Uj Szó, 1950. július (3. évfolyam, 150-173.szám)

1950-07-18 / 162. szám, kedd

1950 július 18 Qlja &Fireribwg. A belga átlagembert az sem érdekli, hogy tulajdonképpen miért építenek új repülőtereket. Jártam a partokon is; a tengerparti körzetek Belgium legkövérebb legelői. A föld itt tízszer olyan drága, mint az Ardennekben. Csakhogy a háború idején épített hatalmas repülőtereket nemhogy nem szüntették meg, hanem a békés legelök kárára ki is bővítették. A belga átlagember inkább nem gongol minderre és azzal vigasztalja magát — akárcsak 1938-ban tette —, hogy „majdcsak lesz valahogy". Csakhogy akarva-akaratlan is félelem kél szívében és ez a félelem a Lipót király visszatérése elleni harc kétségbeesett elszántságában nyilvánult meg. Nemcsak a bányászok és vasmunkások szavaztak Lipót király ellen, hanem velük tartott az értelség, a brüsszeli, liégei, charlerorii, na. muri kispolgárság is. SPAAK ÉS A SZÖGESDRÓTOK A szocialisták megszimatolták a nép szívében kelő riadalmat és agitáciőba kezdtek Lipót ellen, különösen M. Spaak tett ki magáért ezen a téren. Alkalmam volt látni ezt a néptribun szerepében tetszelgő „parlamenti idiótát". Május 1-én történt. Az északi pályaudvar kerületének polgármestere, aki királypárti volt. megtiltotta a szociáldemokratáknak, hogy a kerülethez tartozó tereken tüntessenek. A pályaudvart körülvették, szöges drótkerítést állítottak köréje, mozgósították a csendörök tömegét. A szocialisták kijelentették, hogy mindezek ellenére is, igenis a pályaudvarra mennek. A menet élén M. Spaak lépkedett. Amikor az első csendőrrel egyvonalba került, híveinek vállára állt és kezében vörös rózsacsokorral kiáltozni kezdett: „Ódamegyünk! Odamegyünk!" „Jerikó falai" — azaz a szögesdrótok — azonban nem omlottak le és a csendörök sem futottak szét. M. Spaak erre leszállt a földre és büszkén visszafordult. Ez a komédiába illő epizód jól illusztrálja a szocialisták magatartását, akik dühödten tiltakoztak Lipót visszatérése ellen, hogy aztán egy hónappal később a színfalak mögött tárgyalni kezdjenek vele. Belgium nem Franciaország, hanem Európa kersztútja, mely valami elhagyatott külvárosra emlékeztet. A i parasztok felett itt még fanatikus papság uralkodik. A munkások többsége még nem jött tisztába a jobboldali szocialisták valódi arcával. Errefelé még istenhátamögötti eszmék és erkölcsök uralkodnak. Egy brosúra fekszik előttem, a liégei Legfelső Bíróság adta ki, szerzője M. Delwald főügyész. Müvét annak szentelte, hogy bebizonyítja azt, hogy nőből nem lehet bíró sohasem. Idézek néhány részletet belőle: „A női egyenjogúság előrehaladása a gyermekszületések csökkenését jelenti. A bírósági per örök harc: harcra pedig a hímet és nem nőstényt teremtették. A nők alá vannak vetve a divat hóbortjainak és ez azt bizonyítja, hogy a női nemet a tetszenivágyás jellemzi és nem a kritikai érzék. Ha nők fognak bejárkálni a bírósági épületekbe és bírókkal fognak összejönni, holt biztos, hogy kitör belőlük a szenvedély és mindez súlyos incidensekre vezet.. ." Ha ilyen badarságot hivatalosan kiadnak, ez csak a belga nép bizonyosfokú szellemi elmaradottságát bizonyítja, ami némikép megkönnyíti az amerikaiak dolgát. Csakhogy egyre több ember kezdi azt kérdezni magától, hogy mi lesz vele, ha a „hidegháború "-ból lemarad a „hideg" és egyszerűen háború lesz belőle? Minden ember számára világos, hogy háború idején az útvonalak helyzete felettébb kényelmetlen — és Belgiumnak pontosan a felvonulási út szerepét szánják.A sürün lakott o--szág különösen könnyen sebezhető, ha az atomháborúra sor kerülne. Ezzel magyarázhatók M. Henri Rollain-nek, a belga szenátus volt elnökének Newyorkban mondott szavai, aki kijelentette, hogy a stockholmi bi-iefelhívás megegyezés alapját képezhetné. Henri Rollain velem folytatott beszélgetésében őszintén beismerte: , Míg az USA az atombomba egyedüli birtokosa volt. magam is az

