Uj Szó, 1950. június (3. évfolyam, 124-149.szám)

1950-06-28 / 147. szám, szerda

J 1950 június 23 Dobrudzsa Románia legelmaradottabb, legnyomorúságosabb területe volt. Kegyetlen örökséget hagyott rá a népelnyomó rendszer: a szélsöpörte sztyeppéken, gyilkos mocsarak között ritkán elszórt falvakban, sárból és nádból összetákolt kunyhókban éltek a maláriától és nyomortól elkínzott emberek. A népsűrűség negyedrésze volt az ország átlag'os népsűrűségének. Am kor 1944 augusztus 23-án Romániában a legyőzhetetlen Szovjet Hadsereg hatalmas csapásai nyomán megdőlt a burzsoá-földesúri hatalom, egyszer és mindenkorra megváltozott ezeknek az embereknek a sorsa is. Egy évvel ezelőtt olyan munka kezdődött Dobrudzsában, amely új, boldog élet távlatát nyitja meg előttük. A Román Munkáspárt határozatot hozott a duna—feketetengeri csatorna megépítésére, mely keresztülszeli Dobrudzsát, egyötödére röv ditve a tengerhez vezető víziutat. Jelentősége felmérhetetlen. A szárazságsujtotta szikföldek, amelyeken még a haszontalan gyomnövény is csak gyéren termett, sokezer hektárnyi területen virágzó, gazdag termőfölddé válnak. Erdőket ültetnek, amelyek örökre megszüntetik a kegyetlen aszály újra és újra viszszatérő csapásait. Uj városok és kikötők nőnek ki a földből, üzemek, kórházak, kultúrpaloták és sportpályák állnak majd a végeláthatatlan pusztaság helyén. Csernavoda, az eddig ismeretlen, nyomorúságos kis falu, virágzó központtá válik. Mircsavoda, Medzsid'a új épületcsoportjain a szorgos ácsok, tetőfedők már a befejező munkálatokat végzik. Teljesen új városok születnek majd a sztyeppén: Porta Alba, ahol a rádióközpontot már felépítették, a vízvezeték csöveit lefektették és a jövendő széles, egyenes utcákat fiatal facsemeték jelzik. Porta Alba a csatornaigazgatőság központja és közlekedési csomópont lesz. Nemcsak a csatorna többi kikötőjével köti össze vasútvonal, de Bukaresttel, Tulcsával és Midiával is; ahol az új, nagy tengeri kikötő épül. A tengerparttól három kilométernyire ismét új város bukkan fel, a térképen eddig ismeretlen Navodár. Az építkezés tavaly nyáron kezdődött meg. Virágos kertekkel övezett, villanyfényben úszó barakvárosok, orvosi rendelők, munkásklubok népesítették be a területet. Mindenütt óriási feliratokon Sztálin elv, társ szavai: »Építeni fogunk a bur: zsoáz a nélkül és a burzsoázia elle-i nére!« | Románok, tatárok, magyarok, töj rökök, tízezernyi munkás fogott I hozzá az építéshez. Fehér oszlopok j jelölik most az utat, ahol nemsoká! ra hajók és uszályok haladnak majd búzával, gépekkel, fával, olajjal megrakottan a tenger felé. Gépek, ! dübörgő Sztalinyecek, traktorok, teherautók jelentek meg a sztyeppén, hogy segítsék a harcot, felfegyverezzék a munkásokat, akik legyőzik a természetet. Sokmillió köbméter földet mozgatnak meg, hogy utat ríy ssariak a víznek; olyan szovjet kotrógép segíti a munkájukat, amely 900 ember és háromszáz kocsi munkáját végzi el egyszerre. A járhatatlan utakat rendbehozták már és vasútvonallal kötötték össze az egyes részlegeket. Végig a Kárászul völgyétől le a tengerpartig sokezernyi kubikus dolgoz k és szakadatlanul zúgnak a hatalmas kotrógépek. Csernavodában építik a nagy zsilipet. Es ahogy halad a munka, meredeken ívelnek felfelé a grafikonok görbéi, fokozódik a munkaverseny ; lendülete. A csatorna építői közül ! hármat, Cibi Ludovicot, Tilion Dani\ lát, Ilescu Marint a »Munltaérdem! rend«-del tüntették ki. A részlegek • minden dolgozója, a szovjet mód; szert alkalmazó kőművesek, az ifjú; munkás-brigádok, a szakiskolára já: ró parasztok, az ö példájuk nyomán haladnak. Munkafelajánlások ezreivel segít'k a terv teljesítését és túlteljesítését. A Szovjetúnió testvéri támogatása, a Párt jó munkája, amely felfedi a hibákat, mozgósítja és szervezi a dolgozókat, biztosítja, hogy a duna—feketetengeri csator. na hős építői legyőzik a neliézsége| ket és határidő előtt befejezik a ! nagy müvet. Az építkezés tanfolya-i main ezrek és ezrek tanulnak meg j írni-olvasni, szereznek sza,kképzett-I séget. A midiai építőcsoport május elsejei vállalása volt, hogy részlegükön m nden írástudatlant megtanítanak írni, hogy a békeívek alá már ök is aláírhassák nevüket. Hatalmas iskola ez az épitlrezés mindazok számára, akik ott dolgoznak. A hazaszeretet, a béke, a Párt és az egész nép ügye iránti szeretet és odaadás nagy iskolája. az 1950. évi Mecsiiyikov-érmet A Szovjetúnió Tudományos Akadémiájának elnöksége az IIja Mecsnyikov nevét viselő aranyérmet az 1950-es év. re Trolim Liszenko akadémikus-nak, a neves szovjet tudósnak ítélte oda. Liszenko a biológia területén ért el nagyszerű eredményeket. A Szovjetúnió Tudományos Akadémiájának elnöksége megállapította Liszenko akadémikus kutatásainak hatalmas jelentőségét a mezőgazdaság szempontjából. Rámutatott az Akadémia elnöksége Liszenko akadémikusnak a reakciós burzsoá irányzatok ellen, az élenjáró micsurini eszmék diadaláért vívott harcban szerzett érdemeire is. Rövidesen megjelenik a Magyai második tagkönyve, Jókai Mór: Szabadság a hó alatt!. Ha még nem tagja körünknek, jelentkezzék! Tagsági díj nincs! Tagjaink számára a tagjáruléki könyvek ára 75 Kős. E könyvek bolti ára több mint 100 Kcs — Tagjaink könyvvásárlásnál engedményben részesülnek Címünk: Magyar Könyvtár BaráSalraak Köre, Bratislava, Dunajské ui. 25. Szuhe.Bator, a mongol forradalom hősének emlékmüve a fővárosban. Csen-Jun a Kínai népköztársaság gazdasági helyzetéről A Kínai Népköztársaság népi politikai tanácstestülete nemzeti bizottságának ülésén Csen-Jun, a pénzügyi és gazdasági kormánybizottság elnöke, összefoglalta a dolgozók, iparosok, kereskedők és adószakértők konferenciájának eredményeit. C3en-Jun értékelte a pénzügyi és gazdasági kormánybizottság munkáját s rámutatott a gazdasági és pénzügyi téren elért számos sikerre, kipellengérezte a hibákat és fogyatékosságokat, megmutatta az utat, hogyan, kell jóvátenni a hibákat és kitűzte a legfontosabb feladatokat, amelyek a Kínai Népköztársaságban megoldásra várnak. Csen-Jun beszámolójának befejező részében felhívta valamennyi polgárt és közéleti tényezőt, hogy mindenki úgy gazdálkodjék munkaszakaszán, hogy szigorúan betartsák az adópolitika alapelveit. „Az a törekvésünk, hogy elérjük a népgazdaság felújítását és kifejlesztését, csökkentsük és teljesen kiküszöböljük az állami költségvetés hiányait. Hisszük, hogy ezt a célt elérhetjük. Országunk előtt nagy kilátások nyílnak, ha a kormány és a nép egységes lesz közös erőfeszítésében." A szovjet Ilim öt esztendeje Németországban Június végén lesz öt esztendeje, hogy Németországijain újból