Uj Szó, 1950. április (3. évfolyam, 78-98.szám)

1950-04-07 / 83. szám, húsvét

10 U J SIO 1950 A SI am y Irta: KIS K ATA Langyos áprilisi este öleli magához a várost. Lágy ölelésével álomba rin­gatja a kétablakos, földhözragadt há­zacskákat és lassan elaltatja a gő­gös bérpalotákat is. A külváros „nép­negyede", — úgy hívják fővárosunk­nak azt a részét, ahol a kis családi házak mint gyufás-skatulyák, egy­más mellé helyezve ásítoznak a sűrű­södő alkonyatban — teljesen kiha'.t A rendező pályaudvarról a vonatok zakatolása, a mozdonyok süvítése tö­ri át a városnegyed est.i csendjét. A süvítés végigzúg az egyre feketébb háztetők felett, mint kavargó ferge­teg, hol erősebben, majd lágyabban, hol elhallgat, majd újra felrikolt A szunnyadó házakban a rikoltozás édes álmából felrebbent egy*kislányt. Az anya gyöngéd keze végigsimít a meleg, puha gyermekarcon, mintha mondaná: aludj kicsim, ne félj, csak egy mozdony készül ott kint messzi útjára... A mozdony zúg, zakatol, fehér párafüstje áttöri az esthomályt A mozdonyvezető kemény keze sze­rető mozdulatokkal készíti az óriási szörnyeteget vad futására. Ők ket­ten együtt rontanak keresztül a vak eötétségen, száz és száz kilométeren át. száz és száz' embert visznek ma­gukkal új munka, új nap felé . A szél szemergö esőt ver arcomba Mintha ismeretlen kéz szitálná a vi­zet a földre. A házakat körülfonó kis kertek remegve isszák száraz, re­pedezetUajkukkal a parányi harma­tot. LaA léptekkel kószálok a ki­halt utdBíon Fáradtan, gondolatok nélkül egy napi nehéz munka után Egész lényemet betölti az édes fá­radtság, a munka fáradtsága. A vá­rosnegyed szélén mégis találkozom egy élő emberrel. A kaszárnya ajta­ja előtt egy katona áll a posztján. Ránézek, köszöntöm is és csakha­mar megint a néptelen utca ásít előt­tem. Baloldalán téglatorlasz állja útamat. Ablaktalan, sötét szemekkel merednek rám a kétemeletes ház fel­húzott falai Végigmérem a négy­szögletes téglákból felhúzott égbe­vesző lapot. Egyenesen tör felfelé. Mi az? Káprázik a szemem? Az egyenes fal hullámzik! Nem! Nem! A levegő hullámzik.' Egy'hegedű 'csendes; -légy hangja veri a hullámokat. Kikerü­löm a tégla torlaszt és megindulok,, a hullámverés forrása felé. Ismeretlen ujjak szólaltatják meg a négy húron Csajkovszkyt. Művészien. Megkerü­löm a ház oldalát, lábam az elkerí­tetten, hepehupás udvaron tapoga­tódzva keresi a talajt. Felpillantok Egy kis négyszögletes, nyitott abla­kon át törnek felém a hegedű ked­ves akkordjai. Egy kis fabódé mel­lett állok. Tapogatódzva keresem az ajtókilincset. Gondolkozás nélkül be­nyitok. Szememet elvakítja a fény, a hegedű elhallgat. —Jó estét — köszön rám valaki —. mi tetszik? Körülnézek a szobában. Nevetsé­ges, — a szobában? Nem, nem volt az szoba, csak egy arasznyi helyi­ség, egy priccsel a sarokban, mellette pedig egy öreg ember, összeszedem magam, végre én is köszönök. — Jó estét kívánok. — De nem tu­dom, hogy folytassam. Az öreg kér­dően néz rám, kicsit bizonytalanul, meg gyanakodva is. — Mi tetszik? — kérdezi újra. — A hegedű hangja ... — nem