Uj Szó, 1949. december (2. évfolyam, 197-219.szám)

1949-12-06 / 201. szám, kedd

UJSZ

© 1949 december 298 Szabó Gyula, a munka festője Szabó Gyula festőművész előbbi képeit nem ismertm és igy fejlődési vonalát, míg eljutott a munka ábrázolásáig, nem tudom követni Ezen a kiállításon találkoztam elsőízben alkotásaival és az első perctől kezdve, ahogy átléptem a kiállító helyiség küszöbét, nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy Szabó Gyula már zsenge gyerekkorától kezdve a munka légkörében élt és pontosan ismeri a munka óriási jelentőségét. • Képein a munka kaiba. Egy-egy témával többször kísérletezik, hogy megragadja színnel, fénnyel és árnyékkal a munka ellenállhatatlan varázsát és elénk tárja mélységét és kiapadhatatlan forrását. Szabó Gyula megrendítő igyekvésében odáig megy, hogy a vasárnapot, a munka pihenőnapját teljesen törli. Olajképein még véletlenül sem találkozik a néző egy pihenő állattal sem. Allatot, embert, élőlényt elnyeli a gép, a munka mindent elsodró áradata. E '••••-, '"•••••••••,:; V.,'-*:; m 4 »» * ti é mm f v 'i'wV ? '.-. ... .. ' u\ nem hat többé jelképesen, hanem a maga teljes valóságában, kíméletlenségében hat a nézőre A festő tudatosan, előre megfontolt szándékkal, maradéktalanul munka ábrázolásának a szolgálatába ál'ította évek óta szerzett tapasztalatait. Ecsetkezelése, odavetett színfoltjai, a fény és árnyék ellentéteinek reális kihangsú'yozása mind, mind a valósághoz híven szemléltetik a munkát. Van egy képe, amely a gyár udvarát ábrázolja, háttérben élénkzöld tájjal, megfésült koronájú fákkal, amelyekkel bokrétaként hatnak és úgy tetszik, hogy az egész táj csak azért virul és él, hogy a gyárat, a munka forrását és színhelyét díszítse. Es mintha megakarná mutatni, hogy munka nélkül az élet, a föld magányos és elhagyatott, az egyik kisebb tájképén egy sivár dombot ábrázol sárgásbarna puszta színekkel, a sivatag sivárságával. kis kanyargó folyóval, amely az égtől kölcsönvett kék színnel csillog ott árván és elhagyatottan. A táj szinte megható módon kitárt meztelen faágakkal várja az embert a munka szerszámaival, hogy megáldja és megtermékenyítse, hogy aztán áldását sokszorosan visszaadja a közösségnek. A kiállításon úgyszólván ez az egyetlen kép, amelyen a munka nem jutott méltó rangjához. A többi festményein csak a munkanapok, a hétfő, kedd, szerda jutnak szóhoz. Ezen a kiállításon az opatovai szövőgyár minden fontosabb munkamozzanata pontosan le van rögzítve. A festő a munkafolyamatot a művész elszántságával kíséri végig. Mint aki felfedező útra indul. : -.a keresi a módot. hogy behatoljon a mhunka rejtett titképeken egyet'en emberi arc fe! nem fedezhető, mindannyi elmosodó szín és folt, a rongy, a gép a fonál jut itt premiér plánhoz. Itt van például a „Szövődé" című óriási vászna. Hatalmas gépek lépnek itt előtérbe, a gép minden alkatrésze ragyogva csillog s számtalan fonálszál mint a gépbe induló csodá atos fénysugarak vonulnak át a képen. A munkásnő, aki rendezgeti a szálakat, háttal áll felénk, mozdulataiban egy munkában eltöltött élet fészkel. A gep és a munka fontosságának a munkásnőnek ez a testtartása adja meg a hitelességét és bizonyító erejét. Kétségtelen Szabó Gyula új utakon halad, festői ecsetjét, tudását, képességeit a szocializmus, a munka szolgálatába állította. Merészség, bátorság kellett hozzá, hogy a munkát igy a maga elementáris erejében a valósághoz híven ábrázolja .