Uj Szó, 1949. október (2. évfolyam, 146-171.szám)

1949-10-27 / 168. szám, csütörtök

m szó 1949 október 27 Űj utakon halad a csehszlovák képzőművészet Nálunk is, akárcsak a többi népi demokratikus országban új ruhát ölt a képzőművészet. Üj és fontos feladatok teljesítése vár képzőművészeinkre, de főleg az ügyeiket intéző szervekre, hogy méltó formát találjanak elsősorban a szocialista művészet kiépí* tésének megszervezésére. A képzőművészeti alkotások, melyeknek szoros összefüggésben kell lenniök a való élettel, igen értékes szerepet töltenek be dolgozóink kulturális életszínvonalának emelésében. Ez év tavaszán megalakították a Csehszlovák Képzőművészek Szövetségét, mely képzőművészeink legfőbb szerve lett. Utána Szlovákiában) központi szövetkezetet létesítettek „Tvar" elneivezéssel, mely arra hivatott, hogy egyrészt kép" zőmüvészeink jó megélhetését biztosítsa, másrészt pedig, hogy dolgozóinkat közelebb hozza a különféle művészeti ágakhoz — hogy a dolgozók, megismerve a művészetet, követelményeikkel döntően befolyásolhassák a képzőművészek munkáját, vagyis, hogy a dolgozók saját maguk szabják meg képzőművészetünk új irányát. Ezzel biztosítjuk nálunk is a szocialista realizmus teljes kifejlődését. A megújhódott ifjú szlovákiai képzőművészet most október 26-án nyitja meg IV'ik országos kiállítását Bratislavában. Ez alkalommal ellátogattam a kiállítási terembe, ahol a művészek rendező-csoportja ép a bemutatásra kerülő képzőművészeti alkotásokat osztja be a megfelelő helyre. Köztük van Csemicky László festőművész is, a Szövetség elnöke, akitől érdekes felvilágosítást kapok az új kiállításról. — A mostani kiállítás anyaga, — mondja Csemicky László —, nemcsak abban különbözik az eddigi országos kiállítások anyagától, hogy a művészek olyan alkotásokkal vesznek rajta részt, melyek a dolgozóink országépítő lázát tükröztetik vissza, de főként abban, hogy a szlovákiai művészek munkáiban tartalmilag is erőteljesen lüktet az új élet. — Ez év márciusában tartott első kongresszusunkon Novomeský és Pavlík megbízottaknak ígéretet tettünk, hogy a szlovákiai képzőművészek már a mostani kiállításunkat is az új valóság jegyében rendezzük meg. — Míg az eddigi formalista művészet, — folytatja ezután kiállítási látogtók úgy ítéljék meg a bemutatásra kerülő műveket, mint szocialista realizmusnak fejlődésének első fokát. Valóban az új élet visszfénye sugárzik ezekből az alkotásokból, ami bizonyítja, hogy népi demokráciánkban képzőművészeink is megtalálták a helyes útat. Ez az út számukra is biztosítja tehetségük sokkal nagyobb mér KUCZKA PÉTER: u Í\ m Ä\ Ha minden lépésnél egy ágyú őrzi és repülő és tank és zsoldosok, akkor sincs határ előttünk. A börze megriadt nyúlként reszket és vacog. Nézzétek, Kína néphadserege mit tett az elmúlt hónapok alatt! Karó a vizet megállítja-e és lavinát a papírfalak? s Már tudjuk azt, hogy Kína Is hazánk lesz és térképen lázasan kutatunk. Milyen partok között folyik a Jang-Ce és hol születhetett Mao-Cc-Tung ? Porcellántornyok most nem érdekelnek, nem érdekel a bölcsek könyve se! De az, hogy harci dalt hol énekelnek és hogy Kínának mennyi a szene. Es veletek vagyunk, elvtársaink, megyünk előre és nem nézünk vissza, míg el nem érünk a győzelemig, az ellenséget tengerbe szorítva. nyilatkozatát a szövetség elnöke —, az utóbbi évtizedekben a hanyatló tendenciák miatt depreszszíven hatott, addig a mostani kiállítás anyaga ép tartalmi fontossága miatt erőg bizonyítéka annak, hogy képzőművészeink valóban megtalálták helyüket a most alakulóban lévő szocialista társadalmunkban. — A formalista művészetben ritkán találkozhattunk népi és nemzeti tárgyú alkotásokkal, viszont a mostani kiállításon majd minden kép az építőmunkánk, az építő ritmusnak visszatükröződése. • — A szlovákiai képzőművészet mostani irányát a realizmus kezdetének nevezhetnők, ezért a tékben való kifejlesztésének lehetőségeit. Már ebben az évben lehetővé tették