előadásra kerültek a szovjet filmek. Ez alatt az idő alatt több mint száz szovjet filmet mutattak be a német filmszínházak. Ebből az alkalomból a Német Szovjet Baráti Társaság filmszákosztálya röpiratot adott ki. A füzet bevezető részében Willi Bredel, a társaság alelnöke rámutat a szovjet film nagy jelentőségére a közönség és a német film dolgozói szempontjából. A szovjet film nagy feladatot teljesített a demokratikus Németországban. A szovjet film hatása visszatükröződik a fiatal német demokratikus filmművészetben is. Nélkülük a realisztikus DEFA-filmek el sem képzelhetők. A németek növekvő érdeklődéssel fogadták a szovjet filmeket. Ezek a filmek lelkesítik ma az ifjúságot és a német népet a demokratikus újjáépítésért, a német egységért és a békeszerető népekkel együtt a békéért folytatott küzdelemben. A kiadvány csaknem ötven szovjet dokumentumfilmet, játékfilmet és kultúr. filmet ismertet. /Qralás í-Ca Most, amikor országunk dolgozó népe bő aratást takarít be, különleges érdeklődésire tarthat számot Mark Miller itt közölt szociográfiai riportja az amerikai aratásról. A riportot, rövidítve, a Masses & Mainstream című haladó amerikai folyóiratból vettük át. írója kitűnően megvilágítja az agrárproletariátus helyzetét Kalifornia „paradicsomi" mezőin, bemutatja az úgynevezett „szociális segélyt" és egyúttal — ha kissé halványan is —, de képet ad az amerikai dolgozók öntudatosodásáról, békevágyáról és proletár-szolidaritásáról is. A Mojave sivatagon túl, egy hegy-iic iáuunál kezdődik Ksu^ornia ieg^azuagabb területé, a híres San Joaquin-völgy. Egy útrnenti hirdetöoszlopon hivalgó betűkkel ez áll: „Itt lépsz be Kern megyébe. E megye évi 500 millió dollár értékű ásványi és mezőgazdasági terméket ad Amerikának". Valóban a messzeségből a San Joaquin-völgy úgy merül fel, mint a béke és a bőség paradicsoma. Edison város előtt érünk az első termőföldhöz. Az óriási krumpliültetvény barázdáiban munkások mozognak. övükből üres zsákok lógnak. Térdükkel félig meggörnyedve, maguk előtt taszigálják azt a zsákot, hová éppen a krumplit szedik. Mindebben nincs semmi különös. De egy jelenség szembeszökő. Az első pillanatban nem értjük. Minden sor végén, a nagy földtábla szélénél, egy-egy rongyos napszámos ül. Eleinte azt hisszük: a felügyelök. De hát mégsem lehetséges, hogy a kaliforniai nagybirtokosok minden egyes krumpliszedőhöz felügyelőt állítsanak. Túlságosan költséges len^e. Másrészt a tétlenül ácsorgó munkásoknak egyáltalán nincs hajcsár külsejük. Az öveikben üres zsákok himbálódznak. Melléjük lépünk, rövidesen kiderül az igazság. Ezek a munkanélküliek arra várnak, hogy a li formában napszámosok valamelyike kidől. Agyonfárad, napszúrást kap, vagy összeesik az éhségtől. Akkor helyére állhatnak. Végig Kalifornia földjén ugyanez a kép fogad. A nagybirtokosok örülnek neki. Az agrárproletárok nem mernek bérkövetelésekkel fellépni, mikor minden barázda végén egy-egy munkanélküli éhes szeme lesi mozdulataikat és vár, mikor esnek ki a sorból. * Corcoran a következő helység, ahová érünk. Jellegzetes amerikai kisváros. Szép kisváros: csinos, tiszta házak, árnyas utak. Az új kórház is szép, mint minden Corcoranban. Kirchofer kisasszony, az igazgatónő elmondja: a kórház városi intézmény, melyet közadóból tartanak fenn. Kérdésünkre