Uj Szó, 1950. május (3. évfolyam, 99-123.szám)

1950-05-13 / 109. szám, szombat

U J SZO 1950 május 13 /Q fejfelesasszoiiy — Itt a tejfelesasszony — mondta a kis cseléd. — Nagyon átfázott a Héven — Pártolóan tette hozzá: — Teát főzök neki. — Nem kell rászoktatni. Múltkor is valami forrót kért. — Az asszony letette a körömreszelőt. Kisietett a konyhába, sürgető mozdulattal állt meg az asztalnál. A tejfelesasszony a mázas korsóról szedte le a vászondarabkát, melyre ujnyi vastagon ragadt a tejfel. „Tiszta vaj" — szokta ilyenkor mondani, késsel kaparva e korsó szélére a sárga csíkot. De most nem mondott semmit Álla alatt megtapogatta a kendő csombékját. Az asszony akkor vette észre, hogy fekete kendő van rajta. — így ék egy csésze teát — mondta gyorsan —, biztosan átfázott. — Csak mikor a tejfelesasszony két tenyerébe szc-;t- tp a bögrét, kérdezte meg tőle: K'.t gyászol? — A fiamat. Mindketten lenéztek a konyhaköre, ahol nem volt semmi. — Mi baja volt? — kérdezte az asszony s a rumosüveg után kutatott e kredencben. — Tartsa a bögréjét. A tejfelesasszony odatartotta Megszagolta teá át. kortyolt beiőle, csak azután válaszolt. — Kivégezték a fiamat ... golyóval. Az asszony megrázta a fejét, m

:nt fürdés közben, ha viz ment a fülébe — Kivégezték? — ismételte gyámoltalanul. A halálnak ez a formája megrémítette s ugyenakkor vad kíváncsiságot ébresztelt benne, hogy megtudja mindazt a részletet, melytől iszonyodott. Közelebb lépett. — Mit követett el? — Ugy akarta kérdezni: Mit követett el a szerencsétlen? De a szótji torkára forrasztotta a nehéz dohszag, amely az asszony pamutholmjábó'. áradt. Pillanatig visszatartotta a lélekzetét s ez a pillanat elnyelte a részvét jelzőit, sőt magát a részvételét is — Keretlegény volt. Azt vallották a tanuk, hogy kínozta az embereket —- mondta szűk torokkal az asszony. — Visszarakosgatte holmiját a kosárba. — Olyan kezes volt gyerekkorában. Csak ült a sarokban s kiscsibékkel játszott Meg borsót pergetett egyik tenyeréből a másikba. Attól féltem, mulya lesz. Letette a bögréjét, a vízvezetékhez ment, illemtudóan kiöblítette. — Irta: PALOTAI BORIS. Most aztán... — mondta s keze megállt a levegőben. Egy darabig haligattak. — Megbolondították a népek — szólalt meg a kis cseléd s késsel kapart© a répát, amely sziszegő hangot adott, m'ntha valaki összepréselt szájjal sírna. — Mégis, hogy lett belőle .. — Az asszony nem fejezte be a mondatot. — Elkerült hazulról. Pestre ment napszámosnak A barátja csalta fel. Aztán már csak akkor járt haza, ha nagyon megéhezett. Akkor se igen váltottunk szót. Mit tudtam én felőle, tessék mondani. Hogy a Nefelejts utcában bérelt ágyat magának... meg hogy egyszer összelapította a lábujját egy sarogiya tégla. Végeztem a magam dolgát, ő meg a magáét... Az asszony az ajtó felé fülelt, nem nyitja-e Janika. Mostanában olyan rendetlenül jár haza. Vájjon hol mászkáC? Ha kérdi tőle, morog: „Jaj, anya, mindig nyaggatsz". Vagy a vállát rándítja: „Veszpek'kel voltam" Pedig jól tudja, hogy már a nevét is utálja, hát még őt' Csupa csont, szeplős fiú, a kabátujj a altg fedi a könyökét. Ha megkérdi tőle: Uzsonnázol? Rögtön rávágja azon az érdes hangján, hogy igen. Nincs abba egy csöpp szemérem, illemtud-s, folyton