Uj Szó, 1949. augusztus (2. évfolyam, 95-119.szám)

1949-08-18 / 108. szám, csütörtök

PETER JIL EMNICIít: IIJ SZŐ 1949 augusztus 20 SZTRÁJK Részlet az író „Egy darab cuKor' című regényéből A gyári kapu mögött felvillant és eltűnt néhány szürke egyenruha. Csend lett. Csak itt-ott húzta meg valaki a gyeplőszíjat. Aztán leugráltak a férfiak a szekerekről és néhány csoportban tanácskoztak. A kiforratlan hangulat megtelt nyugtalansággal. — Mit csináljunk? — Talán haza kéne menni... — ajánlotta Lepko, aki amúgyis csak azért jött, hogy ne tnondják róla. hogy elárulja őket. — Mit végezhetünk itt a csukott kapu előtt. — Dehogy megyünk! — kiáltotta Kmosko. — Majd elválik, mit végezhetünk. Akár estig várni fogunk. Mindenki hozott magával takarmányt. — Küldjünk deputációt! — ajánlotta aztán valaki és mindenki egyetértett vele. — Hadd menjen Rataj, Zvara és .,. — Legalább négyen! A küldöttség a kapuhoz szedelőzködött. De a kapu zárva volt, a portás elrejtőzött a bódéban és nem is jelentkezett, amikor szólították. — Eredjetek inkább haza! — mondotta nekik a kapu mögött a csendőr. Visszatértek a kocsikhoz és az egész tömeg hosszú ideig kedvétlenül zúgott. Az idő, izgatott várakozással telve, percről percre pergett. Az ökrök és tehenek kérődzni kezdtek. Ügy tetszett, mintha ezekkel a szekerekkel minden megállt volna, mintha súlyos kéz nehezedne az élet ütőerére. — Mi lesz később? — kérdezte Péter az apját Az öreg Zvara csak a vállát vonogatta . Az út kocsikkal volt eltorlaszolva. Köztük szűk átjáró maradt, ép hogy egy gépkocsi vagy szekér keresztül hajthatott rajta. Valahol, egészen az átjáró végén, egyszerre lárma hangzott fel. Aki tehette, a kerék tengelyére lépett, némelyek felugrottak a szekérre és mások odáig futottak, hogy lássák, mi történik. — Hajts vissza! — Nem engedünk át! A répával megrakott, nehéz szekéren Vendel Bálent ál.t és megl«lepetve rázogatta a kezét. — Hogy tehetted? — kiáltotta Komosko felindultan. — Hiszen a földeken a répánál sztrájkőrségek állnak. — Nem hordom a szántóról, de a majorból. Szombaton délután rakták fel, csak már nem győztam elszállítani ... a földekre az apám ment... — Nem végez ott semmit. És te se. ForduH vissza... vagy állj meg itt. Tovább nem engedünk. — Szégyelheted magad, te ostoba fajankó. Ha valamennyien sztrájkolnak ... Vendel megfordult és lassan visz/szahajtott. Ugyanekkor, amikor Kmosko 8 többiekkel elállta Vendel útját, hasonló jelenet játszódott le a cukorgyár kapuja előtt is. Az egyik majorból oda is két kocsi jött. — Senkit se engedjetek! — Küldjétek vissza őket. Késő volt. A jelenlévő csendőröktől felbátorított csendőr kinyitotta a kaput és beengedte az udvarba a kocsikat. — U Ián uk! — Hijó! Hijó! Csattogtak a bőrostorok. A parasztszekerek mintegy parancsszóra, két sorban elindultak a kapu felé. Egy részük már bejöt az udvarba, a másik a kapuban szorongott és a többi tódult utánuk. Sűrűn jöttek, mintha kocsiiúdakkal össze lettek volna fűzve. Négy csendőr állta el útjukat és elzárta, őket a majorbeli első két szekértől. A feszültség veszedelmessé vált. — Forduljatok vissza! A kapu mögé! De hogyan? Az utca felől zavaros hangok zaja Verődött ide. — Jertek ide! A kapu elé! — Yegre megjöttetek! A másik oldalról több faluból gazdák érkeztek az országúton, hogy tüntessenek. A cukorgyár előtti térség megtelt szekerekkel. Ismét a bőrostorok csattogásának ugyanaz a