Uj Szó, 1950. március (3. évfolyam, 51-77.szám)

1950-03-09 / 58. szám, csütörtök

UJSZ0 1950 március 9 Kisüt a nap... A Szabóék háza égett Nem a tűz emz lei te. hanem Szabó gazda viharos szózata. A káromkodások csak úgy repkedtek ki az ablakon keresztül és a szóáradat különböző cifraságokkal színezve, folytonosan ömlött az utcára A falusiak el sem tudták képzelni, mi lelte a szelíd el kű Szabó gazdát, aki még a falu „legszájasabbjaival" sem váltott soha egyetlenegy rossz szót sem. Kíváncsian, dugták ki fejüket a szomszédasszonyok is. Az alsó szomszédból Julis asszony megrettenve hunyorgatott a szemközti kis vályog"ház pitvarajtaja tetején át kifelé nézegető komájára. A Szabóék legkisebb porontya éppen iskolából igyekezett hazafelé, de megszeppenve állt meg Julis asszony előtt. — Julis néni. mondja mán, mi történik nálunk odahaza? — Oh, fiam. ha én azt tudnám! Én is csak annyit tudok amennyit te is hallasz, hogy az öreged szokatlanul jó kedvében van. Ne menj te haza Jóska, gyere inkább hozzánk, nehogy megidd a levét. — Azt a fűzfán fütyülős . — kezdődött újra még nagyobb hanggal Szabó Esván bősz mondókája. — Hát ezért neveltelek én fel téged? Hát ezért bajoskod tam én veled? — És megint a legválogatottabb szidalmak következtek. Szabóéknál a belső szobában Estván bá' az asztalt döngette, a sarokban Péter állt. a legidősebb fia. aki ma jött meg a Barátság Vasútvonalának építkezésétől, ahol mint ifjúmunkás, még az élmunkás kitüntetést is megkapta — De éds'apám ... — Ne mondd ezt nekem, semmi közöm nekem hozzád Tűnj el a szemem elől .. — De éds'apám. baj-e az. hogy megtanultam motort vezetni ott? — Motort, motort?! Te ne dühíts engem, ki beszél itt motorról? Hát nem azt mondtad, hogy traktort tanítottak meg kormányozni? A fene egve meg . — S Szabó Estván tovább verte az asztalt és szavaival döngette a fiát. — Édesapám, miért haragszik enynyire a traktorosokra, a gépállomásra. hiszen az csak a kulákoknak szúrja a szemét? — Nekem mered mondani, hogy én egy követ fújok a kulákokkal!? Hát m;t gondolsz te rólam? Azt hiszed, vak vagyok? Azt hiszed, nem látom én, hogy a kulákok meg akorják mételyezni az egész falut? — Szabó István még jobban nekivörösödött, elhallgatott, aztán észbekapott és megint csak fújta a maga nótáját. — Te idehallgass, engem aztán ne leckéztess, mert én megmutatom neked, mit. gondolok, hogy gondolom én azt a t« dolgodról... A gépállomások meg a szövetkezet minden valamirevaló napszámost felszippantottak, most meg még te is közéjük akarsz menni? Nem engedem! Nem! Mari. a felesége, eddig csak a konyhában hallgatta ezt a színes vélemény-nyilvánítást, de most ő is végre bemerészkedett, azaz csak a fejét dugta be az ajtón. — Ugyan már, apjuk... Többet nem is mondhatott, mert Estván bá' úgy közbevágott, hogy Mari néni az első hangra becsukta az ajtót. — Te is mindig csak a gyerekek pártját fogod ellenem. Azért merészkedik ez a' kölyök olyasmibe is beleütni orrát, amihez semmi köze. Mari néni jó megoldást talált a vita befejezésére. Már nagyon szégyelte, hogy az egész falu összesereglett a házuk előtt, hát mégegyszer merészen bedugta a fejét és bejelentette: — Kész a vacsora, gyertek enni, hiszen Péter is megéhezett a hosszú út alatt, jó zsíros túrós csuszát csináltam, töpörtyűvel. És csodák csodája, erre a bejelentésre Szabó bá' úgy megszelídült, hogy az szinte hihetetlen. Morgott még valamit az orra alatt, de megindult a konyhaajtó felé. Az anya megelégedetten mosolygott fiára és intett neki, hogy