tu­dom folytatni, nem tudom neki meg­magyarázni, hogy esténként munka után sétálni szoktam, élvezni az al­vó város csendjét és hogy ezt a csen­det az ő hegedűjének a hangja fel­kavarta. — Igen, a hegedűm — az öreg e 1­mosolyodik és megsimogatja szerszá­mát. — Igen, már sok ember megcso­dálta, sokakat elcsábított ebbe a fa­bódéba, főleg a munkásainkat, akik itt, az építkezésnél dolgoznak. Tud­ja, egész éjszakákat egyedül töltök itt ebben a viskóban. Őrzöm a kő­művesek munkáját — mondta ma­gyarázólag büszkén a kis öreg és mintha ki is húzta volna magát, — Az éjszaka hosszú és én szeretem a hegedűmet Fiatal koromtól a leg­jobb pajtásom. Meghatva hallgattam szavait és akaratlanul kitört belőlem: — Hány éves. bácsi? ­— Bizony már hatvanhét, öcsém. — Hatvanhét? — Kérdeztem cso­dálkozva — De hiszen akkor már magának nem kéne dolgoznia! — Ah, öcsém, nem tudok én a munka nélkül meglenni, elég volt, amikor muszáj volt. Még akkor sem tudtam ölbetett kézzel ülni, mint mások, egész napokat. Akkor tanul­tam meg hegedülni. De mást is meg­tanultam. — Az öreg homlokára jét é§ ő is mellé ült a fapriccsre. — Bizony, még mást is ... Az évek lassan vánszorogtak a szegény emberek feje fölött. Ráne­hezedtek vállukra és lenyomták őket, le a földhöz. De a föld kemény volt, öklét mutatta a munkásnak, a parasztnak és nem anyai szeretettel vonta magához őket. 1932. A falu fe­lett súlyos, fojtó volt a légkör. A nap csak azért kelt föl, hogy újabb rongyosokat lásson, hogy újabb nincsteleneket számláljon. A faluból kivezető gyalogúton hajnalonként szótlan, rongyos, munkásruhás, sá­padtarcú emberek vonszolták magu­kat kifelé Némelyiknek az oldalán lapos bányásztarisznya csüngött, má­soknak az sem volt. — Merre men­jünk? — kérdezték minden nap egy­mástól. — Nem tudod, hol akadna egy kis napszámosmunka? Legalább egy ház elejét bemeszelni, vagy egy tűzhelyet kitapasztani. Már vége volt a márciusnak. Itt volt a kőművesek számára a szezon­munka ideje és munka mégsem akadt. Este az emberek még görnyedteb­ben, fáradtabban és lassúbb léptek­kel mérték a falu felé kígyózó gya­logutat a dombtetőn Beértek a fa­luba, de nem köszöntek el egymás­tól. Egy irányba haladtak a Penger Jóska háza felé. Az első bekopogott. — Idehaza van Jóska bácsi? — Egy fiatalasszony szélesre nyitotta az ajtót. A kis, fehérre meszelt kony­hában körül, a falmenti lócákra te­lepedtek mindnyájan. — Van munka? — kérdezte tőlük Jóska. Csak morgás volt a felelet. — Az istenit ennek a nyomorult világnak, mikor fordul már úgy a tengelye körül, hogy a szegény em­bernek is legyen kenyere. Gál Pista, egy tüzes 23—24 éves legény politizálni kezdett A vége megint az lett, hogy milyen jó és milyen más a szegény ember sorsa a Szovjetúnióban. Ha Gál Pista be­ment a városba, összekerült a konr munistákal és ha visszajött, mindig tudott valami biztatót mesélni ezek­nek a fáradt embereknek. Az ő sza­vai elragadták őket és a homályos, közönyös szemekben valahol mélyen egy szikra lobbant fel, a reménység szikrája. — De hát nálunk mikor lesz az úgy, mint a