Uj Szó, 1950. március (3. évfolyam, 51-77.szám)
1950-03-25 / 72. szám, szombat
1950 március 25 II J S ül 7 Az étterem bejárata előtt megálltak. — Bemegyünk? — kérdezte Erzsi és tányérsapkáját oldalra billentette. •— Be hát! — mondta Markos Feri, megfogta a könyökét és úgy tuszkolta befelé. — Nem nagyon drága hely ez ? — aggodalmaskodott a lány és jobbrabalra forgatta a fejét, hátha a falon megpillantja az árakat. Mert a Nefelejcs-utcában, ahová néha betértek, gőzölgő virstli van a falra festve és alája pingálva: kenyérrel, mustárral, zenével együtt: 2.60. — Népétterem ez. Nem látod? — oktatta Markos. — Azért, mert ilyen szép fényesre Van smirglizve, nem kell megijedni tőle. Megünnepeljük a mai napot, olyat rendelünk... — Füttyentett. De amikor a pincér elébe állt, hirtelen nem tudta, milyen legyen az az „olyan", csak forgatta az étlapot, böngészte a liláskék betűket s mormogott. — Gulyásbői már elegem volt... Sertéskaraj... Vasárnaponként azzal rukkol ki az anyám ... Rostélyos, jó, jó, de mégse az igazi... Te mit ennél ? — fordult a lányhoz. — Válassz valamit. Erzsi kezébe vette az étlapot s legyezni kezdte magát vele.' — Hozzon nekünk két jó vacsorát — mondta a pincérnek. Amit maga gondol. — Nevetett, szájaszéle felhúzódott előreálló lapátfogairól. — Jól van — mondta a pincér és szemügyre vette őket, — jól van — mondta tapasztaltan. — Hozok valami extrát. De nem kell maguknak két adag. — Már miért ne kéne? Honnan tudja, hogy nekem mekkora étvágyam van, kiváltképpen, ha ünneplő kedvemben vagyok. — Akkor sem kell kidobálni a pénzt — mondta a pincér és sárgás fejét, melyre a haj szinte szálanként tapadt, közelebb tolta. — Bízzák csak rám. Hozok egy szép Moszkva-tálat, magam állítom össze. Abból ketten is jóllaknak. Erzsi előrecsúszott a széken s úgy súgta oda. — Nem akar minket bepaliznt. Irén mesélte, az a tarkahajú, a második emelet ötből, hogy egyszer elvitte a fiúja valamilyen csudafínom helyre. Tán éppen itt voltak. A pincér csak hadart s egyre-másra hordta a tálakat, butéliás borokat. Á végén egészen elszédültek. Nem az Italtól, hanem a cechtől, amit szalvétával eltakarva dugtak a tányér alá. — Régen lehetett — legyintett Feri. — Amikor még rózsaszíntokás ékszerkereskedők jártak ide a babáikkal. Rólam aztán senki sem hiszi, hogy a pénzemért szeretnek. — Tenyerét ráfektette a lány kezére, megsimogatta az orsózástól megkeményedett bőrt a mutató- és hüvelykujj belső felén. — Te se úgy nézel ki, mint akit vacsorával főznek. — Hát nem is. — A lány kihúzta magát, mert a nevetéstől csupa ránc lett elöl a pullovere. — Én attól tüzesedem neki, ha valami egyszerűsítő eljárást fundálsz ki. Nekem attól bizsereg a hátam, ha túlteljesíted a tervet. Ez aztán a férfi! — mondtam magamban. — Ez az én emberem! Markos Feri teliszájjal nevetett, a poharak megrezzennek az asztalon, mintha helyeselnének. Jött a pincér, himbáló mozdulattal tette le a tálat s megállt mögöttük. — Ez igen! — csettintett Feri és nagyot nyelt. ízes húsok barnállottak a táion, ropogósra sült lacipecsenye. rozsdavörös, fényes szeletek, salátakupacok fogták körül az egészet, hogy szinte kár volt megbolygatni. _ Megmondjuk neki? — kérdezte Feri s a lányra hunyorgatott, aki sebesen szúrta a húsdarabokat villájára. _ Azt ünnepeljük — mondta a lány a pincérnek —, hogy Feri ma kapta meg először a 200 százalékot. Igenis — mondta a pincér. — Hozzak mustárt? Értse meg ... Kétszáz százalék körül teljesített már hetek óta. A többiek is szépen feljöttek. De az üzem csak 120 százalékot számolt el. Mert plafon volt... _ Hát kérem ... — Az öreg pincér megrázta fejét és oldalt sandított, vájjon a kopasz Klimkó rendesen ellátj-e a vendéget. — Munkaversenyben vagyunk — mondta mentegetőzve. — Gyorsasági-udvariassági verseny — tette hozzá és mosolygott. — Azt tetszett mondani, hogy csak 120 százalékot? Piszokság! — jelentette ki készségesen. Irta: PALOTAI BORIS. — Most vége ennek is. — Erzsi egy karajjal birkózott. — Államosították az üzemet, ahol Feri dolgozott. Markos Ferenc — mutatott a fiúra s a pincér gyorsan meghajolt. — összeillő pár. — Hát az államosítás örömére iszunk egyet! — Töltött a pincérnek. — Arra iszunk, hogy megint előbbre vagyunk. Miénk a sok masina, az enyém, meg a Kozák Lacié, meg az öreg Radócsé, meg mindnyájunké. Van magának fia? — Nincsen — mondta a pincér. — Gyönyörö fiam volt, akkora ni! — És kezével a feje fölé mutatott. Sóhajtott, enyves szeme szaporán pislogott, — Hogy hívják magát? — érdeklődött Erzsi. — Lajos. Csak így, Lajos. — Látja, Lajos bácsi... ha élne a fia, akkor maga is jobban érezné, hogy mit jelent az államosítás ... Hogy ez kell a teljes szabadsághoz... — meg a hatalomhoz.. f Mert miénk a hatalom, tudja-e? A pincér köhintett. — A vöm is magáncégnél volt alkalmazva .. . Igaz, hogy mindig azt hajtogatta: nagyüzemben dolgozni, az az igazi. — Közelebb hajolt. — Vegye csak ki azt a rostonsültet. ízlik? Príma szakácsunk van. — Kiegyenesedett, úgy folytatta: Aztán egészen odáig volt az örömtől — már mint a vőm. — hogy jött az államosítás s most már nem a Kolben-családnak dolgoznak. Ismertem őket — súgta bizalmasan. — Ide jártak vacsorázni. Az asszony májkotlettet rendelt áfonyával. jegelt uborkával. Ha belépett az ajtón, már rohantam a konyhába. — Oldalt fordult, szemmel tartotta az ide-oda rohangászó pincéreket és odaszólt az egyiknek. — Hopp! Melegített tányért á húsételhez. Üj ember. Most közvetítették ki — magyarázta — nem tudja még, hogy | kell a finom vendégeket kiszolgálni, j Erzsi arcán öröm és jóllakottság j fénylett. Mélyenülő, egérke szemét a j pincérre emelte. — Jól mondja, La- j jos bácsi... Mi vagyunk a finom vendégek, akik 200 százalékon felül I teljesítünk. Meg négy gépen dolgo- ' zunk egyszerre. Ha nem is eszünk jegelt micsodát. A pincér felhajtotta borát. — Egészevükre! Éljen az államosítás! — mondta és megtapogatta bajuszát. — Engedelmükkel... — Kacsázó léptekkel igyekezett a konyha felé. Erzsi meg hátradűlt a széken, úgy nézett utána. — Ne hagyd szégyenben ezt a falatot — nógatta Feri. — Nem birok többet. — Nagykanállal eligazította a tálban lévő szeleteket. — Pedig kár visszaküldeni, selejtet csinálni. — Ez neked selejt? Megeszik a malacok, azokat meg mi esszük meg. Erzsi habozva felállt. — Telefonálok Molnár Jóskának az üzembe. Talán még ott csípem. Ilyenkor jön ki az esti műszakról. Annak minden étel kevés„ nem győz az anyja pakolni neki. Telefonálok, hogy segítsen megenni a Moszkva-tálat. Egy negyedórán belül lógázó léptekkel jött egy fiatalember, hosszú nyakából hegyesen ugrott ki az ádámcsutka, makacsul ágáló haját tenyerével próbálta fejéhez lapítani. — Bélát is magammal hoztam — mutatott a mögötte lépkedő, pattanásos fiúra. — ö minőségi kolbász helyett könyveket vásárolt. Most énpen a „Volokalamszkí országút"at vacsorázza. — Ereggy