Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-28 / 24. szám, szombat

UJSIÖ MIBEN REJLIK A SZOVJET EMBEREK HATALMAS EREJE 1950 január 28 UJSZ0 GEORGIJ LEONIDZE: Amikor a szovjet ember kimondja azt a csodálatos és hatalmas szót, hogy Mi, szeme előtt kitárulnak a győztes szocializmus országának fel­mértietetlen területei és megjelenik ennek az országnak 200 millió fia és lánya, akik egy emberként fogtak hozzá olyan nagy és hősies ügy tel­jesítéséhez, amilyeneket még nem is­mert az emberiség története. MI — ez az egész szovjet nép, is, az ukránokat is, a középázsiai sztyeppek és a kaukázusi hegyek la­kóit, a bjeiorusszokat, a balútenger­menti köztársaságok embereit. Ml — ez az egész szovjet nép, együtt. Együtt, bánatban és örömben egy­aránt. Együtt, akkor is, amikor a haza fe­lett halálos veszély lebegett és ami­kor a haza feleit ünnepi zene hangja zengett és az eget üdvlövések dörgel­ték, a háború frontjainak és a felsza­badult munka frontjainak győzelmét ünnepelve.' Megmutatják a mieink! Gyakran a legkülönbözőbb emberek szájából halljuk ezeket a lelkes és büszke szavakat: —- Megmutatják a mieink! Hogy odavágott nekik Visinszkij elvtárs,.. S közben elégedett mosoly fénylik a szovjet emberek arcán, mintha mindegyik az Egyesült Nemzetek közgyűlésének szószékéről beszélne, megvédve hazájának becsületét és a­béke ügyét dicsőítve az egész vilá­gon. Nézd csak! Az egész ország úgy virágzik, mintha kert lenne: ott. ahol most kiszáradt pusztaságok vannak, zöld tölgyfaerdők hajladoznak majd — mondja lelkesen az egyik közü­lünk a másiknak, barátjának, a szov­jet embernek, miközben kezében for­gatja a természetátalakító nagy sztá­lini terv térképét. Képzeld csak, hány millió fát kell ílü.tötnünk azokon a helyeken, ame­lyeknek zöldelő ültetvényei számára erdő védő sávokat jelöl ki a terv! Es mindegyikünk, mindannyian, szovjet emberek, meg vagyunk győ­ződve róla, hogy nemosak annyi fát fogunk elültetni, amennyit a Sztálin­terv megjelöl, hanem többet, sokkal többet, hiszen mi hozzászoktunk ah­hoz, hogy csodákat műveljünk, ami­kor teljesítjük a nagy munkák ter­veit és hogy megszázszorozzuk ezeket a csodákat, amikor túlteljesítjük eze­ket a terveket, hozzászoktunk ahhoz, hogy az idő előtt járjunk és hogy alávessük a természetet, a techni­kát, a tudományt, a kultúrát a szov­jet ember érdekeinek. A brandenburgi kapunál leszünk! — A branderburgi kapunál le­szünk! Kitüzzük a győzelem zászla­ját Berlinre! — mondották a szovjet emberek 1941 nehéz napjaiban, ami­kor az ellenség még szívünk felé, Moszkva felé hatolt, amikor tűzvész pusztította Ukrajna, Bjelorusszia és a Baltikum városait és falvait. De mi akkor is hittük, hogy eljön a megtorlás és a győzelem örömtel: napja, hogy eljutunk Berlinig és hogy átlyuggatott vörös hadilobogónk büszkén fog lengeni a Reichstag fe­lett. Ezzel a hittel véste magát bele Gasztello lángbaborult repülősépé­vel az ellenség páncélos oszlopaiba, utat nyitva támadó csapatainknak Ebben a hitben tapasztotta be mel­lével az ellenségü'ötte lőrést Ale­xandr Matroszov, utat nyitva szászló­alja támadásának. Ebben a hitben énekeltek harci dalokat, mielőtt agyonlőtték volna őket, Krasznodon ifjúgárdístái. Ebben a hitben úszta át a Dnye­pert, a Dnyesztert és az Odera folyót — fergetegszerű ellenséges tűzben —• sokszázezer katona és tiszt, a fene­vad barlangját ostromolva. Ebben a hitben szabadították fel a győztes Szovjet Hadsereg csapatai a fasiszta elnyomás alól Európa sok országát, amelyek a történelmi fejlő­dés új útjára, a szocializmus útjára léptek. A jég közé szorult halászok, vagy a tudományos dolgozók bajbajutott expedíciója vagy a magános ipari vadász, aki megsebesült a távoli taj­gában a medvével