Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-22 / 19. szám, vasárnap

Világéletében földhözragadt szegény ember volt Parfén, a Proaka apja. Szegény volt, mint a templom egere, haótátul óta. Maga se tudta, — mert hát sohasem tudja azt a szegény ember, — hogy a szükség mikor költötözött be a házába. De ha már egyszer beköltözött, még bunkósbottal is nehéz kiverni ormain. Proska apja örökös Ínségben élt és egyre csal: küszködött. Más ember egy kis ravaszsággal valahogy zöldágra vergődik, de Parféint csak kínozta, marcangolta az inség és sehogyse

m engedte ki a karmai közül. H

a legalább az ínségnek emberformája lenne, hangot adna mozogna, akkor könyebb lenne vele verekedni. Akkor Parfén. 1 ír igen békés természetű ember volt, talán mégis jól kupán teremtette volna. De hát az inség láthatatlan. Tán csak nem a halom gyerekbe kötött belé az inség ? Vagy elátkozták volna egész családját, minden p.reputtyával együtt. hegy időtlen időkig az ínséggé", vesződjék, küszködjék Pedig mit nem csinált Proska apja? Imádkozott is. koldulni is járt, csordát is őrzött, más munkát is vállalt, de az inség csak nem ment ki a házból az istennek se... Egy éjszaka még: lopni is akart, a más kévéit behordani a tarlóról. Már a gebét is befogta Proskát is felültette a saroglyába, de aztán mégis meggondolta. Nem vitte rá a lelke. Nem maradt más hátra, mint hogy felakassza magát. A tehetős gazdák a faluban csak nevetnek rajta, meg gúnyolódnak: — Hé inség! Hogy váj? a bajusz — Hé .nség! Hány véka búzád termett? Halod-e inség! A táltosod megint ott heverész a kerítés tövibe, megint a bendőjét dörzsöli a lábával. — Gyere ide inség! — Szegődj be h'ozzám pásztornak — Vagy vedd a hátadra a koldusta riszny át Nevetnek a gazdák. — Eridjetek a pokolba. — Ha-ha-ha-ha! Haragszol inség vagv a gyomrod koreg? Proska apja •mindegyre csak avval vigasztalta magát, hogy egyszer eljön majd az idő. De. hogy minek az ideje iön el, mikor és honnan? — azt senki sem tudta, még Parfén sem. Ha kérdezték, csak hallgatott. Osa k egyedül Proska tudta, akkor lesz az, amikor ö, Proska majd nagyra nő elmegy a városba, ott kitanul vaiami jó mesterséget és segíti majd az apját. Akkor jön el majd az a bizonyos ,,idö". Egy szó, mint száz — várni kell. Es Proska várt. A bíró azonban nem várt, hanem adó fejébe elvitte ä tehenet, a gebe pedig éppen a szántás előtt döglött meg. Proska elsírta magát. És úgy beszélt, akár egy felnőtt. — Na, most a>;tán hogy élünk meg? Bátyjaitől a frontról már régóta semmi liir Könnyű nekik. P. ZAMOJSZKIJt S 'ptfrika lepdjt MminÁiz Anyjuktól kaptak egy-egy pár kapcát az úti a — és azzal elmentek a cár kenyerét enni. De mitévő legyen Proska, amikor apja végleg ágynak esett? — Te vagy a gazda. Az ám, gazda! Hisz ö még csak kilenc éves, neki még az utcán kéne futkároznia és most k'omoly képet vág és úgy beszél, mint egy felnőtt. Egy szép napon aztán a járási székhelyről lovasküldönc érkezett és egyenesen a községházára tartott. A bíró rögtön összehívta a falu elöljáróságát és hamarosan az egész falu összegyűlt a községháza előtt. Valaki az újságból olvasott fel mások meg kiabáltak. | Aztán látta Proska, amint az egész falu népe jókedvűen, örvendezve kivonult az utcára. És egy ismeretlen szót hallott Prfoska. — Forradalom! Azt kiabálták az emberek, hogy Moszkvában kitört a forradalom, hogy most a föld a népé, a hatalom a népé, a földesurakat meg el kell kergetni. Nem értette Proska ezeket a szavakat, de egyet megértett belőlók. Eljött az „idő"! II. S El sem lehet mondani, hogy mennyi mindent látott Proska ezalatt a három év alatt. Elkergették a faluból á bírót, a zsandárokkal együtt, a kulákokat elvitték a városba, a lovakat mozgósították, fegyveres katonaság jött a faluba. De a legérdekesebb mégis az volt, hogy a kezükkel választottak minden nap új hatóságot. Fölemelték a kezüket — hatóság. Mégegyszer fölemelték — másik hatóság. Akár egész nap mást sem csinálj, csak a kezed emelgesd és folyton új hatóságot válassz. Egyszer aztán hazajött a frontról Sztepán, akit azelőtt a zsandár folyton a városba kísérgetett. Az övén szurony, a puskáján szurony, a homlokán meg csillag. Vállán, hátán keresztbehosszába szíjak. Minden nan összehívta a népet és beszélt a forradalmról i Leninről. ' De nagy bánat nyomja a Proska szívét. Bár elkergették a bizottságból a boltost é

