Uj Szó, 1950. július (3. évfolyam, 150-173.szám)

1950-07-07 / 153. szám, péntek

cHjfa óhreiibtitíj európai útjáiói UJSZ0 1950 július 7 A m

0szkvai Pravda Ľ j a Erenburg »A béke reményei« című cikkét közölte. Ilja Erenburg ebben a cikkében Európában megtett útjának élményeid és ismereteit foglalja össze. Ugy mint azelőtt — írja Ilja Erenburg — Európa látszatra öreg és gyenge. De természetesen ha jól megnézzük, még Játjuk az elmúlt háború nyomait, a borzalmas romokat, amelyeket még nem érintett a kőműves keze és amelyeket benőtt a fü. Az újságok rengeteget írtak a Marshall-terv következményeiről és számos statisztikai adatot hoztak fel. De vájjon kifejezheti-e a statisztika azt a zűrzavart, amelyet Európa életébe olyan emberek vittek be, akik magukat orvosoknak adták ki. a mellett pedi£ embernyúzók? A belgiumi szövőmunkások elvesztették munkájukat, mert a nyugatnémetországi amerikaiak olcsó anyagokat szállítanak Belgiumba. A francia halászok a halakat visszaöntik a tengerbe, mert az amerikaiak olcsó halakat szállítanak Norvégiából Franciaországba. És ugyan miért legelnek a dicsőséges svájci tehenek? Jaj a teheneknek. jaj tulajdonosaiknak. Az amerikaiak szárított tejet gyártanak. A francia repülőgépgyártó üzemek és az olasz gépgyárak kapui bezárultak. A svéd hajók a kikötőkben vesztegelnek, az emberek elvesztik munkájukat, munkahelyüket, utolsó reményüket. És ekkor itt azt mondják nekik: ez a mi segítségünk. És akkor már érthetetlenné lesz nekik minden, vagy pedig ellenkezőleg, akkor kezdik a dolgokat megérteni. Ilja Ehrenburg továbbá írja, hogy azok az emberek, akik különféle nyugateurópai államokban a hatalom kormánykerekénél állanak, rémülettel és borzalommal vannak eltelve. félnek az amerikai hatalmas uraktól és saját alárendeltjeiktől is, félnek a viharos tüntetésektől csendes termeikben is. félnek a néptől és saját lelkiismeretüktől. A nyugateurópai országok uralkodói még a »béke« szótól is félnek. A galambok útjába állnak a repülő erődítményeknek Lehet, hogy valamelyik szkeptikus így gondolkozik: mit számjtnak az aláírással teli papjrjvek a repülőerődítményekkel szemben? A háborúról és a békéről azonban emberek döntenek és a stockholmi bókehatározat aláírásai, nem i autógramm gyűjtemény, hanem mtfliók, tízmilliók és százmilliók esküje. minden kis ember esküje és az egész emberiség esküje: megakadályozzuk a háborút. Nyugateurópában _ folytatja Ehrenburg — iáttam kikötömunkásokat. akik megtagadták, a fegyverek partraszállítását. Szembeszálltak akkor is, ha közéjük lőttek és nem ijedtek meg az éhségtől. «Egy fiatal francia nő a sínekre vetette magát, hogy megállítsa a fegyverrel megrakott vonatot. A francia nép, az olasz nép. Európa népei meg ndultak előre, hogy megakadályozzák a háborút. Láttam — írja Ehrenburg hogyan épül Varsó és a Vágvölgyében hogyan ontják a fényt a villanytelepek. Láttam egy lengyel költőt, aki Slowacky lírikáját szavalja és cseh filmeket is láttam. Vidámak, gyöngédek a forró nyári nap sugaraiban zöldelő levelek pókhálójához hasonlítanak. Láttam azt az életet, amelyet az emberek építenek és amelyet nem engednek maguktól elvétetni. Megelégedés tölti ei az embert, amikor távolléte után újra meglátja Moszkvát. Ez a nyugalom a belső erő érzésével függ össze. Csak hadd fenyegessenek háborúval a gyengeelméjüek további