Uj Szó, 1949. július (2. évfolyam, 69-93.szám)

1949-07-10 / 75. szám, vasárnap

BŰVÉSZKEDJÜNK... Lenin-dal A rablonoa lábon ne-hct. uolt; dc sutlortc bÜH^a r-nri fff^ nep, Mit cl-jtn a hós aki c « - hjnk (tl- ól-dűtto hú títÜt- Lenin! HÓI" cl -jcnU-nm Úo nip. A béklyó a porba lehullott S az ember a napfénybe néz A zászlót emeld fel az égig És légy hozzá hű, míg csak élsz. Légy hű és légy hozzá hű Míg csak éhz. A béklyó a porba lehullott S az ember a napfénybe néz A zászlót emeld fel az égig És légy hozzá hű, míg csak élsz. Légy hű és légy hozzá hű Míg csak élsz. Tegyetek az asztalra két egyforma poharat. Az egyiket töltsétek meg fűrészporral, a másikat csordultig vizzel. Ha megkérdezitek mi történik, ha a vizet átöntitek a másik pohárba, a nézők azt felelik, hogy kiömlik a víz. Mert hogy is tudna elférni egy pohárban a víz és fűrészpor, ami az imént két poharat színültig megtöltött? Ti csak mosolyogva és rejtélyes arccal (néhány varázsige sem árt!) öntsétek át a vizet a fűrészporos pohárba. A víz pajtásaitok csodálkozására nem ömlik ki az asztalra, hanem szépen elfér a pohárba a fűrészporral együtt. • Egy hibátlan, slmaszájú poharat töltsetek meg félig vízzel. Fedjétek be egy vékony papirosdarabbal. Egyik kezetekben tartsátok meg a paharat, a másik kezetek tenyerével szorítsátok rá a papírlapot a pohár szájára és óvatosan — rászorított tenyérrel együtt fordítsátok meg a poharat. Kezeteket most egész nyugodtan elALEXANDER FAGYÉJEV: FÖLDR Az erdő sűrűjébe még a napsugár is ritkán hatolt be. Évezredek óta minden érintetlenül maradt. Embermagasságú páfrányok álltak ott szoborszerű mozdulatlanságban. A levegő párás és nyomasztó volt. A földet rothadó, mohakivert fatörzsek borították, amelyeket ledöntött a kor. Maigula és Suka' olykor övig süppedtek a törmelékbe. Előre haladtak, egyről s másról beszélgetve. Sokáig ültek ezen az éjszakán a tábortűz mellett. Reggel Maigula elment vizet hozni a teához. Leszállt a patakhoz és fölébe hajolt, hogy megmártsa kulacsát, amikor hir- • telen megtorpant. Rothadó, korhadt fa feküdt a patakon keresztbe és a fában, szemét Maigulára szegezve, óriási boa constrictor henge