már! Három buktát vágtam be. — Akkor még belétek fér ez a sok jó falat. Mert annyit hoztak, hogy két ilyen nagyüzemi munkás se győzi. A pincér arrafelé haladtában egy pillantást vetett rájuk. Magasra emelt jobbkezében gőzölgő tálat tartott, baljával az övéké után nyúlt. — Hozom vissza, csak felmelegítem. Vigyázni fogunk, hogy oda ne kapjon a bélszín. — Hunyorgatott, ritkás szemöldöke felett összefutottak a ráncok. — Maguk az én fiaim, az új vendégek — mormogta s egy kézben egyensúlyozva vitte a tálat, a másikkal megmarkolta asztalkendőjét. a levegőbe csapott vele, mintha győzelmi zászlót lengetne. ILLÉS BÉLA: A KOSSUTH-DÍJ ALKALMÁBÓL őszintén bevallom, nagyon boldog vagyok, hogy a Magyar Népköztársaság Kossuth-díjjal tüntetett ki. Amikor ez alkalomból megszó'alok, meghatottan keresek emlékeim között, vájjon melyik élmény, melyik emlék volna elég ünnepélyes, elég jelentős, leég heroikus ahhoz, hogy most számolj.ik be róla. Es kü'önösképpen heroikus, harcos emlékek helyett egy kedves, kissé mulatságos és nagyon megható öreg ember követeli tőlem. hogy ;nost róla beszéljek. Egy öreg ember, aki unokáinak nap mint nap elmesélte, hogy ő, mikor honvéd volt és Debrecenben szolgált, személyesen látta Kossuth Lajost. És azt is mesélte volt a nagyszakál'ú, nagyétvágyú és a boritalt nagyon tisztelő öreg ember, hogy a magyar forradalom bukása után Olaszországban Garibaldi hadseregében szolgált és a vörösinges vezér vitézeivel részt vett a legendás nápolyi hadjáratban. Ennek a hadjáratnak, a nagyszakállú öreg ember hajdani vitézkedésének látható, sőt kézzelfogható következményei vo'tak: minden hónap első nap. jaiban tizennyolc és fél líra érkezett Rómából, a hajdani harcos vitézségének elismeréséül és jutalmazásául. Az öreg ember, (bár nem szűkölködött földi javakban) minden , hónap elsején lázas izgalommal várta vitézségének csengő pénzbe vert elismerését. Kossuth és Garibaldi hajdani kato. nája, a nagyapám vo't. Sok jót és nem kevés rosszat tanulhattam nagyapámtól, aki béke ide. jén is megtartotta a katonás szokásokat és bizonyos fokig büszke is volt arra, hogy pipája hamuját o szoba közepére, a padlóra, vagy ha éppen sző. nyeg volt, a szőnyegre veri ki, mert ilyesmi katonás szokás és ha már más nem maradt meg az embernek katonás erényekből, legalább a rossz szokásokhoz ragaszkodjék. Az öregapám minket unokáit és unokáinak ve. rekedő társait azzal bíztatott, hogy ha felcseperedünk, egyszer csak eljön, itt lesz és kezébe veszi a vi'ág sorsának irányítását az a Kossuth Lajos, akit ő mmden idők legnagyobb emberének tartott és akinek halá'ába sohasem tudott beletörődni, sőt nem is nagyon hitte, hogy Kossuth Lajos az élők sorából valóban átköltözött a halhatatlanok közé Nap mint nap jövendölte, hogv el fog jönni és biztatott minket, hogy várjuk. Ebből a biztatásból az maradt meg leginkább a fejemben, amit akkor nem is nagyon értettem meg és talán éppen azért ragadt az emlékezetemben. Nagyapám mindig ezt mondta: vái játok Kossuth Lajost, de ne összetett kézzel. A kiöregedett vitéz talán maga sem tudta, hogy mennyi igazság van a jövendőlésben és még kevésbbé tudta, hogy aki a jövendőt várja, annak nem szabdd összetenni a kezét, mert a kéz arra való, hogy harcoljunk és dolgozzunk vele. Ma arra gondolok, hogy amikor én olyan közei leszek a nyolcvan esztendőhöz, mint akkortájt volt vitézmultú nagyapám, én nem fogok havi tizennyolc és fél lírát