képviselői á különféle sajtóértekezleteken. Mi a munkának szenteljük magunkat. Építjük jövőnket Üjságaink oldalakat szentelnek tudományos vitáknak. Nemcsak a holnapra gondolnak, hanem arra a világra is. amelyben majd a mi gyermekeink és unokáink élnek. Államunk első embere talált időt arra hogy jelentősen hozzájáruljon a nyelvtudományhoz. Nem elég gyönyörű bizonyítéka ez a mi békénknek? Kiharcoltuk a békére való jogunkat — írja Ehrenburg cikke befejező rézsében, — Amikor ellenség támadott ránk nem ijedtünk meg, visszavertük előrenyomulását és megmentettük a nemzeteket a gaz önkényuralomtól. Ezt mondottuk a világnak: »A győzelem a miénk lesz.« Nem akarunk háborút folytatni magunknak, gyermekeinknek, gyönyörű hazánknak akarunk élni. Mi nemcsak szeretjük a békét, hanem munkánkkal, kitartásunkkal, öntudatossággal meg is védjük és kijelentjük: a béke győz! Jfüt Láttam ? Irtat GEORGE MARION A Ihaladószellemű amerikai 1 öt láb tíz hüvelyk magas, akinek újságíró "több héten át a Szov- | hosszú, finom ujjai voltak. F eltét ejetűnióban tartózkodott. Ezt a cikket a „Pravda" számára írta. Régen történt — az első világháború éveiben. Iskolásfiú voltam — fogalmain sem volt a háború jellegéről — és önkéntesen hadikötvényeket árultam, azt hittem, hogy ezzel segítséget nyújtok az emberiségnek. Mondom, igen vigyáztak arra, nehogy ae emberek tudomást szerezzenek a háború valódi jellegéről. Ez akkor jutott eszembe, amikor SztáHngrádból visszatértem Moszkvába és meggyőződhettem arról, hogy szerte a Szovjetúnióban mennyire máskép nevelik a gyermekeket. Azt láttam, hogy a gyermekek gondolatait a természet átalakításának nagyszerű tervére és az újjáépítésre irányítják. Azt láttam, hogy a szovjet gyermekek — akárcsak a felnőttek — tanulnak és tanulnak, elsajátítják a tudományokat, égnek a türelmetlenségtől, hogy minél jobban meggyorsítsák az ember győzelmét a természet felett. És emellett minden szovjet ember, legyen gyermek vagy f elnőtt, nő vagy férfi, készen áll hazája megvédésére. A szovjet gyermekeket arra tanítják, hogy aktívan harcoljanak a békéért, mert csak a békés munka teszi lehetővé számukra annak a csodálatos programnak a befejezését, amelybe belekezdtek. Amikor visszatértem Moszkvába, egész halom amerikai folyóirat és újság várt. Nos, elmondom, mit olvastam az egyik iegnagyobb amerikai folyóiratban. Míg a sztálingrádi iskolás gyermekeket elsősorban a kémia és a kohászat, vagy az agronómiai tudományok érdeklik, a „Time" május 15-i számában terjengős cikket olvastam arról, vájjon milyen termetű ember letett Jézus Krissrus; trős, izmos, lezhető, hogy a jobb válla valamivel alacsonyabb volt, mint a bal. Ugyanebben a folyóiratban öt oldalra terjedő, tíz fényképpel és karikatúrával teletűzdelt cikksorozatot szenteltek a híres, vagy inkább hírhedt „Coca-cola" népszerűsítésére. A politikai helyzet tárgyalásánál hasonló beállítottságúak az amerikai lapok. Olvastam a „készülő amerikai kommunista puccsról" és még rengeteg háborúra uszító és hisztériát keltő cikket. Arról azonban egy sort sem találtam, hogy Amerikában egyre növekszik a munkanélküliség és egyre csökkennek a reálbérek, egyre roszszabbodik az iskolai és a betegellátás, a könyvtárak pedig nem kapnak (pénzt újabb könyvek beszerzésére. Arról sem olvastam, hogy az amerikai politikusok a gyermekek szájától