vívott szemtől­szembeni küzdelemben — mindany­nyian tudják, hogy a szovjet emberek nem hagyják őket cserben Felkuta­tásukra sokszor repülőgép röppen a magasba, hatalmas jégtörők úsznak a tengeren, a levegőben zúg a szov­jet rádióállomások kutató jelzése, megtalálják őket, megmentik őket. mert a szovjet ember élete minden kincsnél értékesebb, a mi boldog or­Irta: MD1VANI GEORGIJ. szagunkban, a nagy optimizmus or­szágában. „A nehéz napokra..." ,.A nehéz napokra . .." — mondo­gatták valaha az emberek, miközben úgy dolgoztak, mintha nyomorúságos vakondok lennének, kopeket kopekre téve. kényszermorzsát kényszermor­zsára rakva, mert tudták, hogy senki nem segít nekik, ha bajba kerülnek, tudták, hogy az öregség éhezést hoz magával, tudták, hogy a „nenéz na­pok" váratlanul-hivatianul bekö­szönthetnek, mint a betegség vagy a halál. „A nhéz napokra" — ezek a sza­vak már régen hiányzanak a szovjet emberek szótárából. Ök mar elfeled­ték a magántulajdon emberének ezt a régi fogalmát, aki nem bízott a holnapi napban, a mi ifjú nemzedé­künk pedig már az értelmét sem is­meri ezeknek a szavaknak, mert „ne­héz nap" már nem következhet be a szocialista ország polgárának éle­tében, ahol a mindenki egyért és az egy mindenkiért elve uralkodik. „A szovjet népet nem fenyegeti semilyen marshallizálás" — mon­dotta Malenkov Georgij Maximil­janovics —, nem fenyeget; gz élet­színvonal csökkenésének állandó korbácsa, amint ez a kapitalizmus országaiban történik. A szovjet nép felett nem lebeg Damoklesz kardjaként a nyomor és a munka­nélküliség fenyegetése. Ellenkező­leg, a Szovjetunióban minden dol­gozónak — képességei szerint, munkája szerint jutalmazva — megvan a lehetősége annak, hogy növelje életszínvonalát." Ok azok az emberek ... Alexandr Csutkin. a krasznoholmi gyapjúfeldolgozó kombinát segédmes­tere, Vaszilij Matroszov cipőgyári szabász, Praszkovja Angelina, Gri­gorij Evdomascsenko és Ivan Šapk'ij traktorbrigádvezetők, Nikolaj Rosz­szijszkij, a „Kalibr"-gyár mestere és sokszáz más élmunkás és kolhozista a dicső akadémikusokkal, az irodalom és a művészet mestereivel egvütt az ország népszerű, szeretett embereivé váltak, A Szocialista Munka sokezer Hőse. a gabona-, a hús-, a cukor-, a szőlő­bőség harcosai, megérdemelten vise­lik melükön az Arany Csillagot — országunk legkiválóbb embereinek kitüntetési jelét. Gabonatermelök — oroszok, ukrá­nok, bjelorusszok, a balti országok emberei... Grúzia citromü'.tetvényeinek és ha­talmas szőlőinek mesterei.. . A középázsiai köztársaságok és Azerbajdzsán gyapottermelői.. . Tiszteletben álló juhászok, pászto­rok ... A répaültetvények mesterei... Fejőnők, traktoristák. kombájnke­zelők — ök azok az emberek, akik tudósainkkal, akadémikusainkkal válvetve átalakítják a természetet, megteremtik a mezőgazdaság! ter­mékek bőségét, virágzó kertté alakít­ják át a szocializmus országát... A munkás a gépnél, a kolhozista mezőn, a tudós a laboratóriumában arra tö­rekszik, hogy olyasmit, cselekedjék, amit eddig még senki a világén nem cselekedett, arra törekszik, hogy ügyé­nek újítójává váljék, hogy túlhaladja az eddig fennálló összes normákat, hogy új búza-, acél-, kaucsukfajtát termeljen, hogy új géptípusokat ter­meljen. Ujtípusú repülőgépeket, motorokat, gépeket, kombájnokat készíteni ... új energiaforrásokat, értékes ásvá­nyokat felfedezni, a termés növelésé­nek újabb módszereit megtalálni ... — ez a gondolata a szovjet embernek, ez az ő mindennapi gyakorlati prob­lémája. Mi nem csodálkozunk azon Mi nem csodálkozunk azon, hogy a szerszámkészítő munkás vagy a len­termelő kolhozista nő előadást tart módszereiről az egyetemek tanárai­nak és diákjainak. Mí nem csodálkozunk azon, hogy a távoli falvakban villanyfény