Uj Szó, 1950. június (3. évfolyam, 124-149.szám)

1950-06-25 / 145. szám, vasárnap

-Ü1SIÖ 1950 június 25 Marxizmus és nyelvtudomány fceti nyelvet és annak helyére lépni, — annyi mint elveszteni a történelmi távlatot és letérni a marxizmus álláspontjáról. Marxra hivatkoznak. „A szent Max" című müvéből idéznek, ahol az áll, hogy a burzsoáknak „saját nyelvük" van, hogy ez a nyelv a „burzsoázia terméke", hogy ezt áthatja a merkantüizmus, az adásvétel szelleme. Egyes elvtársaink ezzel az idézettel akarják bizonyítani, hogy Marx a nyelv „osztályjellege" mellett foglalt állást, hogy tagadta az egységes nemzeti nyelv létezését. Ha ezek az elvtársalt tárgyilagosan fogták volna fel feladatukat, egy másik helyet is idézniök kellett volna, ugyancsak „A szent Max" című műből, ahol Marx az egységes nemzeti nyelv kialakulása útjainak kérdését érintve, arról beszél, hogy a dialektusok egységes nemzeti nyelvvé koncentrálódnak a gazdasági és politikai koncentráció következtében. Következésképpen Marx elismerte az egységes nemzeti nyelvnek mint magasabbrendü formának szükségességét, amelynek a dialektusok, mint alacsonyabb formák alá vannak rendelve. Mit jelenthet ilyen esetben a burzsoá nyelv, amely Marx szavai szerint ;,a burzeoázia terméke"? Ugyanolyan nyelvnek tekintette-e Marx ezt, mint a külön nyelvi szerkezettel bíró nemzeti nyelvet? Ilyen nyelvnek tekinthette-e azt? Természetesen nem! Marx egyszerűen azt akarta mondani, hogy a burzsoák kalmár szókincsükkel beszennyezték az egységes nemzeti nyelvet, hogy a burzsoáknak megvan a saját kalmár zsargonjuk. Kitűnik tehát, hogy ezek az elvtársak elferdítették Marx álláspontját. Mégpedig azért ferdítették el, mert Marxot nem marxisták módjára, hanem a dolog; lényegébe be nem hatolva, mechanikus módon idézték. Hivatkoznak Engelsre, idézik »A munkásosztály helyzete Angliában« című könyvéből, hogy »... az angol murikásosztály az idők folyamán egészen más néppé lett, mint az angol burzsoázia«, hogy »a munkások más dialektust beszélnek, más eszméik és képzeleteik, más szokásaik és erkölcsi elveik, más Vallásuk és politikájuk van, mint a burzsoáziának«. Ennek az idézetnek alapján egyes elvtársak arra a következtetésre jutnak, hogy Engels tagadta az össznépi, nemzeti nyelv szükségességét, hogy ő — lám — a nyelv »osztály-jellegének« álláspontján volt. Igaz ugyan, hogy Engels itt nem nyelvről, hanem dialektusról beszél, mivel teljesen tisztában van azzal, hogy a dialektus, mint a nemzeti nyelv kiágazása, nem léphet a nemzeti nyelv helyébe. Ezeknek az elvtársaknak azonban úgylátszik nem nagyon van ínyükre, hogy nyelv és dialektus között különbség van... Nyilvánvaló, hogy az idézetet nem helyénvalóan hozták fel, mert hiszen Engels itt nem »osztálynyelvekről« beszél, hanem főként osztály-eszmékről, képzetekről, szokásokról, erkölősi elvekről, vallásról, politikáról. Teljesen helyes az, hogy a burzsoák, illetőleg a proletárok eszméi, képzetei, szokásai, erkölcsi elvei, vallása, politikája merőben ellentétesek. Dé hogy kerül ide a nemzeti nyelv, vagy a nyelv »csztályjellege« ? Talán a társadalomban meglévő osztályellentétek tény« érvül szolgálhat a nyelv »osztályjellege« mellett vagy az egységes nemzeti nyelv szükségessége ellen? A marxizmus azt tanltja, hogy a nyelv közössége egyike a nemzet legfontosabb ismérveinek, ugyanakkor azonban jól tudja, hogy a nemzeten belül osztályellentétek vannak. El smerik-e az emittett elvtársak ezt a marxista tételt? Hivatkoznak Lafarguera és rámutatnak arra, hogy Lafargue »Nyelv és forradalom« című cikkében