Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-01 / 1. szám, újév

10 UJSZ0 1950 Űjév ALEXEJ TOLSZTOJ: 4,' A páncélvonat egy mély hajlásban állt meg. Itt megint felrobbantották a síneket. Ügylátszik, nem is olyan régen robbantották fel, mert az egyik talpfa még mindig izzott. A felderítő csoport felfelé kapaszkodott a lejtőn. A napégette sztyeppe olyan volt, mint a sivatag. Messze eiől, úgy jó két versztnyire, állomás-épületek tetői csillogtak a napon és egy mozdonyitató meredt a magasba A felderítők elmentek egészen az állomásig. Az állomás teljesen üres volt. A pályaudvar ablakai be voltak verve, a távíró- és telefonkészüléken összetörve hányódtak szanaszét. Az állomásépület udvarán a pinceajtó előtt egy bevertfejű ember levetkőztetett hullája feküdt. Az állomás üres és kicsi volt, ott tulajdonképpen nem igen volt mit rabolni és az efféle rajtaütés furcsának látszott, annál is furcsábbnak, mert a páncélvonat útja során, amely titokban hagyta el Caricint, ez már a harmadik feldúlt állomás volt. Mintha szándékosan a páncélvonat keresztülha'adásának tiszteletére csinálták volna. — Teljesen nyilvánvaló, hogy értedéli szakaszon maradt erőnkkel is meg tudjuk tisztítani és helyre tudjuk állítani az egész vonalat Tyichorjeckájáig és újból járathatunk rajta gabonavonatokat. — Mire újjászervezzük a hadsereget — mondotta Sztálin — és behívjuk azt a hét korosztályt, akkorára az ellenség számszerint is erősebb lesz nálunk. Üj taktikát kell kidolgoznunk. Nem szabad, hogy hadosztályaink nehézkesek legyenek, hanem rugalmasan és hajlékonyan kel, mozogniuk, fokozottabb mértékben fel kel! szerelni őket golyószórókkal és ágyúkkal. Ebben a háborúban a lovasságnak nagy jövője a van. A gyaloghadosztályokat nagy lo- n vasegységekkel kell kiegészíteni, amelyek önáiló hadmüveleteket is ki tudnak fejteni. Túlsúlyra kell szert tennünk a felszerelés terén, tűzfüggönyt kell vonnunk magunk elé, páncélvonatokból és páncélautókból. Nekünk légiflotta keli! Légiflottát kell teremtenünk! ... Odaértek az üres álomáshoz. A víztorony szerencsére épen maradt. Kinyitották a csapot, élvezettel mosakodtak meg derékig é« teleitták maSZMIRNOV: G)tj ermekpink — boldogságunk sftették őket az egész vonalon — mondotta Vorosilov, amikor Sztálinnai együtt a mozdony felé haladt. A javítómunkások szétcsavarták a síneket, eltakarították onnan a megrongált talpfákat és a nyitott vagonról tartalék talpfákat cipeltek oda. Itt akadt vagy két órára való munka. Vorosilov kikérdezte a visszatért felderítőket és azt ajánlotta, hogy menjenek gyalog az állomásig. Vállára dobta karabélyát. Sztálin egy diófapálcát vett a kezébe. Kettesben in. dúltak el a töltés mentén. A hajlás jobbra kanyarodott és a páncélvonat eltűnt a szemük elől. A nyílt sztyeppén forró, de azért mégis kellemes szél fújt. A látóhatár szélén délibáb hullámzott. Nagyon messzire, egy krétahalmon egy malom látszott. Vorosilov arrafelé mutatott: „Onnan jött ez a rajtaütés..." A sápadt égen ragadozók úsztak. Sztálin azt figyelte, hogyan ztidult le a föld felé egy héja — egészen közel hozzájuk, úgyhogy még keményen kifeszített szárnyainak suhogását is jól lehetett hallani — és majdnem lecsapott egy kis ürgére, amely egy alacsony kurgánon — valami hún lovas ősrégi sírhalmáti — úgy állt lyuka mellett, mint egy cövek. Az ürgének sikerült villámgyorsan a föld alá bújni, miközben szaporán csóválta ecsetszerü farkincáját. A héja úgy tett, mintha neki egyáltalán nem is kellene a hús és felfelé száll! a forró légáramlatban. Sztálin elnevette magát és a lábaszárát csapkodta pálcájával. — Egyszer majd mi is megtanulunk flyen repülőgépeket építeni — mondta. — Tökéletes repülés! És milyen tökéletesen ura erejének! De az emberek jobban is repülhetnek,_ ha felszabadít jáK erőiket. Mi jobban fogunk repülni! Alsó szemhéja kissé felhúí<Wott. Most már nem nézett se a héjákra, se az ürömbokrocskák között álló ürgékre, hanem maga elé tekntve lépkedett. Vorosilov arról a támadási tervről kezdett beszélni, amelyet okvetlen ki kellett dolgozni még a hadsereg átcsoportosítása előtt, mert meg kellett akadályozni azt, hogy esetleg fennakadás történjéK a Moszkvába irányított vonatok útnak indításánál. Az 5 feltevése szerint az önkéntes Hadsereg, miután komo'y sikereket ért el a tylíchorjeckájai fővonal mentén, semmi szín alatt sem mehet Caricin felé, hanem délnek fordui, mert a hátában még ottmaradt a jekatyerinodári helyőrség (amelyik márciusban szétverte Kornilov önkéntes Hadseregét), a novorosszijszki feketetengeri matrózok és a szárnyon az Azovi-tenger partján — Szorokin hadserege. Gyenikin okvetlenül ós mindenekelőtt, Szorokinnal kell. hogy felvegye az érintkezést, vagyis le kel! térnie a vonalról. Legfeljebb csak egy kis fedezetet hagy mellette és akkor mi a gukat jó hideg vízzel. Vorosilov odahozott egy létrát, nekitámasztotta az egyemeletes állomásépület falának és felmászott a tetőre, hogy onnan egy kissé jobban szemügyre vegye" a terepet távcsövével. Sztálin lent maradt. Alig mászott fel Vorosilov, alig emelte szeméhez a távcsövet — mintha borsót zúdítottak volna a pléhtetőre... — Azonnal le! Azonnali — kiáltotta Sztálin. Lövések durrantak. A golyók az állomásépület gerendafalába fúródtak. Vorosilov leugrott a tetőről. Mégis volt annyi ideje hogy megnézze, honnan lőnek. Körülbelül egy versztnyire innen, egy kurgán mögül lövöldöztek. Amikor odébbmentek egy fedezék mögé, azt mondotta: — Bocsásson meg Joszif Visszárlonovics, igazán ... (Arca egészen elsápadt zavarában. Sztálin elnevette magát: „Megesik az ilyesmi...") Itt meg lehetne várni a páncélvonatot, de attól félek, hogy a kozákoknak még eszükbe jut és lovassággal rohamoznak meg bennünket... Jobb, ha visszamegyünk. — Na menjünk. Vorosilov levette válláról karabélyát. Megkerülték az állomást és elindultak visszamelé kissé oldait a töltéstől. Puskagolyóval ugyan nehéz volt itt utóiérni őket, de mégis nem egy golyó fütyült el a fejük felett. Sztálin most is olyan nyugodtan mendegélt tovább és a lábszárát csapkodta a párnával. Vorosilov izgatottan tekintgetettt hol Sztálinra, hol pedig a távoli kurgán felé. Egyszerre csak ott, a dombhát felett sárgás füst gomolygott a magasba, egy lövedék süvített el felettük és ágyúdörgés reszkettette meg a levegőt. — Hülyék! — kiáltotta Vorosilov. — Agyúval lőnek magános célpontokra — a hülyék!... Továbbhaladtak, nyugodtan, anélkül, hogy meggyorsították volna lépteiket. Egy pillanat múlva valóságos földtölcsért lökött a levegőbe egy becsapódó gránát. Még