Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-27 / 23. szám, péntek

1950 január 27 IIJ SI© A kassai dohánygyár ragyogó üzemében A város főutcája, amely szeptemberben a virágok tarka színeiben pompázott és a park aranyban és zöldben fürdő öreg fái ma tiszta te. hér köntösben, hótól bontottan szinte világítanak a januári éjszakában. E nemes város szépségének azonban ez mit sem árt, a főutca korzója ezen az estén is ép oly zsúfolt sétálókkal, járókelőkkel mint a langyos, holdvilágos őszi estéken. Van valami elragadó meghittség a főutca ié.i képében. Az az asszony, aki nemrégiben még főtt és frissen pattogatott kukoricát árult, most az élénkszínű sülttököt kínálja a járókelőknek. A párolgó sülttök zamatos és illatos, mint a banán. A behavazott par* teljesen néptelen, a fehér hótakarón egyet'en lábnyomot sem látni, akik a tavaszi, nyári és őszi hónapokban a park lombos és árnyékos fái alatt kerestek mene. déket, most a kivilágított teniszpályák helyén vidám lendü.ettel korcsolyáznak. A korcsolyapálya ezerszámra menő fiatal pártól népes és hangos. Mire kilenc órát mutat az óra, e város egyetlen mutató'ielyén sem kaphat az ember rendes üláhelyet. A tánc hevétől kipirult vidám, fiatal arcok gondtalanul mosolyognak egymásra. Hivatalnokok, gyári munkások és munkásnők egyaránt a zene üteméhez mérik mozdulataikat. Éjfél felé a zenekar csárdásra zendít és míg a csárdás első részét szlovákul éneklik a táncosok, addig a másik része minden átmenet nélkül magyar szövegbe csap át. így szövődnek egybe a magyar és szlovák daloló ifjúság hangjai, hogy elnyelje mind a sz'ovák, mind a magyar hangokat a mindent elsöprő csárdás kacagó lendülete. Amikor éjfélt üt az óra egyszerre véget ér a tánc, a mulatóhelyeken kialszik a villany, lehull a vasárnapi függöny és megkezdődik újra hétfő, a munkanap. Ä karonfogva hazasiető párok már gyors és józan léptekkel siet. nek hazafelé, hogy az üdítő álom után tiszta aggyal és szívvel ébredhessenek és fogadhassák a munka reg. gélét. Hétfő reggel, lefüggönyözve, szemlesütve áľnak a mulatók és a reggel hűvös levegőjében megnyílnak a gyá. rak kapui és a munkások biztos, szakszerű mozdulatai mellett megindu nak a gépek és S7efephez jutnak a kérges kezek áldástoszló mnükájukkal. Ezen a héttőn a kassai dohánygyárat látogatom meg' a délelőtti órákban. A dohánygyá

r minden helyiségében ragyogó tiszfaság uralkodik, látni, hogy a munkások alapos gonddai ügyelnek itt a tisztaságra és lelkiismeretesen gondozzák munkaheulyüket, mindennapi kenyerük kiapadhatat'an forrását. A dohánybálák között otthoniasan forgolódnak a munkások és munkásnők. Lányok, asszonyok megszabadítják a préselt dohánycsomókat vastag főereiktől hajszál vékonyan permetezett vízzel megnedvesítik a préselt leveleket, hogy a vágógépbe juthassanak. A pipadohánnyal ugyanezt az előkészítő munkát végzik. A vadonatúj vágógépnél már ott áll egy munkás, aki a gép vályújába szórja a dohányleveleket, itt a hengerek közé kerül, amelyek préselve viszik a kés elé. A kés gyors lendülettel hajszálvékonyra vagdossa a dohányt, amely futószalagon fut tovább a rázó és a keverő tartályba. A gép szájánál természetesen ott a porfelszívó cső, amely magába szippantja a csípős, tüsszentésre ingerlő dohányport. Egy emelettel feljebb ott a lakatosüzem, szakemberek dolgoznak itt, a beavató tak tudásával