1 atómbomba híve voltam, de most mii-tán ez a monooólium megszűnt, véleményem szerint az atombomba „erkölcstelen és embertelen". Nem óhajtok Henri Rollain furcsa érvelésével foglalkozni, erkölcsös vagy emberies voltuk szempontjából — de ha még ezek az érvek öt is a stockholmi békefelhívás oldalára vonták, mit mondhatnánk akkor a becsületes belga átlagemberekről ? . .. DIAKOK ÉS DOKKMUNKÁSOK Mindezideig a sajtó igyekezett agyonhallgatni a stockholmi békefelhívást. A legnagyobb példányszámban megjelenő lapok nap mint nap öklömnyi betűkkel regélnek mindenféle lehetetlenséget a „vörös veszélyről" — arról szeretnék meggyőzni a belga átlagembert, hogy nem az augsburgi gyárosok juttatják koldusbotra, hanem a tambovi agronómusok és hogy nem az amerikai repülőterek fenyegetik, hanem a szovjet iskolák. Az emberek azonban mégis csak gondolkodni és kételkedni kezdenek. Hatalmas hallgatóság előtt kellett beszélnem a kultúráról és békéről Brüsszelben, Antwerpenben és Liégeben. Ezer és ezer olyan embert láttam, akiket felháborított a háborús készülődés; írókat és háziasszonyokat, a királyi könyvtár igazgatóját és katolikus ügyvédeket, BelArtyek, a krimi gyermekváros Krim déli partjának lakói észrevették, hogy a feketetengeri flotta egyik hajója, valahányszor elhalad Gurzuf és Aju-Dag közötti minden alkalommal felvonja lobogóját és tiszteleg e hely előtt. E hír eljutott a fekeletengeri flotta parancsnokának a füléig. Az admirális érdeklődött, milyen okból üdvözli a hadihajó a part e részét. A parancsnok ezt jelentette az admirálisnak: — Az üdvözletet azért adjuk, főparancsnok elvtárs, mert ott fekszik a parton Artyek. Én magam is ott nevelkedtem fel és ez felejthetetlen élményem marad. Ezért rendelem el mindig a tisztelgést, amikor arra megyünk. Megengedi, főparancsnok elvtárs, hogy a jövőben is megtegyem? — Rendben van, tisztelegjen tovább is — válaszolta az admirális. Maga is jól ismerte Artyeket és megértette, hogy aki egyszer ott járt, sohasem fogja elfelejteni a csodálatos úttörővárost, mely a Fekete-tenger partján, a Krim egyik legfestőibb részén terül el, a Gurzuftól Aju-Dagig 3 km-re terjedő szakaszon. A tábort 25 évvel ezelőtt, 1925 nyarán avatták fel és a kis. tábor úgy kifejlődött, hogy az egész ország úttörő tábora lett. Vájjon ki ne hallott volna a szovjet gyermekek közül Artyekről? Hiszen könyvet írtak róla, versekben és dalokban szerepel. De amíg az ember nem látogat el ebbe a tündéri ..városba", mégsem tudja elképzelni ezt a csodát. A Szovjetúnió minden részéből érkeznek ide másfél, vagy két hónapra fiúk és leányok, beutalnak ide gyermekeket az ország valamennyi szövetséges köztársaságából, területéről és vidékéről. Artyek nem csupán kiváló gyógyhely, nagyszerű üdülőhely — az Artyek nagy baráti gyermekközösséget is jelent, amelynek igazgatásában és vezetésében résztvesznek a gyermekek is, a pedagógusok, az orvosok és az úttörő vezetők mellett. A gyermekek gyönyörű villákban, kastélyokban laknak a parton. Tágas hálószobákban alszanak, azok pedig, akiknek az orvos erre engedélyt ad, hatalmas hófehér sátrakban közvetlenül a tengeraprton. A napsugárban úszó terraszok, a kitűnően felszerelt játszóterek, a szubtropikus part árnyékos fasorjai, ligetei, a kéklő vízig, minden a gyermekek rendelkezésére áll. A tengeren hófehér motorosok siklanak, kacagó gyermeksereggel. A játszóterek állandóan a legkülönfélébb szórakozási és sportolási lehetőségeket nyújtják. A tábor nagyszerű berendezése lehetővé teszi,' hogy a gyermekek ne csak csodálatos napokat töltsenek itt el, tele érdekes kirándulásokkal, veszélytelen kalandokkal, lebilincselő játékokkal, hanem azt is, hogy fizikailag megerősödjenek. A tábor vezetői közben arról sem feledekeznek meg, hogy a táborban valóban tábori élet legyen. Nem egy esetben a tenger partjáng fellángolnak a tábortüzek és az úttörők dalát messze viszi az esti szél. A tábor hagyományai és szokásai családról családra szállnak és eljutnak az ország legtávolabbi vidékeire is. A tábor híre már túljutott a Szovjetunió határain. Már nyaraltak itt csehszlovák és lengyel gyermekek is, akik még ma is felkeresik leveleikkel a tábor vezetőségét, hogy még egyszer elmondják, milyen szép, milyen jó volt itt, Artyekben. Két major regénye Irta: Mikszáth Kálmán Biz a szegény Gyuri odavan. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt, már félig a síré. Sápadt arcán kerek piros foltok vannak: Szent Mihály lovának a kantárkarikái. Az ínye is akár a rózsa. Rossz jel — mondják az ápolóasszonyok. kik ilyenkor tele vannak szóval tanáccsal. Itt van ni Az apák haragja átokká nőtt meg a gyermekeknek. Szerelem lesz az oka. ha meghal... Hanem valami nagy öröm még tán segíthetne. Az öreg juhász is azt gondolja — Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri.. . Megteszem a kedvedért. Nem bánom, megteszem. Meg alázom magam a fekete major juhásza előtt. Tudhattam-e hogy olyan nagyon szereted Boriskát ? Gyereknek néztelek, észre se vettem... nem akartam észrevenni. No, de most már ne búsulj, nem ellenzem tovább, meg kérem a kezét. Az aszkóros legény arcán mosoly jelent meg. gyönge, bágyadt. Fejét fölemeli s félkönyökre dől az ócska bundán. Az is új volt valaha és virágos ... — Még ma. Ugy-e még ma, édes apám ? — Mihelyt a nyájat kihajtom az »Ordas«-ba, ott rábizom addig a bojtárra. míg én elszaladok a fekete majorba % A beteg hálás szemeket vet az öregre s elmélázva kérdi: — Mikor kerül kend vissza apám uram? — Naplemente táján ... valamivel előbb mint egyébkor. — Nehéz lesz k várnj! — sőhajt;

:a a fiú. Hanem egyre kérem: van <i Boriska apjának négy csengőbe . .. ösmerem a hangjukat... ha jól végezte a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy vezérürü nyakára, hogy és messziről hallhassam. — Z'gy lesz, fiam. — Attól a csengetyü-szótul, érzem meggyógyulok — Hallani fogod, édes fiam. A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh — bolondság, a közös legelő az oka; két juhász legel teť egymás elöl a fű javát, ebből aztán bosszúság lesz, boszúságbói harag, haragból gyűlölség. Délben zörgetett be a fekete major ablakán. _ Hallod-e öreg fickó. Marci! Én vagyok itt, a veres major juhásza, én. Koppantyú Demeter. Egy virágért jöttem. — No hát gyere be, ha már itt vagy! — Adod a lányt? Mi? — Gyere be előbb, hadd lássam az ábrázatodat. — Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak. — Hát nem halt meg? — Hiszen nem is beteg, csak gyenge. — Azt mondják száraz betegségbe esett. Hazudnak! — mondá Koppantyú Demeter mogorván. Pedig tegnap beszélte itt valaki hogy haldoklik A vörös major juhásza fölkacagott de bizony erőltetve tette. — Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem? — Nem adom. míg meg nem látom az ábrázatodat, te kevély kutya! — Gyere te ki! — Nem megyek. Én nem alázom meg magam. — No hát akkor itt várlak meg. Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei, mit döngnek a méhek mikor azt a sárga hímet veszik a csápjaikon... és nézte az isten tehénkéit a mint kijönr-' a rögök alul sütkérezni a napra. gium legnagyobb élő íróját, Franc Ellenc-et és legkiválóbb festőjét, Tvernek-et. diákokat és dokkmunkásokat. A hatóságok igyekeznek útját állni a békemozgalomnak, miközben alacsonyabb és magasabbrangú képviselőik nem is annyira veszett dühükről. mint inkább veszett ostobaságukról tesznek tanúságot. Liégeben tartott beszédem után megostromoltak az autogramgyüjtök. Dedikáltam néhányszáz könyvet és miután a könyvekből kifogytak, névjegyeket, papírlapokat, jegyeket tettek elém. Egyszercsak azt látom, hogy