elismeri a nyelv »osztályjellegét«, hogy állítólag tagadja az össznépi nemztei nyelv szükségességét. Ez nem igaz. Lafargue valóban beszél »nemesi« vagy »arisztokratikus« nyelvről és a társadalom különféle rétegeinek »zsargonjáról«. Ezek az elvtársak azonban elfelejtik, hogy Lafargue. akit nem érdekelt a nyelv és a zsargon különbségének kérdése és a d alektusokat hol »mesterkélt nyelvnek«, hol meg »zsargonnak« nevezi, határozottan kijelenti brosúrájában, hogy »az arisztokráciát megkülönböztető mesterkélt nyelv... abból az össznépi nyelvből vált ki, amelyen a burzsoák és az iparosok, a város és a falu beszélt«. Lafargue tehát elismeri az össznépi nyelv létezését és szükségességét, s ugyanakkor teljesen megérti az »arisztokratikus nyelv« és a többi dialektus és zsargon alárendelt jellegét és függését az össznépi nyelvtől. Kiderül, hogy a Lafarguera történt hivatkozás nem talál célba. Hivatkoznak arra, hogy Angliában az angol hűbérurak egyidöben »századokon át« francia nyelven beszéltek, míg az angol nép angol nyelven beszélt, hogy ez a körülmény érv a nyelv »Osztályjellege« mellett és az össznépi-nyelv szükségessége ellen. Ez azonban nem érv, hanem valami anekdóta-féle. Először is francia nyelven akkoriban nem valamennyi hűbérúr beszélt, hanem a királyi udvarban és a grófságokban élő angol hűbérurak jelentéktelen felső rétege. Másodszor, ők sem holmi »osztálynyelven« beszéltek, haneift a közönséges, össznépi francia nyelven. Harmadszor, mint tudjuk, ez a francia nyelvvel folytatott különcködés később nyomtalanul eltűnt és átadta helyét az össznépi angol nyelvnek. Azt gondolják ezek az elvtársak, hogy az angol hűbérurak »évszázadokon át« tolmácsok útján értették meg magukat az angol néppel, hogy nem használták az angol nyelvet, hogy akkoriban nem volt össznépi angol nyelv, hogy abban az időben Angliában a francia nyelv több volt holmi szalon-nyelvnél, amely csupán az angol arisztokrácia felső rétegének szűk körében dívott? Hogy lehet ilyen anekdóta-jellegü »érvek« alapján tagadni az össznépi nyelv meglétét és szükségességét? Az orosz arisztokraták egy időben a cári udvarban és a szalonokban szintén szórakoztak a francia nyelvvel. Büszkélkedtek azzal, hogy amikor oroszul beszélnek, francia módra dadognak, hogy csak francia akcentussal tudnak oroszul beszélnni. Azt jelenti-e ez, hogy Oroszországban abban az időben nem volt össznépi orosz nyelv, hogy az össznépi nyelv abban az időben fikció Volt, az »osztálynyelvek« ellenben valóság? • Elvtársaink itt legalábbis két hibát követnek el. Az első hiba abban áll, hogy a nyelvét összekeverik a felépítménnyel. Azt gondolják, hogy ha a felépítmény osztályjeliegü, a nyelv sem lehet össznépi, hanem osztályjellegünek kell lenn'e. De már fentebb megmondtam, hogy a nyelv és a felépítmény két különböző fogalom, hogy marxista nem keverheti össze őket. A második hiba abban rejlik, hogy ezek az elvtársak a burzsoázia és a proletariátus érdekeinek ellentétét, éles Osztályharcukat a társadalom szétesésének, az ellenséges osztályok közötti mindenféle kapcsolat megszakadásának tekintik. Ugy vélik, hogy mivel a társadalom szétesett és nincs többé egységes társadalom, csupán osztályok vannak, nincs szükség az egész társadalom számára egységes nyelvre, nincs szükség nemzeti nyelvre sem. M! marad hát ha a társadalom szétesett és nincs többé össznépi nemzeti nyelv? Megmaradnak az osztályok és »osztálynyelvek«. Ez úgy értendő, hogy minden egyes »osztálynyelvnek« meglesz a saját »osztály«-nyelvtana — lesz »proletár«-nyeIvtan, ;,bu*z3oá«-nyelvtan. I'ersze, ilyen nyelvtanok a valóságban nincsenek, ez azonban nem bátortalanitja el ezeket az elvtársakat: ők hiszik, hogy Ilyen nyelvtanok majd megjelennek. Voltak nálunk egyidöben olyan »marxisták«, ak:

k azt állították, hogy az országunkban az Októberi Forradalom után maradt vasutak burzsoájellegüek, hog'y hozzánk, marxistákhoz, nem méltó használni őket, hogy fel kell szaggatni őket és új »proletár«-vasutakat kell építeni. Ezek a »marxisták« ezért a »troglodita« (barlanglakó) csúfnevet kapták... Érthető, hogy a társadalomra, az osztályokra a nyelvre vonatkozó ilyen primitív, anarchista nézetnek semmi köze a marx'zmushoz. Ez a nézet azonban kétségkívül létezik és még mindig él egyes eltévelyedett elvtársaink fejében. Természetesen nem igaz az, hogy az éles osztályharc folytán a társadalom szétesett olyan osztályokra, amelyek nincsenek többé gazdaságilag egybekapcsolva egymással egy társadalomban. Ellenkezőleg. Amíg a kapital zmus létezik, a burzsoát és a proletárt a gazdasági élet minden szála egymáshoz kapcsolja, mint az egységes kapitalista társadalom részeit. A burzsoák nem élhetnek és nem gazdagodhatnak, ha nem állanak rendelkezésükre bérmunkások, a proletárok nem élhetnek, ha nem vállalnak bérmunkát a kaptalistáknál. A burzsoák és a proletárok közti mindennemű gazdasági kapcsolat megszűnése mindennemű termelés megszűnését jelenti, mindennemű termelés megszűnése v'szont a társadalomnak, maguknak az osztályoknak pusztulására vezet. Érthető, hogy egyetlen osztály sem akarja megsemmisítésnek kitenni magát. Éppen ezért bármilyen éles is az osztályharc, nem vezethet a társadalom szétesésére. Csupán a marx'zmus kérdéseiben való tudatlanság és a nyelv természetének teljes megnemértése sugalmazhatta egyes elvtársainknak a társadalom széteséséről, az »osztály«nyeivekről, az »0s2tály«-nyelvtanokról szóló mesát. Hivatkoznak továbbá Leninre és arra emlékeztetnek: Lenin elismerte, hogy a kapitalizmusban két kultúra létezik — burzsoá és proletár kultúra —, hogy a nemzeti kultúra jelszava a kapitalizmusban nac!

onalista jelszó. Mindez igaz és Leninnek ebben teljesen igaza van. Mi köze azonban ehhez a nyelv »osztályjellegének« ? Amikor ezek az elvtársak Leninnek azokra a szava ra hivatkoznak, amelyek szerint a kapitalizmusban két kultúra létezik, nyilvánvalóan azt akarják sugalmazni az olvasóknak, hogy a két kultúra — a burzsoá és a proletár kultúra — megléte a társadalomban azt jelenti, hogy nyelvnek is kettőnek kell lennie, minthogy a nyelv kapcsolatban áll a kultúrával, — következésképpen Lenin tagadja az egységes nemzeti nyelv szükségességét, következésképpen Lenin az »osztálynyelvek« mellett van. Ezeknek az elvtársaknak hibája abban áll, hogy a nyelvet azonosítják és összekeverik a kultúrával. Márpedig a kultúra és a nyelv — két különböző dolog. A kultúra lehet burzsoá és szoc'alista kultúra, ezzel szemben a nyelv, mint az érintkezés eszköze, mindig össznépi nyelv és a burzsoá kultúrát is, a szocialista kultúrát is szolgálhatja. Vájjon nem tény-e, hogy az orosz, az ukrán, vagy az üzbég nyelv épp olyan jól szolgálja most a szocialista kultúrát, mint az Októberi Forradalom előtt a burzsoá kultúrát szolgálta? Ezek az elvtársak tehát mélységesen tévednek, am'kor azt állítják, hogy a két különbözö kultúra léte két különböző nyelv kialakulására és az egységes nyelv szükségességének tagadására vezet. Két kultúráról beszélve, Lehin éppen abból a tételből indult ki, hogy a két kultúra létezése nem vezethet az egységes nyelv tagadásához és két nyelv képződéséhez, hogy a nyelvnek egységesnek kell lennie. Amikor a bundisták azzal kezdték vádolni Lenint, hogy tagadja a nemzeti nyelv szükségességét és a kultúrát »nemzetnélkülinek« fogja fel, Lenin — mint tudjuk — élesen tiltakozott ez ellen és kijelentette, hogy a burzsoá kultúra ellen harcol és nem a nemzeti nyelv ellen, amelynek szükségességét vitathatatlannak tartja. Furcsa, hogy néhány elvtársunk a bund'sták nyomdokába lép. Ami az egységes nyelvet illeti, amelynek szükségességét Lenin állítólag tagadja, meg kellene hallgatni Lenin következő szavait: »Az emberi nyelv az érintkezés legfontosabb eszköze. A nyelv egysége és akadálytalan fejlődése egyik legfontosabb feltétele a modern kapitalizmusnak megfelelő valóban szabad és széleskörű kereskedelmi forgalomnak és a lakosság egyes osztályok szerinti szabad és széleskörű csoportosulásának«. Kiderül, hogy a tisztelt elvtársak eltorzították Lenin nézetét. Végül, Sztálinra hivatkozva, idézetet hoznak Sztálintól, amely szerint »a burzsoázia és nacionalista pártjai voltak és maradnak ebben az időszakban az ilyen nemzetek vezető ereje«. Ez teljesen helyés. A burzsoázia és nacionalista pártjai vezetik valóban a burzsoá kultúrát épp úgy, mnt áhogy a proletariátus és nemzetközi pártja vezeti a proletár kultúrát De mi keresnivalója van itt a nyelv »osztályjellegénék« ? Vájjon ezek az elvtársak nem tudják, hogy a nemzeti nyelv a nemzeti kultúra formája, hogy a nemzeti nyelv a burzsoá kultúrát is, a szocialista kultúrát is Szolgálhatja? Vájjon elvtársainknak nincs tudomásuk a marxistáknak arról az ismert meghatározásáról, amely szerint a mai orosz, ukrán, bjelorussz és más kultúrák tartalmukat tekintve szocialista, formájukra, vagyis nyelvükre nézve nemzeti kultúrák? Egyetértenek-e ezzel a marx'sta meghatározással? Elvtársaink hibája itt az, hogy nem látják a különbséget a kultúra és a nyelv között és nem értik, hogy a kultúra, tartalmát tekintve, változik a társadalom fejlődésének minden új szakaszával, míg a nyelv alapjában ugyanaz a nyelv •marad, s egyenlően szolgálja mind az új kultúrát, mind a régit. így tehát: a) a nyelv mint1

az érintkezés eszköze, mindig egységes volt és marad a társadalom számára és közös a társadalom tagjai számára; b) a dialektusok és zsargonok létezése nem tagadja, hanem megerősíti az össznépi nyelv létét, amelynek elágazásai, s amelynek alá vannak rendelve; c) a nyelv »osztályjellegének« formulája hibás, nemmarxista formula. Kérdés: Melyek a nyelv jellemző ismertetőjelei? Felelet: A nyelv a társadalmi lét mindig működő társadalmi jelenségeinek sorába tartozik. A társadalom keletkezésével és fejlődésével keletkezik és fejlődik. Elhal a társadalom elhalásával együtt. A társadalmon kívül nincs nyelv. Ezért a nyelvet és fejlődési törvényeit csak abban az esetben lehet megérteni, ha szoros kapcsolatban tanulmányozzák a társadalom történetével — annak a népnek á történetével, amelyé a tanulmányozott nyelv és amely ennek a nyelvnek alkotója és hordozója. A nyelvtan megkülönböztető vonása abban áll, hogy megadja a szavak ragozásának szabályait, nem a konkrét szavakat. hanem a szavakát általában, bármilyen konkrétság nélkül; megadja a mondatszerkesztés szabályait amikor is nem valamely konkrét mondatot tart szem előtt, például egy konkrét alanyt, egy konkrét állítmányt, stb., hanem általában bármilyen mondatot, függetlenül ennek vagy annak a mondatnak konkrét formájától. Következésképpen a nyelvtan azzal, hogy elvonatkczik az egyestől és konkréttől, mind a szavakban, mind a mondatokban — az általánost ragadja meg, ami a szavak ragozásának és a mondatfüzésnek alapját képezi és ebből nyelvtani szabályokat, nyelvtani törvényeket szerkeszt. A nyelvtan az emberi gondolkozás hosszú elvonatkoztató munkájának eredménye, a gondolkodás hatalmas sikereinek jele. Ebben a tekintetben a nyelvtan a mártanra emlékeztet, amely törvényeit a konkrét tárgyalttól elvonatkoztatva adja meg, a tárgyakat Mint konkrétság nélküli testeket tekinti, s a köztük lévő viszonyokat nem mint bizonyos konkrét tárgyak közti konkrét viszonyoltat határozza meg, hanem mint minden konkrétság nélküli testek viszonyait általában. Eltérően a felépítménytől, amely a termeléssel nem közvetlenül, hanem a gazdaság közvetítésével függ össze, a nyelv közvetlenül az ember termelő tevékenységével van kapcsolatban épp úgy, mint bármely más tevékenységével, munkájának kivétel nélkül minden szférájában. Ezért a nyelv szókincse, mint amely a legérzékenyebb a változások iránt, majdnem szakadatlanul a változás állapotában van. Ugyanakkor a nyelvnek a felépítménytől eltérően nem .kell megvárna az alépítmény megszüntetését. Változásokat visz be a szókincsébe az alépítmény felszámolása előtt és függetlenül az alépítmény állapotától. De a nyelv szókészlete nem úgy változik, mint a felépítmény, nem a régi kiküszöbölése és az új felépítése út.'án, hanem a létező szókincs új szavakkal való kiegészítése útján, amelyek a társadalmi rend változásaival, a termelés fejlődésével, a kultúra, a tudomány, stb., fejlődésével kapcsolatban keletkeztek, amikor is annak ellenére, hogy a nyelv szókincséből rendesen biz0

nyos számú elavult szó eltűnik, a szókészlet Sokkal több új szóval egészül ki. Am' az alapvető szókincset illeti, ez alapjában megmarad és használják tovább, mint a nyelv szók hcsének alapját. Ez érthető is. Egyáltalában nem szükséges megsemmisíteni az alapvető szókincset, ha sikeresen használható egész sor történelmi időszak folyamán, nem is beszélve arról, hegy az évszázadok folyamán felgyűlt alapvető szókincs megsemmisítése, minthogy új alapvető szókincs teremtése rövid idő alatt lehetetlen, a nyelv megbénulására, az emberek egymásközötti érintkezésének teljes zűrzavarára vezetne. A nyelv nyelvtani szerkezete még sokkal lassabban változik, mint alapvető szókincse. A körök folyamán kidolgozott és a nyelv vérévé vált nyelvtani szerkezet még lassabban vältoz!k, mint az alapvető szókincs. Természetesen, az idők folyamán változásokon megy át, tökéletesedik, megjavítja és. pontosabbá teszi szabályait, új szabályokkal gazdagodik, de a nyelvtani szerkezet alapjai igen hosszú idők folyamán megmaradnak, minthogy, amint a történelem mutatja, sikeresen szolgálhatják a társadalmat számos korszak folyamán. Ilymódon a nyelv nyelvtani szerkezeté és alapvető szókincse alkotja a nyelv alapját, sajátosságának lényegét. A történelem azt mutatja, hogy a nyelv nagyon szilárd és óriási az ellenállóképessége az erőszakos asszimilációval S2emben. Néhány történész ahelyett, hogy megmagyarázná ezt a jelenséget, beéri a csodálkozással, de a csodálkozásra itt semmi ok sincs. A nyelv szilárdságát nyelvtani szerkezetének és alapvető szókincsének szilárdsága magyarázza. A török asszimilálók évszázadokon át igyekeztek megnyomorítani, szétrombolni és megsemm'slteni a balkáni népek nyelvét. Ez alatt az idő alatt a balkáni nyelvek szókincse komoly változásokon ment keresztül, sok török szót és kifejezést vettek át, voltak »integrációk« is, »differencláclók« is, de a balkáni nyelvek elviselték és túlélték mindezt. Miért? Azért, mert ezeknek a nyelveknek a nyelvtani