s egy szegény parasztot választottak a helyébe, azért mégis nehéz a sora Proskának. Köröskörül minden megváltozott: az emberek is, a házak is, meg ö maga. Proska is megváltozott, okosabb lett, de az apja ínsége mé% mindig megmaradt. Nem változott az egv szemernyit sem. Éppen úgy kínoz, épp úgy marcangol, mint azelőtt.. . Nem tudott vele megbirkózni Proska, pp.iát pedig az inség egész kimerítette. Apja nem akart Kuzma bácsival együtt, az urasági birtokra elmenni, hogy a magtárról a vasat leszedjék és nem akart fajborjút hazahozni. Nem bírja ő már a vasbbronát húzni! Tehetetlen az apja. Nem úgy, mint a szomszéd, aki elvitte a kazán csövét, vagy a Fonyka bácsi, meg a Lukrécia néni. azok két gyapjasbirkát meg egv bárányt vittek el. És földigérő, nagy tükör van a szobájukban. Illegette magát a tükör előtt Lukrécia néni, az orrát fintorgatja és belenevet t tükörbe, mint valami úri dáma. Ilja Kirkint meg az egész falu irigyelte: egv nagy hatrekeszes, fiókos, tükörajtós sifonértt vitt haza a hátán. „Nem jól van ez, tehetetlen az atyus, beteg." Már télire járt az idő az apja meg csak feküdt a kemence paján és nyögött. Szorosabbra húzta a nadrági szíját. I — Hiába nyögsz, abból nem lesz kenyér. — T

e vagy a gazda. — Az ám, könnyű azt mondani, hogy én vagyok a gazda. De mit tegyék én? Hisz még kicsi vagyok. Nem, Proska már nem kisfiú. Felnőtt ember Proska. Próbáld csak meg kitessékelni öt Sztepán kunyhójából, ahol az emberek mindennap összegyűlnek. Azt mondta neki Sztepán: — Proska, elérkezett a ml időnk. Neked is a sarkadra kell állnod. Nyisd ki a füled és figyelj. III. Proska tátfott szájjal hallgatta Sztepán beszédet, egyetlen szavát sem engedte el a füle mellett. Űgy-ahogy irni-olvasni tudott és kapott néhány könyvet Sztepán tói. Ezekből megtudta, mi a forradalom, kik azok a kommunisták és kicsoda Lenin. Sztepán észrevette, hogy Proska folyton csak Leninről kérdezősködik és egv este elmesélte Proskának Lenin élettörténetét. — És t

e láttad őt? — Igen, beszéltem is vele. Miről ? — A földről, meg a parasztokról. — É

s Lenin mit mondott? Proska nem szeretett sokat beszélni. — Paraszt és munkás —• az egy. Övék a hatalom. — Sót. kelmét adnak? — Minden lesz. — A munkásoknak kenyér kell. — Adunk! És Sztepán egyszerű, keresetlen szavakkal megmagyarázta Proskának, úgy, ahogy a többi parasztoknak, miadazt, ami szívüket nyomta ... Két hónap alatt Proskát két nagy bánat érte. Sztepán belehalt a mellsebébe, anyját pedig a hektika ágybadöntütte. Proska bejárta a szomszédokat. rokonokat, ismerősöket. De a szomszédok kenyeret nem adtak, a rokonok éppen odyan szegények voltak, mint Proska, az ismerősök pedig meg sem akarták ismerni Proskát. Egv este apja sóhajtozott, nyöszörgött, anyja Is nyögött, aztán átölelte a kisebbeket és hang'ofian sírvafakadt. Izgett-mozgott, hánykolóaz ágyán és egyre csak azt hajtogatta. — Jaj, ki segít rajtunk ... — Jaj, ki szán meg bennünket ... Proska nem bírta tovább hallgatni — kiszaladt a házból. Őrjöngő, vad szélvihar tombolt. Mintha a szél is Proska ellen lett volna. Sbkkáig bandukolt Proska a falu utcáin. A hóvihar vadul csapkodta, korbácsolta éa Proska csak ment, nem gondolt semmire. Maga sem tudta, hogy hová megy és mit keres. Csontig fagyott, mire észrevette, hogy hazaérkezett. Már mind aludtak. Meggyújtotta .az olajmécset, a bűzlő füst mindjárt a mennyezetig csapott és leült az asztalhoz. Eszébe jutott Sztepán éa amit Leninről mondott. S valami hirtelen eszébe ötlött, egy égető gondolat, amitől az ér a halántékán sebesebben kezdett lüktetni. A szívverés is meggyorsult, a keze megremegett és csodálatos! — szinte világosabb lett a viskóban s különös, örömteli érzés fogta el. Lázas siettséggel szedett elö egv irkát, ceruzát és hallgatózott, hogy mind alszanak-ev aztán mindezt az asztalra rakta. Félénk örömmel felsóhajtott é

3 leírta. „LENIN BÁCSINAK". Megrázta az üstökét és eltökélten írta tovább: Proskától. „Neked írom ezt a levelet én, bácsikám én, Proska, Dudkin Parfén fia. T

e ott élsz a várfcsban é3 én meg itt a faluban küszködök, apámmal együt. A mi falunk nagv és messze va

n a várostól.Apámnak sérve van éä folyton előbújik. Anyám mindig fekszik és nyög, kenyerünk pedig egy morzsányi sincsen. Apánk pedig, Parfénnalt, hívják, — teilán hallottál róla, — mindig a sérvvel kínlódik. Fonnyadt öregember az apánk és egész életében görnyedten járt. Most már nem is járkál, hanem folyton fekszik. Néha megkérdeztem: atyus, miért jársz t

e ilyen görnyedten? Ö me£ wt felelte: „Az inség nybm, vállam fiam." Tudom ftcaika, te elrendelted, hogy i-ekünk földet adjanak — adtak is nekünK. az igaz, de semmi hasznunk belőle. A lovunk még jóval a vetés ideje előtt megdöglött. Sovány, girhes gebe volt — de most megint semilven sincspa, se ló, se telién. Hogy mit fogunk csinálni, azt magunk sem. tudjuf A szovjet tagok rajtunk nem segítenek, apám meg csak fekszik..." (Vége következik.)