ő is jöjjön szaporán. A beállt csendre a kis Józsi is elköszönt Julis nénitől és hazamerészkedett. — Édesapám, mi történt? Mari néni úgy a szájára vágott, hogy csak úgy csattant. — Egyél, te taknyos, a tányérodba nézz, mert a füled mellé rakod a csuszát. — Mari néni nagyon megijedt, hogy ez a kis pocok megint tűzbe hozza az öreget, mikor neki oly szépen sikerült lecsillapítani rossz kedélyét. Szabó „báró" — így hívták a faluban. mert jómódú gazda volt, de inkább kicsit fennhéjázó modora miatt — vacsora után elindult a faluba, hogy a szántáshoz segítséget szerezzen. Egyenesen Penger Lajosékhoz tartott Ez vo'.t utolsó reménysége. Lajos az udvaron foglalatoskodott. — Jó estét, öcsém. — Adj' Isten, Estván bá' — Mit csinálsz? — Hát csak javítom a lószerszámot. — Eljönnél-e megint nekem segíteni? Csend következett. Lajos még nagyobb gonddal foglalatoskodott a munkája körül. — Szántani a nyipies-alji födémét? A felelet igen váratlan volt — Nem én. Estván bá'. Szabó csodálkozva visszahőkölt: — Nem-é? Hát oszt mér? — Hát csak azér, mert a szövetkezetben van dógom. Szabó gazda ránézett, mégegyszer jól megnézte, aztán csak megfordult, se szó, se beszéd, köszönés nélkül tovább ment. Falujáró körútjáról bizony már jó késő este tért haza, de talán még dühösebb volt, mint amikor a fiát szidta. Mikor belépett és meggyújtotta a mécsest, már mindenki aludt, csak Mari néni mosogatott a konyhában, a sajtárt készítette elö reggelre a fejéshez. — A szövetkezet... Az a szövetkezet . Hogy a fene vitte vóna el. Már mindenki csak oda dogozik. Egy rendes embernek már segítsége sem akad ... — mormogta Szabó Estván és még soká-soká morgott valamit a bajsza alatt, mielőtt lefeküdt, Mari néni azonban egyetlen szót sem mert szólni hozzá a mai viharos nap után. Másnap még nem is pdrkadt, amikor Szabó gazda kihajtott szekerével a rétre. Szép. vörösszörű lovait az eke elé fogta és újra csak nagy káromkodások közt kezdett neki a munkának. Haragja annyira elragadta. hogy az eke sem vonta egyenesen a barázdát, hanem úgy ugrált, ahogy Szabó gazdában hullámzott a vaď szenvedély. Már jó órája szánthatott, amikor meghallotta a falu felől közeledő traktor pöfögését A traktor lekanyarodott réti Tóth Pistáék földjére. Pistának ugyananynyi, szép, jó földje volt, mint a Szabó „bárónak", de úgy látszik, valamivel több esze volt, mint emennek, mert ö rögtön belépett a szövetkezetbe, mihelyst megalakult. Most aztán nem kell neki egyedül kínlódnia a nehéz mezei munkánál sem. A traktor elhaladt Szabó István földje mellett, de az öreg föl se nézett, hanem olyat vágott az ostorával a lovak közé, hogy azok megugrottak. A traktor is szántott, meg Szabó Estván is szántott. Csakhogy a traktor ötször fordult, amíg Szabó Estvány egyszer. Az idő múlt, már a falusi gyermekek is iskolába indultak a város felé. Szabó Estvány leszegett fejjel lépkedett az eke nyomán. Ám a kíváncsiság furdalta, hogy ki szánthat a traktorral. Feltekintett, árn ereiben elhűlt a vér. Mert a traktor „bakján" tulajdon fiát pillantotta meg — Péter ... Péter! — ordított Estván bá' a fiára. — Jó reggelt, édesapám. Már köszöntem, de úgylátszik, kend nem hallotta, annyira belemerült a munkába. — Péter, gyüssz ide rögtön, hagyod. hogy szegény apád egyedül kínlódjon napszámosok nélkül, te meg ahelyett, hogy neki segitenél, napszámba mész a traktorhoz ... — Édesapám, ide figyeljék, azért mentem én a traktorhoz, mert fel akarom szántani a magunkét is. Ha dolgozok ' a szövetkezetnek és elvégzem itt a