Uj Szó, 1949. július (2. évfolyam, 69-93.szám)

1949-07-30 / 92. szám, szombat

1949 július 30 KESZI IMRE: A „PÓRKÖLTÖ" — A NÉP PETŐFIJE Amikor a „Reform" cimü lapban — meiynek szerkesztői Nádaskay és Zerffy voltak — megjelent Szeberényi Lajosnak Petőfit dicsőítő verse, amikor az 1848-as tavasz forradalmi lobogásában a volt ellenfelek a naggyá vált fiatal költö kegyeit keresték, egy pillanatra úgylátszott, mintha a „hivatalos" magyar kulturális politika, mintha a felülről ápolt irodalmi hagyomány ls magáévá tette volna mindazt, ami Petőfiben a legnagyobb és legmélyebb. Nádaskay, aki szerint Petőfi költészete „lealjasul a pórhoz", Zerffy, aki szerint Petőfi jogtalanul használja a népköltö címet a „yórköltő" helyett, Szeberényi, aki hosszú durva cikkben támadta meg a „nyers, műveletlen betyár-költőt", a szalónok úri biedermeyer-világának ezek a tudatos és rosszhiszemű védelmezői a márciusi események hatása alatt egyszerre megváltoztatták véleményüket. Megváltoztatták-e valóban ? Nem. Csak megriadtak. Először villant át bennük az a gondolat, amely azután közel száz év Petöfi-„kultuszát" jellemezte: ez az ember, ez a lángész immár nem hallgatható el, túlnőtt azon is, hogy becsmérléssel, megvetéssel lehessen jelentőségét csökkenteni, költészetének veszedelmes mérgét már csak egy úton lehet „ártalmatlanná" tenni, — hamis dicsőítésével. A „megszelídített,, Petőíi És diesőitették. Minden kor a maga ízlése, minden biráló a ma

öa módja szerint. Gyulai Pálék a legszívesebben merevszemü klasszikus szobrot csináltak volna belőle. Dicsérték leíró költeményeit, zsánerképeit — anélkül, hogy mély realizmusukat, az emberformálta táj valóságos képének remek visszaadását megértették volna. Dicsérték szerelmi, családi költészetét — anélkül, hogy észrevették volna benne az új, konkrét életformát, amelyet a szabadságharcos költő a felszabadított ember méltó környezetének gondolt. Harsányan hirdették hazafias verseinek dicséretét, amelyekből a legszívesebben kitagadták volna a forradalmi elemeket. Szelíd nyárspolgár költőt akartak csinálni belőle, a bánya és a vasút első magyar költőjéből a feudalizmus avult életformáinak dicsőítőjét. Működésük nyomán még a magyar feudálkapitalizmus haladó-polgári ellenzéke is készpénznek vette Gyulai Petőfi-képét és akként lépett fel ellene. Nem Petőfi meghamisítását, hanem Petőfit tették revizió tárgyává. Babits számára Petőfi egészséees és korlátolt nyárspolgár volt, akinek forradalmisága — milyen jellemző ez a gondolat, csaknem száz év egész hivatalos Petőfi-irodalmára! — az önmagát kitomboló fiatalság túláradó életkedve és semmi más. Szerb Antal pedig szerencsésen eljutott odáig, horry Petőfit azokkal azonosítsa, akik ellen legfőbb művészi harcát Irányította, az almanach-lira. a,.magyar bledermeyer" művelőivel, a nemesi korlátoltság költőivel. A „leszereltnek, ártalmatlannak hitt Petőfit bízvást ünneDelhette a Horthyrendszer, születésének századik évfordulóján. „Petőfi nem alkuszik" De Petőfit nem lehet, soha nem lehetett „leszerelni". Ereje élt és nőttön-nőtt. Horthyéknak azért kellett — nyilvánvaló jobb meggyőződésük ellenére — görö-tüzeket gyujtaniok, ho^y a káprázó szemek ne lássák me<r az ieazi fényt. Hiszen az igazi Petőfi élt, mint ahogy élt megszakítbatatlanul 1849 július 31-e óta a legjobbak szívében. Vajda János mindig az igazi Petőfit ismerte és követelte meg azon az álságos, kicsinyes, kompromisszumos társadalmon és kultúrán, amelyben élt és amellyel egész életében zordan szemben állt. Ady Endre, a népi demokratikus fotradalom hirdetője, költeményében nem véletlenül apellál Vajdára és nagyszerű tanulmányában — melynek emlékezetes címe: „Petőfi nem alkuszik" — Petőfire. ö volna a nyárspolgár, ö? Megbékülő és