Szovjetúnióban? — kérdezte a sarokban ülő sápadtarcú, barna férfi. — Ne félj pajtás, eljön az ideje. Csak mindenért meg kell dolgozni — felelte Gál Pista. — No, meg meg kell szenvedni — tette hozzá egy sötét hang. Az emberek ezt már nem hallot­ták, mert Penger Jóska előhúzta a hegedűjét és rázendített. Ha Jóska hegedült, az emberek mindenről meg­feledkeztek. Esténként ide jöttek hoz­zá, hogy elbeszélgessenek, no meg, hogy hallgassák Jóska hegedűjáté­kát. Jóska is kőműves volt és a hosszú téli estéken már évek óta a hegedű­szó volt egyetlen vigasza, egyetlen szórakozása, legkedvesebb barátja. A nyomor művészete volt ez, a falun lakó szegény munkás élete szülte Jóska hegedüművészetét. Egyszer azonban elrabolták Jóská­tól életének egyetlen örömét is. Húsvét hétfője volt, a nap vígan telt el. Mint faluhelyen ilyenkor szo­kott eltelni. Este megint , a szokott társaság ült Jóskáéknál, amikor éj féltájt Béni, a kis béresfiú szaladt be hozzájuk. — Azt a-azt i-izenl — lihegett a gyerek. — Ki, mit izen? — kérdezték mind egyszerre. — Azt izeni a nagyságos úr, hogy tessék feljönni a kastélyba. Az emberek felugráltak. Csodál kozva néztek a gyerekre. — Mi? Mindnyájan? — Nem — tiltakozott kézzel-láb bal Béni —, nem, csak a Penger bá csit hívják, hogy ohzza a hegedűjét Penger Jóska először hátralépett, oda akarta vágni, hogy nem megy de eszébe jutott, hogy a felesége az uradalomnál dolgozik és ha nem megy el, t^ýán azt a kis darab ke­U E C % M E T Részlet Jan Skalka vígjátékából Szín: parasztszoba — Hájasék házatája MISKA (belép): Jó napot. BORCSA (Hájasné): Adj Isten, Mis­ka... Miért nem ülsz le, mit húzó­dozol? • MISKA: Nem érek rá ... GERGŐ: Kerülj beljebb és ne állj az ajtóban ... MISKA (kitör): Eljöttem visszavonni a Szavamat .. ! BORCSA (csaknem elalél a csodálko­zástól). Hogyan? GERGŐ: Jól hallom? . . Mit mondasz? MISKA: Igen, nem akarok a falu gúny iának céltáblája lenni . . GERGŐ: Mért .. Mi téged nem sér­tettünk meg . . . Talán Zsuzsi? MISKA: Amerre csak fordulok, mindé­nütt hallom- „Kecskét kap hozomány, ba". Na és az a mekegés! ... Csupa mee és mee Megpukkadok a düh­től. Amit főztek, egyék meg. (Elfor. dul, menni akai.) BORCSA: Megállj, Miska, ne sza ladjl Istenem .. MISKA: Ezt már nem lehet jóváten­ni .... Szólhattak volna tegnap, mit akarnak tenni, megmondtam volna a véleményemet. De így? Egész életemen át rám ragadna a csúfnév „kecske mee." ZSUZSA: Ügy!. A kecske szúrja a szemedet és a kecske miatt lépsz vissza nagyhír telén .. Látja, édes­anyám, ilyenhez akart engem férj­hezadni! BORCSA: Apa mindenben a hibás... Ilyet kitalálni =uzai a kecskével!... Térj eszedre, Miski! MISKA: Nem, ezt nem lehet jóváten­ni... Hiszen minden jött-ment ki­csúfol ... Tartsák meg maguknak, legalább lesz ki legeltesse a kecskét. (Elmegy.) ZSUZSI (titkos örömmel): Űri szere­lem, rövid mint a nyúl farka! Hála Istennek!... BORCSA: Hisz majd visszajön még, ha elpárolog a haragja!... ZSUZSI: És maga tán azt akarná, hogy férjhez menjek hozzá még az­után is, hogy elhagyott egy ostoba kecske miatt? BORCSA: Na, ha