és egy-egy hibát helyrehoznak, a gép egy-egy elkopott alkatrészét pontosan kiszámított mozdulatokkal kijavitják vagy kicserélik, hogy a munkában zavar ne álljon be. Mert a cigarettatöltő és a csomagológépek Összetett és igen kényes alkotások, gondozni, ápolni, tisztítani kell őket, hogy pontosan működjenek. Vigyáznak is a munkások ezekre a gépekre, mint a szemük fényére. A munkaverseny itt állandóan folyamatban van és az aligazgató, Duračinsky József meg is jegyzi, hogy a munkások 1949-ben 110 százalékban teljesítették vállalt munkateljesítményüket. A munkások viselkedésével és magatartásával meg van elégedve. Beszélgetés a munkásokkal Krapács Júlia már 30 éve dolgozik a gyárban. A normán felül 40 százalékot vállalt magára, de eléri gyakran a 60 százalékot is. A százas csomagolásnál dolgozik és kezei oly gyorsasággal működnek, hogy mozdulatait alig lehet követni. Krapács Júlia a következőket mondja: — Három gyermekem van és nyugodtan állíthatom, hogy nemcsak szültem őket, hanem azután is testemmel, két kezem munkájával tápláltam és neveltem fel őket. Fiatal éveim keservesek voltak. Csak képzeld el, gyermekeimet be kellett zárnom a lakásba, amikor munkába mentem és minden áldott nap egy másik szomszédasszonynak kellett átadnom lakásom kulcsát, hogy nézze meg időnként, mit csinálnak az apróságok. Állandó rettegéssel a szivemben dolgoztam, mert arra kellett állandóan gondolnom, nem történt-e velük valami baj. Ki törődött velem? A munkaadómnak pedig igazán mindegy volt, hogy a gyermekeim hogyan élnek. A fontos az volt, hogy el kellett végeznem azt a munkát, amit rámmértek. — Ezért mondom — folytatja Krapác9 Júlia —, a régi helyzet össze sem hasonlítható a nép; demokrácia gondos magatartásával. Ma az állam a dolgozó anyától nemcsak a munkát kívánja* hanem arról is gondoskodik, hogy napközben a gyermekeit szakértő kezek neveljék és gondozzák. Ma már gyermekotthonok vannak a munkahelyeken. Az anya ma nyugodtan, minden aggodalom nélkül végezheti el a munkáját, — Öh — sóhajt Krapács Júlia aszszony — súlyos nehézségekkel kellett bizony megküzdenem a régi érában, hogy megéíljam a helyemet és hogy gyermekeimnek jövőt biztosítsak. Sikerült is — dialittasan villan fel munkásszemében a fény — mindkét fiiamat mesterséghez juttattam, az egy

:k gépkocsivezető, a másik pedig egv trsktorállomás vezetője. És emellett még mindig a magam erejével tartom fenn magamat és ma is olyan munkásnő vagyok, aki a népi demokrácia követelményeinek is eleget tudok tenni. Továbbra is részt kérek és részt akarok venni a munkaversenyekben. Kutnyák Jánosné mosolyogva fogad engem és azt mondja: — Légy kedves hozzánk, mt is kedvesek leszünk hozzád. — szavai szívemig érnek, oly kedvesen é3 meghatóan szólnak hozzám. Nem akarom sokat kérdezgetni, mert minden kérdés ridegnek hat a melegség mellett, mellyel fogadott. Annyit mégis megtudok tőle, hogy 14 éves kora óta dolgozik ebben a gyárban. 