harsog, magyaráz, bizonyít. Janika meg úgy bújik bele, mint a zárba a kulcs. Mit tud ez a Vesz.pek, hogy az ő válogatós, finnyás gyereke őt választotta, éppen őt. Tavalv az osztályfőnökén csüngött, azt még érti. fiatal, forrófejű t»nár. aki tud a növendékeível bánni. De mit szerel ezen az ágról szakadt, piszkoskörmű Veszpeken . .. öcsi is kezd I 'nőn', r keze alól. Mér ô is titkolódzik, sugdos... Tegnap mág nem akart nélküle lefeküdni, vékonyka karjával rácsimpaszkodott. nyakába fúrta a fejét s úgy szorította, herv szinte elzsibbadt tőle. C"k rk

1-"- m--t mozdulni, ha öcsi átmelegedve a biztonságtól, elaludt mellette. — Hogy jött ez, mondja... — fordult hirtelen a tejfelesasszonyhoz, aki már szedelődzködött, derekára kötött nagykendőjét igazgatta. — Maga nem sejtette, hogy a fia ... egyszóval ... — a szavak mintha megduzzadtak volna a szájában. Dadogott, torka táján húzó, feszítő érzés támadt. — Maga rosszban volt a fiával. hogy azt sem tudta, hol, merre jár? A tejfelesasszony rábámult. Fénytelen szemét, mely olyan volt, mint egy színehagyott rongyocska, körüljáratta a konyhában. Megütődve, tájékozatlanul nézte a lábasokat, a rézmozsarat, e kivarrott fal védőt. — Már miért lettem volna rosszban vele. Küldött is nekem bélelt cipőt, meg szvettert úgy ösz táján. Na, gondoltam, jól megy a sora. Volt esze, hogy nem kushadt otthon. Rá egy hónapra meg aranyláncot kapott az apja tőle. Dehogyis voltunk mi rosszban, csakhát nem tudtam, honnan az a sok f'nom holmi. Dubáékhoz is ment egy láda, abban még fürdőköpeny is volt. meg vekker-óra, jó ég tudja, mi minden. — Hüvelyk- és mutatóujját végighúzta alsó ajkán. — Nagy darab bőrök is voltak a ládában. — Már kint van az előszobában, onnan hallatszik motyogá?a. — Akkor se mesélgetett, ha odahaza vott. Honnan tudtam volna és, hogy... Az asszony szótlanul tesz-vesz. S mintha hirtelen megbillenne benne valami, úgy ront be a szobába: Öcsi! öcst! Szeretné magába présetni a gyereket, visszanyomni a testébe, hogy csontjával védje, húsának bástyájával zárja el a világtól, mely annyi veszélyt tartogat számára. — Ne, anyu! — A kisfiú ijedten kapja el a fejét, tenyerét a füzetre tapasztva. — Mit dugdosol előlem? Tíz ujj terpeszkedik az irkalepon, oly keményen feszülve, hogy a körmök belefehérednek. — M't dugdosol? Mit titkolsz? — Karja, melyet az ölelés emelt, váratlan erővel lesújt. Öcsi félignyitott szájjal bámul rá. Nem sír, csak olyan furcsán néz, vc'emi idegen van a tekintetében, valami, amit még sohasem látót. S ettől zúgni kezd a feje, lüktet és zúg s a kezét lódítja, mely vadul zuhan e ' -mg® " •-- "-na. só'~~tós váciadra ... Végre megvan a ronggyáté'-ett füzet. Nagyfejű, gólyalábú emberek, kriksz-krakszok, kockák ... — Mi ez?! Mi ez?! Megmondod rögtön! — Rohammunka. — mondja Öcsi és k'.símítja a papírlapot. Állát, melyet lágy vonal oszt ketté, dacosan megfeszíti. Rohammunkára mennek a gyerekek. Veszpek mondta. — Ezt nem akartad megmutatni? — Anyu utálja e rohammunkát. Múltkor is mondta Janinak. — Hangja elcsuklik, már érezni, hogy sodorja vékonyra a sírás. — Apunak is mondta... Azt tetszett mondani: „Mindig rohammunka, gyűlés. Utálom az egészet. Az egész politikát." — Most már sír Öcsi, haragosan, sértődötten, meri a Margithíd rajz is benn volt a füzetben, meg a Veszpekféle kitalálás az erélyes baraklakásokkal, azt úgyse érti anyu, azértse érti... Már késő este van, a két fiú már régen alszik, Jani kifáradva jött haza. kezet sem mosott úgy kapta be a vacsoráját s már hányta le magáról a ruhát. Öcsi, mintha álmában is őrizné lázadását. Dühös szuszogással szedi a levegőt, szétcsapva két karját, meztelen térdeit magasra húzva, ugrásra készt-n ... Ha megigazítanám... gondolja az asszony, de nem nyúl hozzá, csak a paplan szélét huzogatje, a lepedőt, A gyerek, akit az előbb megvert, olyan messze van, hogy nem meri karjába kapni, apró csókokat koppintani könnytől dagadt arcára, öcsi, szólongatja magában, de senki se moccan. A gyerekek nélküle mennek tovább, ő egyedül marad a kihűlt hálóban, a lakásban, a világban. — Miért nem fekszel le? Mit kuporogsz itt az ágy sarkában? — szól rá a férje, aki hátborzongató hűvöset hoz be az utcáról, valami kérlelhetetlen józanságot, amelytől még jobban növekszik magánya s a bizonyosság, hogy valahol elhibázta. — Mondd gyorsan, mi az a frakció? — fordult hozzá kiszáradt torokat. Mintha hegyre kapaszkodna, melynek tetején megtalálja férjét, gyerekét, úgy kérdi ezt. Nekirugaszkodni, nem visszacsúszni. — Mi a Marshalt-terv, — folytatja dagadó nyelvvel. Sokáig csend van — Végre. — mondja nagysokára a férfi s megsimogatja nyirkos homlokát. — Végre belátod, hogy politikai tájékozottság nélkül egyszerűen nem lehet élni, gyereket nevelni, eligazodni a világban. — Fürkészőn nézi összekuszált haját. — Mi történt veled, hogy így egyszerre ... S az asszony a délután emlékével birkózva, homályos fájdalmak közt tapogatódzva, öcsi tás; szemeit idázi. egy csombékra kötő t fekete kendőt. a széthullt füzet lapjait, fulladtan rebegi: Itt jár a tejfe'esasszonv. . 1948. HIREK 9 A gzilhiai bánya dfilgozói teljesítették az ötéves tervet. Frunzei jelentések szerint a gzilkiaj bánya munkásai a május elsejei versenyben kiváló eredményeket értek el. Az ünnepig befejezték az ötéves tervüket. A versenyben Szativaldijev elővájár brigádja állandóan 5—6 normát teljesített, de a bánya többi brigád a is kétszeres teljesítménnyel tünt ki. # 5600 tonna rakomány egy szerelvényen. Zapor^sjei jelentés szerint Nikolaj Kusnir mozdonyvezető, a szinyelnikovó-zaporozsje útvonalon 5600 tonna rakományt szállított egy több mint 1200 méter hosszú szerelvényen. A zaporozsjei vasutasok a legutóbbi időben általában kiváló eredményeket értek el. Szám

0s olyan mozdonyvezető akadt, aki 3600— 5000 torma súlyú szerelvényt juttatott el az előirányzott állomásra. O 330 ezer elsőéves hallgató lesu jövőre a szovjet főiskolákon. A szovjet főiskolák következő tanévére az új felvételi terv alap;'án az első évfolyamra kb. 330 ezer hallgatót kell felvenni, beleértve az esti tagozatokon é3 önállóan tanulók számát. Ez a leghatalmasabb létszám, amelyet a sz:vjet főiskolák eddig elértek. Az új tanévre lényegesen k bővítik a mezőgazdasági és pedagógiai főiskolák hálózatát. 9 Űj üdülőhely épül. Szovjet tudományos munkások expedíciója megállapította, hogy a csaclkali hegyger nc vidéke kiválóan alkalmas üdülőhely létesítésére. Ennek alapján megkezdték az építkezéseket és május elsejére már fel is épült az első száz személy befogadására alkalmas üdülő szálló. Még ez évben felénítik a 600 személyes szanatóriumot. Az új üdülőhely 400 holdnyi területet foglal majd el. Parkjában tavat, ligeteket és virágos kerteket létesítenek. A Csehszlovákia! magyar dolgozók lapjának jelszava az 1950. évre az ÚJ SZO minden magyar dolgozó kezébe A tiszttartó szíj ostora Irta: VERES PÉTER Ügy jóvn.l leggeli után, a íyarelej. rap már s-t:, de még nam hevít és nem égeí. a gyerekek le,

m a csüriiejáráson tekéznek. Van c^y kerek fagolyójuk, ezt a kerékgyártó Jancsinak csinálta az apja, jó szívós szilfagörcsböi (ha ez nem volna, kerekre formált kő is megfelelne) és mindenkinek van egy bunkós vagy bunkótlan botja, amit maga vágott magának vagy a kiserdöből vagy a szénáskert árkából. A játék úgy megy, hogy ásnak egy nagyobb lyukat középre és anynyi lyukat körül rajta, ahányra szükség van. Túlsürüen nem lehetnek a lyukak, csak úgy jó bottávolságra. Mielőtt a játékot elkezdenék, a nagy lyukba teszik a tekét, a botjukat mellé szorítják és körbe keringenek, közben nyomatékosan, hangsúllyal énekelve mondogatják: — kását főzünk a disznónak ... a kondásának. Egy darabig így keringenek, aztán a vezér, Sóvágó Miska elkiáltja magát: — lyukra te! — és szétfutnak, ki, ki lyukat fogni a körből. Akinek nem jut — és annyi fiú kell a játékhoz, hogy egynek ne jusson _ az lesz a kondás. Ennek az a kötelessége, hogy a kizavart tekét újra visszaterelje a középső nagy lyukba, mert akkor újra kezdődik a kásafózés és esetleg más marad ki. Éppen ezért a kis lyukban őrködök a közeledő tekét vissza akarják verni. Ha nem sikerül, a kanász más oldalon próbálkozik, vagy pedig azt lesi, hogy kellő pillanatban a teke elhárítására kiugró játékosnak elfoglalja a lyukát. Ez néha sikerül, néha nem. A játék nagyon izgalmas, el lehet közben felejteni azt is, hogy éhes a gyomor, üres a has, de eléggé veszedelmes is, mert a tekeelhárítás hevében néha a bokákat érik a botok és a megütött bokacsont nagyon tud fájni. Ilyenkor le kell ülni, vagy pedig más játékosnak kell a sántává lett fiú helyére állni. A nagyobb fiúk hát tekéznek, a kisebbek és a lányok meg kellő távolságban, hogy teke és bot ne érjen hozzájuk, a dombszélen ülnek és nézik őket. Az anyák dolgaik után látnak. Mosnak, sütnek, varrnak, foltoznak, tüzrevaló után járnak, ebédfőzéshez készülődnek, a rosszabbak, esetleg a tizedik szomszédban pletykáznak; és a velük egy pitvaros szomszédjaikat áztatják, szapulják. A kotlók a csirkéikkel a csürhe után futkorásznak. A ganéjbogarak már röpködnek ganéjról, ganéjra, lerakják petéiket, estére vagy holnapra kukac lesz belőlük. A csirkék futkosnak minden bogár után, nem hallgatnak folyton kotyogó anyjukra, aki kénytelen utánuk menni. Minél kijjebb mennek, annál gazdagabb a mező kövér kukacokban. A kacsák a csilrhekút vályúja végénél a tóban hepecselnek és egy-egy békát kettenhárman húznak, vonsznak. míg anynyira megnyújtják, hogy valamelyik ei tudja nyelni. A szarkák a szénáskert fáin csörögnek, csirkére lesnek, de nem áll be a szájuk. Óvatosak, csak akkor csapnak le, ha közelükbe téved a csirke. A héják nem így leselkednek, azok észrevétlenül jönnek, valahonnan a pusztaimélyéböl a láthatatlan égből, néhányat keringenek, hogy széttekinthessenek az álmos tanyán, az elfoglalt asszonyokon és a játékban elmerült gyerekeken s azután, ha kiszemelték az áldozatot, lecsapnak, s már viszik is. Körmeik között csüngve messze látszik az ártatlan kis lélek. A hanyag kotlók most már rikácsolnak, a csirkék sipitozva anyjukhoz vagy a bokrok alá futnak, az otthon levő kutyák felugatnak, és az asszonyok ledobják a varrást, otthagyják a teknőt, vagy a fővő levest és kiszaladnak a házak megé. Még nem tudják kié a kár, hát mindnyájan kiabálnak; — héja te, héja te! — és mindegyik a maga gyerekét szidja: — Erzsi te, Miska te, Gabri te, Zsuzsi te, hun vagy te? mit csinálsz te, a fene ett volna meg benneteket avval a játékkal, megállj Miska, majd adok én neked tekét, de tudom megemlegeted! — és kiszaladnak a gyepre, összehívni és megolvasni a csirkéiket, hogy kiéből vitt el a héja. A tekézés leáll, a gyerekek szétsompolyognak. Az egyik a kotló után néz, a másik a szénáskert felé oldalog, a harmadik a ház felé megy, beviszi a síró kicsit, aki nem lakott jól a teke nézésével és kenyeret kér. Kis Mihályné Lajkóra kiabál, aki a szénáskert felé húzódik: — Lajkó te, megállj te, megmondom apádnak, csak jöjjön haza. Lajkó nem fél az anyjától és nem is hajt rá, pedig élesnyelvü kis asszonyka, de ha meg akarja verni a fiát, az mindig elszalad s gyengetüdejü anyja nem éri utói. A héják elmentek, a szarkák irigyen csörögnek, az asszonyok visszaszaladnak dolgaik után, szigorú parancsokat hagyva hátra, hogy ha megint lecsap a héja, kitekerem a nyakad, kitaposom a beled, kihasogatom a böröd, kinek mi a szavajárása. Kevés idő múlva a tekebanda újra összeverődik. Sóvágó Miska a vezér, tizéves nagy kölyök már, de iskola nincs a tanyán. A nála nagyobbak már kisbéresek vagy napszámba járnak. A kerékgyártóék Janija hozza a tekét újra, Balogh Jancsi, Kis Lajcsi, Rácz Imre, Kovács Jani, mind itt vannak már és a nézősereg is gyülekezik újra a part szélén. A héják jövetele arra volt jó, hogy eszükbe jutott a kenyér és bementek kenyeret kérni vagy kenyeret vágni. Most mindegyiknek a kezébe van valami, mert a másik megkívánná és az anyák átokkal is, de adnak kenyeret, amíg van, már csak becsületből ls, hogy az én gyerekem ne nézzen éhesen a másik szájába, mint éhes kutya a falatozó emberekre. A tekézés újra kezdődik, a kenyereket vagy befalják vagy a maradékot kisöccsüknek adják. A teke kong, néha nagyot ugrik, és messze elgurul, a botok összecsapnak, a csürhéről Baloghék öreg kocája hazaszökött. orrával leemelte a verécét bement a pitvarba és felborította a moslékos dézsát, Baloghné kiabált: — Jancsi te, Jancsi te! itthon a Csákó, jaj, hogy a fene ette vóna meg azt az álmos kondást, Jancsi, te hajtsd vissza a disznót. Jancsi nem akarja otthagyni a játékot, hatéves öccsének, Imrének kiabál, akinél úgyis kézbe van az ostor: — Imre, eriggy csak hí édesanyám, hajtsd vissza a Csákót. Imre nem akar menni. — Hogyne, majd mindig én, — nyafogja kis kárörömmel, hogy a nagyoknak is elromlik a játék, amiért ö még nem játszhatik. A figyelem megoszlik, Baloghné jön igazságot tenni, a tekekanász Kis Lajcsi felhasználja az alkalmat, be akarja terelni a tekét a lyukba. Sóvágó Miska csak azért se engedi, Lajcsi beszorul a botok közé, már közel a nagy lyukhoz, a tekét a lába közt hajtja előre a lyuk felé. Valaki ki akarja ütni, hogy kirepüljön a körből, a teke ehhez jól áll, de Lajcsi előre lép, a bot keményen lendül és Lajcsit bokacsonton éri. — jajajaj, jajajajaj! ordítja Lajcsi és összerogyik, markában szorongatva a lábát. Riadalom keletkezik, Baloghné jön, Jancsi és Imre már egyszerre szaladnak a koca után, a gyerekhad szétfut és a jajgató Lajcsi egyedül marad a tekepályán. Egyedül marad és ordít. Baloghné visszakiált a ház felé Kisnének, — Mari te, Mari te!, nézzed már mit csináltak a fiaddal, tán eltört a lába is. Kisné kirohan, mint a mérges kotló, szalad a fiához, aki, hogy ki ne kapjon, még jobban ordít és ájulást színlel. Az anyja odaszalad, de nem tud vele mit kezdeni. Az egyik pillanatban ölébe venné, de nem bírja, a másikban meg öklözi: mindig mondtam, hogy ne menj tekézni, de csirke nem Kell, Sanyi nem kell, csak teke kell! Baloghné jobban észnél van, megnézi a gyerek lábát: Nem látszik rajta semmi, csak egy kis veresség j az ütés helyén a bal bokáján. Próbálják felállítani a gyereket, nem tud, ordít és fájlalja. Kisnének most eszébe jut, jaj, mint mond az j apja, ha eltört a lába. ' De nem tört el, I^ajcsi megunta a sírást, a fájás átment zsibbadásba s aztán rajta is erőt vett az a kíváncsiság, ami az orvos nélkül nőtt ős- | embert és szegényembert mindig elfogja: megpróbálni, hogy tud-e még járni. Az embert és az állatot itt aszerint mérik, hogy él-e, hal-e, egészséges-e, vagy beteg-e, hogy fel tud-e kelni. Az ájult csirkébe levegőt fújnak, vagy vizet öntenek és lábra állítják, a beteg malacban addig reménykednek, amíg fel tud állni és ki tud jönni az óljából, még ha a láz szomja hajtja is ki, és az ember addig ember, amig fel tud kelni, még ha halálos beteg is. Lajcsi is lábraállt, szipogva bement és kenyeret kapott, az anyja pedig kiáll a ház elé és Sóvágó Miskát szidja, meg az apját, anyját, hogy miért nem küldik már az ilyen nagy kölyköt napszámra, mit üti veri a kisebbeket. Sóvúgóné a másik házhaj alatt, egyideig a pitvarban hallgatja az átkot, méreg gyül és forr benne, egyszer aztán kiáll a pitvar elé és rákezdi. Nagy, erös, tetty-lötty aszszony, hangja is nagy van: — Befogd mán azt a fekete pofádat, te bubosbanka (Kisnének soványságához mérten nagy a kontya, olyan vidékről jött, ahol ez a szokás) mert, majd befogom én, de azt megemlegeted. Minek ereszted a köly^öd a többi közé, ha annyira félted? Azt hiszed, csak az enyém rossz, a tiéd meg kisjézus? A hangulat mérgesedik, már az egész tanya kinn áll, még az ispánné is kinéz a palacsintasütésböl, egyikmásik asszony már a pártjára szól vagy az egyiknek, vagy a másiknak. Már nem a gyerekek mostani baja van a szájon, hanem a régi haragok okai, a két asszony tüzel és borzol, mit két kotló és lassan közelednek egymáshoz, az izgalom forr, a csúnya kívánság, hogy miképpen tépi meg a sipítós Kisné a nagy góvágónét, az idegekben tekergőzik, mert Kisné olyan asszony, hogy senkitől sem fél, de szerencsére a picije felordít, mintha valami érte volna, talán a macska ugrott mellé és belekapott a körmével a kis kezeibe, melyekkel mindig salapál. Kisné beszalad, felveszi, elzavarja a macskát és, mert mással nem tudja csitítani, édesgetni, ösztönszerűen gombolkozik és odaadja neki a mellét. (Folytatjuk.)