az ember fel van paprikázva, nem gondolja meg mit beszél. ZSUZSI: Még látni se akarom! És mindez a csökönyösségük és büsz­keségük miatt van Gazdagot akar­tak, hát nesze nektek Kibújt a szög a zsákból. BORCSA: Ne nyafogj, nem illik hoz­zád! Hájasék egyetlen lányát öröm­mel veszi el különb legény is, mint Gerencsér Miska. ZSUZSI: Az árva, mór Jankónak se kellek. Fütyül a maguk gazdagsá­gára. GERGŐ: Ne locsogj a világba. Nem adjuk meg magunkat, kitartunk! JÓZSI (belép, kezében fejőrocska): Fejni, néni! Már a rocskát is előké­szítettem. És te Zsuzsi vedd a mási. kat, mert egy nem 1 lesz elég. (Vi­gyorog.) . mély árnyék borult, letette a hegedű- GERGŐ: Még te is bosszantsz, Józsi? JŐZSI: Dehogyis. Istenuccse úgy me­keg, hogy sajnálom A tőgye duz­zadt, csakúgy himbálódzik. Meg kell fejni. De nagyobb galiba, hogy a mekegése megriasztja a lovakat. Egészen megvadulnak. GERGŐ: Idekötöm az ágyhoz ... JŐZSI (röhög) Jajai, nem hagyná ma. gát éjszaka aludni, a szakállával csiklandozná az arcát... ha-ha-ha ... GERGŐ: Elég ebből a komédiából. Még te is sértegetsz, tacskó. A mennykő csapjon be'éd! JŐZSI: Igaza van! Elég ebből a ko­médiából, mert az, amit maguk mü­veinek, igazi komédia. BORCSA: Az ember sohase tudja, mi­kor bolondozol és mikor beszélsz komolyan. JŐZSI (hűvösen): Azt hiszik, hogy piskos garasokért tovább fogom csalni és zsarolni az embereket? Nem, de nem ám! Átláttam magu­kon. A maguk feketézésén. Ahogy kibújnak kötelezettségeiknek teljesí­tése alól Undorodom nézni, hogy kereskednek a saját lányukkal, ahogy a haszon kedvéért és azért, mert gyűlölik a szegény népet, csúf­fá teszik a Hája? nevet a kecskével, csakhogy kibújjanak a kötelességük alól, hogy megadják a szegény nép­nek azt. ami jár neki. Nem fogok többé segíteni a gazdagoknak be­csapni a népet és kijátszani a tör­vényt. BORCSA: Látod ezt a semmiházit. GERGŐ: Hogyan? .. Ki a csaló? JÓZSI: Maga .. . Áldomást ivott... Kevés volt belőle. Igyék a saját egészségére, a néni egészségére és a maguk kecskéje egészségére! Is­ten veled, Zsuzsi, megyek, nincs itt keresnivalóm! GERGŐ: Pusztulj a szemem elől! JÓZSI (szívélyesen elmosolyodik): Nem kell engem elűzni, engem már régen hívogat az ének ... A dalocs­ka, amit maguk nem értenek. A trak­tor dala.. hej, milyen hívogatóan búg, néki fogok szolgálni, soha be cem csap engem (Kimegy.) ZSUZSI (körülnéz, felszegi fejét és az ajtó felé tart.) BORCSA: Maradj!... Nem méssz se­hova ... ZSUZSI (lassan megfordul és leül a tűzhely mellé.) GERGŐ: Itt van ni, szépen vagyunk ... BORCSA: Ki fog most dolgozni? ZSUZSI: Amit akartak, azt megkap­ták... vagyont és kecskét a nya­kukra. GERGŐ: Veled kettőt! Ne bosszants, mert rád sózok egyet... ZSUZSI: Látja, csak éphogy említem, már ördög bújt magába, rám pedig mekegnek az utcán ... BORCSA: Gergő, ha azt a kecskét nem tünteted el a házból, baj lesz. Bár mindig jó és hűséges feleséged vol­tam, itt hagylak és azután tégy amit akarsz... GERGŐ: Ne locsogj annyit. Megmond­tam, nem tágítok. Még jobban ki­nevetnének különben... BORCSA: Jól van, de azért nem