazimov ismét meg­állt Szlávkávai az oszlopos ház előtt. Már eltűntek a házról az épületáll­ványok és ők ketten gyönyörködtek, milyen szép díszítéssel csinosították ki aa új házat. — Kié ez a ház, kinek építik? — kérdezte Kazimov a hüvelyknyi gye­rekektől, akik két, hosszú lépéseik ütemére hullámzó vékony deszkát vittek a vállukon. — Annak a gyárnak ctt felelt egy ács a gyerekek helyett és ujjá­val arrafelé mutatott, ahol a Martin­kemencék lángjai piszkosszürkére festette a tiszta tavaszi égboltot'. •— A munkásosztálynak, hát ki más­nak, hogy lakáshoz jussanak... Van cigarettája? Kazimov feléje nyújtotta dobozát, az ács egyet a szájába tetť, egy má­sikat tartalékként a füle mellé és kedvesen hunyorgatni kezdett: — Hü, barátom, micsoda lakások készültek itt! Mit mondjak neked, hohó! Központi fűtés, fürdőszoba, szemétcsatorna!... Kazimov és Szlávka türelmesen megvárta, amig a rezgő és tompa zajjai összecsapódó deszkák, amelye­ket aranyfényben fürdetett a nap sugara, eltűntek a ház sarkánál. A férfi sóhajtott egyet, majd elmoso­lyodott, jelentőségteljesen kacsin­tott és felajánlotta Szlávkának. hogy menjenek be a saroképületben íevö cukrászdába. A gyerek már tudta hogy ez a mosoly, ez a kedves, in­cselkedő hunyorgatás barátja nagy­szerű hangulatának jele. A cukrászdában megrendelte Szlávka kedvenc nyalánkságát: a krémtölcsért és mialatt a gyerek élvezettel nyelte a krémet', közben­közben megnyalogatva /-krémes uj­jait, Kazimov arra gondolt, hogy nemsokára ebben vagy valamejyik másik házban kiutalnak neki egy lakást és elkövetkezik az a perc, amikor el kell válnia ettől a kedves, értelmes emberkétől, aki olyan ész­revétlenül. de végérvényesen elfog­lalta a szívét. Persze nagyszerű lenne, ha Klav­dia beleegyeznék, hogy örökbefo­gadja a gyereket. Hej, milyen pom­pásan élnének ők ketten együtt! De milyen alapon engedné ezt meg Klavdia egy idegen embernek? És egyáltalán, hogyan is ábrándozhat olyasmiről, hogy elválassza anyjá­tól, mégpedig egy ilyen anyától, egyetlen fiát akj még hozzá annyira hasonlít elhunyt apjára, mint az öntvény a modelljére. Ha elvenné Klavdiát! Ez a gon­dolat olyan váratlanul született meg Kazimov agyában, hogy egé­szen megdöbbentette öt. Belevörö­södött és dühös f ntorokat vágott. — Mi történt magával, Pantyelej Petrovics? — kérdezte meglepetten Szlávka, aki még kedvenc nyalánk­ságával sem törődött, annyira meg­döbbentette felnőtt barátja hirtelen arcváltqzása. — Már megint a sebe ? — Még annál is rosszabb. Minden­féle bolond gondolat támadt a fe­jemben — válaszolt Kazimov a fiú­nak és félrefordította tekintetét. — Tudod, Szlávka, az ember gondolko­dó lény. Megvan az a jó tulajdonsá­ga, hogy neki semmi sem elég... Gondolataival néha olyan magasság­.ba emelkedik, hogy amikor körül­néz — megriad ... Kazimov még a gyerek előtt is szégyelte magát a hirtelen támadt ötlete miatt. Elfordította a fejét' és mindenáron azon igyekezett, hogy elkergesse önmagától gondolatait. Az egész gyár tudlta, milyen ki­egyensúlyozottan éltek Siikovék a háborúig. Klavdia még ma is meg­fiatalodott, valahányszor szóbake­rült a férje, Hányszor megtörtént már, amikor Kazimov csendesen belépett a szobába, hogy ott találta az asszonyt elhúnyt férje fényképe j előtt Klavdia ilyenkor csak állt, só­hajtozott és valamit suttogott Eszé­bejutott, milyen dühösen mesélte egyszer az asszony, hogy a garázs szivattyútechnikusa, valami Zsolud­kov — egy csélcsap szoknyavadász, — váratlanul azzal lepte meg az egész garázs személyzete előtt, hogy furcsa ? kezdte faggatni Klav­dia a lakás közös konyhájában be­szélte el ezt az esetet. Ügy állította be, mintha a legsúlyosabb sérelem érte volna. Arcát dühös pír lepte el, szigorú szeme vad szikrákat hányt, a szomszédok pedig fejcsóválva el­ítélték a »ravasz gúnárt«. Nem, nem. szó sem lehet róla, ki kell vernie a fejéből ezt a buta gon­dolatot, Klavdia még képea lenne a lakásból is kikergetni őt. Amikor azonban Szlávkávai haza­érkeztek és Kaz.mov meglátta Klavdiát — ünnepi, ukránhímzésü blúzban, amely nagyszerűen illett nyílt;, sűrű gesztenyebarna hajfonat­tal övezett képéhez, kipirult arccal sürgött-forgott' a kályha körül, fris­sensült süteménnyel várta fiát és lakóját —, a férfi, akarata ellenére is, egészen más szemmel nézett rá. Hirtelen valami különös szégyenke­zés fogta el Kazimot, amilyet már régen tapasztalt önmagán. »Nézd csak, micsoda szépség, ne­ked meg testvér már az utolsó csir­keplhéd is elszáll. Szégyeld ma­gad!« szidta dühösen önmagát, amikor leült az asztalhoz. Kazimov ezen az estén nagyon kellemetlenül érezte magát. Nagy zavarban volt, még attól is félt', hogy ránézzen a háziasszonyra, egyre azon mesterkedett, hogy más irányba pillanthasson. Klavdia pe­dig — mint más alkalommal is — szigorú és kissé ünnepélyes arccal ült az ünnepi asztalnál. Lassan és hallgatagon tálait és ugyanilyen hallgatagon kínálta a süteményt is. Ha azonban Kazimovot nem zavar­ta Volna meg az a váratlan felfede­zés, amelyet önmagában tetť, észre­vette volna a háziasszony arcán a nagy riadalmat, amelyet Klavdia hiába szeretett volna eltitkolni. Kiderült, hogy kettőjük közül Szlávka volt a figyelmesebb. Mama, miért vagy ma olyan furcsa... kezdte faggatni Klav­diát a fia. A tányérodba nézz! — kiáltott rá váratlanul élesen az anyja. — Reggel óta teleette magát minden­féle süteménnyel és most csak meg­fürdeti a levesben a kanalat. Egyél'. Amikor már a kompfcttal is vé­geztek, Klavdia, mintha csak leküz­dött volna magában valamilyen el­lenkezést, nem túlságosan természe­tes hangon észbekapott: Ö, no nézd csak egészen ki­ment a fejemből, hiszen magának táviratot hozott az igazgatósági kül­dönc. Az asztalon keresztül egy össze­hajtott táviratot nyújtott' feléje, amely gyengén remegett az asszony erős, egészséges kezében. Az Uraiból jött a távirat, az íkergyárból. Az a mérnök írta alá a táviratot — most már párttitkári minőségben —, aki valamikor Kazi­mov üzemfőnöke volt és jól ismerte az acélöntőt. Rajta kivül még né­hány aláírás szerepelt a táviraton, Kazimov régi mart'nos barátainak neve. Meghívták barátjukat a régi. kedves gyárba, amely már gyökeret eresztett az új helyen. Kazimov fennhangon olvasta ezt a baráti híradást. Szíve egyszerre hevesebben dobogott az örömtől, de Szlávka szem/3 • kerekretágult az ijedtségtől. Klavdia h'.deg mozdu­latlansággal ült a fia mellett, egy­re csak a padlót vizsgálgatva. Keze a térdén feküdt és ujjai Idegesen gyúrtak és marcangoltak egy darab­ka kenyérhéjat. Mégis emlékeznek rám ... Hét év telt el és még mind g emlékez­nek Kazimovra. Megtudták, hogy viszatértem a kemencéhez és tessék, hívnak — suttogta meghatottan és szeretettel kisimította az asztalon a táviratot. Pantyelej Petrovics, ne utazzék, hagyja őkeb! Nálunk szebb, nálunk Sokkal jobb, — kiáltotta Szlávka reszkető hangon. Hallgas, mj közünk nekünk ehhez — szólt rá szigorúan az anyja és az arca még hidegebbé (.mozdu­latlanabbá vált. Kazimov riadtan nézett 'az' asz­szonyra. Még soha sem látta őt ilyennek. Azután Szlávkára pillan­tott. A gyerek szemében könnyek gyülekeztek, — Űgy-e, nem utazik, úgy-e nem ? ... Nézd csak a ravaszokat. Hívják, hogy hozzájuk menjen.., Ó, micsoda... " .(Folytatjuk.).

Next

/
Oldalképek
Tartalom