munkát, hát kölcsönadják nekünk is. — Kell a fenének, nekem aztán ne hozd ide. Meg te se gyere haza. — De édesapám ... — Megmondtam ... Ezzel Szabó Estván még Inkább leszegte a fejét és még jobban megcsapkodta a lovakat, úgy szántott egész délig, anélkül, hogy törődött volna azzal, hogy körülötte mi történik. Délben Mari néni ebédet hozott az embereknek. Letette Estván bá'nak és megszólalt— Átviszem a Péternek is. — Ne merd megtenni, te asszony mert .. — De hiszen ő is éhes ... — Hát etesse őt a szövetkezet. — Mari néni nem szólt többet egy szót sem, hanem hazafelé menet egy másik asszonnyal küldte ki az ebédet, mert azt tartotta, hogy az ő főztje mégiscsak jobban fog ízleni a fiának. Hite. mikor az emberek hazajöttek, Péber be se nézett a házba, csak felmászott a padlásra, az illatos széna közé. A következő napon Szabó gazda megint csak korábban hajtott ki. Jól szemügyre vette a szomszéd földet és hüledezve állapította meg. hogy ott legalább ötször annyit szántottak fel, mint ő tegnap, pedig jól meghajtotta a lov;ka

t Most már nem oly nagy lelkesedéssel fogott a munkába. hanem elfogta őt a nagy keserűség. hogy ő itt küzködik, izzad a fia pedig, mint egy úr. úgy lovagol azon a traktoron és sokkal többet csinál, mint ő. Folyton csak ez járt az eszében, még akkor is, amikor a szomszéd földön megint pöfögve vonszolta az ekét a traktor — Adj Isten, édesapám ... Az öreg nem szólt semmit. — Édesapám, figyeljék ide, higyje el. hogy nem hozok szégyent én a Szabókra, mert Szabó vagyok én :s és amit vállaltam, becsülettel elvégzem. Én pedig a gépállomáson komoly munkát vállaltam. Péter már az éjszaka folyamán kigondo"*-). hoev ezt. me<rmcnd.ia az apjának, mert tudta ő nagyon jól. hogy az öreg csak egyre büszke és azzal lehet rá a legjobban hatni, — az adott szóra. Mindig azt hajtogatta, hogy amit egy Szabó megfogad, azt meg is teszi. Az öreg erre nem szólt semmit, de a fejében lavinaszerűen megindultak a gondolatok. Most már harag nélkül végiggondolta Péter egész kezdeményezését és ha nem is vallotta be magának, de lassan belátta, hogy a fiának mégiscsak van esze, ha egy nap alatt ötször annyi munkát' tud elvégezni az ő „traktorjával", mint ö a lovaival. Már nem is gondolt többé a munkájára, az esze egészen másutt járt. A szövetkezeten, a gépállomáson és azon a furcsa, új szerű „politikán", amit suttyomban az újságokból olvasott ki. Délután meglepetés érte az öreget. Péter a traktorjával szó nélkül lekanyarodott az ő földjükre. Az öreg Szabó megrezzent, félszemmel odasandított, de aztán úgy tett, mintha észre sem vette volna és még szilajabban fogott a munkához. Estére a Nyirjes alatt; dűlőn öszszeért a két munkásember, a traktor szembetalálta magát a lovakkal. Az öreg Szabó felnézett s aztán félig dühösen, félig tréfásan odaszólt a fiának: — Na, na, Péter, le ne gázolj bennünket! .... Péter leszállt a bakról s édesapjához lépett, segítette a lovaikat kihámozni a szerszámból. Az apja mellét az öröm feszítette, hogy készen lettek két nap alatt a négy hektárnyi föld felszántásával, amihez neki bizony jó egy hét kellett volna. Nem állhatta meg, hogy meg ne veregesse Péter vállát. — Legény vagy a talpadon, ammár igaz. Jól tudsz bánnj a masináddal. Péter büszkeségtől dagadó mellel, felszegett fejjel, mosolyogva állt az öreg mellett. Egy fejjel volt magasabb. — Hiszen jól kell bánnom vele, mert ez a masina az én párom. — Na, na, ne mondd és a Gecs Bözsi... Péter először apjára nézett, aztán a fa'.u felé, ahol a felső végen, a