zaja, kerékzörgés, lárma. Ismét szekerek szakadnak tágra a szokatlan színjátéktól és várakozástól, ismét bátortalanul mozognak az emberek, akiket valami idekergetett és tanácstalanul hagyott. Az utca a toronyóra hangos ütéseitől visszhangzott. — Dél van — jelentkezett valaki csalódva. Kezdték a járomból kifogni és etetni az ökröket. Némelyek egy karéj fehér kenyeret és szalonnát húztak ki a zsebükből, komoiyan aprózni és telt szájjal rágni kezdték. Csöndesek és kissé lehangoltak voltak, idegenül tekintettek a kíváncsiakra, akiket az ebédidő idecsődített, öszszehúzott, kiveresedett fejekkel nézték a jávoriakat, a távíróoszlopokat, amelyek drótjaikkal összekötözték az egész várost. Látták ezeket a drótokat, a madarakat is, amelyek ültek rajtuk, de senki sem hallhatta senki sem foghatta el a cukorgyár igazgatójának szavait, amelyek rajtuk a járási hivatalba repültek. A tüntetők feje felett megegyeztek ellenük: — Küldjenek erősítést. Benyomták a kaput.. Hogyan kérem? ... Ah úgy! Nem, eddig nyugodtak, de rosszra fordulhat... Hogy senkijük sincs? Az ördögbe!... Hol vannak? A járá9i hivatalban tanácstalanok voltak. Nem volt kit küldeni. Az egész járásban fellángolt a sztrájk. Minden faluban csendőrségi készültség volt, valamennyi úton őrök cirkáltak és körüljárták a majorokat. Es akik a járási hivatal udvarán készenlétben voltak, éppen az imént rajzottak ki és szétkergették a mezőgazdasági munkásokat, akikhez a városi munkanélküliek is csatlakoztak. A helyzet fenyegető volt; botok, kövek és tégladarabok, bősz kiáltások és szitkok estek az épület kapu— Küldöttség? Nem! Szétkergetni őket! Kiszorítani őket a városból! És így űzték őket. Egy felfegyverzett lánc, az egész utca széltében széjjelhúzva, nyomta őket kifelé a városból. Gyorsan történt ez, az emberek futottak és botladoztak, egyik a másikat lökte és közben átkozódott; visszafordultak és szidták a csendőröket, akiknek súlyos lépte egyre a fülükben csengett még egészen közelről. — Ti jóllakottak vagvtok. ugv-e? — Eeredjetek oda, ahonnan jöttetek! — Prágába! Valaki a tömésben kurtán elnevette magát és felkiáltott: — Azt hiszitek, hogy a szlovák csendőr 1obb volna? — Valamennyinek egyforma .. . piluláia van számotokra. Abbahagyták a kergetést. Sok munkás széjjelfutott a mellékutcákon, a főutca végében leapadt a főfolyam. A csendőrök megtisztították az utat, te.jes hosszában megszánták és néhány csoportra oszoltak. Elcsigázva a pihenés nélküli szakadatlan szolgálattól, a sztrájkoló idegen földön, az idegen emberek között. haragosak és rosszindulatúak voltak. Visszatérni vágytak állomáshelyeikre, minél előbb el erről a forróra fűit földről, ahol minden emberi tekintet olyan, mint egy tüzes pallós és minden szó makacs. Végigjárták az utcát és újra viszszatértek, aztán a város közepébe húzódtak és az utcán csak egy őrszem maradt. És ahogy így mentek, az agyukba vágódott a felgördülő redőnyök csikorgása, amiket az óvatos kedeskedők a futó és felbőszült tömeg előtt lehúztak ... Ezalatt a tüntetők összefutottak a cukorgyár előtt. A gazdák szekerei közé elegyedtek, ismerőseiket üdvözölték, felderültek és az öröm kettőzött erővel szikrázott a szemükből Valaki felugrott egy szekérre, széttárta karját, min'.ha valamennyit megölelni akarná és felkiáltott: — Elvtársik! Most kergessenek szét bennünket! Hadd próbálják m"g! — És mit csináljunk? kérdezte valaki a tömegből. — Jó