35 éve tart a munkája és most már nyugdíjba készül. Az arca még fiatalos és nevetve jegyzi meg, hogy szívesen fiatal lenne újra, legalább résztvehetne az építőmunkában, sajnos, az emberi test olyan, hogy elkopik. Hunorcsik Mária két gyermek anyja, élmunkásnő, azt mondja, hogy 32 évet töltött itt a gyárban és bizony ez a gyár már a második otthona lett. Az, aki nem veszi észre a régi és a mai rendszer között a különbséget, az vak, Mert a régi érában zsúfolva voltak ugyan a kirakatok, de a fizetés oly kicsi volt, hogyha valamit vásárolt, még ha részletfizetésre is, akkor már hétfőn, a heti fizetése után egy vasa sem volt. — Itt a tanúm, Molnárné, akitől nem egyszer kértem kölcsön már a hét elején pár koronát, hogy valahogy kipótoljam a réseket, a hiányokat. Molnárné, aki ugyancsak élmunkásnő, mosolyog, kezével lemondóan int. — Ne beszéljünk a múltról — mondja — felesleges. Itt a népi demokrácia. amely á mi jövőnket épiti, miérettünk tervez. Ezért mindent el kell követnünk, hogy teljes erőfeszítéssel dolgozhassunk. A réseket, a hiányokat csakis a népi demokrácia pótolhatja ki a munkásember életében. Az üzemi konyha ebédlőjében Már délfelé jár az idő. Ebéd köz- 1 Dzurus Jánosnak hívják, mecha ben is felkeresem a munkásokat Nagy, óriási terem ez, ízlésesen feldíszítve vörös és nemzeti színű ripsz* szalagokkal. Maguk a munkások diszíteték ezt fel Lenin halálának évfordulójára. A munkások éppen ebédelnek, már a húsnál tartanak, zsíros nokkerli övezi a húsdarabot a mély tányérban és jó étvággyal táplálkoznak. Megvárom, míg az egyik munkás végez az ebéddel, aztán megszólítom. nikus, 50 éves, 1920-tól dolgozik itt, már nagyapa. Dzurusnak már több javító javaslatát elfogadta a gyár. így például a présnél eddig négy embernek kellett dolgoznia kézi munkával. Ezt 6 a villanyerő alkalmazásával egy munkaerőre csökkentette. A másik javaslatát pedig a csomagológépnél fogadták el. Ugyanis a gép nem használta fel a teljes papírtekercset. Erre ő egy kis vasaló alkatrészt illesztett a tekercs mellé, amely kisimítja a papirost és a gép most ennek az alkatrésznek a működésével hulladék nélkül felhasználja a papírtekercset. A harmadik javaslatát ugyancsak a csomagológépnél valósították meg Ugyanis a csomagolópapír a pipadohányra légnyomás útján kerül rá, de gyakran a papir keskeny vagy hibás és a csomagolás így természetesen rossz. Erre ő felszerelt egy csengőt a gépre és ez a csengő azonnal 'jelzi, ha hibás papír került a gépbe. — Sajnos — mondja Dzurus János — eddig csak az egyik javaslatomat honorálta a gyár, Ez fáj nekem, mert én három évig kint voltam a Szovjetban és én láttam, milyen tiszteletben részesülnek azok a munkások, akiknek javító javaslatait elfogadják. Dehát ez nem baj, ha tudni fogok valamit, azért újra előállók javaslatommal, hogy megkönnyítsem a munka mentét. Folyton ilyesmiken töröm a fejemet. Ezt a szenvedélyes fejtörést a Szovje'.únióból hoztam magammal. Ott ugyanis minden munkás szeretettel csüng a munkáján ée nem egyszer tanuja voltam annak, amikor az egyik munkás odament a mérnökhöz és kikérdezte a gép felöl és a mérnök szívesen felelt és az egyszerű munkás vitte rá a mérnököt a gép tökéletesítésére. Mindennapi jelenségek ezek. Dehát ez nem csoda, ha olyan testvéri együttérzés fűzi össze a mérnököt a munkással. Egyazon cél vezeti mindkettőt. — A Szovjetúnióban — folytatja Dzurus János — mint villany- és gépszerelő dolgoztam. A fasiszták óriási pusztítást vittek véghez ott és hogy mindezt helyrehozzák, a munkások kötelességüknek érezték, hogy a legnagyobb lendülettel belefeküdjenek az építőmunkába. Ott május 1-én vagy a Sztachanov-napon olyan munkaverseny folyt a munkások között, amilyenről nekünk fogalmunk nincs. Szívvel és lélekkel dolgoztak ők és rendkívül barátságosan kezeltek engem is, aki mint fogoly kerültem oda, mert látták, hogy a munka iramában velük tartok. Azóta tudom, hogy a szovjet munkást csakis a becsületes munkával lehet megnyerni. A szovjet munkásnál a legékesebb szavak csak szavak maradnak, egyedül a munka bír nála bizonyító erővel. Mesíelér Imre ô is dohánygyári munkás, de az ő élete külön fejezet és teljesen elüt a többi dohánygyár; munkás életétől. Hatalmas, erős fizikumú elvtárs ő. Amikor ránézek, úgy érzem, hogy ez az ember nem vágyik egyébre, mint hogy szeretettel közeledjenek feléje. Becsületesség és igazságszeretet árad a tekintetéből és azért vágyódik őszinte szeretet után, mert gyerekkorában nagyon kevés otthoni meghittségben volt része. De nem akarok elibevágni szavainak, hadd mondja el ő maga a saját történetét és mindenki vonja le ebből a tanulságot, ahogy azt a józan esze diktálja. — Amióta emlékezetemet bfrom, árva voltam. Nem emlékszem, hogy mikor kerültem az árvaházba, de mondták, hogy kétéves korom óta lakója voltpm. Azt azonban határozottan m;rem állítani, hogy az ebemnek nem kívánnám azt a bánásmódot, amiben nekem ott részem volt. Veréssel és üregekkel tápláltak ott engem és a felnőttek, akik ott voltak, rajtam töltötték ki a dühüket és haragjukat. Első gyerekkori élményeim a védekezésben merültek ki, hogyan kerüljem ki az ütlegeket, a bántalmakat. Kilencéves koromban megszánt engem anvám nővére, a nagynéném és magához vett falura. Nála hárem évig voltrm és természetesen a jólét- legkisebb szikráját sem élvezhettem ott, mert ő maga is földhözragadt szegíny asszony volt. — Amikor 12 éves lettem — folytatja Mestelér — szolgának szegődtem be egy kulákhoz, aki mindent elkövetett, hogy minél több haszndt hajtsak neki. Esküszöm, hogy a lovával, a marhájával jobban bánt, mint velem. Hajnalban három órakor ébredtem és dolgoztam néha tizenegyig és ha kellett, éjfélig is. Nem volt irgalom és én irgalmat, őszintén szólva, már nem is vártam. — Később — folytatja keserűen — mire megnőttem, elhagytam a kulákokat és napszámosmunkákra szegődtem. Ez annyival jobb volt, hogy szabadabb lettem és a szolgaság köteléke meglazult rajtam Ezzel szemben gyakran éheznem kellett, mert nem mindig akadt munkám. így éltem magamra hagyottan, árván, gyerekkoromtól kezdve. Nos, csak anynyit mondhatok, hogy az, aki azt állítja, hogy nem lát semmi különbséget az úri demokrácia és a népi demokrácia között, az vak. Ordíthattam én akkor, voníthattam is ... legfeljebb elértem azt, hogy bezártak. De ma, igenis, gondoskodnak rólam, hogy zavartalanul dolgozhassam és magkereshessem a mindennapi kenyeremet. — Ezért vagyok én elvtárs — mondja Mestelér meggyőződéssel. Bár lett volna előtte mikrofon, hogy a habozok hallják és megértsék az ő hangját. Súlyos tapasztalatok csiszolták szenvedélyessé és meggyőzővé ezt a hangot. — Az én meggyőződésemhez nem jutottam én sem betűk, sem olvasmányok révén, mert én sem irni, sem olvasni nem tudok. Nemi — Micsoda sérelem és elkeseredés árad a szavaiból! — Kl törődött azzal, hogy írnt vagy olvasni tudjak, ha már gyerekkoromban ütöttek és vertek. Nem emlékszem én egyetlen jó szóra sem bizony. Arra pedig, hogy olvasni tudjak, még Masaryk sem gondolt. Bizony, ezért én az urakra csak haraggal és gyűlölettel tudok gondolni és nékem ebben az életben csak a munkám és az elvtársaim nyújthatnak jövőt. — Ezért — folytatja Mestelér elvtárs — tudtam én a magyar hadseregből teljes felszereléssel a partizánokhoz szökni és ugyanazokkal a fegyverekkel, amelyekkel elvtársaim ellen kellett volna harcolnom, ellenük küzdöttem. Nekem nem volt mit veszítenem. Én tiszta lelkiismerettel és bátran harcoltam ellenük és amikor a benderisták idsmsrészkedtek, akkor is önkéntesen jelentkeztem, mert a fasisztáknak én a szagát sem bírom. Én bizony messziről megszimatolom, hogy kl az igazi elvtárs. Mesíelér elvtárs a következő szavakkal fejezi be mondanivalóját: — Mai munkámmal meg vagyok elégedve, mert magam mögött érzem a munkáskormányt, amely ép úgy gondoskodik rólam, mint ahogy én is hűséggel adózom neki. Nyugodtan hajtom le éjjel a fejemet és nem kell többé attól rettegnem, hogy holnap hol találok munkát. Én már ismerem a munkanélküliség megszégyenítő keservét. Minden proli ma egész embernek számít és bevallom magam is csak a februári események óta érzem magam teljes embernek. Megtanulok én még írni, olvasni, meg én. Mivel a dohánygyárban főleg aszszonyok dolgoznak, a gyár egy vadonatúj gyermekotthont rendez most be az apróságoknak, A munkásnők már alig várják a megnyitását. Nézem a világosra festett, ragyogó termeket. Csőbútorok, hálóval felszerelt kis ágyacskák sorakoznak egymás mellett a két nagy hálóteremben, mellette a kifestett ebédlő alacsony székekkel és asztalkákkal a nagyobb gyermekek számára. A falakat repdeső madarak és vidám gyerekarcok díszítik. Ezután következik a világos fürdőszoba,, fehér kádakkal és alacsony mosdókagylókkal. A gyermekotthont konyha és mosókonyha egészíti ki. A konyhában egy lány már pelenkákákat vasal a jövendő vendégeknek. Belka Olga, a gyermekotthon vezetőnője a következőket mondja a gyermekotthonról: — Mihelyt megkapjuk a kis takarókat és paplanokat, azonnal üzembe léptetjük a gyermekotthont. Nekem egy négyéves fiam van. Már ő is alig várja, hogy megnyissuk Nagyon szeretném, ha munkám sikerrel járna és szeretném, ha feladatomat mindenkinek az örömére teljesíteni tudnám. Szeretném annyi gonddal ápolni az apróságokat, mintha mind a sajátjaim lennének. Egyébként egy négyhónapos kurzuson vettem részt, ahol beavattak a gyermeknevelés legújabb módszereire. Remélem, Ezzel már búcsúzom is az aligazgatótól, aki még futtában megmutatja nekem a munkások könyvtárát, amely tavaly jött létre a haladó írók műveivel és megmutatja még a gyár; munkások gőzfürdőjét is, amelyet most renoválnak és fognak átadni a munkásságnak. Megelégedetten, könnyű szívvel távoztam a gyárból, mert lépten-nyomon mindenütt, ahol megfordultam, a népi demokrácia áldásos nyomait fedeztem fel. Árad lassan az áldás, mint hajnali" fény a nyitott ablakon. Szabó Béla. IERIKAIAK AUSZTRIABAN A Tarlós öSkéár*. nájji demokráciáért! január 22-i számában olvashatjuk: GUMIBOT ÉS KÉS — AZ AMERIKAI ELETMOD JELKÉPEI. Eddig úgy tudtuk, hogy a gumibot az amerikai rendőrség felszereléséhez tartozik, a kés pedig — a bandita fegyvere. Ausztriában azonban mind a kettő minden egyes amerikai katona és tiszt tartozékává lett. Gumibotjaik és késeik átic.ndóau ott táncolnak az osztrákok fején és hátán s- a szó szoros értelmében beléjük verik az amerikai életmód .fölényét" az osztrákokka Iszemben. Hogy ez valóban így is van, azt példákén lehet látni. Tavaly, december 