redett, iapos fejét testének gyűrűin pihentetve. Tekervényeit smaragdok petytyezték és Maigulára szegzett szeméoen két tűhegynyi aranypunt fénylett. Némaság mindenütt, csupán a patak halk csobogása morajlott V\aigula reszkető kézzel mártotta meg kulacsát a vízben és visszatért táborhelyükhöz. Alig bírta magát lefékezni, hogy vad rohanásba ne iramodjék. Ezen az éjszakán, saját legnagyobb meglepetésünkre a fia * tnlembetek veszekedtek Sutka tűzrakásba fogott és Maigula kérte, hogy hagyja abba. Nem akart táborfüzet, mert félt, hogy a cikázó lárg felhívja rájuk a figyelmet, a sötétség és a csönd telies súlyával rájuk nehezedik. De Sutka tudta, hogy vehetitek a pohár szájáról. A levegő nyomása nem engedi kiömleni a vizet. • Vegyetek egy szál vastagabb fonalat és áztassátok konyhasó erős oldatábi. Mikor a fonal átázott, szárit»átok meg, majd kösétek a fonal egyik végét egy pálcikához, a másik végére pedig kössetek gyűrűt vagy más könnyű fémkarikát, amely a fonálon lógva, megfeszíti ezt. Ezután gyújtsátok meg a fonalat. Akár hiszitek — akár nem, bá- a fonal elégett — a gyűrű tovább is lóg a fonal egybemaradt hamuján. Ehhez a mutatványhoz mindent igen gondosan kell előkésíteni, vizsgáljatok meg a fonal vastagságát, az oldat sűrűségét, a gyűrű súlyát. Gondolkozzatok csak, mi maradt meg a fonálból és a fonálban ez égés után? Ami megmaradt, az éghetetlen és az tartja a gyűrűt. Ennek a nemzedéknek tudnia kell, hogy életfeladata az új társadalomnak az építése. (Lenin) E N G É S a tajgában mindig biztonságosabb tábortűz mellett. Vitatkozni kezdtek és nem vették észre, hogy suttogva beszélnek — Elég meleg van így is — sziszegte Maigula. — Burkolódzunk kabátunkba és aludjunk. — Biztonságosabb lesz tűz mellett — sziszegte válaszul Sutka. — Mitől félsz? Maigula kiérezte a gyávaság vádját. Végül is meggyújtották a tüzet, de vacsora közben nem néztek egymásra és nem feküdtek le egymás mellé, mint az elmúlt éjszaka, hanem a tábortűz két ellenkező oldalára. Reggelre dagadt szemmel és feszült idegekkel keltek fel. Egész nap kerülték egymás tekintetét és hallgattak, veszekedéstől való félelmükben. Ezen a napon két magas dombot hagytak maguk mögött. Estére maga Sutka sem tett kísérletet a tűzrakásra. Köpenyükbe burkolódzva külön-külön feküdtek le és nyugtalan, álmatlan éjszakát töltöttek, állandóan fülüket hegyezve, mint a vadállatok, hogy elkapják a leghalkabb neszt is. Reggelre kiderült, hogy Maigula a baltát ottfelejtette, ahol előző nap táboroztak és ez újabb veszekedésre adott okot. — Netn tudtam, hogy ilyen fejetlen vagyl — tajtékzott Sutka. Maigula sötét gyűlölettel nézett rá: — Te szíjaztad össze a csomagokat ... te szíjaztad öszsze! Most már utálták egymást. Sutka úgy vélte, hogy Maigula túlságosan sokat eszik, élelmük így nem fog kitartani az út végéig; ajkai vastagok és csúnyák, meg aztán lusta, ezért minden tennivalót rá, Sutkára hagy: tábortűzrakást, főzést és mosogatást, meg a csomagok összeszíjazását. Maigula pedig meg volt győződve róla, hogy Sulka a kedves vidámságot csak tetteti és alapjában vév«» alamuszi, rossz jellem. Eszébe jutott, hogy otthon a Sutka-család tolvaj hírében állt. Már nem beszéltek egymással. Gyűlöletük napról-napra nőtt, de féltek a kirobbanástól. Éjszaka egymástól távol, ébren feküdtek, napközben itt-ott egy kevés álmot loptak. Ügy rémlett, mintha már időtlen idők óta lennének útban. És amikor egy este, csaknem összeveszve a kimerültségtől, a meredek vadságáról hírhedt Bársony-hágó csúcsát mászták meg, alig hittek szemüknek: felettük a csillagos ég, arcukba fújt a szél és a tagja mélyen alattuk, a csillagok halvány fényében derengett. Nem bírták kivárni a reggelt: azonnal megkezdték a leszállást. Éppen patakhoz értek, amikor egy égerfaligetben hangos sustorgást hallottak; ez a váratlan zörej, oly sok napi néma csend után megrémítette őket. Hitetlen szemmel nézte Sutka és Maigula a fogolvcsapatot, amely a bokrok közül felröppent. Végül Sutka szólalt meg: — Mégis elvégeztük, úgy-e? — és nevetett. Napok óta először néztek egymás szemébe és mindegyik észrevette, hogy a másik lefogyott, megsápadt. Maigula megsajnálta Sutkát, pislogott és félrenézett. A Szucsan-ezred a völgyben államásozott és kerülő úton élelmet küldött a Vangou-zászlóaljnak. Aztán újra kitört a partizánháború és 1922-ig tartott, amikro is az utolsó fegyveres japánt sikerült kikergetnünk hazánk földjéről Sutka és Maigula, valamint Kondrát Frolovics Szcrgyuk véggiharcolták a* egész háborút. Amikor a háború végetért, Kondrát Frolovics visszatért Olkovkába es a tigrisvadászathoz; Így mult el tizenkét esztendő. Közben Kondrát Frolovicsböl, meg Sutkából és Maigulából, akik valamennyien az ismeretlenség homályából indultak ki, országszerte ismert, híres emberek lettek. Kondrát Frolovics tigrisei Moszkva, Lennigrád, Karkov és Tbiliszi állatkertjeiben és menazsériáiban voltak láthatók. Sutkából vasútépítő lett. Síneket tektetett az Uraiban, Kazaksztánban, Kibiniben és a Kaukázusban. Sokan azok közül, akik az ő vonalain utaztak, vogtilok. kozákok, karelinek, lezginek, soha azelőtt nem láttak vasútat. Bs a végállomásokon az utasok emléktáblán, több más név közt a Trofin Sutkáét is olvashatták. Maigula pedig közben megfatanult vászonra képet festeni. Festményeit Moszkvában, Rakuban, Gorlovkában és Magnitogorszkban állították ki. 1934 őszén Maigula ellátogatott szülőfalujába. (Folytatjuk.)