volna elfutni. Aki elfut. az... — Ne locsogjon ostobaságokat — ripakodott rá Bálentné, aki előrefurakodott a tömegben. — No'lám, nem tudja, mit kell tenni? Most Gregor képviselő ugrott fel egy szekérre. Valamennyi tekintet rászegeződött, mintha nyomni, még magasabbra emelni akarták volna, hogy mindenki lássa és hallhassa. — Mit kell tennetek? Várni! Ha az urak nem engednek most, engednek holnap, de engedniök kell. Ne féljetek. a nagybirtokosok nem kaparják ki maguk a földből a répát. És a cukorgyár nem csinálhat semmit répa nélkül. Itt — és mutatóujjával végighúzott a parasztszekerek hoszszú során — ii-t elég répája van és ti kényszerítitek, hogy átvegye! Marék a kocsi elölt állt, merően Gregor szájára nézett és elgondolta: — így, éppen így mondtam volna cl n kik, ha Gregor nem áll ki! És így ismét várakoztak, csak elevenebb és izgalmasabb lett a beszélgetés. Ondrel a kocsik között járt, kis idő múlva megállt Peteméi és néhány izgatott szót váltott veie. Minden olyan új, ismeretlen és buzdító volt, úgy gondolatokra ingerelt, egyszerre olyan dolgot vettek észre, amelyeket eddig sűrű fátylak takartak el előlük. — Peter! Te vagy itt? Kocsival? A szekerek közti úton Vavro Klát tört át. Megragadta Petert a vállán és örömmel megrázta. — Kezet se nvujthatok neked — mosolyodott el Peter és jobbját a nadrágjához dörzsölte —, egészen sáros ... — Hiába, paraszt vagy — nevetett Vavro és Peter hozzátette: — Még hozzá érettségivel. Eltitkolhatatlan örömmel néztek egymásra. — így hát találkoztunk — ejti Peter az esvik szót a másik után —, mindegyikünk más oldalról... és mégis egv helyen. — Egy harcban. így kell ennek lennie. Kocsi közelgett az országúton. A lovak keménven és egyenletesen taposták a földet Amint a kocsi közeleb jött, az emberek felismerték a bakon Vendel Bálentot. ö volna? — egyszer répával és egyszer hintón. Vendel meghúzta a gyeplőszárat és a lovak mérsékelték futásukat. Az emeberek lassan útat engedtek a kocsik közt. — Kicsodát visz? Biztosan a földesurat. — Kí mást vihetne ... Nem ártana felfordítani... — Gabrisa — hangzott fel egy idegen. cinikus hang —. a maga fia nem sztrájkol? Markot és Bálentnét is elfutotta a szégyen pírja. Némán sütötték le tekintetüket. — Fuj! — köpött ki egy zsellér a hintó irányába. Nyomban utána szinte esőként hullott; Fuj! Szégyen! Fuj!..,, míg a hintó az első szekerek közelébe ért. Aztán mintha egyszerre elvágták volna. elcsendesedtek ... és amint lépésben mentek a lovak, valamennyien néma meglepetéssel a hintó felé fordultak. A kocsiban betört fejjel, félig állt, félig ült az öreg Bálent. A szeme be volt húnvva, a kötésen átszivárgott a vér és feketéit. Csendőr állt mellette és egészen veresen, haragos arccal kiáltotta: — Félre az útból! — ám lehet, hogy nem hallotta senki — parancs nélkül kitértek. És mindegyikkel süket csend buborékja terjedt. Aztán valami aszónv jelentkezett: — Biztosan a sztrájkőrség tette... A csendőr meghallotta megjegyzését, haragosan nézett rá és odavágta: — Várjon csak, magára is sor kerül! Szégyelheti magát az ilyen dolgokért! , Bálentné az úton állt előre nézett és megpróbálta legalább egy pillanatra elfogni Bálent tekintetét, hogy a szeméből kiolvashassa minden fáidalmát, szégyenét és megaláztatását, amit a rövid ido dlatt elfojtott. Vendel a rudas villámló sörénvére nézett, figyelte, hogyan ugrándozik és lobog, valahányszor a ló felveti a