És Szabó Gyulában megvolt ez a bátorság, hogy megmutassa nekünk, hogy a munka mindenütt ott van körülöttünk és a munkáskéz nyoma mindenütt kitörülhetetlen nyomokat hagy maga után. Csakis ott van virágzó élet, ahol munka van és ahol a munkás alkotó ! erejével beleszól, beleavatkozik. A munka ma elárasztja életünket, befed és eltakar bennünket, mint ahogy a felszántott föld, a termékeny talaj betakarja a bevetett magvakat, hogy a föld forró méhéből, a munka hevéből új élet fakadjon és becsületes igyekvésünket kamatostul visszafizesse. Mert ma már miénk a föld és miénk a munka, idegen kéz nem nyúlhat többé hozzá, a jövő, a munka eredménye is a miénk lesz. Mindez Szabó Gyula kiállításán jutott eszembe és nem hallgathatom el, hogy távozóban a kiállításról valami hiányérzet fogott el, aminek kieéguésével ez a kiváló művész adósunk marad. Igaz, olyan döntő napokat élínk most, hogy csakis az építőmunka se gíthet rajtunk és válthat meg bennünket. Ez pontosan megfelel a valósa.; nak, de a szocial'sta realizmus a ies tészetben és mindenfajta művesében megkívánja művésztől, hogy a jövőt is eleven erővel szemléltesse. \zért nagyon meglepett, hogy S'.abó Gyula festői programjából kihagviaa jövő igéretét, az öntudatos doigozói, aki teljes egészében megért? .

e az idők szavát és ez az élmunkás. Hálás téma ez és ha a világon nem volna egyetlen élmunkás sem, akkor is meg kel'ene őt a művésznek alkotnia. Az élmunkások az első búzaszemek, amelyek átengedték magukat a munkásfö d forró hevének és bátran és elszántan törnek felteié a sötétből a napsugarak áldásos melege fele, a szabad ég, a szabadság felé. Lehetetlennek tartom, hogy a mai •munkás óriási teljesítményét és áldozatkészségét akár tollal, akár ecsettel az élmunkás szemléltetése nélkül érzéke'tetni lehetne. Hiszen éppen az élmunkás az, aKi lobogóként tennen hirdeti, hogy erőfeszítéseinkkel a mi országunkat építjük. És Szabó Gyula is ezt határozottan érzi. Az emberért, az élmunkásért való viasKodását fametszetein határozottan felfedezhető. Az 1945-ös munkásarcokon még rajta van az igásállatok vergődése, de 49-es metszetein már ott a jövő dolgozója, ott áll hatalmasan, öntudatosan, egyenes derékkal, kezében a munka szerszámjával, mint egy érdemrenddel és a felkelő nap sugarai arany foltokat vetnek egész magatartására. Ezért egyetlen pillanatig A. PLATONOV: sem Kételkedem benne, hogy Szabó Gyula, aki képeivel örömöt varázsolt arnak a munkásnak az arcára, aki vasárnap délután a kiá'lításon járt, meleg színeivel megtalálja majd munkánk eleven forrását, az öntudatos dolgozót. aki áldozatkészen gyors léptekkel halad a szocializmus felg. Szabó Bé'a. A karéliai Pozsva-folyő mellett feküdt Pozsva falu. A faluban kolhoz is volt, amelynek „Jó élet" volt a neve, ezért az egész falut a kolhozzal egyetemben „Jó Pozsvá"-nak hívták. Az egész Jó Pozsvából utoljára is csak egy vizikerék maradt, mert az nedves volt és nem égett ei a tűzben. Minden más, régtől fogva szerzett és megtakarított jószág elégett és megszenesedett, a szén pedig magától elhamvadt, pernye lett belőle és a szél szertehordta. A németek és finnek ágyútűzzel és repülőbombákkal árasztották el Jó Fozsvát és a fából épült falu leégett, elpusztult. Csak a kerék forgott tovább fatengelyén, mint békében és mozgatta a hajtókereket; csak éppen hogy a hajtókerék fogai most nem kaptak bele a henger