egy tiszteletreméltó autogramgyüjtö könyökével széttolja a körülöttem tolongó főként fiatal hölgyeket és szintén elémnyujt egy névjegyet. Már éppen alá akartam írni, de az állítólagos autogramgyüjtö az utolsó percben elkapta előlem és rám dörrent: — Az igazolványait kérem! Kiderült, hogy a titkosrendőrség igazolványát nyújtotta elém és mint kipróbált rendőrségi ember, elhatározta, hogy igazoltatja azt a képtelen személyt, aki a filharmónia nagytermében nyiltan mer beszélni arról, hogy a béke jobb, mint a háború. A brüsszeli egyetem rektora azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy beszéljek a diákoknak a szovjet irodalomról. Megmutattam neki a vízumomat, amely éppen aznap járt le és azt mondtam, hogy kérését csak akkor teljesíthetem, ha legalább egy nappal meghosszabbítják a tartózkodási engedélyemet. A politikai szempontból meglehetősen mérsékelt, tehát a fennálló rend helyességében feltétlenül bízó rektor azt felelte, hogy ennél mi sem könnyebb. Valójában hajlandónak mutatkozott a belügyminisztérium a vízum meghosszabbítására. de közbelépett van Zeeland. a miniszterelnök és tudatták velem, hogy el kell utaznom. A diákok viharosan tiltakoztak e határozat ellen — van Zeeland tette jobban meggyőzte őket, mint akár tucatnyi beszéd az irodalomról. Ott tartózkodásom idején tört ki az antwerpeni kikötömunkások hősies sztrájkja, akik a magasabb bér mellett azt is követelték, hogy kikötőjükben ne rakják ki az amerikai fegyvereket. Az amerikai hajó erre titokban átment Zee-Brüggebe, egy kisebb kikötőbe és ott tették partra a fegyverek egy részét. A világuralomra törő imperialisták kénytelenek úgy viselkedni, minta legközönségesebb csempészek. Az antwerpeni sztrájk különösen azért megrendítő, mert az antwerpeni kikötömunkások egy harmadrésze munkanélküli. Bárhogy is igyekeztek a szocialisták, egyetlen „sárgát" sem leltek. M. Decker, a megye szocialista kormányzója, maga is élénken résztvett a „leszámolásban" a dokkmunkások ellen — a sztrájkolok ellen csendörök vonultak fel. Letartóztatták a sztrájkbizottság tagjainak felét, köztük Franz van de Brandent, a parlament képviselőjét. A sztrájk azonban nem szűnt meg. Van den Branden éhségsztrájkba lépett. a jogtalan letartóztatása elleni tiltakozás jeléül. Május 1-én hatalmas tömegben vonultak a tüntetők a börtönhöz. Aznap találkoztam van den Brandennal („a mi Franzúnk", mondják róla a dokkmunkások) — amikor kiengedték. Égőszemű, sovány. magasra nőtt flamand. Azt mondta: „Az amerikai fegyverekkel teli hajók nem jönnek be a kikökötönkbe." Láttam, hogyan hallgatták öt a dokkmunkások. FELVONULÁSI ÜT VAGY SZÜLŐFÖLD Lehet, hogy az amerikai imperialisták számára Belgium a háború felvonulási útja; mindenesetre a belgák számára szülőföldjük, otthonuk. Nem volt könnyű munka megművelni ezt az aprócska földet, hogy 8 millió ember számára jusson benne hajlék és kenyér. Belgium évszázadok óta játszotta a keresztút szerepét, amely körül véres csaták dúltak. Kirabolták és az emberek határtalan szorgalma újra benépesítette. Nagyszerű irodalma van ennek a népnek és ha a belga átlagembernek mostanában a „Reader's Digest"-tel kell beérniük, mi még jól emlékszünk Tyl Ulenspiegel szenvedélyes hangjára és Verhaeren kétségbeeséssel teli verseire is. És kell-e beszélnünk a lánglelkű festőkről, Van Eyckröl és Memlingröl, Brueghelröl és Rubensról? Nem a háború számára festették ezeket a csodálatos vásznakat, a háború pusztításainak szánták ezeket a kincsekkel teli múzeumokat, ódon városokat és vidám, zajos gyermeksereggel teli iskolákat. Flandria termékeny földjét és a borinagel szenet. A belgák sokszor megmutatták már, hogy helyt tudnak állni szabadságukért s becsületükért. Hiába számítanak rájuk az amerikaiak; arról az útról még kiderülhet, hogy korántsem olyan biztonságos. Még