fejét. Csak azért figyelte, hogy így elvesszen és elfelejtse, hogy a szégyen utcáján hajt keresztül, amely kiköpött előtte és megvetésével ön+ö'te el. Egyszerre megérezte ebben az egve^zméjű és egyakaratú emberi sokaságban. hogy nincsen minden rendben vele, ámbár most az apját kocsizza. akit a földeken megvert és súlyosan megesebesitett a sztrájkőrség ... és hogy valahonnan kizárta magát és hogy olvan szörnyen egyedül maradt, egyedül. — Jézus Krisztus! Mi történt' Bálentné odaugrott Vendel elé és belekapaszkodott a gyeplőszárba, hogy el ne zuhanton. De Vendel nem állt msg. — Jöjjön a kórházba! — mondta és tovább hajtott, lazítva a lovak gyeplőjén. A csendőr, akit a földef&r tájékoztatott, kissé lehajolt az aszonyhoz és ráreccsent: — Maga érdemelte volna meg ezt... nem az ura! Ne tartson fel minket] Az utcácska tisztult és Vendel rávágott a lovakra, hogy felágaskodtak. Mögöttük, egészen összezúzva és megtörten, az asszony tántorgott. Marék támogatta. Nem látott, nem hallott semmit. Váratlan fájdalom pókhálója fonta be. Szét akarta szakítani, lerázni, kezével az arcán matatott. ahogy ember törli képét, aki álulatból ébred magához. Nem segített. És a szívet valami anyagtalan fogó szorítia. a lélekzet elfúl és az erekben megdermed a vér: — Istenem, Istenem! — sóhajt fel titkon, hogy Marék semmit se sejtsen — hadd történjen bármi, de ezt nem lett volna szabad vele megtenni. Én Markóval megyek velük... és ők ezalatt véresre verik az uramat... — Közben oldalvást nézte a fiát, mintha rettegne, hogy a

z gyanítja gondolatait, gyengeségét és fájdalmát és hogy egy szót mond, amely újból megsebzi. De Marék soká hallgatott, elgondolkodott és latolgatott, próbálta megérteni mind a két erőt, amelyek találkoztak... és végűi meglepte anyját megjegyzésével: — Hiába... ez a sztrájk! Kisvártatva elérték a kórházat Fordította: Egri Viktor. Jí dacász tmil: — Miért nevet? — kérdezte végül Nansen és ö is mosolygott. — Azért, mert örülök. Látom, hogy most már rendbe jön a dolog. — Honnan látja? — kérdezi ő. — Mert jegyzeteket csinál... Minden ügynek ott kezdődik a temetése, ahol azt mondják „adja be írásban". De aki maga jegyez, az meg is csinálja. Hát el is intézte. Két hétre rá hivatalos értesítést kapok, hogy a két fiú Stettinben hajóra ült, ekkor és ekkor megérkezik Lenin grádba. VI. „Tovariscs Frunze", a hófehér hajó vontatott, hosszú tülküléssel figyelmeztette egy az ár közepén haladó karavánt. Kicsi, csiborbogárszerű, fekete vontató hajó húzott ott maga után vagy tizenkét hatalmas, felbokrétázott, vörös zászlós bárkáit. A szovjet kenyér virágos, lakodalmi menete volt. Fortunáti a karfára könyökölve hosszan nézte, aztán oroszul odakiáltotta: — Csarvenko — o-o-ol Cherzomba? A vontató után következő bárkán lobogószakállas orosz intett a kezével, aztán reszkető hangon válaszolt: — Oda ... Tizenkét bárkával, tovariscs Fortunáti. ,— Viszik a gabonánkat Cherzomba — mondta nevetve Fortunáti és tenyerét — valami gyerekes büszkeséggel — odacsapta csizmája szárához. — A gabonánkat — ebben én is benne vagyok, meg a két fiam, Fortunáti Péter és Fortunáti Pál. — Honnan hozzák? — A „Komintern" mezőgazdasági kommunából. Fortunáti egy darabig hallgatva nézte a tarka karaván nyomát, messze elvonalzó háromszögét a vízben. — De gyerünk csak vissza ahhoz a históriához — mondta és felkapta a fejét. — Tudni kell, íogy mialatt mindez a sok haszontalan