vonják el a falatot a fegyverkezésre. Nekünk, amerikaiaknak, ezekről a kérdésekről beszélnünk kell, mert különben vétünk az amerikai nép és jövőnk, az amerikai gyermekek érdekei ellen. Nekünk, amerikaiaknak, akik békés életet akarunk teremteni gyermekeink számára, szilárdan szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a békét kizárólag nyugatról fenyegeti veszély. Az amerikaiaknak mindenki másnál világosabban kell látniok, hogy a háborús készülődés központja éppen az Egyesült Államok. Látniok kell, hogy a szovjet emberek között egyetlen egyet sem találunk, aki akarná a háborút, hoj/y a szovjet emberek a béke harcos seregének élén járnak, hogy a Szovjetúnió a béke erős támasza. Nekünk, amerikaiaknak világosan kell látnunk, hogy saját portánkon k- ll kezdenünk a békeharcot, józanul szembe kell néznünk a tényekkel, hogy majd becsülettel tekinthessünk gyermekeink szemébe. [MOHI© Mindenütt, ahol manapság megfordul ez ember, felnőtt és gyermek egyaránt a békéről beszél, arról a békéről, amely a lenini-sztálini tanok alapjain, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom szocialista vívmányain nyugszik. Ez a béke merőben különbözik az eddigi békétől, amely tisztán átmeneti, úgyszólván fegyverszüneti jelleggel bírt. A nemzetek közti súrlódások és ellentétek a megegyezés ellenére továbbra is fennmaradtak. A háborúra való uszítás soha egyetlen egy pillanatra meg nem szűnt, az imperializmusnak gondja volt arra, hogy a fellobbanó tűzfészkeket a világ minden részében szorgalmasan táplálja. A stockholmi békekonferencia határozata azonban tiszta helyezetet teremtett. A határozat, amely kimondja, hogy az a kormány, amely először alkalmazza az atomfegyvert más nép ellen, bűnt követ el az emberiséggel szemben és háborús bűnösként bélyegzik meg, igen kínos helyzetbe hozta az imperialistákat, úgyszólván a falhoz szorította őket és nem léphetnek fel többé a béke álarcában, hanem nyíltan színt kell vallaniok. A békehatározat mindenki számára világos. A világ dolgozóinak milliói egyértelműen csatlakoztak a stockholmi békefelhíváshoz és ma az a helyzet, hogy míg a béke táborának hívei egyre szaporodnak és a békefront egyre erősödik, addig az imperialisták tábora egyre szűkül és egyre nyíltabban jut érvényre a háborúra uszító hangijuknak minden kegyetlensége és irgalmatlansága. Legújabban a koreai események bizonyítják, hogy az imperialisták nem csinálnak többé titkot abból, hogy a háború, a pusztítás, a vérözön az ő igazi elemük és enélkül éppúgy nem tudna kélni, mint a hal víz nélkül. Ám azt is tudjuk, hogy nem minden hal leli halálát a vízben, olyan is van, amely horogra akad. Az emberiség történetéiben még soha egy mozgalomnak ,nem volt olyan átütő sikere, mint a mai békemozgalomnak, amely a világ szellemi és fizikai dolgozóinak millióit toborozza zászlaja alá, fajra, nemzetiségre és politikai meggyőződésre való tekintet nélkül. Ma már i nem fér kétség hozzá, hogy. ez a hatalmas békemozgalom lesz az a horog, amely az imperializmus cápájának halálát fogja okozni. Ott fog ficánkolódni, csapkodni, vérgődni mindenkinek a szemeláttára, míg eléri megérdemelt sorsa. Hogy a békemozgalom milyen méreteket ölt és hogy milyen hullámot ver fel még a gyermekek szívében is, azt a következő kis történet bizonyítja. A történethez ezúttal semmit sem teszünk