házsoron túl, egy kis kékremázolt falú. zsindelyes ház nézett le a dombról a szekérútra. A ház mögött csak akkora kertecske látszott, mint az ember tenyere. — Hát nem bánja, édesapám? — Nem hát, hisz most mán „egyenrangúak" leszünk — mondta, megr nyomva a szót az öreg Szabó —, mert ők is a szövetkezetben vannak, no meg hát én is oda megyek. Péter az apjára nézett és megelégedését két szóiban fejezte ki. — Akkor jó! Aztán felpattant vasparipájára és az tüsszögve. zakatolva meeinlult, a barnahajú legény pedig az indulót fütyülte hozzá. Cs. K. SZ. GERASZIMOV: A szabad kínai faluban A kínai nép iordított egyet a történelem kegyetten kerekén Nemcsak délen, hanem Kína északi tartományaiban is kellemes és meleg az októberi időjárás, naptól van átitatva. A városokban is tiszta és friss levegő van ilyenkor és a kínai tartományok gyárainak körvonalai sokkal kiemelkedőbben és sokkal világosabban rajzolódnak ki. Ilyen időben mentünk ki Pekingből, Kína fővárosának utcáiról vidékre, hogy közelebbről megismerkedjünk a kínai földművesek életével, azoknak a

z embereknek az életével, akiknek nyomora és jogtalansága közmondásossá vált és akiknek kltartasa és hősiessége oly nagy részben hozzájárult a kínai felszabadító hadsereg történelmi győzelméhez. Peking a többi kínai városoktól eltérőleg, semmiféle iparral nem rendelkezik, azaz nincsenek gyárai és üzemei Ezért nincsenek munkásnegyedei a külvárosban, amelyek olyan jellemzők minden iparvárosra. A régimódi őskínai fővárost hagyományos városfalak veszik körül négy kapuval, északról, délről, keletről és nyugatról Közvetlenül a falak mögött véget ér a város és raijta túl a rétek hatalmas térsége; terpeszkednek nem nagy falvakkal, inkább egyes gazdaságokkal, amelyek Kína északi tartományainak középső részén oly gyakoriak. A falut, amelybe megérkeztünk, néhány szegényes épület alkotta, amelyek a kis földecskék között voltak széjjelszórva zöldséges kertjeikkel, a nádasok közt, amelyek Kínában a bambusznád magasságáig felnőnek. Egyik kínai társunk, aki minket elkísért, előre ment, aztán gyorsan visszatért és meghívott bennünket. hogy lépjünk be egyik ilyen épületbe. Li-Bo leírása nem közelitette meg a valóságot A gazdasszony a vendégeket a kapu előtt üdvözölte. A kertben dolgozott. Elénk jött széles mosollyal, maszatos kezeit kötényébe törölgette. Már tudta, hogy a Szovjetúnióból érkeztünk. A tolmács útján közölt-e velünk, hogy látogatásunk nagy tiszteletet és örömöt jelent a ház számára. Az asszony arca kipirult az izgalomtól Láttuk, mily szeretettel üdvözlik Kínában a szoviet embereket. Egy percre sem kételkedtünk abban, hogy kedves szavai igazi érzelmeit fejezik ki. Bevezetett házacskájába és mentegette nyomorát. Teával kínált meg. A ház valóban oly nyomorúságos, szegényes volt, hogy azt előzőleg mi még elképzelni sem tudtuk, bár sokat hallottunk a helyi földművesség szegénységéről barátunktól, L:-Bo Írótól. A házban egy előszoba volt, egy istálló és egy helyiség. Az istállóban egy alacsony, valószínűleg igen-igen öreg szamár állott. Az élő felszereléshez még egy kutya is tartozott, amely érkeztünkkor az istállóba rejtőzött és onnan ugatott ránk néhányszor, nem is annyira ijesztően, mint inkább a rend kedvéért. Túlságosan nagy szerencse... A kis helyiségben majdnem semmiféle bútor sem volt, csak egy pokróc, amelyen rendszerint az egész család alszik, egy asztal, amin a család egész gazdagsága ott állt — a teáskanna, csészék, egy öreg, összeragasztott váza. Ezek között a