szerkezeté és az alapvető szókincse alapjában megmaradt. Mindebből az következik, hogy a nyelvet, annak szerkezetét nem tekinthetjük egy bizonyos korszak termékének. A nyelv struktúrája, nyelvtani szerkezete és alapvető szókincse számos korszak terméke. Fel kell tenni, hogy a mai nyelv elemei még az őskorban a rabszolgaság előtt jöttek létre. Ez egyszerű és szegényes szókincsű nyelv volt, de meg volt a maga nyelvtani szerkezete, igaz, hogy kezdetleges, de mégis nyelvtani szerkezete. A termelés továbbfejlődése, az osztályok megjelenése, az írás megjelenése, az állam létrejötte, amelynek az igazgatás számára szüksége volt többé-kevésbbé szabályozott írásbei ségre, a kereskedelem fejlődése, amelynek méginkább szüksége volt szabályozott levelezésre, a sajtó megjelenése, az irodalöm fejlődése, mindez hatalmas változásokat idézett elő a nyelv fejlődésében. Ez alatt a törzsek és népek felaprózódtak és szétvándoroltak, keveredték és kereszteződtek, de a továbbiak folyamán megjelentek a nemzeti nyelvek és államok, forradalmi változástok mentek végbe, a régi társadalmi rendeket újak váltották fel. Mindez rnég több változást idézett elő a nyelvben és a fejlődésében. Mélységes tévedés azonban azt gondolni, högy a nyelv fejlődése épp úgy folyt le, mint a felépítmény fejlődése: a létező megsemmisítése és az új felépítése út;:

án. Valójában a nyelv fejlődése nem a nyelv megsemmisítése és egy új felépítése útján történt, hanem a létező nyelv alapelemeinek kifejlesztése és tökéletesítése útján. Ugyanakkor az átmenet a nyelv egy k minőségéből egy másik minőségbe nem robbanás útján, nem a régi egycsapásra történő megsemmisítése és az új hasonló felépítése útján ment végbe, hanem az új minőségnek, az új nyelvszerkezet elemeinek fokozatos és hosszas felhalmozódása útján, a régi minőség elemeinek fokozatos elhalása útján. Azt mondják, hogy a nyelv szakaszos fejlődésének elmélete marx'sta elmélet, minthogy elismeri a hirtelen robbanások szükségességét, mint ami feltétele annak hogy a nyelv a régi minőségből új minőségbe menjen át. Ez természetesen nem helytálló, mert nehéz találni bármit is, ami ebben az elméletben marxista volna. És hogyha a szakapzósság elmélete valóban elismeri a hirtelen robbanásokat a nyelv fejlődésének történetében, annál rosszabb reánézve. A marxizmus nem 'sraer el hirtelen robbanásokat a nyelv fejlődésében, a meglévő nyelv hirtelen halálát és egy új nyelv hirtelen felépülését. LafargUenak nem vftlt igaza amikor hirtelen nyelvi forradalomról beszélt, amely állítólag 178Ö és 1794 között ment vé^be Franc!

ttországban. (Lásd Lafargue »A nyelv és a forradalom« cimü brosúráját.) Semmiféle nyelvi forradalom, méghozzá hirtelen forradalom nem ment végbe akkoriban Franciaországban. Természetesen ezalatt az idő alatt a francia nyelv szók nC3e új szavakkal és új kifejezésekkel egészült ki, eltűnt bizony0sszámú elavult szó és néhány szó értelme megváltozott és több nem is történt. De az efféle változások semmiképpen sem döntik el a nyelv sorsát. A nyelvben a legfőbb a nyelvtan' szerkezet és az alapvető szókészlet. A francia nyelv nvel.vtäni szerkezete és alapvető szókészlete azonban nemcsak, hogy nem enyészett el a francia burzsoá forradalom Idején, hanem lényeges változások nélkül megmaradt és nemcsak hogy megmaradt, hanem tovább él ma is a modern francia nyelvben. Arról már nem is beszélek, hogy a meglévő nyelv megsemmisüléséhez és új nemzeti nyelv felépítéséhez (»hirtelen nyelvi forradalom«) milyen nevetségesen kevés öt-hat esztendő — ehhez évszázadok kellenek.