azonban elismeri, hogy a kórház „nem jótékonysági intézmény." Ingyen nem adnak ágyat. Aki a magas taksát nem tudja fizetni, annak számára fel is út, le is út. Igaz-e, hogy egy mezögazasági munkás feleségét elküldték tegnap, aki Haldokló csecsemőjével karján érkezett? — kérdezzük. Az igazgató kisasszony habozik, jéghideg, zöld szeme mozdulatlanul mered reánk. — Semmi közöm hozzá — mondja. — Kérdezzék meg az ínspekciós doktort. Tudom _ folytatja, — hogy faji megkülönböztetéssel vádolnak minket. Erről sző sincs. En nagyon szeretem a mexikóiakat, mulatságos népség — és itt fagyosan vigyorog. Olyanok, mint a gyermekei. Az ötödik utca végén Corcorf*: szépségének is vége. Kalyibák, viskók, sátrak össze-vissza a kiszáradt, repedt mezőn. Néger aratómunkások laknak itt. Víz nincs, csak ha az öntözőgép erre jár _ ilyenkor lehet mosogatóvizet keríteni. Egyébként a városból kell hozatni. Egy veder ára 25 cent. — Néhányan közülük éhenhaltak az idén — jegyzi meg E. W. Woolridge néger lelkész, aki maga sem. a templommal, hanem gyapotszedéssel keresi kenyerét. — A munkások nem tudnak egymáson segíteni, hiszen senkinek nincs semmije. Crocket és Gamboggi urak (a két nagybirtokos) 100 zsák gyapotszedésért csupán három dollárt fizetnek. Csak a legnagyobb munka idején mennek fel 3.25-ig. Pedig Fresnóban 3.50-et fizetnek ugyanők. Ez a két ember ura a vidéknek — teszi hozzá szomorú mozdulattal. » Corcoran másik végén Crocket és Gamboggi munkásainak egyik szállásába lépünk. A környék úgynevezett „legjobbik" munkásszállása ez. Parányi kunyhók hosszú sorban egymás mellett. Akkorák, hogy az ember őrháznak, vagy faköpenynek gondolná. A kunyhók közt illemhelyek, melyek körül irtózatos szagú tócsák sorakoznak. Nincs csatornázás, a föld pedig egy félméter mélyen nedvességet át nem eresztő gránit. Olyan ez, mintha egy koncentrációs táborban járnánk, a pusztulás végnapjaiban. Mindenki lassan mozog, a gyermekek mozdulatai is félig a levegőben állnak meg. Fáradtak, arcuk öreg. Mult ősszel három gyermek halt itt éhen — a hivatalos közegek feljegyzése szerint. William Álarcon „otthonába" lépünk. Mexikói születésű, de USA állampolgár, aki a tengerészetnél szolgált. Szobája mennyezetéül néhány rothadt deszka szolgál — közöttük szélesen süt be a nap. Két roskadt ágyon, széken és asztalon kívül semmi felszerelés. Se víz, se mosdó, se világítás. Ez az a munkásszállás, mellyel Crocket és Gamboggi nagybirtokosok aratás idején dolgozóikat ellátják. — És miből élnek az emberek a két aratás közt, az év többi hónapjaiban? — kérdezzük. — Mi van a segéllyel? Rándítanak a vállukon, keserűen nevetnek. — És a kórház? Fred Gonzalesz az egyik szomszéd, aki az asztal szélén ül, elmondja: Fiát elgázolta egy kocsi az országúton. A corcoraní közkórházban megvizsgálni sem voltak hajlandók. Hanfordba kellett elvinnem. Ott, mert igazolta, hogy katona volt, felvették. De amikor elbocsátották, 50 dolláros számlával lepték meg. Amikor megtudják, hogy újság részére készítjük a beszélgetést, egyre többen gyűlnek össze a szobába. Azt mondják: írjuk meg az igazat. Ne féljünk neveket megemlíteni. A mexikói származású agrárproletárok nem félnek már amerikai nagybirtokos uraiktól. Nem kivannak többé alázatos és hűséges szolgáik lenni — az éhhalálig. « Nem "tudom, mi lesz velem ezen a télen — mondja Patsy Philips, 36 esztendős néger asszony, tíz mérfölddel odébb, nyomorúságos szobájában, amelyért heti 7.50 dollárt fizet. Magas, sovány asszony, mély, drámai hangon beszél. — Amikor legjobban ment a munka a szezonban, babszedésért 3 dollárt kerestem naponta. 