kel­lett volna attól az átközott Franyó­tól azt a dögöt venni. Ki hallott ilyet, — kecskét Hájasék gazdaságába!! GERGŐ: Hagyd abba, mert még egyet veszek neked ... BORCSA: Hej, néked csak a ló, a ló a mindened... A tehenekkel nem is törődsz .. és a lovakba mézes cuk­rokat is dugdosnál... GERGŐ: Hát jó. Holnap eladok egy pár lovat és veszek neked tehenet, csak hagyj békén. BORCSA: Ha vége az egyik bosszú­ságnak, jön a másik . Csak úgy ömlenek ránk csőstül. A szolgale­gény itthagyott, Miska hűtlen lett hozzánk — és ez a csúfság! Forró vízzel kellett volna leforráznom őket, amikor itt voltak a minap. GERGŐ- Mit kezdjünk most? Jószá­got nehéz most vásárolni, munkást nem kapsz, gépeket és traktorokat elsősorban a szövetkezetek kapnak, jönnek a büntetések azért, hogy nem teljesítettük a kontingenseket, egy csomó csapas zúdul a fejemre. ZSUZSI: Apa, bagoly mondja a ve­rébnek, hogy nagyfejű ... Maga a csatát feje, nem kellett volna min­denben anyára hallgatnia. BORCSA: Hát még te is — te csak fogd be a szád és ne avatkozz olyas­mibe, amihez nem értesz. ZSUZSI: Ügy, hát nem látják, hová juttatták a dolgot. Jankónak igaza van. csak azéit tartják tacskónak, mert szegény és kommunista. De tudják meg. hozzamegyek az akara­tuk ellenére is, nem akarom ezt a gazdagságukat, ami amúgy is csak a terhükre van. Becsületes ernbe. rek másként gondolkoznak, mint ma. guk ... GERGŐ: Szerinted mi nem is vagyunk tisztességes emberek ... ZSUZSI (k issé meghökken): Édes­apám, nehezemre esik maguk ellen beszélnem, de hogyan tűrjem el mindezt, amikor látom, hogy nem cselekszenek igazságosan. Jól mond. ta maguknak Franyó bácsi is, na, Ge­rencsér Miska is meghátrált, csak maguk nem és nem .. BORCSA: Nini, hogy felvágták a nyel­vét.. vagy engedelmeskedni fogsz, vagy fel is út, le is út. GERGŐ: Fontold meg jól, Zsuzsi­kám! ... ZSUZSI: Már elhatároztam magam, egyszersmindenkorra. Isten ve­lük. (Lassan, de határozott léptekkel távozik. Borcsa utána akar futni, de megtorpan, összeszorítja fogát és állva marad.) GERGŐ: Mintha nem is a Hájasék lá­nya volna ... Megállj,... hiszen majd megszelídülsz te még. BORCSA (hirtelen eltakarja jobb kö­nyökével az arcát, a sírás erőt vesz rajta, szinte belérázkódik.) FOGGÖNY. Fordította Egri Viktor. nyeret is elvesztik, ami így néha­néha még az asztalra került nála. Hóna alá fogta szerszámát és megin­dult Bénivel a kastély felé. A kastélyban nagy vígság uralko­dott. Zene-bona, tánc. Mikor Jóska belépett, nem is tudta, hová legyen, megállt az ajtóban, még a sapkáját is a fején felejtette. — Na, megjött a művészünk, a fa­lu csodája. Bemutatom nektek Pen­ger Jóska kőműves-hegedűművészt — kiáltotta el magát a kastély leg­fiatalabb ura. A bejelentést nagy nevetéssel fo­gadták minden oldalról. Penger pi­rult, de nem szégyenében, hanem dühében. Keze ökölbeszorult, de nem volt ideje gondolkodásra. A fiatalúr hang­ja megint lecsapott: — Na, húzd rá öreg! De ne akár­mit, te nagy művész! Csárdást a mi cigányunk is tud. Valami szép, klasz­szikus művet, kőműveshez illőt — Még viharosabb nevetés