hozzá, mert éppen a maga kendőzetlenségében rejlik megrendítő ereje. Egy fiatal anya mondja el, hogy kislánya, az ötéves Kata, azon a vasárnapon, amikor aláírták a békeíveket, nagy sírásra fakadt azért, mert mindenki aláírja a békeívet, csak éppen ő nem. Keserves szemrehányást tett az anyjának, hogy nem tanította meg eddig írni. Az anyja megpróbálta megnyugtatni, hogy jövőre majd megtanul az iskolában írni, olvasni, de mindez nem használt. Továbbra is sírt, könnyei omlottak addig, amíg a néni, aki a gyüjtőívvel járt, meg nem nyugtatta, hogy jövőre újra jelentkezik az ívvel és akkor majd aláírhatja a nevét. Kis idő múlva, amikor a kis Kata könnyei felszáradtak és a házban azt hitték; hogy már teljesen megfeledkezett a békeívről. egyszerre csak betoppant az apjához a konyhába, ahol éppen borotválkozott a tükör előtt. Komolykodó buzgalommal egy széket húzott az apja háta mögé, arra felállt, apró kezét apja vállára tette és rendkívül megfontoltan a következő kérdést tette fel az apjának. — Mond apu, mi az a háború? Az apja a tükörbe nézett, látta, hogy a kis Kata tekintete nagyon komoly. Érezte, hogy gyermeke élete döntő fordulathoz ért és hogy olyan pillanat ez, amelyet nem szabad könnyelműen elsikkadni. A gyermeknek okvetlenül meg kell magyarázni, hogy mi a háború, mert a gyermek egész életén át emlékezni fog erre a magyarázatra. Az apa pár pillanatig tűnődött, kereste a szavakat, hogy gyermeke számár érthetővé tegye a háború és a béke fogalmát. — Hát tudod, Katka — válaszolt az apa —, a háború az meggyilkolja a gyermekek apját és anyját. A gyermekek árvák lesznek, nincs mit enniök és nincs hol aludniok. •— Jaj, apa, ez nagyon rossz lehet —

1 mondta Katka remegő hangon. — Igen, nagyon rossz. — És apu, ki akarja a háborút? — Azok az emberek, akik imperialisták. — Hát az imperialistáknak nincsen sem apjuk, sem anyjuk? — folytatta Katka a kérdezgetést. — Van nekik apjuk is, anyjuk is, de olyan rosszak, hogy másnak a halálát kívánják. — De miért apu, ki bántotta őket? — Senki se bántotta őket. — Akkor miért akarják a háborút? A gyermek arcát ebben a pillanatban szégyennel és rettegéssel párosult pirosság öntötte el. Nem értette, gyermeki észjárása tiltakozott e barbárság ellen. — Azért gyermekem — válaszolta az apa —, mert az imperialistáknak vannak fegyvereik, ezeket eladják drága pénzért, ha háború van, hogy azután minél nagyobb vagyont harácsoljanak össze. — Jaj, apu, én ezt nem értem. Bizony Isten, hogy nem értem. Mert, apukám dnága, akkor sokkal jobb lenne, ha odaadnánk azoknak a rossz imperialistáknak minden pénzünket csak azért, hogy ne legyen háború. Nézd, nekem is van három megspórolt koronám, odaadom nekik és kész. Ne, apu, könyörgöm, ne legyen háború. Az apa szíve a torkában vert. S a tükörlap az apa és gyermek arcát mutatta, ajkuk remegett a béke vágyától, a béke szeretetétől. Az apa áldóan simogatta meg kislánya fejét és igy szólt: — Nem gyermekem, nem lehet nekik odaadni a pénzt, mert nekik minden pénz kevés. Ök egyre több és több pénz akarnak. Nem lehet nekik odaadni minden keresetünket, mert akkor nem tudunk sem ruhát, sem ennivalót venni neked. — Jaj, apu, akkor mit csináljunk? Mond apu, te már nagy és erős vagy, mit csináljunk, hogy ne legyen háború. Mond apu, mit csináljak én, hogy el ne vigyenek tőlem, hogy meg ne öljenek azok a rabló imperialisták. A gyermek sírvafakadt, apró karjaival átölelte apja nyakát, kis, kipirult arcát az apja szappanos arcáéhoz szorította és keservesen zokogott. És akkor az apa karjába vette gyermekét, keblére szorítva ringatta őt és a stockholmi békemozgalom békéért harcoló hangjaival vigasztalta meg őt. Elmondta neki, hogy a világ dolgozó apái és anyái összefognak a szovjet apákkal és anyákkal és olyan béket'ábori alkotnak, hogy az imperialista gyilkosok nem mernek többé háborút indítani. A szovjet apák és anyák, a szovjet dolgozók szabadítottak fel bennünket és ők ajándékoztak meg bennünket a bókével és ezt a békét velük együtt fogjuk megőrizni. Mielőtt a kis Kata békés álomra húnyta volna be a szemét, még szipogva a következő kérdést tette fel: •— Mond apu, a szovjet apák és anyák rokonok velünk? —'• Igen, gyermekem, a szovjet apák és anyák rokonok velünk és rokonai ők mindazoknak az apáknak, anyáknak és gyermekeknek, akik a békét akarják. — Akkor jó — válaszolta Kata s hittel és bizakodással mosolygott, amint apja erős, építő munkától edzett karján tartotta. Szabó Bélai MIT OLVASSUNK Veres Péter: Próbatétel Veres Péter a ma és a tegnap falujának teljes ismeretével, a paraszti élet és a paraszti munka minden részletének tudásával írta meg a P r ób a t é t e 1-be foglalt négy elbeszélését. A magyar irodalomban ma Veres Péter ismeri a legjobban a föld emberének viszonyát a földhöz és a munkához, a még egyénien gazdálkodó kisparaszt állandó viaskodását a természettel és állandó reménykedését is, hogy egy új aratás felemeli reménytelen sorsából és elviselhetővé teszi életét. A kötet D a n k ó János című elbeszélésében mesterien rajzolja meg a földhöz jutott urasági cseléd embertelen küzdelmét a felszabadulást követő elő súlyos esztendőkben. A béresből kisgazdává lett Dankó nagyszámú családjával iga és szerszám és minden anyagi segély nélkül verekszik a termésért; 1945 őszén és télelején ásóval töri fel a kapott föld egy darabját, hogy legalább a legsoványabb betevőre teljék. így küzködik magában mostoha sorban további három esztendeig, már-már azzal a gondolattal foglalkozva, hogy visszamegy cselédnek, amikoi észreveszi a termelőszövetkezetbe csoportosultak könynyebb, biztosabb életét és a munkában szinte belerokkant öreg parasztban megérlelődik az elhatározás, hogy neki is csatlakoznia kell a közösen dolgozókhoz, ha boldogulni akar. Dankó János a felszabadulás útját választotta, amit a kommunista Kis Gábor, egykori kubikos társa mutat neki egyszerű szavakkal, tudással és őszinte szeretettel Suli Kis Varga, a kötet első elbeszélésének hőse más utat válásit. Ö is csak olyan semmi kisember, akár Dankó János, de jelleme merőben más, sunyi, alázatos és törleszkedő, az egyéni szerzés motorja hajtja és mindjobban elszakítja társaitól, osztályától és odairányitja az ellenség frontja felé és végül a templomban köt ki. Ravasz, kupeckedő rongyember ez a Suli ,Kis Varga, I éles ellentéte a hallgatag és szégyellős, csontja velejéig becsületes öreg Dankónak, akinek mogorvasága mögött mély emberség lappang és akiben a szabad élet reményétől eltelt szív remeg. Ez a két elbeszélés kély tipikus mai paraszti sorsrak fordulását jelzi, az egyik sors zsákutcába vezet, kietlen és meddő, a másik már előre mutat, a felemelkedés felé, de még nem ad távlatot. Dankóban kicsírázik a jó szándék és az író itt bevégzi a novellát. A távlatot — az újarcú falut — a kötet harmadik elbeszélése, a Próbatétel adja meg. Veres Péter megírja benne egy termelőcsoport közös aratásának és termésbetakarításának történetét, központjában Kis Gáborral, a történetben iassan előlépő és az emberek sorsát irányítani kezdő kommunistával. A legnehezebb paraszti munka — az aratás igazi próbatétele az egyénnek és a közösségnek. A termelőcsoport tagjairól most a nehéz munka idején derül napvilágra, ki mennyit ér és használ a közösségnek; a szövetkezeti munkát igenlők közt sok az egyenetlenség és nem egyszer kirobbannak, összetűznek kicsinyes okokból. Kis Gáborra vár * feladat, hogy ezt a sokfelé húzó csoportot összefogja, neki kell a nehéz helyzetekben megoldást találnia és biztos kézzel vezetnie az embereket. Es Kis Gábor helyt áll, megtalálja minden felvetődő problémánál a helyes megoldást, mert ismeri az erőviszonyokat, a jellemeket és a sokféle szálazó érdekeket, amiket egy közös nevezőre kell hoznia. Remek ember ez a csöndes és tevékeny, mindenkor a helyes utat mutató Kis Gábor, az új falu példaképe és vezetője. Amiko

r az elbeszélés végén a hirtelen keiekedő égiháború után felderül az ég és ? munka súlyos lázától elgyötöri emberek-e nyugalom térül. Kis Gábor munkája nyomán elsimulnak hat c nélkül az ellentétek: a szoknyavadász Szabó Jankó elhagyja a falut, az elnöki tisztségre alkalmatlan, ügyetlenkezű, mulya Sós Mihályt leváltják és a tolvaj Csörgő Bandit megbélyegzik. A szövetkezetben megszületett az új szellem és feltárul a győzelmes jövő távlata. Időszerű és harcos Veres Péter könyve, különösen pedig a Próbatétel, a szocialista realizmus felé haladó magyar irodalomnak ez a kiemelkedő elbeszélése, melyet teljes egészében lapunkban most közöltünk. Ahogy a szegényparaszti vlágiot, a szenvedések keserű levében pácolódó kisembert megírja és ezen túl a falu másik arcát is megmutatja: a szövetkezetbe tömörülő, munkaversenybe lendülő termelőcsoportot, látjuk, hogy Veres Péter a szociográfus formai realizmusától eljutott a legéletesebb és legigazibb faluábrázoláshoz, amelynek előtte Móricz Zsigmond volt a legnagyobb mestere. Es külön ki kell emelnünk Veres Pé. ter ízes nyelvezetét, melyben nincsen semmi mesteikélt eredetieskedés és kuriozitás. Valahol ő maga mondja, hogy ma, amikor az általános kultúrszinvonal emelése során, az olvasómozgalom útján, de a népkönyvtárak szervezése révén eljut a könyv az igazi néphez, a dolgozó munkásokhoz és parasztokhoz is, a gyakran felvetett időszerű és sokat vitatott kérdésre: hogyan írjunk? — így felel: a népnek a nép nyelvén! Nem híve a tájnyelven való írásnak, csak annyiban él vele, amennyire jellemezhet vele. Ez a mértéktartás, az eredetieskedés kerülése kiemeli a regionalizmusból és átfogóbbá, egyetemesebbé teszi írásait. Könyve előszavában ezt írja Veres Péter: „Nagy murka van előttünk. A magyar nép, az igazi nemzet, a dolgozó nép életében ezer esztendő óta nem volt olyan változás, nem volt ilyen minden ember életére kiható, sorsot, életformát, embert, jellemet megrázó és újraformáló forradalom. Ezt meg kell írni. A mát. amint jön a tegnapból és megyen a holnapba". Hozzátehetjük, hogy az írónak ez a zeltökéltsége skerült. A próbatételt az író is kitűnően megállta. Egri Viktor.