kapni harcos multam jutalmazásul, de én unokáimnak majd azt a babérkoszorút mutathatom meg, amit ma kaptam a Magyar Népköztársaság kormányától. Es ahogy nagyapám azzal lelkesített minket, hogy látta, hallotta volt Kossuthot és Garibaldit, én majd azt mesélhetem unokáimnak, hogy láttam és hallottam a nagy Sztálint, láttam és hallottam Rákosi Mátyást. Mi nagycn nagyon irigyeltük nagyapámat azéit, hogy harcosa lehetett, ha-cosa volt dicsőséges, bár vesztett harcoknak Hogy irigyelnek majd engem az én unokáim és azok verekedőtársai, engem, aki katonája lehettem az emberiség legnagyobb és legszebb harcának, aki megértem, láttam a legnagyobb győzelmeket, csodás eredményeit, aki katonája vo'tam az emberiség legnagyobb szabadságharca legnagyobb vezérének és katonája vagyok a magyar nép nagy vezérének, annak, aki va'ónváltotta, sokszorosan váltotta va'óra mindazt, amiért Dózsa parasztjai, Rákóczi talpasai és Kossuth veressapkásai harcoltak és véreztek. Számomra ezt jelenti a Kossuth-dij. M kö •tó arciusi KOSZOM Szeszélyes kedvvel legyezi a fákat a márciusi pajkos levegő, rezzen a csipkés homokbuckák fodra s a nap aranyán megmoccan a kö. Ej, ez a tavasz nem az ezerholdak grófjának bókol erdőn, legelőn — sípja, dudája, pengető szerszáma a nép fiának előre köszön. A tervszerű rend ritmusait hallom, gyümölcseinek ízes zamatát ínyemen érzem, amikor kimondom — Hazát teremtett számunkra a Párt. Nem szül már anya több rabszolgát nálunk, a nép megőrzi gyárát, birtokát, ha riadó kell — ágyútalpon verjük az élüzemek béke-himnuszát. Kakast ébresztő virradatra szóljon traktor hangja vagy ostorcsattogás — lebben az asszony szoknyája a szélben, az apró jószág magért kaparász. Ej, ez a tavasz nem az ezerholdak grófjának bókol erdőn, legelőn — sípja, dudája, pengető szerszáma a nép fiának előre köszön. SZÜDI GYÔRGÝ. r r AZ ELET EROSEBB A hegyekből már elindultak a tavaszi vizek. A kopasz hegyoldalakon piszkos barna foltok árulkodtak a március eleji enyhülésre. Az egész vidéket, a szelíd hajlatú dombokat és a völgykatlant sejtelmes sziszegés járta át, amely mintha ott kezdődött volna a Vepor hegy csúcsán és a völgyben megbújt tanya házaiban akadt volna meg. A tanyai házak megadással fogadták a sistergő áradatot. Évről évre állták itt a Vepor aljában telek viharait és tavaszok pezsdülő, szeszélyes vajúdását. Nyugodtak lettek volna most is a szerény házikók, de lakóik nem úgy nézték ebben az évben a zúgó vizeket, mint eddig. A kony- } hák pirosan izzó tűzhelyei körül üldögélő asszonyok, lányok, árkos arcú öreg parasztok, de még a kisgyermekek is érezték, amint kifelé füleltek a zsongó sötétségbe, hogy minden pillanat, minden kis változás egy lépést jelent a nagy harcban, amelyben ott fenn a hegyen résztvesznek fiatal férfiak. — Ta-tata-tam ... ta-tata-tam ... — dobogja a rádióhangszóró szíve —, halló, itt Moszkva, Moszkva beszél — mondja egy csengő, bátor női hang és a bütykös parasztujjak motozása nyomán lehalkuló rádió körül csillogószemű család bújik össze a tanyai házban. * A szobában fiatal asszony feküdt gyermekszülés után, betegen. Anna nem akart meggyógyulni. Csecsemője kéthetes korában meghalt, férjét a németek hurcolták el, veszteségét oly nagynak érežte, hogy testileg, lelkileg elfáradt az élettől. Csak akkor élénkült fel, amikor a rádió lefojtott hangját hallotta a szomszéd helységből. Olyankor kinyittatta az ajtót és megkért, ültessem fel