lótás-futás-kérvényezés tartott, én a ,,Komintern"-kommunán dolgoztam, idelent, az akácos Ukrajnában, három tucat amerikai emigránssal, akikhez azután ötven egynéhány Szibériából áttelepedett orosz szegény-paraszt csatlakozott. Minden ilyen népbiztossági beszélgetés a gyermekek dolgában egy-egy moszkvai utazást jelentett. Megkínzott ez a dolog, alaposan. De annyiban hagyhattam-e? Maradtak volna ott a gyermekek? Micsoda beszéd! — Igaz. — Hogy igazam volt, mutatják a következmények — harsogta Fortunáti... Mert megjöttek. Péter 14 éves, Pali 12. Erős, szép fiúk. Tudtak hollandosul, kicsit angolul, értettek a bokszoláshoz. Péter gépészmérnök, Pali tenge részkaipitány akart lenni. Ezt Itt is meg lehet csinálni, mert ilyesmire itt is szükség van — mondi.am nekik. — Hát a ... lelkük? — Fene tudja ... Paposkodni nem paposkodtak, beszélni is úgy beszéltek, min ahogy egészséges fiúkhoz ülik. Amikor félig tréfásan, félig gyanakodva megkérdeztem őket, hogy is állnak a mennyországgal, az idősebbik vállat vont, a fiatalabb a földre nézett. Ez volt az egyetlen eset, hogy szóvá tettem a „multat". Láttam, hogy a dolog kényelmetlen. Mielőtt leutaztunk volna Ukrajnába, felvittem őket Frunze elvtárshoz, akinek, pajtás, volt mindig egy-két perc ráérő ideje, hogy egy prolival a magánügyeiről is elbeszélgessen. — A két elvesztett fiamat hozom, Frunze elvtárs! — mondom. A fiúk vállára tette kezét, rájuk nézett, mint egy nagy testvér a két öccsére és azt mondta németül: — Ha magatok la akarjátok, derék, öntudatos munkások lesztek. Aztán vöröskatonák, kommandánsok ... Az egyik vörösrepül 6, a másik vöröságyús. Jó lesz? — ... Nálunk, — mondtam a fiúknak,, amikor lefelé mentünk a lépcsőn — ilyen a helyzet: van valami fontos dolgod, beszélhetsz magával a legfőbbel... Frunze elvtárs az a hadügyminiszter, fiaim. Annyi a katonája, mint teszem Németországnak, Franciaországnak, Hollandiának, Magyarországnak együttvéve . . . Mégse büszke a prolival szemben, mert ő is az. De megsúgom nektek, fiúk. Nem is ő ennek a sok katonának a parancsolója, hanem — a Párt. A Kommunista Párt. Az az igazi, ö csak munkása a Pártnak, azonmód, ahogy én is az vagyok, meg ti is lesztek, ha beléptek a Kommunába. Itt voltaképpen csak egy úr van, a Párt, meg a nép. — A Párt hogy parancsolhat a katonáknak? — kérdezte Péter. — Ügy, hogy a katonák is benne vannak a Pártban. A katona — párttag. Vagy párttag, vagy azzá lesz... A munkásból, a kétkézi földművesből és azok fiaiból lesz a Párt. Épúgy, mint a kezed, a lábod, a fejed része a testednek, együtt valamennyivel gondolkokozol, eszel, jársz, Írsz ... Minálunk nincs külön politikája a kéznek, a gyomornak, az agynak — egy politika van, az egész testté — a Párt meg a nép politikája ... • * » — Égett az ukrán nyár a . Komintern" kommuna ezerötszáz orosz holdja felett — folytatta Fortunáti. — Balkéz felől, ott a Dnyepr folyik, valóságos délmagyarországi délibáb hullámzott csöndesen, mint a reggeli álom, az útmenti akácokat méhek és darazsak lepték el a messzi rozstáblákon vöröskendös parasztlányok énekelték ukránul Bugyonni vörös lovasgenerális dalát. A hajóállomáson a kommuna egyik tanítója nagy titokban közölte velem, hogy az úttörő-csapat ünnepélyeses fogadtatásra készül. Na — gondolom magamban — hetvenöt úttörőnk van, tiszta díszszázad ... No, nem baj, hadd érezze a két gyermek, hogy „hazajött". (Folytatjuk.)