12-én az egyik linzi sörcsai nokban megjelent egy amerikai katona. Kevélyen követelte Josef Ammertől. a söröző tulajdonosától, hogy hozzon neki bort. Arntner megtagadta A katona működésbe léptette a kést Az osztrák polgárt felóra múlva öntudatlan állapotban szállitották kórházba. Ugyanezen a napon Salzburgban két amerikai k itona akarta kirabolni az utcán Josef Edelmann osztrák polgárt. Amikoi megzavarták őket abban, hogy levegyék róla a felöltőt, a katonák gumibottal leütötték Edei. mannt és nyugodt lelkiismerettel viszszamentek s kaszárnyába. Mariahilfeben egy amerikai káplár véresre vert egy taxisofőrt, mert az nem volt hajlandó őt elvinni egy szó. rakozóhelyre Az amerikai kaionák és tisztek gu- I mibot és kés segítségével „neve'ik" az osztrák polgárokat. A „hálátlan" osztrákoknak azonban úgylátszik megvan a maguk véleménye a dologról és kezdik visszautasításban részesíteni a hámból kirúgó amerikai banditákat. GENTLEMANEK ARTATLAN SZÔRAKOZASAI. Szilveszter éjjelén egy amerikai katona taxit bérelt Bécsben, hogy vidám sétakocsizásra indu.jon. A vidám utazás azonban igen szomorúan végződött a taxisofőrre. A külvárosban az amerikai betörte . sofőr fejét egy sörösüveggel, aztán elvette a pénzét és értéktárgyait. Egy másik amerikai katona ez idő alatt az egyik bécsi vendéglőben szó. rakozott. Komoly számlái kitevő Italmennyiséget vedelt fel. azután azt ajánlotta a pincérnek: kérje a pénzét, akitől akarja, csak tőle, már mint az USA hadseregének katonájától ne. Az amerikai azzal a „záró műsorszámmal" fejezte be kalandját, hogy megtámadott egy — a vendéglőben tartózkodó — osztrák nőt és erőszakot akart rajta elkövetni. „Gyönvörűen" és „kulturált módon" szórakoznak az amerikai gentlemanek Ausztriában. Pontosan úgy, mint annakidején a hitlerista emberevők szórakoztak Európa megszállt országaiban. SZEMÉLYI SZABADSAG AMERIKAI MODRA. Az USA államférfiai Igen gyakran és bőbeszédűen szónokolnak arról, hogy egyedül ők az egyén szabadságának igazi védelmezői.' Es mi következik e nagyhangú kijelentésekből? Erre a kérdésre egy olyan tény ad_ ja meg a választ, ami Ausztriában tör| (ént. Max Bair osztráK kommunista, akit antifasiszta fellépéséről széles körben ismernek, 1943 áprilisában Bécsből Innsbruckba utazott a fivéréhez. Útban visszafelé — nyomtalanul eltűnt. Max Bair sorrá tcsak 9 hónap múlva sikerült kideríteni. Kiderült, hogy útban Bécs felé az amerikai hírszerző szolgálat elfogta és koholt néven a salzburgi börtönbe vetette. Ott az amerikaiak a maguk módjőn, a legdurvább erőszak alkalmazásával vallatták. Kicsikarták tő'e beleegyezését, hogy Tito ügynöke lesz Ausztriában, így jártaK el pz amerikaiak a kommunista Max Bainel, aki mint antifasiszta alkalmatlan volt számukra. Egészen másképpen bánnak a saját embereikkel, például bizonyos Stüberrel. Ezt az alakot mindenki vad ná. cinak ismeri, egyébként Stüber az Ausztriában tavaly megalakult fasiszta szervezetnek, az úgynevezett „Függetlenek Szövetségének" a vezetője. Stüber nemcsak, hogy nem ül rács mögött, de az amerikaian és csatlósaik segítségével képviselői mandátumot /is kapott az osztrák parlamentben. E tények megvilágításában most már érthető, hogy az amerikai kormányférfiak mi'yen értelemben emlegetik a személyes szabadságot: bőr. tönt — a demokratáknak, szabad, ságot — a fasisztáknak. N. Sztrouszkij.