tárgyak között terpeszkedett egv nem nagy házi isten-bálvány Az asztal mellett két kis szék Ez képezte az egész berendezést. Asztalhoz ültünk és a földműves reformról kezdtünk beszélni. Eleinte a gazdasszony nem akart egyedül felelgetni, azt javasolta, hogy behívja férjét, aki jobban „kiismeri magát". Aztán azonban mégis rászánta magát. de arcén nyugtalanság tükröződött vissza: a földműves reform láthatólag felizgatta a földműveseket, kellemes volt számukra, mint olyan valami, ami igen-igen nagy boldogságot jelent, olyan nagy boldogságot, hogy szinte hihetetlen, hogy az. valóságra válhasson. A kormány a nőknek is adott földet Kína népi kormánya a nőknek is adott földet, ami talán a legnagyobb meglepetés volt a földművesek számára, mert a nő a kínai családban soha még el sem tudta gondolni, hogy ugyanolyan jogokat követelhetne, mint a férfi, főleg, ha olyan igen fontos kérdésről van szó. mint a föld felosztásáról. Ettől a pillanattól kezdve a családokban a gyermeklányt ép olyan örömmel üdvözlik, mint a fiút. fis ha menyasszonnyá lesz, bátran, egyenjogúan lép be a családba, hozományul földet hoz magával, amelyet a kormánytól kapott. Az életben először! A föld felosztása után felosztották azokat a birtokokat is, amelyeket a nagy földbirtokosok loptak össze a földművesektől. És itten láttuk azt, hogyan kapta meg igen sok szegény földműves, aki részesedett a nagybirtokok földjeiben, először életében. amely telítve volt folytonos megerőltető munkával, igavonással, azokat a legegyszerűbb dolgokat, amelyek legszükségesebbek és mily öröme volt ezeknek az agyondolgozott földműveseknek minden egyes ruhadarabban vagy házi berendezési tárgyban. A földbirtokos már nem kereshetett védemet a bürokrata hivataloknál: Kína népe szemmelláthatólag egyszersmindenkorra megfordította a történelem kegyetlen kerekét. A nép; kínai kormány a földbirtokosnak választására bízta: vagy elmegy a városba és ott az iparban fog keresni megélhetést, vagy pedig egyenlő nagyságú földet fog megdolgozni a többi földművessel. így tette lehetővé a kínai kormány a földbirtokosoknak, hogy a többiekkel egyenjogúak legyenek és így még megőrizhessenek magukban valamelyes emberi jellemvonásokat. A kinai iskolában A faluból való eltávozásunk előtt bementünk a falu iskolájába is. Amikor a tanítóval beszélgettünk, körülvettek minket a 6—12 éves gyermekek. Kezeik és orrocskáik feketéllették a tustól. Egy bátor kislány odalépett hozzánk és kezet adott. Utána jöttek a többiek. Száz és száz gezecskét kellett megszorítanunk, amelyek között egész kis gyermekkezecskét kellett megszorítanunk, tük erősebb földműves kezek is, amelyek már megízlelték a nehéz fizikai munkát. A tanitó lehajtott fejjel nézte ezt a képet. Arca szépséget árasztott és mennyi jóság volt ebben az arcban, mennyi nyogedt parasztész. Amikor kezet nyujtot'.unk a legutolsó kisfiúnak is, a tanító megkérte a gyermekéket, hogy énekeljenek nekünk A gyermekek vonakodás nélkül félkört alkottak és a kis karmester előlépett. Sokkal kisebb volt, mint a többiek, ezért egy székre kellett felállnia. Felemelte kezét és a kis énekkar elénekelte az „Internacionálét". Aztán a gyermekek a hős népi hadseregről énekeltek és a kínai nép szeretett vezetőjéről. MaoCe-Tun<?ról, akiről ma egész Kínában zeng az ének. ölő fizette már az ÚJ SZÓ KÉPESKÖNYVÉI? Húsvét előtt jelenik meg oz első száma, de már most biztosítsa példányát! Előfizetési díj egy évre 120 Kčs. Érdeklődőknek »Képeskönyv"-befizetőlapokat küld kiadóhivatalunk.