560 fontot szedtem. De becsaptak a mérleggel. — Amikor tavaly vége volt az aratásnak — mondja — és nem tudtam házbért fizetni a gazda lakatot tétetett az ajtóra. Azontúl kint kellett aludnom az esőben. Segélyt sem kaptam, mert nem volt tanúm, hogy itteni lakos vagyok. Amikor tej- és tojásport osztogattak, kilöktek a sorból. Egj' ilyen néger asszony védtelen. De azért akadnak munkások, aki tudják, hogy nem kapok segélyt és segítenek rajtam. Néha olyan éhes vagyok, hogy a földre fekszem és úgy csavarodom össze, mint a kutya. Később elbeszéli, hogy egy szakszervezeti gyűlésen volt tegnapelőtt éjjel. — Ha összeállunk, talán elérünk valamit — teszi hozzá sóhajtva. A szomszédban, tarka sátorban néger öregasszony ül: Lizzie Jones, Arlee nevű fiával, annak feleségével, meg kisgyermekükkel. A gyerek januárban született — azóta sátorban élnek. Rajtuk kívül még öten laknak itt. — Közeledünk az éhínséghez — mondja az öregasszony elgondolkodva. A fia csak egyetlenegy nap kapott munkát az esztendőben. Akkor 67 zsák krumplit szedett — 4.12 dollálért. — A télen úgy hullnak itt a gyerekek, mint a legyek. Nagy bűn ez, amikor annyi gazdagság van körülöttük. — Elhallgat, majd hozzáteszi; — Most megmondom magának: én nem szeretek éhezni, azt sem szeretem, ha az unokám éhezik. De lopni se szeretek. Aurora Vivas, egy spanyolszármazású asszony lép a sátorba, kisfiával a kezén, aki egy kartonpapírdobozt húz maga mögött a földön. A dobozban tejpor- és tojásporkeverék, mely a doboz aljára száradt. — Adót, azt mindig fizetünk — mondja. — Ha háború jön, elviszik fiainkat, férjeinket, de ha éhesek vagyunk, nem adnak egy garast. Egy centet sem adnak kukoricalisztre vagy kenyérre. Még ezt a tejport sem tudjuk megzabálni kenyér nélkül. És mi jön? Minket kitesznek az utcára s közben a kormány háborúról beszél. Háború lesz? Nekem nyolc fiam van, az itt a legkisebb. Nem .adom oda! A bakersfieldi munkahivatalban betekintést nyertünk az újonnan érkezett agrármunkások listáiba. Georgia, Pennsylvania, Visconsin, Louisiana államokból tódulnak ide, hogy munkát találjanak. Los Angeles és San Francisco kenyerüket vesztett ipari munkásai is a San Joaquinvölgybe özönlenek. De hiába. Kaliforniában, hivatalos statisztikák szerint is, nagy a munkanélküliség. De ez nem zavarja Warren kormányzó lelkiismeretét. Süket füllel hallgatta, amikor a Haladó Párt kérvényt terjesztett fel hozzá, melyben 100.000 aláíró kér munkát, közmunkát vagy legalább segélyt. Nem csodálkozhatunk tehát a polgári sajtó szokványos aljasságain sem. Leonard Slater a Newsweek cimü lapban például megírja, hogy néhány napot töltött a San Joaquin-völgyben. Cikkét így fejezi be: „Sopánkodik a baloldali sajtó, hogy San Joaquinvölgyben most éhenhalnak az emberek. Ez nem igaz. Legfeljebb az igaz, hogy éheznek." Áz éhinségröl pedig nem érdemes riportot írni, mert azt nem fizetik meg, olyan szokványos itt, AmerikáiMtta Epííl a duna-íeketeteogerí csatorna tagjában u *imy lendülettel tolirift i szocialista ép lés