az ágyban. Melléje ültem az ágy szélére és átkarolva támogattam, hogy jobban odafigyelhessen a rádióból hangzó hírekre. Szomjasan, láztól lihegve hallgatta a biztató jelentéseket: hogyan nyomulnak előre az oroszok már Szlovákia területén, hogyan veszik el a német hordáktól a megsarcolt, kifosztott, megtizedelt lakosságú városokat és falvakat. Szinte ezek a hírek tartották életben Annát, aki különben egykedvűen, szótlanul feküdt naphosszat. Észrevettem, hogy az egyetlen dolog, ami érdekli, az oroszok előnyomulása. Órákig üldögéltem az ágya mellett és arról meséltem neki, milyen lesz az. amikor felszabadítanak minket a gyilkos német iga alól és szabad országban, szabad népként élhetünk majd. Megelégedetten láttam fáradozásom eredményét, ha sikerült mosolyt csalnom az arcára, így már előbbre mehettem egy lépéssel. Rábeszélő erővel ígérgettem Annának hogy férje hazajön a német kényszermunkából. Naponta érkeztek emberek a faluba és a tanyára, akiknek sikerült megszökniök a németek kezei közül. — Miért ne jöhetne haza Julko is? — kérdeztem Annától, aki meghalni készült. — Akarnod kell tini azért, hogy megérhesd a győzelem és Julko hazatérésének örömét. És Anna bízni kezdett. Legfőbb orvosságát az oroszok küldözték: a távolról érkező, de mind közeiebről hangzó szakadatlan ágyúszót Boldogan hallgatta, hogyan rezegnek már az ablakok a „katyusák" és „Sztálin-orgonák" mennydörgése nyomán. Ellentétben az egészséges asszonyokkal, akik félve várták a „frontot", legszívesebben kivitette volna betegágyát a Vepor-hegy tetejére, hogy onnan lássa közeledni és» elsőnek fogadhassa a felszabadító Vörös Hadsereget. Ha kinyitottam az ablakot, hogy beengedjem a márciusi nap ígéretesen simogató sugarait. Anna nem érezte a tavaszt és a hegyekből érkező fűszeres levegőt. Mintha minden érzéke a fülébe vándorolt volna, csak a morajlást hallotta és csillogó szemmel mondta: — Ezek a géppuskák... — vagv — ... halljátok, hogy muzsikálnak nekik? Oh, bár ott lehetnék közöttük. hogy segíthetnék győzni!... Ekkor már csaknem két hete hangzott egész közelről az ágyúszó. Azt mondták, már a Vepor aljában vannak az oroszok. Szétzüllött, fejvesztett visszavonulásban rohantak át a tanyán az egykor oly gőgös „motorizált" német hadak — gépkocsik, páncélosok nélkül. Nagyszerű híreket hordtak a partizánok is, akik lejártak hozzánk a tanyára élelmiszerért. Anna mindegyiket kifaggatta és megelégedetten hanyatlott párnáira, lehunyt szemmel mosolyogva, ha azt hallotta, hogy ismét sikerült felrobbantani egy német páncélvonatot. így teltek a márciusi napok és így köszöntött ránk az új élet tavasza. Huszonhetedike volt, mikor kora reggel megjelentek a tanyán az első orosz katonáik. Érkezésüket nem jelezték géppuskaropogással és nem jöttek be az ajtón kardot forgatva Egyszerűen csak beléptek és meglátva Anna öreg anyját, hangos nevetéssel, barátságosan megölelgették — Mamka — mondták —, ne félj. Mi a békét hozzuk. Aznap nevetett Anna először. És mikor az orosz katonaorvost hívtuk el hozzá, aki azonnal autóba ültette és a legközelebbi kórházba szállíttatta, könnyekkel, de az öröm könnyeivel szemében mondta: — Most már elhiszem, hogy Julko is hazajön és érdemes lesz élni... Anna meggyógyult és Julko is hazajött. Azóta már két kis gyermekük van, akiket Anna a házukba először belépett két orosz katonáról Vladimírnek és Konsztantinnak nevezett el. Ök hozták a békét... Pócz Olga.