képzőművészeinknek, hogy ipartelepeket és gépesített mezőgazdasági munkálatokat tekinthessenek meg, hogy közelebb kerülhessenek a szebb élet oly lelkesen építő dolgozóink világához, mely magába öleli a képzőművészet új irányzatának követelményeit is. A szlovákiai képzőművészet most megnyíló kiállítása is újabb alkalmat ad, hogy közelebb hozhassuk dolgozóinkat a művészi alkotások megkedveléséhez, melyek már oly közel állanak az ő lelki világukhoz. P. B. Mit láttam a Szovjetunióban ? (Egy lengyel paraszt levele, aki az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságba ellátogatott lengyel parasztküldöttség tagja volt.) Már két hónap telt el azóta, hogy hazatértem falumba, £tara* Wes be és még mindig nem tudom elhinni, hogy mindaz amit láttam, nem álom volt. A feleségem azt mondja, hogy alighanem beteg vagyok, de ez persze nem igy van. Bárhová megyek is mostanában — a mezőre, vagy az udvarra —, szemem előtt mii'" dig kombájnokat és villanytraktorokat látok. Ha végignézek négy hektár földemen és behúnycm a szemem — hatalmas kalászokat látok, amelyek teli vannak maggal. Ha kinyitom a szemem — szinte elszorul a szívem: lym nyomorúságosan ke\ésn::nden az én gazdaságomban. Ilyenkor 3 ember helyett is szeretnék dolgozni, hogy nálunk Lengyelországban is olyan termések legyenek, meg olyan gépek, mint a Szovjetúnióban. Magam sem tudom, hogyan fogjak hozzá, hogy legalább egy részét leírjam annak, amit láttam. Odahaza egész éjjel beszéltem róla s persze nem győztem mindent elmondani. Amikor megérkeztünk az ukrajnai Zabolotjébe, úgy fogadtak bennünket, mintha régi barátok lennénk. Megmondom az igazat, ilyen meleg fogadtatást nem vártam. Mindig' azt mondogatták nekünk, hogy az ukránok olyan emberek, akik bosszút állnak a lengyeleken. Most már tudom, hogy ez szeszemenszedett hazugság. Amikor elvettük a földet a földesuraktól, akkor azt is mondogatták, hogy a földbirtokos urak hamarosan visszatérnek Londonból," s hogy akkor majd minden úgy megy majd, mint régente. Mi mégsem hittük ezt és nem is csalódtunk. Nemigen látjuk, hogy ezek az urak hazajövögetnének Londonból. Amikor a Szovjetúnióba utaztam, jót is, meg rosszat is gondoltam erről az országról. Mindennél jobban érdekelt az, hogy meglássam, hogyan élnek a kolhozparasztok. Ha most bárki előhozakodna azzal, hogy a Szovjetúnióban tilos templomba járni és hogy ott a nők közösek, hát én ráuszítanám a kutyáimat. Lám, mit jelent az, ha az ember mindent a saját szemével lát! Láttam én a parasztházakban ikonokat és a falvakban újjáépített templomokat. Megkérdeztem egy paraszttól, hogyan áll náluk a dolog a vallással, mire ő azt felelte, hogy a Szovjetúnióban az állam és a vallás: két különálló dolog. Azt hiszem, hogy ez a helyes: a templomot és az állami ügyeket nem szabad összekeverni. Csodálkoztunk azon, hogy az emberek a kolhozokban a munkát becsület dolgának tartják, sőt szeretik is a munkát. A kolhozban mindenki jobban akar dolgozni a másiknál, mindenki a munka hőse akar lenni. Egyik újságírónk megmagyarázta nekünk, hogy ez a munka iránti szocialista magatartás és én arra gondoltam, hogy nálunk is így lesz. ha majd az emberek nem úgy fognak gondolkodni, mint ahogyan a kapitalizms idején gondolkoztak. Ha majd termelőszövetkezeteket fogunk létrehozni szocialista gazdaság lesz a faluban, s akkor majd az emberek másképpen fognak viszonyulni a munkához. Személyesen beszélgettem egy kolhózparaszttal, aki a Legfelsőbb Tanács tagja. Ez nagyon megettszett nekem: jó dolog, hogy a parasztok ilyen megbecsülésbe^ részesülnek. Nálunk Lengyelországban is vannak most munkás-gyárigazgatók és a mi kormányunk is munkás-paraszt kormány, de mégis azt hiszem, sokat kell, még dolgoznunk ahhoz, hogy nálunk is minden úgy legyen, mint a Szovjetúnióban. És úgy gondolom, hogy a közeljövőben a mi Stara-Wes falunkat Nova-Wes-nek fogják nevezni. Jőzef Newcza, Stara-Wes falu, varsói vajdaság, Minsk'Mazawec körzet. KOVÁCS MÁRIA: A T A L P A S (A budapesti Szaktanács „József A között a második díjat nyert novella. Még aznap, hogy belépett, sikerült | összetörnie egyszerre hat darab travarz fecskendőt oly módon, hogy a gondosan sorba rakott, remekbe próbáit „tizesek"-re ráejtett egy kalapácsot. — Hogy kerül a kalapács a maga kezébe?! — üvöltött fel a forrasztó asztalka mellől Páldi, a brigádvezető, aki, igaz, hogy mindenért és mindenkiért feleiősséggel tartozik, de némelyek szerint már túlzásba vitte a dolgot és az utóbbi időben .tülönösen nagyhangú lett. — Nézze, Jucika fiam, vagy hogy hívják!... — Julis ... csak Julis. — Legyen Julis!... Hallott már maga valamit arról, hogy a vállalat a közösségé, a népé, a magáé, meg az enyém, épp az a hat tízes is meg a szakrament, máskor ügyeljen a kezére! Ez egy fontos műszerüzem, itt oiyan munkások vannak, mint Páldi és az én vagyok! No jó, nem azért mondom, ne gyulladjon be, hogy még többet is kicsináljon itt nekem, inkább csak nyugodtan, észszerűen, fiam. Ha — folytatta enyhültebben, miközben kezei gyors, biztos mozdulatokkal dolgoztak a láng fölött — én egyszer összetörtem egy láda zsanet-et. Tudja, mik azok? Ott, azok a kétszáz köbcentisok. Akkorák, mint egy fazék, drága, vastag üvegből... az ám, az százakat jelentett akkoriban a tulajnak pengőben, ütötte is a guta. Hát, azt mondtam, megszédültem. Férfi létemre. Nem is hitték el, de hát az 42-ben volt és az a fontos, hogy öszszetörtem. No, most aztán máskép tila irodalmi pályázatán a novellák írója fegyvergyári munkás felesége.) I van minden — mondta, miközben kanalát a forró bizmutba merítette és fém és üveg közé lottyantotta utolérhetetlen szakértelemmel —, ne bámuljon fiam, ha figyel is a beszédre, a szeme és a keze a munkán legyen. A lány kicsit báván, még mindig halántékáig pirosan mosolygott. Szomszédja, igen fürge, fekete aszszonyka most helyesnek látta, ha még megtoldja a brigádvezető intelmeit. — Hallja, Juliska, hát hogy lehet ilyen ... mingyárt az első nap! Julis elkomolyodo'tt. — Az első nap? — nézett körül magasra emelve szemöldökeit — Az természetes, hogy épp az első nap. — Mire egyik is, másik is ránézett és nevetett csodálkozva: „Az anyja, nála az természetes ..." Julis dolgozott hallgatagon tovább. És hetek múl.: v <•• bot se tört össze többé. Hol egyikkel, hol másikkal esett meg, hogy sziszegve, szitkozódva bámészkodott egy, a kezében megpattant darao.T — vele soha. Ha eleitette volna, félúton elkapta. És mosolygott szerényen és széles csípőivel, kissé otromba mozgásával járt-kelt a dolga után, mikor mit bíztak rá. Hát nem a legkényesebb munkálatokat, az igaz. Még leginkább az előcsiszolást. Ott állt naphosszat a csiszolópad előtt, időnként nekiindult s hozta, vitte garmadával az üveghengereket, tempósan a súlyos lépteivel, sokszor talpalt, ormótlan cipőben. Es idővel elnevezték „Talpas"-nak. Eleinte csak a hátamögött, de később már a szenébe is. „Gyere Talpaskám, úgy mégy, mint egy matróz, vagy egy teve. Olyan koszos is vagy." Volt a dologban valami. Az élőcsiszolás a durvázó szürke porral különben sem valami aranytiszta munka, de ő még tocsogósabban, sárosabban dolgozott, mint a többiek, ruhájába törölte a kezét; haja, aprószálú szőke haja széjjel állt a homloka körül, reggel még kis sugarakban, később már a szürke porral telerakódva vastagon a sárfoltokkal ékített, pirosodó pofacsontjai fölé konyultan. Páldi olykor morgott vele, mert kezdetben kissé lassú volt, no meg azért is, mert az álmodozó kifejezés az arcán ingerelte a felelős, energikus embert. Egy szenvedelye .volt: a horgolás. Ebéd közben, vagy a villamoson, de még az értekezleteken is, alig hogy helyet foglalt, — horgolt, egyre horgolt. — Hát én ezt eltiltanám — morgott eleinte egy-egy lelkes résztvevő —, hogy lehetne egyszerre kétfelé figyelni. — Lehet azt — mondta szelíden, tűjét villogtatva a csipke fölött. — Nem hiszem én. Hát, ha nem hitték, akkbr 6 csak mosolygott, lehetőségig összehúzódva, aztán mikor elhangzott a beszéd és a kérdés, hogy no most kinek van hozzászólása elvtársak, — akkor nem egyszer megtörtént, hogy a talpas maga mellé tett

e a padra horgolását és fölállt. És — nagy meglepődésre — kiderült, hogy nagyon is odafigyelt. Lassanként megszokták. A „Talpas" elnevezés kevesebb gunyorossággal hangzott, bár rajta maradt. Mintegy három hónap múlott el, amikor Páldi áthelyezte az adjusztáláshoz, ami tisztább, de sok türelmet igénylő munka volt Kedvvel csinálta és derűs együgyűség látszott rajta. Egv szerdai nap hangosabban kezdődbtt a szokottnál, mert meglehetősen .lemaradtak a mennyiséggel. Ezer darabnak kellett volna szombatig elkészülni és szerdán délben még csak 400 volt beforrasztva és még abból is mintegy 250 várt- adjusztálásra. És éppen az volt az, ami a munka többi bázisaihoz képest aránytalanul sok időt vett igénybe. A Talpas és a másik lány sokszoros buzgalommal dolgoztak, kapargálták a henger belsejét, törölgették, nézegették a világosságnak tartva. A brigádvezető, a forrasztás mellett verejtékezve, oda-odakiáltott: — Mit csinálnak már, lányok?!... Hány van már kész? Kész... Az asszony, aki átnézte a csomagolásra váró darabokat, egyiket a másik után tette eléjük. „Ezen még itt vem egy kis pötty" — mondta. .— „Ez pedig szürke a forrasznál. Ez meg hogy néz ki, ez a forrasz, befeketedve; mért nem vigyáznak! Olyannak kell lenni ennek a sávnak itt, mint az ezüst, olyannak kell lenni az egésznek, mint egy ékszer!" Jó, újra kézbe vették mind, dolgoztak, dolgoztak, Julis végigtörölte kezefejével a homlokát. — Mit csinálnak már azok a lányok? — kérdezte Páldi. — Pucolnak. Mit csinálnak. — Mennyire vannak már? — ü. mennyire! . . . Kétszáz. — Mit?!... Kétszáz?! M g mindig? Hát alusznak?!... Hallja, Talpaskám! ... — Hallom — szólalt meg az ő társnője elképedésére —, hallom . .. de nézze, Páldi elvtárs, maga nagyra van a gyorsaságával, hanem hogy milyen piszkosak az üvegek, hogy mennyire tele vannak fémmel, amint összevacakolja a forrasztásnál... Hát ilyen még nem történt. Egy nillanptra m?°á t-k a k zek, a szemek rámeredtek volna Talpasra. Még hogy Páldi piszkosan forraszt?!.., Hogy sok fémet hagv?! Igen, a Páldi keze is megállt egy pillanatra és az ő szeme is Talpadra meredt. Hogy ő, aki tudva tudja, hogy milyen fontos az anyaggal és az idővel való takarékoskodás, még hogy őrá merjen szólni ez a lány, a brigádnak mondhatni utolsó tagja. A vezetőre! Még hogy ő piszkosan forraszt! Ilyen tisztán nem forraszt rajta kívül senki!... Olyan nincs! Ez így megy, ez a munka ilyen, tessék gyorsabban mozogni! Dolgoztak tovább. Julis felnézett néha, odanézett a forrasztásra. Volt úgy, hogy Páldi is fölnézett. Julisra nézett ellenségesen. Egyszer összeakadt a tekintetük. „Mit mosolyog maga?!" — mordult föl Páldi és megégette az ujját. Később, mintha kényszerítette volna valami, hogy újból fölpillantson és igen, a Talpas odanézett, az ő kezeit nézte, ahogyan kirázta a fémpt az üvegből. A száját is nyitva feledte kicsit. Másnap délben aztán valami egészen furcsa babrálást kezdett a Horgolótűjével. Keskeny papírszalagot csavart a tű fanvelének végére, ráhúzott egy odaillő üveget és tetejébe illesztve egy fém „spiccet", tartogatta maga előtt, mint valami gyertyát. Társnője ámulva figyelte „Ez meghibbant" — gondolta. Es nem mert szólni hozzá. Néhány perc múlva Julis még furcsább dolgot művelt. Elővette gyékény szatyrából a nagy báránybőr kesztyűit, amelyet még apjától örökölt, de jól illettek az ő széles mancsaira. Az egyiket, a balkezére valót felhúzta lassan, elgondolkozva, de szemei izgatottan csillogtak. Aztán újból felvette a horgolótűt a ráhúzott üveggel és újból csinálta az előbbi szertartást. Ekkor már többen fölfigyeltek, közelebb húzódtak, jeleket váltottak titokban egymással. — Mit mókol ez? — suttogott egvikük. — Forraszt — súgta a fekete aszszonvka. Nevettek. Forraszt a Taipas! (Vége következik)