fogaiba, mert az egész telep leégett és amivel ez a telep a nép javát szolgálta, az gépestül, mindenestül megsemmisült a tűzben. Fentről a víz tovább is zuhogott, megtöltötte a tartályt és súlyával arra kényszerítette a kereket, hogy éjjel-nappal forogjon, mert a víz sodra élt és nem apadt el. Az oroszok és karélok harca tombolt ezen a vidéken a fehér finnek és Hitler fasisztái ellen, aztán eltávolodott, majd végleg elnémult. A beállott csöndben és magányban halkan csikorgott tovább a Jó Pozsva rokkant kereke. Körüskörül ott álltak és üszkös ágaikat ingatták az erdők; némán feküdt alattuk a föld, amely mindezt felidézte, de ő maga mozdulatlan és változatlan maradt. Ám ezt a szürke és közömbös földet senkisem tudta elfelejteni, aki itt született. A kovács, a karéi Nigaré sem tudott elszakadni a meghitt földtől. Visszatért a Jó Pozsvába, ahol született és ahol egész addigi életét töltötte. Nigaré, mint egyszerű katona szolgált a tengerészgyalogságnál, melyet a Ladoga-flottila tett partra. Hogy nevét könnyebben tudják kiejteni, a fülnek ismerősebben csengő „Kirej"nek hívták a csapatnál és ezt lassanként maga is megszokta. A háborúban az egész téli hadjáratot végigküzdötte; de nemrég egy közvetlen közelében „bedöglött" bomba úgy elkábította, hogy eszméletlenül rogyott össze. Amikor magához tért, megállapította, hogy épségben maradt. De a beszéddel baj volt: dadogni kezdett és zenei hangokra vagy énekre éppolyan szívből-fájdalmas sírásra fakadt, mint a virágzó növények láttára. Erre elbocsátották a hadseregből. Partizánokkal ment a front mögé, itt, a szülőfaluja közelében, elvált tőlük, hogy felkeresse házát. Kirej lassan körüljárta az egész leégett Pozsvát, aztán leült a zúgó, magányosan dolgozó vizikerék mellé. Bánat töltötte el szívét. Az alkonyati nap, amely Északon így késő ősszel, mindig oly sápadt, reá vetette fényét: a fatönkön egy fáradt, ACZÉL TAMÁS: N EH EZ ESZTENDŐ — Idefigyeljen Krancz elvtárs — mondta jóval később, amikor az öreget előhalászta az edzőműhelyből. Nagyon összebarátkozott mostanában ezzel a Veressel. Ezt Holder nem tartotta helyesnek. Az edző csúszó mászó féreg, akivel jobb nem beszélni. Mióta Kondói visszajött a gyárba, egészen megváltozott. Örökösen arról beszél, hogy ő milyen jóba volt a vezérrel még a régi időkben. Ha Kondóit. most meglátta, mélyen köszönt s elpirult. A férfi észrevette ezt az igyekezetet, néhányszor megállt beszélgetni az edzővel. Krancz, amikor Holder megemlítette ezt az esetet, arra hivatkozott, hogy Veres szociáldemokrata s neki kötelessége őt nevelni. De Holder tudta, hogy kettőjük között valami barátságféle van keletkezőben. Holder egyszer félfüllel elkapott néhány szót a beszélgetésükből. — Az volt a baj öregem — mondta heveskedve az edző — az volt a baj már októberben is, hogy együtt mentünk a kommunistákkal. Nekem éppen tegnap mondta ezt Géczy elvtárs a pártban. Azt mondja, ha külön listán indulunk, sokkal több szavazatot szerzünk. Különben is ... Krancz az orrát fintorgatta, valahogy nem tetszett neki az edző okoskodása, mégsem tudott hirtelenében helyes ellenérvet találni. Az lehet — töprengett —, hogy ha külön indulnak, több szavazatot kapnak. Végtére azonban a kommunisták is csak azt akarják, amit ők s azok nagyon rendes emberek ... Veres izzadtan magyarázott, miközben a zöldesen csillogó olajba mártott egy fehérizzású vágólapot. Szerette ezt a pillanatot, amikor