messze volt a hajtás, ahol az innen még nem látható páncélvonat állt. A következő gránát előttük robbant fel. — Ahhoz képest, hogy kozákok, nem is olyan rosszul lőnek — jegyezte meg Vorosilov. Végre aztán megszólalt a hajtásból a páncélvonat nehézágyúja is. Olyan félelmetesen bömbölt, hogy a kureánmögötti kozákok ágyúja csak vakkantott még egyet és elhallgatott. A hajlás gerincén felderítők vágtattak, rajvonalban száguldottak a kurgán felé. Sz-tálin megállt, tenyeret eltakarta a széltől az égő gyufaszálat és pipára gyújtott... (Részlet a „Kenyér" c. regényből, az intervenciós háború korából.) Az értekezlet a vége felé közeledett. Szünetet rendeltek el és Anna Mihaj lovna, ismerősével a folyosón sétálva, újra látta a kolhozparasztasszonyok által körülvett Sztálint. Társa hirtelen megállt, erélyesen belenyomta mindkét kezével a sapkát a fejébe és odatolakodott Sztálinhoz. — Sztálin elvtárs! — szólt hangosan és zavarba jött, — itt van egy ismerősöm ... szeretne magával beszélgetni, de restelkedik. Sztálin elmosolyodott, mindenki utat nyitott neki, odament Anna Mihajlovnához és kezet nyújtott. Anna Mihajlovna mélyen elpirult, elfelejtette, hogyan kell őt szólítani. Ettől aztán még jobban elvesztette a fejét és sokáig tartotta remegő kezében Sztálin meleg tenyerét. Sztálin megkérdezte, honnan való, hogy hívják, mit csinál a kolhozban s közben elindult vele a folyosón. Anna Mihajlovna akadozva felelgetett s közben oldalról, egész közelről rátekintett. Az első, ami a szemébe tűnt — halántékán jelentkező ezüstös ősz haja volt. „ősz a haja, mint az envíim" — gondolta. Ez valamiért különösen megtetszett neki, eszébe jutott, hogyan kell őt szólítani. Most már le se vette róla többé a szemét, úgy bámulta. Igen, Vajóban, pontosan úgy van, hogy nem sokkal volt magasabb nála, jelentősen idősebbnek nézett ki, mint az arcképeií és soványabnak is. „Frissen fejt tejet kellene innia" — gondolta és önkéntelenül visszaemlékezett arra, hogy mennyire szeretett Ljosa, a férje, frissen fejt tejet inni és hozzá rozslepényt enni. Bánatos, kedves mosollyal vizsgálgatta tovább Sztálint. Bő, khakiszínű zubbonya kényelmesen állt rajta, se nem szorította, se nem akadályozta őt semmiben. Nadrágja, mely ugyanolyan színű és bő volt, mint a zubbony, ppraszti-módon be volt dugva a krómbőrből készült kényelmes sarkú orosz csizmába. — Kolhoztagjaink meghagyták nekem, hogy adjam át... hogy ők helyeslik, amit maga tesz, Joszif Visszarionovics... A nép helyesli. — Köszönöm — mondta Sztálin egyszerűen. Anna Mihajlovna mesélt azután a kolhozról, a lenről, amelyet 6 termesztett ki, húsz mázsa rostot aratva le hektáronként. — Nagyon jó — mondta Sztálin. — És hogyan sikerült ez magának, Anna Mihajlovna? Anna Mihajlovna elmosolyodott. — A szem tétova, de a kéz az cselekszik. Sztálin egy pillanatig hallgatott, nézett és tisztelettel szorította meg a kezét mégegyszer. — Hány éves maga, Anna Mihajlovna? — Kettő híján hatvan. A nyáron töltöttem be. Sztálin megcsóválta a fejét. — Ne erőltesse magát. A maga korában az már ártalmas. — És maga hány éves, Joszif Visszarionovics? — kérdezte szemét összehúzva Anna Mihajlovna. Sztálin mosolygott. Megértette a ravaszságot. — Három híján ... hatvan. Télen töltöm be. — Ügy? Csak egy év a korkülönbség? De hiszen Joszif Visszarionovics, nekem csak egy kis kéthektáros telkecskén kell dolgoznom, neked ... magának pedig az egész nagy világon. Ugy gondolom, ugyanúgy nem kellene magát megerőltetnie... Mi lenne, ha eljönne hozzánk a kolhozunkba? ... Hogy nekünk milyen jó, frissen fejt tejünk van! Sztálin elnevette magát és a zsebébe nyúlt a pipájáért. — Van itt nálunk sok ,.. frissen fejt tej. Járkáltak a folyosón fel és alá s Anna Mihajlovna lassan mesélt A csengő szólt, a folyosó kiürült, de Sztálin még mindig hallgatta őt, miközben be-benézegetett a nyitvahagyott ajtón át a terembe. — Ikrek? — kérdezte, mikor a fiairól kezdett beszélni. — Szerencsés asszony... És apa nélkül nevelte fel őket? Helyeslően bólogatott a fejével és amikor Anna Mihajlovna elmesélte, hogyan dolgoznak most a fiai a kolhozban, kivette a szájából a pipát és a bajuszát simogatva, elmosolyodott. — Anyjukra ütöttek. Maga jó anya! Anna Mihajlovna összerezzent. Gyorsan kezdte mondani, hogy lám, nem hozott neki, mint mások, semmi ajándékot, pedig van neki egy becsbentartott lenkévécskéje, egy kicsivel nagyobb, mint ő maga. — Ajándékot? Magától, Anna Mihajlovna? Maga nekem olyan ajándékot hozott, nem is kell annál szebb — szakította félbe Sztálin. — A fiai — a legszebb ajándék. — De a len!... az nagyon jó. Nagyon!... — mondta elgondolkodva Sztálin. — De mi a len? Olyasmi, amit meg lehet, szerezni... A legfontosab a gyerekek. Ök a mi jövőnk, a reménységünk . .. Kiért ontották vérüket, haltak meg az apák és az anyák? A gyerekeikért... Kiért élünk, küzdünk, építünk mi? A gyerekeinkért ... Mi kezdtük, ők befejezik az ügyünket, felváltanak bennünket, öregeket s a győzedelmes beteljesülésig viszik el zászlóinkat . •. Nem igaz? A gyerekeink, a boldogságunk. Elhallgatott, azután egyet lépett és egészen közelről jobbkezét felemelve és a mutatóujját kinyújtva, mintha meg akarná győzni, így szólt: — Vigyázzon a boldogságára, Anna Mihajlovna! (A „Fiúk" című regényből.) Irta: A. Sz. Jakovlev. Oj h arci gépein első próbarepü" lése után, mikor már vitathatatlanná vált, hogy repülési képességei felülmúlják a többi gépe" két, egy este váratlanul Sztálin." hoz hívtak. Jól emlékszem erre a nevezetes napra: 1939 április 27-e volt. Szokatlan idegesség fogott el. A Kreml felé vezető úton ezer" szer is magam elé képzeltem ezt a találkozást: hogyan megyek Sztálinhoz, hogy üdvözlöm; igye" keztem kitalálni, miről fog kérdezősködni és mit kell majd felelnem? Remegtem a gondolattól, hogy most beszélgetni fogok vele és meglátom dolgozószobáját A előcsarnokban két fiatal hadnagy megvizsgálta igazolványaimat. Olyan kedvesen fogadtak és olyan barátságosan mosolyogtak rám, mintha tudnák, hova és kihez megyek. Szinte úgy éreztem, ők is résztvesznek nagy élményemben... Néhány szobán át a titkárságba jutottam. Odamentem az egyik titkárhoz, hogy bemutatkozzam, de megelőzött: — Jakovlev tervező? Sztálin elvtárs hat órára kérette önt. Most 5 óra 45 perc — mondotta. — Kérem, várjon kissé. Pontosan a jelzett időben behívtak az irodába. Sztálinon kívül ott volt Vorosilov és Molotov is. Sztálin fogadásomra sietett és kezét nyújtotta; Vorosilov és Molotov i« üdvözölt. Nem állítom, hogy az irodába léptemkor izgalmam úgy megszűnt, mintha elvágták volna; izgatott voltam bizony! De egyre kevésbbé. Igen melegen fogadtak és Sztálin különösen megnyugtatóan hatott rám kézszorításával és nyugodi hangjával. Munkám és új gépem felől érdeklődött. Dolgozószobája, ahol nagy ügyeken munkálkodik, egész életemre emlékezetembe vésődött. Bevallom, hogy az első pillanatban kissé csalódottnak éreztem magam. Talán azért, mert mindaddig azt képzeltem, hogy ilyen nem mindennapi nagy embernek, mint Sztálin, a környezete sem lehet mindennapi. Csodálkozásba ejtett a mindenben megnyilvánuló végtelen egyszerűség és komolyság. A nagy, domborműves tetejű iroda három ablakával a Kreml udvarára néz. A fényes fehér falakat alul, embermagasságban, világos tölgyfaburkolat fedi A bemenettől jobbra, üveges szekrényben Lenin halotti maszkja. Balra nagy álló órák, berakásos fekete szekrényekben. Az egész irodán át szőnyegutacska vezet az íróasztalhoz. Az asztalon rengeteg könyv és minden lehető írásos anyag. Az asztal mögött karosszék; ettől balra felszerelt telefonasztalka A telefonkészülé" kek különböző színűek, a tévedések elkerülése céljából. Az író" asztal fölött Lenin ismert képe függ, amint az emelvényre lép. Az asztaltól balra, két ablak közötti falnál, üveges könyv" szekrény. Sikerült megjegyeznem néhány könyv címét: Lenin műveinek teljes gyűjteménye. B rockhaus és Efran enciklopédia! szótára, a nagy Szovjet-Enciklopédia ... A szembenlévő fal mentén, Marx és Engels képei alatt, sötét plüssel borított hosszú asztal áll: ehhez támasztva egy sor szék. Mikor beléptem, Sztálin ennek a nagy asztalnak túlsó végén ült, két oldalán Molotov és Vorosilov. Az irodából nyitott ajtó vezetett a szomszéd szobába; ennek falait térképek borították. A szoba közepén hatalalmas földgömb. Az íróasztalon repülőmodellt pillantottam meg, ezzel a felírással: „Sztálini útiterv". Ezen a gépen hajtota végre annak idején Cskalov, Bajdukov és Boljakov nagyszerű repülését Amerikába, az Északi Sarkon át * Ahogy a beszélgetés mindinkább elmélyedt a technika köré" ben, kedves szakmámban, egyre jobban és jobban megnyugodtam. Sztálin, Molotov és Vorosilov olyan egyszerűen beszélgetett velem, hogy elfogultságom megszűnt és kérdéseikre válaszolva úgy tűnt, mintha már régóta ismerném őket. Miután már egész sor kérdést eldöntöttünk jövendőbeli munkámra vonatkozólag, Vorosilov valamit írt egy papírszeletre és hamiskásan rámpillantva, meg" mutatta Sztálinnak. Sztálin elolvasta és beleegyezése jeléül bólintott. Erre Vorosilov felolvasta a szöveget. A Legfelsőbb Tanács Elnökségének felterjesztése volt arról, hogy engem a Lenin-renddel, egy „ZISZ" automobillal és 100.000 rúbel jutalommal tüntessenek ki. Ezt a felterjesztést mind a hárman még ott a helyszínen alá írták. Nem vártam ezt a kitüntetést és úgy elvesztettem a fejem, hogy még csak meg sem köszöntem. Az egyetlen amit mondani tudtam, hogy nem egyedül dolgoztam, velem dolgozott az egész együttes és engem egyedül kitüntetni nem volna igazságos. Erre Sztálin azt felelte, azonnal állít" saim össze az új gépen dolgozott munkatársaim jegyzékét, hogy őket is kitüntethessék. Igen melegen és barátian elköszönve, további sikereket kívántak és elbocsátottak. Ez volt első személyes találko" záhom Sztálinnal.