világít, hogy a kolhozisták új kőházakban laknak és hogy a hosszú téli estéken rádiót hallgatnak és a legújabb regé­nyeket és verseket olvassák saját könyvtárukból; nem csodálkozunk azon, hogy szemünk előtt szűnik meg a város és a falu évszázados ellen­téte. Mi nem csodálkozunk azon. hogy munkásaink és kolhozistáink olvan szakértelemmel vitatják meg a nem­zetközi helyzet kérdéseit, mint ahogy 1 arre csak tapasztalt politikai és ál­lami tényezők képesek Mi nem csddálkozunk 'azon, hogy a sivatagban, a kopár földön kinő­nek a szocialista ipar óriásai, amelye­ket fiatal kertek szegélyeznek, nem csodálkozunk azon, hogy a Nagy Hon­védő Háború után a romokból új városok és falvak, új gyárak és üze­mek nőnek ki, amelyek még haial­masabbak és tökéletesebbek, mint a háború előttiek. Mi nem csodálkozunk azon, hogy az uióbbj négy évben túlhaladtuk a fém, a szén, a gabona, a cukor, a szö­vet — az ország mindenféle anyagi gazdagsága — háború előtti termelé­sének színvonalát. Mi nem csodálkozunk azon, amikor sokszázezer kolhozista saját szerszá­mával megy ki a mezőre és kollektí­ve olyan hatalmas öntözőcsatornákat készít, amelyekhez hasonlót nem is­mer a történelem és nem csodálko­zunk azon, hogy bő vizek élesztik fel az évszázadokon át halott sztyeppét es hogy a sivatag helyén virágzó gyü­mólcsöskertek, ringó búzamezők és hófehér gyapottáblák nőnek. És azon sem csodálkozunk... Mi nem csodálkozunk azon. amikor Moszkva vidékén illatos micsurini szőlő érik és az Észak kertjeiben a kolhozisták nedvdús, édes cseresz­nyét szednek le a fáról. Mi nem csodálkozunk azon, hogy a legdélibb növény, a teabokor, a tea-­ii'.tettvényesek mestere: és a tudós bio­lógusok fáradhatatlan munkájának eredményeképpen fokozatosan észak­ra kúszik Grúzia feketetengeri part­jairól és hogy a tea ma már kinő a krasznodari vidék kőrengetegeiben is. Mi nem csodálkozunk azon, hogy parasztküldöttségek érkeznek hoz­zánk a világ legkülönbözőbb orszá­gaiból. Meglátogatják kolhoz-falvain­kat, elcsodálkoznak a szovjet pa­rasztság eredményein, megtanulják kolhozistáinktól, hogyan kell növelni a termést, hogyan kell megszervezni a kollektív munkát — boldogságunk­nak és gazdaságunknak alapvető biztosítékát, megtanulják, milyennek kell lenniŐk, hogy országaik szabad polgáraivá váljanak. Mi nem csodálkozunk akkor sem, amikor az újságokban olvastuk a Szovjet Távirati Iroda jelentését ar­ról, hogy hazánk atomfegyverrel ren­delkezik. Nagy optimizmus, az önmagunkba és az összes szovjet emberekbe vetett hit... Hit Lenin-Sztálin Pártjában Hit I.enin-Sztálin Pártjában és Le­nin-Sztálin Pártja győzhetetlen esz­méinek diadalában. Hit abban, hogy iparunk teljesít­ményével, amelyet sokkalta gazda­gabbá tesz az atomenergia békés cé­lokra való' felhasználása, hegyeket tudnak majd elmozdítani a szó szoros értelmében, új mederbe tudjuk majd kényszeríteni a folyókat és az ember akarata alá vonjuk a természet erőit. "Hit abban, hogy a micsurini tudo­mány útjain elérkezünk a végtelen bőségű terméshez ... Hit abban, hogy boldog jövőt épí­tünk az egész emberiség számára, az öpszes leigázott népek számára, akik reménnyel tekintenek felénk, mint megmentőikre... Mi a lehető legbékésebb emberek vagyunk, hiszen a mi célunk: béke az egész világon... De mi vagyunk a legerősebb emberek is, mert, ha az ellenség arra kényszerít bennünket, hogy fegyvert ragadjunk, térdre kényszerítjük őket és dühünktől, bosszúnktól nem menti meg őket sem a nagy távolság, sem „a béke védel­mezőinek" hazug maszkja, sem a ka­tonai támaszpontok, sem az újfajta „titkos" fegyverek, bármilyenek is legyenek azok . . . És ez jelenti a szovjet ember opti­mizmusának forrásét. A mí legerősebb fegyverünk A mi legerőseb, leghatalmasabb fegyverünk — Marx—Engels—Línin —Sztálin eszméinek nagy osztály­harcokban kipróbált fegyvere. És ez !,a titkos" ereje a szovjet népnek és a szovjet államnak, amit mi senki elől nem rejtünk el és amivel jogo­san büszkélkedhetünk. Szilárdan hisszük, hogy kommu­nista társadalomban fogunk élni, amelynek élő palántáit már ma érez­zük. Ez az éfetigenlő hit, ez a mindent legyőző optimizmus — a Szovjet Szo­cialista Köztársaságok Szövetsége polgárának alaptulajdonsága, mert a szovjet emberek szeretik hazájukat és hisznek hazájuk államrendjének hatalmasságában. ^zíáli in ifjúsága Sztá'in gyermekkoráról és koraifjú- I ságáról szól ez a hatalmas költemény. I írója Georgij Leonidze, a Sztálin-dí- | jas grúz költő, — aki a napokban iin- j nepelte születésének 50. évfordulóját, — de mégis, egy egész nép ajkáról hangzik ez a vers, egy ország tájai, egy nagymultú, hősi nép története válnak verssorokká, hogy köszöntsék a földjükön született gyermeket, aki felnövelkedve. a munkásosztály tanitó^ mestere, az emberiség vezére lett. Csodálatos szépségű nyitányként Grúzia hegyeit látjuk az első lapokon, hegyeket, melyeknek „Fejők búbját hó takarja. Sasok szárnya beborítja". Tája tűnnek elénk, melyeken olyan nép lakott, hogy „Aki vérrel megmocskolta Honját sírt a kardja annak « Gyáva testén meg nem ültek Kényes varjak elrepültek. „Kartli", a régi Grúzia ez a föld, „egyetlen víru ó kert", ahol „drágakő a zápor s dús a rózsák illatától", ame­lyet regék, mondák őriznek a nép em­lélekzetében és maga ez ab emlékezet, egy nép emlékezete az. amely költe­ménnyé vált Leonidze tolla alatt. Így, a szó igazi értelmében népi költészet ez a vers s épper., mert igazi népi köl­tészet, sohasem vá'ik, egyetlen sorá­ban sem, hazug népi romantikává, f.eonidze ismeri, hallja a régi grúz harcosok hardjának csattogását, hallja a sasok szárnycsapásait, de épp így hallja azok hangját is, akinek „csá­kánya munkátlati hever", akiknek „rabság ül girincén, nyakán a porba­liullt és megnémult hazában". Ezen a földön, az ősi Gori városá­ban született a vers hőse, aki az egész emberiség hőse lett. Gyermek születik „csepp külvárosunk homályán" s jön­nek a vendégek, hezzák a szegények ajándékait: a'mát, aszalt szőlőt. Hoznak még egy kiskakast is — Hadd legyen a gyermek éber; Fecskét tartanak fö'ébe: Hadd legyen gyors, mint a fecske. Sót tesznek az ágy fejéhez: Igy leszen majd bölcs a gyermek, A szívére cukrot tesznek: Legyen jó az emberekhez. Parasztok jönnek s elmondják: Dolgozunk s az urak híznak: Kert, kalács, finom borocska; Minket meg éhség, nyomor Hurcol örökös robotba. Szép hazánkon kilenc kapu, Mind a hilencen lakat lóg; Telhetetlenül szívünket Szaggatják a kapzsi hclók. Jön a kovács a szabó, az ács, a vasúti munkás s elmondják: Munkánk véres verítékét Sütöttük a kenyerünkbe. Tűrtük, gyapjúnk hogy lenyírják, Mint karámban gyáva birkák. Ez a születésnapi köszöntő, a cári Oroszország elnyomottjainak ez a ke. serves panasza éppen úgy a népköl­tészet hangján szól, mint azok a sza­kaszok, oldalak, melyek az ősi grúz mondákat, regéket idézik. S ugyanígy a könyv további, későbbi oldalain, a „Serdü'őkor" című fejezetben, amikor az ifjú Sztálin megismeri a nép éle­tét, megismeri a cári elnyomás borzal­mait, rádöbben az iskola, az egyház hazugságaira S a vers itt is izzóan li­rai marad: a 'íra eszközeivel is ábrá­zolni tudja az ifjú Sztálin ráeszmélését az elnyomó társadalmi rendszer igaz­ságtalanságaira. Kinyitja ámuló szemét — Kettéhasadt a szép világ... Kettéhasadt a „szép világ", ame'y csak a gyermekszemnek szép, de szop lehet-e a tudatosodó ifjúnak, akit dob­szó Aal az utcára, ahol papi segédlet­tel akasztani viszik a nép fiait? Szép lehet-e a világ annak, aki