látni a háború pusztító rohanása nyoI mán maradt romokat és hamut és még nem feledkeztek meg a megszállók elleni harcokban elesett belga katonák sírjairól. Charles de Corter csodálatos szavai jutnak eszembe: „A Kalas hamvai szíven ütnek..." A bátor partizánok és ártatlan gyermekek hamva szíven üti Belgiumot. Jusson eszébe ez a rosszakaratú idegen embereknek. A sima út nem sokat ér, végig is kell menni rajta. Belgiumban pedig nemcsak M. van Zeelandok és M. Spaakok élnek, hanem a belga nép is ... Mégis csak szép ez a világ tavas*kor. Hogy nevet, hogy örül a természet! Minden élet elülröi kezdődik benne! Csak az az egy sorvad. Fölugrott indulatosan, az ablakhoz . ment s újra megzörgette. — Hát jól van no!... bemegyek hozzád! Megnyomta a pitvar kilincsét, be ment. I A fekete major juhásza mereven az arcába nézett. Bizony össze-vissza volt az karcolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arcon semmi kevélység, semmi gög; a veres major juhásza meg volt törve. — Hát jól van no! — mondá a fekete major juhásza. — Odaadom a leányt, Isten neki.. . legyen a tietek. Ö is bele fog egyezni. — Hogy tudod? _ Az ö arcát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe nézd meg te is Koppantyú! A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja nevét kiáltotta, de a tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a némaságba. — Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni... Itt a nyomok a homokban. Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felöl hatalmas süldő nyúl szaladt egyenesen feléjük, s aztán mintha az útjukat szelné keresztül, az özvegy Gálné lucernása felé vágott rézsút. Rossz jel! mondá a veres major juhásza. — Nini a Boris kendője! Bizonyosan elaludt a bokor tövében. De Borcsa nem volt ott, csak a kendője! az a galyba akadhatott meg. . . Mégis különös dolog, hogy otthagyta! Most már a parthoz értek a juhaszok. Az ereszkedőnél mintha két óriási tulipán nyílt volna ki a buja fű között, éppen úgy piroslott meszsziről valami Odamentek. A Boriska piros karmazsin csizmája volt... Az atyja megdöbbenve kérdé: — Miért húzta ez le a csizmáját?... Talán a lábát szorította, vagy talán . .. A vén Koppantyú Demeter kiegészítette a sötét gondcilatot. — Vagy talán nem akarta magával vinni oda .. oda, a hová ment... A fekete major juhásza lehajtotta fejét és nem merte megkérdeni, hova érti. Szótlanul megmerevedve néztek a vízbe. A pojkos Ipoly nem törődött velük, vígan locsogott tovább... de nem fecsegett ki semmit. Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámáscsizmát az a szomorú szép lány. Mert nem volt rá semmi szüksége: az angyalok mezítláb járnád odafönn... Lábújjhegyen járnak a veres majorban, Gyúr; rosszabbul van. benn a szobában fekszik s figyel, hallgatózik. »Jaj, a juhok jönnek!* Hiába magyarázzák neki az öregasszonyok. hogy még nincsen este. minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli kézzel szórja a nap fényét. — De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út, érkezik-e a nyáj? — Hallom a csengőket. .. .— suttogja, — hallom, hallcm . .. Édes mosoly pirosítja meg arcát, de csakhamar aztán kékes ónszjn váltja azt föl. A csengetyük mindig közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező birkák robaját is hallja. A négy selyemürü vígan ugrándozik a nyáj előtt. .. Behúnyt szeme látia, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje; még egyszer szívná a balzsamos leve göt. de az már csak hörgés. Este megjött a nyáj. szomorúan csjl ngel az egyetlen csengő. A négy vezérürü nyakán nincsen semmi — Csakhogy megjöttél, öreg Koppantyú ! Kedvetlenül dobja le magáról a bundát. — Megjöttem, de nem szólnak a csengők, hogy a hangjuktól a fiam meggyógyuljon Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben s meg is gyógyult tőle! I