a szén alól külön e célra görbített fogójával kirántotta az anyagot s a kellően felmelegített olajban lehűtötte a szikrázó acéllapot. Büszke volt arra, hogy csak a legritkább esetben repedt meg nála edzés közben az acél; mostanában ugyan gyakrabban, de azelőtt, amikor nem ilyen ócska, özönvíz előtti fújtatós kályha, hanem gátűzhely állt rendelkezésére, ahol nem színről, de hőmérőről lehetett megállapítani a melegített snyag hőfokát, sohasem fordult elő vele ilyen ügyetlenség. Kezét gyakran bemártotta a síkos olajba, amely fniom, zöldessárga gűrűvel fonta körül ujjait. Ha kevesebb dolga volt, azzal szórakozott, hogy az edzőműhelybe véletlenül betévedt legyeket elfogdosta és kevés olajat cseppentett rájulj. A légy, amelyet az olaj légmentesen körülzár, pillanatok alatt megdöglik. Akkor bedobta a tűzbe. Mikor észrevette, hogy Holder áll a edzőműhely ajtajában — s nem tudta, hallott-e valamit ebből a beszélgetésből —, megrántotta vállát. Sokan jártak ide hozzá, melegedni, hiszen ez volt az egyetlen hely a műhelyben, ahol fűtöttek. Veres élvezte, hogy ez a kis lyuk, ahol most az edzőműhelyt berendezték, majdhogynem az üzem központjává vált. Itt ő a házigazda, előzékenyen tessékelte be a látogatót. Holder felé fordult, de annak láthatólag másutt járt a esze. Veres gyorsan gondolkodott és kiszámította, hogy amikor azt a bizonyos mondatot kimondta, Holder még nem lehetett az ajtóban s ha ott volt az ajtó fölött sirregő transzmissziótól, amely a tűzhely fújtatóját hajtotta, nem hallhatta meg szavait. Megnyugodott és hirtelen nem törődött azzal, hogy Holder bejön-e vagy sem. Később a párttitkár bement Kranczhoz az ÜB-szobába. — Mondja csak, mit fecsegett itt össze-vissza magának ez a hülye Veres ma délelőtt? Krancz megrezzent; Holder élesen figyelő pillantása észrevette ezt. — Semmit — mondta aztán az öreg. — Te meg mit mászkálsz utániunk, nincs jobb dolgod? — Hirtelen belelovalta magát a sértődöttségbe. Igenis, mit járkált utána ez az ember? ö azzal barátkozik, akivel akar és azt beszél, amit akar. Joga van hozzá. Már akkor szervezett munkás volt, amikor ez a fickó még ki sem bújt a tojásból s most ez akarja őt kitanítani? ... De Holder kitért a veszekedés elől, otthagyta a bajusza alatt morgó öreget. — Idefigyeljen — mondta most idegesen — küldjön egy sürgönyt Varga Mátyásnak, hogy azonnal induljon kocsival és krumplival együtt. — És az engedély — csapta össze a kezét az öreg — megvan az engedély? — Nincs — mondta Holder, aki már kicsit kifújta mérgét s megint tudott mosolyogni. — Jöjjenek engedély nélkül. (Vége.) megvénült ember ült, nyűtt, szürke katonaköpenyben. Beesett arcát szürke szakáll borította. Egyáltalán, csúnyán lefogyott. Jóságos, lenkék szeme nýbgoutan nézte a kihalt tájat, anélkül, hogy e pillanatban egyebet fejezett volna ki, közönynél. Kirej vörösmatróz teste kiszikkadt a harcban. Sivár lett a csatákban és menetelésekben, de szíve bánattal telt meg Jő Pozsva láttán. Kirej egyetlen pozsvait sem talált; felesége, gyermekei velük pusztultak. Csak ez az árva vizikerék maradt meg. Mellette a dinamógép földbesüppedt, halott vasteste, Ebből a dinamóból vezetett a drót egész Jó Pozsvába és azon át a környékre, a tanyára, a veteményes kertekbe, a fürészmalomba. A víz ereje elindította a gépet és a gép villamosságot termelt. A villamosság fénnyel és meleggel látta el a falut: jószágés baromfiistállókat