a szántóföl­deken járva, megtudja a parasztoktól, hogy a cá r és a földesurak „a nótát is ellopnák" tőlük. Az ifjú magyarázatra vágyik s már tudja, hová kell fordul­nia magyarázatért: Ti mondjátok meg a nagy szót, Drága testvéreim, könyvek! Bármennyire is megváltozik a vers tartalma, hangja sohasem változik, a vers nyelve és hangulata végig egy­séges, töretlen marad. Tartalomnak és formának ez a töretlen egysége, az ősi nyelvi szépségeknek ez az élő volta minden olvasó számára tanítás, mit értsünk a sztálini meghatározáson: nemzeti forma, szocialista tartalom. Es ez a tanítás az, ami külön jelentősé­get ad a vers megjelenésének, amely­nek magyar fordítása — Kardos Lász­ló és Raics István nagyszerű munká­ja — valóban költészetünk eseménye. Leonidze műve újabb bizonyítéka an­nak. amit mái bizonyítani sem kell: a népi, nemzeti hagyományok megőrzése, új életre keltése a művészetben csak szocialista országban lehetséges. Zelk Zoltán. JAN DRDA: QfLéma, rH(tviltá(L Ján Drda tíz elbeszélése a csehszlovák nemzeti ellenállás legjellegzetesebb epizódjait ele­veníti meg. A legjellegzetesebbe­ket — amivel azt akarjuk kife­jezni, hogy Drda az ellenállás ko­rának legmélyebbreható jellegze­tességét — a tömegek néma ké­szülődését és az utcai harcok leg­kivételasebb hőstetteit mutatja. Mind a tíz elbeszélés Drda szemléletének mélységét, szocia­lista-realista ember- és társada­lomábrázolásának erejét tanúsít­ja. Az egyik novella rövid újság­hírből készült: egy visszavonuló német osztagot az elpusztított és kiirtott Lidice falu felett elterülő kőbányából támadtak meg az ott rejtőző partizánok. Drda a törté­net központi alakjául a visszavo­nuló nácik egyik őrmesterét mu­tatja, aki résztvett Lidice kirab­lásában, ha nem is magában a mészárlásban és most a poroszo­kat átkozva igyekszik családjá­hoz Bajorországba. Mikor gép­fegyvertüzet nyitnak reá a kőbá­nyából, azt kiabálja, hogy ő ár­tatlan. Nem érti, hogy éppen olyan bűnös, mint a többi. Nem érti, hogy az embertelen parancs követése nem mentség. Nem érti, hogy a legméltóbb bosszú érte utol, éppen a legjobb helyen. Bitangul élt, nyomorultul pusztul. Egy másik elbeszélés Babanek prágai könyvelőről szól, aki céllövést tanul. Valahányszor az ünnepnap lófráló német katonák céllövöldékben fittog" tatják ügyességüket, a tugyi" mutyinak látszó Babanek ott terem mellettük. A nácik gúnyo­san röhögve biztatják. Babanek tétovázás nélkül ereszti lövedé­keit a célpont kellős közepébe. Éles szeme végigsiklik a nácik megdöbbent arcán és továbbsétál. Megrázó írás szól egy bánya dinamitraktárának őréről, a gyá­va Frantyisekről. Az ellenállók dinamitot kémek tőle német ka­tonavonatok robbantására. Nem mer nemet mondani. A nácik gyanút fognak és otthonában találják Frantyiseket. Felesége a dinamitot a mosófazékba rejtette. Az öregemberek azonban diadal­masan fogadják a Gestapo őr­jöngő bestiáit. Az asszony ugyan­is a tűzhely kellős közepére állí­totta a mosogatófazekat, amikor a banditák beléptek és az öregek verések, rúgások közepette moso­lyogva várják a robbanást, mely végrehajtja ítéletüket a nácik felett. Ugyanilyen felejthetetlen és jellegzetes a kötet többi írása. Mikor a felszabadító Szovjet Had­sereg közeledtére Prága egyes kerületeiből a nácik kivonultak a felszabadított városrészekben megjelenő lapok éppen ezeket a Drda-novellákat közölték. Azért, mert magas eszmei tartalmuk utat mutat, számot ad a Párt ve­zető szerepéről, a nép gondolat­világáról, érzelmeiről a német el­nyomás alatt és a felszabadulás diadalának egész nagyságáról. A kiváló könyv Palotai Erzsi erőteljes, kifejező fordításában e napokban a budapesti Athenaeum kiadásában jelent meg magyarul.

Next

/
Oldalképek
Tartalom