Uj Szó, 1950. április (3. évfolyam, 78-98.szám)

1950-04-14 / 86. szám, péntek

/ Melegen sütött a nap azon áz áprilisi délelőttön, mikor a Vörös Hadsereg bevonult a fa. hinkba. Mintha nem is tudna arról, hogy front közelében vagyunk és Grác alól még idehalBk a feleselő ágyúk morgása. De itt mintha béke volna. Béke és tavasz. A békére, a tavaszra egyszerre rárontott egy iga?

i p,szörnyű" T. 34-es tank. Dübörögve állt a ház előtt és fekete ördögök ugráltak le róla. Le. heltek vagy hatan, de olyan feketék és olyan ördögök és olyan hirtelen, mintha a pokol lökte volna fel őket, egyenesein a kár. hozatból. Még sohasem láttam ilyen igazi ördögöket. A szívem a torkomba ugrott és futni kezdtem befelé. Azok a nyomomban. A konyhán rántottaszag terjengett, akkoriban rend. szertelenül sütöttük a rántottát. Anyukám mellé szorultam, onnét láttam, hogy nagy darab húst csap le az egyik az asztalra. Lisztet is hoztak magukkal és jelekkel, mutogatással magyaráztak, míg végre anyukám megértette, mit akarnak. Gyúró táblát hozott és gyúrni kezdett. Szabályos húsos derelye készült, — ilyenre éheztek — amolyan kendőcsücskeféle ... Igyekvő készséggel tányérokat raktam az asztalra, hogy csak fogyjon el mielőbb a kusáj és jószerencsével paslizzanak odább. (üalálQoztam Sztálinnal — Igyi szudá, — szólt zordon hangon. Felállt a helyéről és zsebébe süllyesztette jobbkezét. Hirtelen megjelentek szemeim előtt a képeslapok barbár képei. Nem mozdultam, sápadó kínba meredten álltam helyemen. — Igyi szudá, igyi szudá, — sürgette még néhányszor, aztán kirántotta kezét a zsebéből. Rémes sikoltással tört ki belőlem a sírás. Rámutatott a székre: üljek le. Akkor leültein, a lábaim már úgyte alig bírtak el. Ö pedig a hajamba kötött piros bokrétát simogatva beszélt hozzám. Talán azt mondta: „Mit félsz, ne félj, te kis csacsi?" Egy üres" tányért tolt elém Húsos bugyrot sakott rá a tálból. — Harasó? — nézett rám mosolyogva, ha a szót nem is, de a mosolygást már értettem. Ügy láttam, mintha mosolygásában megfürdött volna ez a fekete arc. Felére sem olyan félelmes többé. Már bátrabban eszegettem. Két bugyor elfogyasztása között, sűrű pillantásokkal barátkoztunk, majd beszélgetni kezdtünk. — Malinka, malinka, — hajtó, gatta és határozottan barátságos ördög kezdett lenni. — Mama? Papa? — kérdeztem tőle én is. — Mama, papa, nyet, kaput, — válaszolta, amire mind a ketten elszomorodtunk. Aztán a hátizsákjában kezdett matatni. Vadonatúj vastag füzetet vett ki belőle, meg egy szál kifaragott ceruzát. A kezembe nyomta őket és felém fordított tenyerével olyan mozdulatot tett felém, ami a világ minden nyelvén azt jelenti, hogy legyen a tiéd. Mutogattunk, magyaráztunk egymásnak. Tudott is egy-két szót magyarul. Rövidesen kiderült, hogy én hányadik osztályba járok. Az is kiderült, hogy ő fabrikba járt, de ugyanott tanult, iskolát is végzett. Ez persze akkor nem volt valami világos előttem, nem tudtam még, mi fán teiem a gyárüzemi iskola. — Tanulj sokat, tanulj, — mondta úgy buzdítgatva, — aztán gyere el Moszkvává. E1-' jössz? Elviszünk, jó maiinka? — S a szeme eddig mintha fáradt lett volna, auldni szeretett volna, most élni kezdett ettől a névtől Moszkva. — Hát senkid sincsen? Hogy tudsz így élni? — kérdeztem szomorúan. Szó nélkül, lassan beJenyúlt a belső zsebébe, a szi've tájékára, kitett az asztalra egy harcosévektől megviselt képet. — Van,. — mondta nyomaték. kai, »zinte áhítattal —

1 Josszif Visszarionovics Sztálin. Aztán próbálta elmondani, ki 6? Mondta, — mondta lángolva^ lelkesen, tűzzel-áradóan, ragyogó szemmel. Elsimultak fiatal homlokáról a redők, amiket a súlyos harcok ekéje szántott rá. Csodákat mondhatott Sztálinról / ez a fiatal katona, amiből én ugyan egy szót sem értettem meg, de rámlehelt a hangjából a végtelen Szibéria telének rapszódiát harsogó jeges fergetege. Megérintett a lankadt déli sztyeppék, pusztai nyarak tikkadt melege. S a halott tél s az érlelő nyár fölé minduntalan ráterült egy név: Sztálin ... Sztálin ... Sztálin ... ebből a névből vígan zakatoló gyárak nőttek ki északon és szőke búzatengerek. édes gyümölcsű, kiterjedt szőlőskertek virultak ki a déli sztyeppék helyén. Csak néztem a jóságos tekintetű bácsi képét, aki mintha bajusza alatt mosolyogna rám, pe-, dig nyíltan is kinevethetett volna azért, mert azt gondoltam, hogy ennek az apátlan-anyátlan szovjet katonának senkije sincsen a világon A katona már régen hallgatott, de a mosoiy, a sztálini mosoly még mindig beszélt és beszél ma is s amerre hallják, erő, biztonság, béke, új, szabadabb, teljesebb élet fakad a nyomán. &Q4- eiqánjiitáju^ Ltacit Fajgyűlölet a népi demokráciában ? Hihetetlen, de mégis van. A minap győződtem meg róla, amikor néhány dunamelléki faluból való cigánylánnyal utaztam a vonaton.. Magam is cigány vagyok, de még senkinek sem jutott eszébe, hogy alacsonyabbrendünek tartson, munkámat is éppúgy megbecsülik, mint a másét. A vonatbeli lányok egyike CSM-jelvény t viselt. Arról panaszkodott, hogy - a faluban lenézik őket, rossz vélemény, nyel vannak felőlük és ezzel nemcsak a munkától, de még az élettől is elveszik a kedvüket. Tőle legutóbb azt kérdezte valaki, hány cigánylány van a faluban s amikor azt felelte, hogy kilenc, az illető kacsintott, mintha valami szellemeset mondana: — „No, akkor nálatok jó dolguk van a fiúknak ..." Azt hiszem, mind tudatában vagyunk annak, hogy ki után ítélnek meg bennünket ily tévesen. Felületesek az emberek és szeretnek általánosítani. De ma, öt évvel a fajpolitika csúfos bukása után kell, hogy öntudatosabbak legyünk és szembeszálljunk minden helytelen nézettel. Sokkal többen vagyunk, cigányok, semminthogy a megaláztatást továbbra is tűrjük, hogy ezáltal saját létjogosultságunkban való hitünk is gyengüljön! Mit végeztél már eddig, te losonci cigánylegény, hogy húgodat ne gyalázzák, és te, újvári cigánylány mivel próbáltad megcáfolni a rossz véleményt, amelyet fajtád iránt táplálnak? Nem tettetek semmit, aminthogy a vonatbeli kislány is gyengének érezte magát ahhoz, hogy a sértegetőt meggyőzze helytelen álláspontjáról. De nem vagyunk mi oly tehetetlenek. Nézzünk a dolgok mélyére és meglátjuk, hogy a csúfolódásnak elejét vehetjük és az úgynevezett fajgyűlöletet segíthetünk gyö. keresen kiirtani. • Ügy-e, ti, akik gyárban dol-, goztok, még sohasem tapasztaltátok, hogy lenéztek, gúnyoltak volna? Mert társaitok közelről látják, hogy amit végeztek, • becsületes munka, akár az övéké és ti éppoly tisztességesek vagytok, mint ők. Nem is terem züllött és rossz a dolgozók között. A mi politikai rendszerünk irány, elve, egyre emelni a lakosság anyagi és szellemi életszínvonalát és ez az erőfeszítés csak úgy hoz majd sikert, ha minden egyes polgár maga is igyekszik felemelkedni. Dolgos emberekben ez az igyekezet megvan. Hol hát a szóbeszéd, az erkölcstelenség me. legágya? Rávilágítunk: fin, te, ő és ti mind, akiknek ma rendes keresetük és lakásuk van, be vagyunk biztosítva minden erkölcsi veszély ellen, legalább annyira, mint a „fehérek". De mi. a helyzet ott, ahol nem volt becsületes kereset és egyesek tulajdon hibájából még talán ma sincs, ahol egy vacak put- . riban 3—4 család is lakott és lakik? Ha nem saját tapasz, talatból, hát legjobban az Üj Szóban közölt és a bratislavai színházban játszott „Üj harcosok sorakozójá"-ból lehet legjobban megtudni, hogy a szegénység és a tömeglakás micsoda kiszolgáltatottságot és erkölcsi posványt jelent. Öntudat dolga volt, hogy az új világ beálltával ki hogyan került ki belőle, de saját öntudatunk dolga az is, hogy akik máig sem tudtak kikecmeregni a mocsárból, azokat minden erőnkből segítsük. Miből állt azelőtt a cigány élete ? Muzsikából ? Nem, csak a fájdalomból, aminek a zenében adott kifejezést és a bankóból, amit itt.ott a homlokára ragasztott valamelyik részeg méltóságos. Megalázás még senkit sem nevelt tisztességesnek. Ám milyen az életünk ma? Nyitva áll előttünk a boldogulás és érvényesülés széles útja. Rajtunk, csakis rajtunk áll, milyen mértékben használjuk ezt ki. Szívvel-lélekkel bekapcsolódva az országépitésbe, egyszeriben változtat, hatunk helyzetünkön. De a lelkesedésnek általánosnak kell lennie. Nem elég, ha egy-egy cigánytelepülésböl talán öten vállalunk rendes munkát és a többiek megmaradnak régi tespedésükben. Felvilágosító, tudatosító munkát kell végeznünk és ehhez bátran kérjük a KSS és a CSM segítségét. Meg kell szilárdítanunk az igazi közösségi érzést és ha valahol a romlottság bármily reménytelennek látszó fokával találkoznánk, legjobb érvünk és fegyverünk a cigányközösség érdeke lesz. Ha valakit meggyőzünk, még nem szabad magára hagynunk. Ne engedjük, hogy a városba menjen „szolgálni", vagy kulákbéresnek álljon, mert részint továbbra is tetves cigány lesz a neve, részint pedig ezt a munkát öntudatos, az egészségét szerető ember nem vállalja már. A friss munkaerőket építkezések, gyárak, állami gazdaságok várják, megszabott munkaidővel, fizetséggel és az önművelődés mlhden lehetőségével. Mellékesen felvetődhet a kérdés, vájjon a munka nem fogja-e végleg elnyomni a cigányság oly értékes zenei tehetséget ? Erre határozott nem a válasz. A demokrácia minden igyekvésével azon van, hogy az igazi népművészetet necsak megőrizze, hanem fej. lessze. Elég lesz két példát felhozni: a „Cymbal" zenészegyüttest, amely a szlovák cigányzene müvelésére hivatott és a kassai katonai alakulat CSM-csoportját, ahol a cigányok sajátos, ősi kultúrájának kiaknázását és megismertetését tűzték ki céljukul elvtársaink. Talán sikerült kissé rámutatnom az útra, amely az előítéletek sűrűjéből kivezet. Szeretném, ha az Ifjúsági Szemlének fajra és 'gondolkodásra való tekintet nélkül többen is megírnátok hozzászólástokat e témához. Akik máris elértetek bizonyos eredményt, szá/moljatok be róla. Sándor Gizi, Bratislava