fűtött a fagyos télben, hogy a jószág le ne soványodjon s a baromfihúst, tollat, tojást adjon. A villanyerő gabonát őrölt, lent tilolt, orsót pörgetett, vizet szivattyúzott a falu belsejébe, fatörzseket deszkává fürészelt, tuskót irtott, követ zúzott az útépítéshez és tejet melegített a kicsinyeknek. Akkoriban bőséges, szabad élet volt még, a munka égett az ember keze alatt. Kirej, hogy a legkisetm gyereke megszületett, egy árammal hajtott kis gépet eszkábált, amely gyöngéden ringatta a bölcsőt, megkímélte az anyát a fáradtságtól es hagyta, hogy elszunyókáljon. Később, nem sokkal a háború előtt, a kolhoz elnöke megrendelt Kirejnél egy malomszéket, hogy a legfinomabb édes lisztet őrölhessék a gabonából, — hiszen sok kisgyerek született és a durván őrölt liszt ártalmas a gyermeki gyomornak. Kirej hozzáfogott, hogy fatörzsekből alapot építsen a hengermalomhoz, de nem fejezhette be, mert háborúba kellett mennie. Munkájának nyoma sem maradt. Kirejnek most eeszébe jutott, hogy szelid felesége, akinek olyan gyermekarca volt (bár maga is gyermekeket hozott már a világra) egyik este az ősrégi karéi könyvből, a Kalevalából olvasott fel neki; abban szo volt egy Umarinen nevü mesterről, aki a Szampo csodamalmot építette; ez annyi gabonát őrölt, hogy elég volt az egész világnak. „Nem igaz — mondta akkor Kirej a feleségének — kár, hogy Uyesmit mesél az a könyv. Minek az ingyenkenyér? A nép ne éljen dologtalanul, mert különben szalonnabör nő a szívén és az esze elgárgyul. Nem kell nekünk az ilyesmi, jobbat tudunk mi a Szampónál, — itt van a villamosság." „Az ám, de azt nem kapni ingyen — vélte az asszony — azért meg kell dolgozni." „Éppen azért jobb, mert nem kapni ingyen, hanem tudást követel az embertől — felelte Kirej — az ember fejlődjön, necsak azért éljen, hogy egyék és aludjék." Mit kezdhetett a szegény, beteg Kirej most, mikor Jó Pozsvában úgy elégett és elpusztult az egész élet, ez a mesében leírtaknál sokkal erősebb és okosabb élet, mintha sohasem lett volna és helyén csak szél és pusztaság maradt? Kirej nem tudta, mihez fogjon. Így hát elsőben is ahhoz látott hozzá, ami régebben megvolt már: támadjon fel ismét, ami elégett és elpusztult. Mikor hazaért, elment arra a helyre, ahol valamikor a háza állott, megsimogatta a romokat és elhatározta, hogy új otthont épít. A falun át mentében nyeletlen baltát talált, most az erdőben kinézett magának egy kis fatörzset és leült, hogy új baltanyelet faragjon. Egy nép nŕm. halhat ki utolsó szálig, valaki csak életben maradt! Az öregek visszatérnek oda, ahol régen laktak, új emberek születnek és Jő Pozsva szebb lesz, mint valaha volt. Üjra fényt ád a világosság, dolgozni fog az emberek javára és örömére. Üjra szép idők jönnek, csak az elesettek és a halottak nem térnek többé visz.sza kunyhóikba. Mikor Kirej elkészült a baltanyéllel, hozzálátott, hogy kidöntsön egy fát az erdőben. Az emlékezés szivében felsajgó fájdalma sokszor megzavarta munkájában, ilyenkor leeresztette a baltát és átadta magát gyászos gondolatainak. Késő estig buzgón dolgozott, hiszen azt akarta, hogy visszatérjen az az idő, amikor Jó Pozsvában a villamosság gabonát őröl, bevilágítja a sötétséget, vizet szivattyúz és orsókat perget. „Most úgy fogjuk csinálni — gondolta Kirej — hogy Jő Pozsvában nemcsak gabonát őriünk majd újra, hanem azt is semmivé őröljük, ami gonoszság az életben." fordította: Kardoss Tilda.