zúgott vé­gig a fényárban úszó termen. A nagy vígságtól — meg talán egy kissé mér a bortól is, az emberek egymásnak dőltek, Jóska csak állt. Forrongó dü­he még feljebb csapott, de a feje las­san kitisztult és a hideg, fagyos ér­zés egész lényegét hatalmába kerí­tette. Hegedűjét még görcsösebben szorította. A fiatalúr hozzá lépett és vállon veregette. Na öreg, szedd össze magad és olyant játsz, amilyent mondtam. Penger fejében megindultak a gon­dolatok ... Az úrfi klaszikus művet akar? Kőműveshez illőt? Munkáshoz illőt? Jol van. Jól van! Gépies mozdulattal húzta elő he­gedűjét, meg se nézte, hogy össze vannak-e hangolva a húrok, még a vonóját sem gyantázta meg, hanem komoly arccal, szinte ünnepélyesen játszani kezdett. Az első hangokra mindenki elcsendesedett a teremben. A nagy csendben, győzedelmesen, elemi erővel tört fel: Fel, fel, ti rabjai földnek!... A vonó erősen rázta a húrokat, a hegedű erőteljes hangja ott reszke­tett a levegőben. Az úri társaság aj­kára fagyott a nevetés. Elsőnek a kastély ifjú ura ocsúdott fel. Vad düh öntötte el, kiragadta Penger ke­zéből a hegedűt és hozzávágta. Pen­ger egy pillanatra ott állt, szembe­nézett a dühöngő emberrel, aztán szeme lesiklott kettétört szerszámá­ra. Szó nélkül megfordult és kiro­hant, Kezében ott szorongatta a vo­nót, de hóna alatt nem volt a ked­ves hegedűje. Szorította a vonót, szorította minden erejéből, rohant le a dombon, a lába nem is érte a ta­lajt. Szeméből könnyek' patakzot­tak .., * — Hát így történt — fejezte be elbeszélését az öregember. — Tudja, azóta nem is vettem én kezembe a hegedűt, csak most, amikor már ná­lunk is úgy van, mint a Szovjetúnió­ban, hogy az embernek van munká­ja és egyre inkább van mindene. Igen, már öreg vagyok, de higyje el, hogy mint kőműves jelentkeztem munkára, csak már nem bírják' a ke­zeim. Kevés bennük az erő, kifogyott az évek folyamán. Hát ezért már csak ide osztottak be éjjeli őrnek, ehhez az építkezéshez, de igazán na­gyon boldog voltam, hogy legalább ennyit segíthetek nekik. — Megint megsimogatta a hegedűjét. — Azóta a szerencsétlen eset óta nem vettem kezembe a hegedűmet sok éven át, csak most, amikor újra ide munkába kerültem és segíthetek egy új világ építésében. Csodálkozva néztem ezt az öreg embert, akiben ilyen fiatal, rugal­mas tettrekészség lakozik. Nyílt az ajtó és a bódéba, ahol már majdnem egy talpalatnyi hely sem volt, egy kis legény lépett be. Maga előtt fe­kete, hosszúkás csomagot tuszkolt. • Az onokám — mondta az öreg. — Kőművesinas és esténként el-eljár engem meglátogatni, oszt hát együtt hegedülgetünk. A fiú csak most vett engem észre. Nagyot köszön. — Ha megengedik, még maradok egy kicsit, hadd halljam azt a he­gedűórát. Csak tessék —mondták mind a ketten egyszerre. A fiú előhúzta fényesre lakkozott barna zenélő szerszómát, a vonót is. Nagy gonddal végiggyantázta a fe­hér lószőrt és öregapjara nézett. — Na mit? — Hát nem tudod? Amit először szoktunk. És felhangzottak a Munka dalának első zengő akkordjai.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom