Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-29 / 25. szám, vasárnap

í UJSZ0A^T V A R-szövetkezet elősegíti realista művészetünk kifejlődését Képzőművészeink is kötelezettségeket vállalnak a KSS IX. kongresszusára 1950 január 20 Nemcsak az ipar, a föld dolgozói, hanem kultúrtényezőink, az írók, képzőművészek is megértették feladatukat s erőteljesen bekapcsolódtak a szocializmust építő munkába. Üj dolgozó társadalmunk tagjai, mindenei a maga munkahelyén a kitűzött feladatok lelkiismeretes teljesítését vállalják. Képzőművészeink is a haiadóerők hatalmas táborához csatlakoztak s müveikben, ha néha kezdetlegesen is, szocialista törekvéseinket tükröztetik vissza. A munka és maga a dolgozó ember lett a műakotások főtárgy köre s nem igazodnak többé művészeink, mint a múltban tették egy szűk felsőréteg kívánalmaihoz, amikor a líraisággal s azt észt kétségbeejtő cikkcakkokkal akarták forradalmasítani a művészetet. Egyes művészeink akKor még nem látták be, hogy csak a munkásosztályban, a haladó erőkben a forradalom igaz magva, melynek segítségével életünk minden terén megteremthetjük a szabad életet s így mindenki számára érthetővé és szeretetté tehetjük az erőteljes, marxista esztétika alapjain felépülő népi, realista művészetet is. A szlovákiai képzőművészetbe a multévi események nagy változást hoztak. Képzőművészeink TVAR elnevezéssel szövetKezetet alapítottak, mellyel sikeiült a képzőművészek megélhetéséhez szükséges anyagi bázisukat megteremteniök. Már háromnegyed éve működik ez a szövetkezet, melybe több mint 120 hivatásos szlovákiai képzőművesz lépett be. Képzőművészeti tetmékek ezentúl csak a TVAR útján vásárolhatók. A szövetkezet ezenkívül az értéKes műveket eredeti színezésben, reprodukciókban is kiadja, hogy széles népré. tegtínknek is hozzáférhetők lehessenek ezek a szép alkotások. Életszínvonalunk emelkedésével párhuzamosan r.övekedteK dolgozóin? kulturális igényei is. A TVAR -szövetkezet állandó galériáiban (Bratislava és Košice), ahol havonként mutatják be képzőművészeink legújabb alkotásait, a látogatók új rétege nevelődik ki, főleg munkások, diákok, katonák, aíik eddig ritkán vagy egyáltalán nem jártak el kiállításokra. Ezek most a képzőművészeti tárlatok állandó látogatói lettek. A TVAR-szövetkezet eredményes működésével reméljük, hogy végleg sikerül kiszorítanunk közé'etünkből a giccs-művészeket és gyatra alkotásaikat, melyekkel eddig csak szennyezték művészetünket és mételyezték dolgozóink ízlését. Ezenkívül a TVAR-szövetkezet úgy a művészek, mint a széles néprétegek nevelését is tervbe vette. A Csehszlovák Képzőművészek szövetségével rövidesen új folyóiratot ad ki, melyben könnyen érthető formában juttatják majd kifejezésre új művészeti irányunk törekvéseit. A képzőművészek Szövetsége a tagok ideológiai nevelését is biztosítja, míg a TVAR-szövetkezet a giccs-művektől mentes realista képzőművészeti alkotások forgalomba hozása mellett a képzőművészeink megélhetéséhez szükséges anyagi bázist is megteremteni s egyben hathatósan elősegíti realista művészetünk kifejlődését. De képzőművészeti életünk vezetői nemcsak az eddigi művészeket, hanem az új, népi tehetségeket is felkarolják. Ennek érdekében üzemeinkben s falvainkban képzőművészeti köröket létesítenek s az itt felbukKanó tehetségeknek biztosítják a további fejlődésükhöz szükséges előfeltételeket. Képzőmű vészein kre a kötelezettségvállalás ugyanolyan fejlesztő és teljesítményt növelő erővel hat, akárcsak ipari dolgozóinkra. A kötelezettségvállalások által képzőművészeink még Közelebb kerülnek ideológai alapon is a dolgok, az új szocialista valóság teljes átéléséhez A képzőművészek Szövetsége a KSS IX. kongresszusának tiszteletére az 1950 évben két össz-szlovákiai kiállítást rendez, míg az egyes képzőművészek Pártunk kongresszusára különféle feladatok elvégzésére kötelezik magukat, (mint pl. teremdiszítés, planátok tervezése, festmények, szobrok elkészítése). A TVAR-szövetkezet gyűjteményes könyvet ad ki a KSS IX. kongresszusának tiszteletéle, melyben 60—70 reprodukció is szerepel Ezenkívül a népi alkotások kiállításainak keretében az új képzőművészeti lehetőségek kiállítást is megrendezi. Képzőművészeink már több mint egy féléve ipartelepeink látogatására is ngedélyt kaplak. Azóta, hogy fi. gyelmüket még erőteljesebben a dolgozók munkájára és életére fordították, alkotásaiban erősen megnyilvánulnak. állandó fejlődésben lévő életünk egyes mozzanatai. A TVAR-szövetkezet bratisíavai januári tár;atáb képzőművészeink, akár csak a multévi össz-szlovákiai kiállítás a kalmával, újból egységes tárgykörből vett alkotasokkal mutatkoznak be. A Košícei Nemzeti Színház és az Állami rádióleadó egyesített zenekarának hangversenye Košícén a Nemzeti Színházban 1950 január hó 21-én Lenin a haladó emberiség géniusza volt. Születésének, halálának évfordulóját Košice város minden dolgozója, békét szerető, békét akaró polgára ünnepelte Ez a hangverseny is ezt a célt szolgálta. Egyszersmind ünnepe volt Košice város öt esztendővel ezelőtt történt felszabadításának is. Ünnepi beszédet Ondik elvtárs, a Központi Nemzeti Bizottság elnöke mondott. Az ünnepséget a Nemzeti Színház és a Szovjetbarátok Egyesülete közösen rendezték meg. Az ünnepi beszéd elhangzása után Freso Tibor karmester vezetése alatt megkezdődött az ünnepi hangverseny. A hatvantagú zenekart hallgatni élmény volt a régi košicei hangversenyközönségnek is, de élmény volt mindazoknak, akik itt nálunk szimfonikus hangversenyeket nem igen hallgathattak. Az ünnepi hangverseny közönsége nem a régi volt, nem igen volt látható a kimért, feszes közönség, de láthatók voltak a munkások, a dolgozó intelligencia sorai, akik áhítattal, megértő lelkesedéssel gyönyörködtek és mélyültek el a nem mindennapi zenei élményben. A hangverseny műsora jól volt összeállítva, Csajkovszky Patetikus szimfóniája volt az első szám. Utána következett Freso karmester saját szerzeménye „Prológ" és végül Liszt Ferenc „Les Preludes" című szimfonikus költeménye. Az első percekben valami merevség volt észlelhető. Ez onnan eredhetett, hogy két különálló zenekar együttes fellépésea nagy nyilvánosság előtt az eddig külön-külön szereplő zenekarok részére új volt.' A kiváló karmester érdeme azonban, hogy ez a merevség csak pillanatokig tartott, a merevség csakhamar feloldódott, érzékelhető volt, hogy sikerült a karmesternek jobban és jobban összefogni a két zenekart. Csajkovszky Patetikus szimfóniájának harmadik tétele mutatta meg, hogy miképpen lehet helyes vezetés mellett kihozni dinamikai hatásokat. E mellett egyre jobban kidomborodtak a melódia és a művészi előadás elemei is. Pillanatig sem kétséges előttünk az, hogy ez az együttes nagyon alkalmas lenne városunkban egy állandó szimfonikus zenekar megszervezésére. Milyen büszke és boldog lenne városunk hangversenyközönsége, ha úgy, mint Bratislavában, már Košicén is lenne saját szimfonikus zeneHarmincegy éve halott ADY ENDRE Harmincegy év távlatán ma már helyesen tudjuk értékelni. Ady Endre — a parasztság nagy fia már a nagy idők beköszöntése előtt látta: a győzelem útjára csakis a munkásosztály vezetésével lehet rátérni Cs á k Jíá lé föl d j é n Nyakatokon vad, úri tatárok S mégis büszke a ti fejetek. Frissek a vérben, nagyok a hitben, Csák Máté földjén ti vagytok az Isten. Előre, magyar proletárok. Ami csak szépség s ami csak reménység, mind ti vagytok a Tisza körül. Nincs a világon még annyi bánat, s annyi láncosa nincs még a világnak, % mint itt és nincs annyi nagy éhség. Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket. Nagyobb igaza sohse volt a népnek. Hitványabb Nérók még seholse éltek. Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap. Én, beteg ember, csupán csak várok, Vitézlő harcos nem lehetek. De szíveteket megérdemeltem. Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem: Véreim, magyar proletárok. Ady Endre. karunk. Bizonyos az, hogy a magasabb életforma követelménye az is, hogy a komoly zenét értő és megérteni akaró hangversenyközönségnek mindenkor része legyen ilyen hangversenyekben. Volt már városunknak régebben is a mostanihoz hasonló szimfonikus zenekara. Az évekig tartó háború pusztításai azonban ezen a vonalon is megakasztották a fejlődést. Ezek a hangversenyek sok komoly munkával járnak, nem kevesetb kiadással. Azonban a népi demokrácia legaláb is olyan erős kulturális sikon, mint a letűnt korszak, tehát mindig módjában fog állani a nagy költségekkel és munkával megteremtett művészi hangversenyeknek megfelelő közönséget szolgáltatni. Felesleges lenne Csajkovszky vagy Liszt méltatása, szólni kell azonban Freso karmester szerzeményéről, amely előttünk újdonságszámba megy. Szellemes szerzemény, jó témavezetéssel és változatos fordulatokkal. A mű 1942-ben íródott Rómában. Kiérezhető belőle az olasz népi zene üdítő hatása. Reméljük, hogy a szerző-karmester szerzői munkássága még folytatódik és hogy a legközelebbi hangversenyen újabb számaival lep meg bennünket. Ing. Kis S. Tamás. yy * • i * * * * // JXulonos vevő Mikszáth Kálmán I. Bocsoki József előadása. Még azt mondja a főtisztelendő úr, hogy nincsenek kísértetek. Hát mi lett volna akkor Milutin Jocó esete, aki látta éjfélkor megnyílni a sírokat, amint azokból nagy fehér kutyák keltek ki éktelen csaholással csörtetve a falu felé. Az sem közönséges dolog, amikor Hupiné aszszonyom utolsó óráján csak elkezdett ott fenn a padláson eszeveszetten táncolni a hamus hordó kalamajkát s amint a pitvarban valának beteglátogató népek, egyszer csak közéjük csapódik borzalmas zörejjel egy óriási rög, gurult-gurult a földön, semmivé válva a fqj mentében, hallották, Hupiné asszonyom e percben adta ki lelkét az Ürnak. Hát arról vájjon tud-e a főtisztelendő úr, hogy tavaly épp a pünkösdi szentbeszéde alatt lövést hallott a süket Mihók Bence s ijedten szaladt ki a templomból. „Hol lőttek?" Sehol! Kinevették. S ime, harmadnapra megjött a bús hír Olmiitz városából, hogy Matyi fia agyonlőtte magát déltájban. De itt vagyok élő példának én magam... Érdemes, hogy meghallgassák kigyelmetek, mert ahány kukoricaszem ezen a csövön, annyiszor teszem le a hitet, hogy szó szerint igaz, amit mondok. Az egész falu tudja, hogy miből pénzeltem, miből éldegéltem azelőtt. Egy kis szüzdohánykával jártamkeltem erre-arra... Ahol egy ezüstkupakos tajtékpipa megakadt a környéken, az mind az én szántóföldem volt. De most már abba kell hagynom. Egy hang (közbeszól): Meghiszem kendnek, mert szigorúbb ám most a törvény, Jóska bácsi. Törvény ide, törvény oda, fiam?... A törvény olyan, mint a papirossárkány, akinek a madzagját a nagyurak fogják, ott csapkod, kóvályog papírszárnyaival a levegőben, de miatta a szegény apró madarak is bízvást röpködhetnek, ha nem félénkek vagy fölötte, vagy alatta. Nem a törvény, de a magasabb hatalmak végett hagytam én abba végkép a dohánycsempészetet. Amint hogy éppen azt beszélem most kigyelmeteknek. Néha egész Budáig elvetődtem. Biztos vevőim voltak ott a hivatalnok urak között. Egyszer is Buda felé megyek, mendegélek, a fehérvári úton vagy tíz font dohánnyal a hónom alatt. Verőfényes nýári nap volt. A budai házfedelek aranyszínben úszva, csillogtak, nevettek, amikor beértem. A természetben fenséges nyugalom volt, valami félelmetes, álomszerű csend. Éppen egy kis kert mellett vitt az utam. A fák levelei mozdulatlanul fityegtek a gallyakon, mintha nem is igazi fák volnának, hanem csak festve. A kertet patak szeli át ... Ügy terpeszkedik el a fák között, mint egy óriási giliszta. Talán az is volt, csak én néztem pataknak — káprázó szemmel. Egy nagy fekete kecskebak állt a kerítés mögött s rámnézett mereven, kísértetiesen. Mekegett is valamit utólagosan, úgy rémlik, mintha ezt lehetett volna kiérteni: ki, ki! Bocsoki! ' Mert beléptem a kertbe, minthogy egy pajta volt a kert innenső szélén s a pajta előtt egy papképü úr fel s alá sétált, valami igéket mormogva egy könyvből, észrevett meszsziről s emberi hangon szólított meg. — Mit árul, bácsi? — Izét, — feleltem tartózkodva egy kis izét. .— A szokott titokteljes kacsintással magyaráztam meg bővebben. — Ha jó az izé, veszek. Jöjjön kend. Mondom, a kertbe léptem. Egy kis szélfuvallat rázta meg e percben a gallyakat fázékonyan, összeborzadtam, mintha elkárhozott lelkek bús sóhaja suhogna a fák és füvek között. Hiszen legalább ne felejtettem volna keresztet vetni magamra. De édes Istenem, ki gondolt volna olyasmire fényes nappal. A pajta gárorjában egy macska meresztette rám izzó, vörös szemét. Huh, de borzasztó volt. Még most is remeg minden porcikám, ha rágondolok. De akkor észre sem vettem. A borotváltképü úr sürgetve tuszkolt előre. — Erre, erre, utánam, ott bent nézzük meg a portékát. Megkerültük az épületet, hátulról mentünk be a pajtába, melynek arról az oldalról nem votl sem kapuja, sem fala. Ugyan bolond kőműves építhette. — No lássuk most bátyókám azt a plántát. Gyanakodva vonogattam a vállamat, mivel még két másik úr is ott settenkedett. — Menjetek a pokolba — szólt az én vevőm s a két úr rögtön eltűnt valami furcsa kerítések mögött. Most aztán kibontottam a dohánykát. Tetszett neki a színe. — Csak nem muskotály? — kérdé. — De bizony van közte az is. Még egy pár kérdést tett: nem valami nagyon erös-e? Hát csak nem üti a földhöz az embert. Nem lesz-e nagyon nyirkos? — Eszében sincs a makrancosság, úgy ég az, mint a parancsolat. — Kifogásolta, hogy nagyon vastagok a csutkái. — Nem tehetnek arról a dohánylevelek, de meg ez a csutka omlós, mint a rakéta a pipában. — Félek, — mondja —, hogy nagyon pattog. — Pattog, mondom — de nem ló. Így beszélgettünk magunk között nyájasan. Egy kicsit drágállotta. — Mennyit akar venni? — Csak néhány csomót. A legjavát. Kezébe vette az egész nyalábot, hogy kiválassza. Ekkor (sohasem fogom elfelejteni, ami most történt) kénszag ütötte meg az orromat. A vörösszemü macska előjött valahonnan <Sl nagy robajjal felugrott az asztalkára. Hihihihi. Mintha nevetne. Ügy tetszett, valami reccsen alul a lábainál. Rémülve láttam, hogy dől, mozdul meg egyhelyen. A vevő felkjáltott: — Jaj, jaj, én már megyek. — Hová megy, ténsuram? — hebegtem, de az utolsó szót már belém fojtotta a rémület, mert a föld csakugyan megnyílt s egy szempillantás alatt (akár hiszik kendtek, akár nem), elnyelte a vevőmet. Még láttam kezében a dohányt, amint a hóna alá szorította, még láttam vállait, fejét, amint fogyott, ment, szállt alá a pokolra... Megdermedtem, lábaim megrogytak, reszketve mormoltam a Miatyánkot, jó szerencse, hogy eszembe jutott e szörnyű percben, aztán mihelyt összeszedhettem magamat, futottam az átkozott helyről, ahogy csak lehetett. Künn vihar rázta a fákat, forgószél hömpölygette a pelyheket és papírdarabokat, egy denevér, kipkop, az arcomba ütődött. Hess, pokolfajzatja! A fekete kecskebak gúnyosan mekegte: Kikikiki Bocsoki! A templom tornyában delet kongatott a harangozó. Remegve, roskadozva tántorogtam hazafelé a fehérvári úton. A harang utánam zúgta, bim-bam, bim-bam, a te vevőd sátán volt. Az volt — Isten engem úgy segéljen — ő volt, és máig is adósom a 10 font árával. II. Az én előadásom és egyszersmind az elbeszélés vége. Mindazon kísérteties történetek között, melyet én életemben összeolvastam, hitelesen vallom és bizonyítom, a Bocsoki József uramé a legigazabb, mert az tényeken alapszik. Bocsoki uram csakugyan dohányt vitt a hóna alatt Buda utcáin. Ment, mendegélt a fehérvári úton, míg végre egy kerthez jutott — a Horváth-kerthez. A kertben van a Buxai-aréna. Az aréna előtt egy kópé szinésa magolta a szerepét. Kieszelvén, hogy Jóska bácsi dohányt árul, becsalta a színpadra, aholis jelen volt még két gézengúz, akik felösmervén a szituációt, a kellő pillanatban elnyelették a sülylyesztőn álló társukat, az anyafölddel — már persze a dohánykával együtf — ... valami az, hogy milyen ravasz, pihent eszük van ezeknek a imposztor komédiásoknak!