kiegyezést kereső nyárspolgár Petőfi, aki azt írja: „én önmagammal akarok békében . élni, nem a világgal"? Ifjonti vérmérséklet kérdése-e nála a forradalom, aki ilyen éretten és megfontoltan UJSI0 FALUDI GYÖRGY: lí. Petőfi a magyar urakról nyilatkozik: „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék. Ami egy szóval annyi, mint republikánus, mert a republikának nem az a fő jelszava, hogy „le a királlyal", hanem a tiszta erkölcs"? — „Rettenetes el- i gondolni, hogy ezt a fiatalembert j alig is ismerte valamicskét is valaki j azok közül, akikkel élt" — állapítja meg Ady és bízvást hozzátehetné — akár Babits Mihály tanulmányára hivatkozva is —, hogy azok közül sem sokan ismerik, akik utána jöttek. És vájjon hányan ismerték, Vajdán és Adyn kivül, vájjon hányan a költök, a politikusok, a magyar szellem és a magyar nemzeti követelések állítólagos ismerői közül? Egy kéz ujjain lehetne felsorolni mindazokat, akik e század elejéig Petőfiről méltó hangon emlékeztek volna meg. Az elnyomottak költője És még sincsenek olyan kevesen. Vagy inkább: kevesen a felszínen, sokan a mélyben. Hiszen ott van az a magyar nép, amely Petőfit Kossuthtal együtt várja vissza a halhatatlanság valamely rejtélyes emigrációjából. Ott van a Viharsarok Kossuthot és Petöíit emlegető agráriorradalmi népe. És ott van a forradalmi munkásmozgalom, amelyet opportunista vezetői hiába tartanának vissza az 1912 május 23-hoz hasonló „kalandoktól". Petőfi a magyar népi demokratikus forradalom hordozóié, azért Adyé a költők közül és azért a forradalom vezetésére hivatott munkásságé, a forradalmi szövetséges szegényparasztságé, az újpesti vasasoké, a csongrádi és békési kubikusoké. — „Visszataszító kísérlet" — ripakodik rá Berzeviczy Albert, a Tiszák „kultúrpolitikusa", a Petőfi forradalmiságát hirdető munkásságra, — „Petőfi némelyik versében piros zászlót emleget: ez akkor a politikai felszabadulás Jelvénye volt, nem a szociális forradalomé." — Honnan ls tudhatta volna Berzeviczy Albert, hogy a „politikai", a nemzeti felszabadulás mindenkor együtt Jár & társadalmi forradalommal, hogy a nemzetiszínű zászló mellett nemcsak Petőfi idejében, de ma ls ott van a helye a vörös zászlónak, hogy a nemzet naggyáválásáért a proletár nemzetköziség. harcát kell megvívni ? Felőlitől tanulni kell! A felszabadulás óta Irodalmi életünk középpontjába került Petőfi Sándor alakja. Ady Endrével és József Attilával együtt a magyar Irodalom legnagyobb és legszentebb hagyományának, a forradalmi hagyománynak megtestesítője ő, aki élete müvét legtisztábban, legteljesebben állította a nép szolgálatába. „A magyar népi demokrácia és nemzetünk nagy haladó múltja közt ő a legelevenebb összekötő kapocs" — állapítja meg róla Révai József elvtárs, aki eddig a legvilágosabban mutatott rá Petőfi igazi jelentőségére és szerepére a szocializmus útján haladó országunk jelenében és jövendőjében. — Petőfitől tanulni kell — hangsúlyozza. — Meg kell tanulni tőle a közügy szolgálatát, a magánérdek feladásit a közössé" érdekében. És lehet tőle tanulni mást is. Vájjon mi időszerűbb, mint az a tar"l«ié"'. „ho<rv a nemzeti ecvsés; politikáját össze kell egyeztetni a demokratikus ébersésr politikájával, azzal a bátorsággal, amellyel ő apellál a forradalom válságos pillanatiaban a néptömegekre. Meg kell tanulni tőle azt az egészséges bizalmatlanságot is amellyel a nemzeti egység táborába befurakodott megalkuvókkal, fél- és egész árulókkal szemben viseltetett. Ez a tanulság Petőfi Sándor költészetéből és Petőfi Sándor politikájából. És csak ezzel a tanulsággal lehet új országot építeni." Eezeket vagyunk kötelesek megtanulni Petőfitől, a költőtől és politikustól, akit kortársainak „pórköltő" megjelölése és közel 100 év hazug dicsfénye után a magyar kommunisták vezette népi demokrácia iktatott be igazi funkciójába, az egész nemzet, az egész dolgozó nép halhatatlan költőjének magas helyére. Detőfi első költőnk, aki, a má&u•*• kat történelminek nevezett ralkodóosztályokkal szemben, sőt e réteg haladó tagjai ellenében is, teljesen, „tüzön-vizen át", a nép oldalán állt. A reformkor költői és államférfiai csaknem mind nemesek voltak és felülről kerestek érintkezést a néppel. A haladást a nemesi osztály látókörén és érdekein belül képviselték. Reformokat akartait felülről, nem forradalmat alulról. Petőfi újat, mást Jelentett. Politikailag és költőileg egyformán. A népet nem lassan akarta felemelni de tüstént felszabadítani. Neki nem voltak meggondolásai, mint a nemesség zömének, hogy feláldozott kiváltságaiért a politikai hatalom mekkora hányadát tarthatja meg

1? Ö nem tartotta számon a reakció finom árnyalatait, császárpárti árulótól ókonzervatívig, ókonzervatívtői gesammtmonarchista maradiig és vissza a szamárlajtorján, a klerikalista abszolutistákig. Számára két párt volt: a nép pártja és a nép ellenségei. Ez . nem leegyszerűsítése volt a jelenségeknek, hanem a valóság. Petőfi nem ismert megalkuvást a fogalmakkal, vagy a fogalmak közt. Berzsenyi még a felkelt nemességet buzdította, mikor az Győrnél nem a magyar fölnoklásra emelkedik, elsőnek hasát tálalja ki a zöldasztalon — e hasnál nem kisebb feje sem, csak éppen üresebb. Fegyveres úr házában „extempore vágják pofon a cselédet", a repedt falakat az úr nem javítatja, mert hiszi szentül, hogy „ha apámra nem dűlt unokámra sem dül". Gyűlöli az embereket, kik könyvet olvasnak; leeTia^-obb keserve, ha egyszer levelet kell írnia. A beszáradt tintásüveget borral önti fel, úgy fog neki, verejtékezve. Fegyveres úr a multszázadi, közópkelet-európai nemes típusa, kinek unokájára mégis rádőlt a ház: a roppant lajhár, aki országok adminisztrációján terpeszkedett el és agyonnyomott minden haladást. Gogolj és Goncsarov müveiben is találkozunk vele, kivált az utóbbinál, kinek hőse szinte azonos Petőfivel, —• az egyik nem akar levelet írni, a másik a két hete hozott levél olvasására sem tud ráfanyalodni és horkolva borul a teli asztalra, mely felett éjjel bort és kvászt csámcsognák felfelébredön. Derzsenyinél a „romlásnak indult ^hajdan erős magyar" megszólítás a nemességet, a magyar nemzetet egyedül képviselő nemességet illeti. Petőfinél a „magyar" a magyar nép, a magyar úr pedig csak „úr", népi hovatartozás nélkül. Az .a w Kis lak áll a nagy Duna mentében; Oh, mi drága e lakoeska nékem! Könnyben úszik két szeme pillája, Valahányszor emlékszem reája. Bár maradtam volna benne végig! De c:z embert vágyai vezérlik; Vágyaimnak sólyomszárnya támadt S oda hagytam ös lakom s anyámat. Kínok égtek a sziilőkebelben, Hogy búcsúmnak csókját ráleheltem, S kínja lángi el nem aluvának Jéggyöngyétől szeme harmatának. Mint ölelt át reszkető' karával! Mint marasztott esdeklő szavávalI Oh, ha akkor látok a világba: Nem marasztott volna tán hiába. Szép reményink hajnalcsillagánál A jövendő tündérkert gyanánt áll; S csak midőn a tömkelegbe lépünk; Venni észre gyászos tévedésünk. Engem is hogy csillogó reményem Bíztatott csak, minek elbeszélnem? S hogy mióta járom a világot, Bolygó lábam száz tövisre hágott. ...Szép hazámba ismerősök mennek, Jó anyámnak tőlük mit izenjek? Szóljatok be, földiek, ha lészen Utazástok háza közelében. Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse Mert fiának kedvez a szerencse — Ah, ha tudná, mily nyomorban élek, Megrepedne a szíve szegénynek! det, hanem az osztrák uralkodórendszert védelmezte a bonapartizmus haladottabb rendszerével szemben, osak éppen véletlenül magyar földön. Petőfi az urak futását emlegeti, valahányszor 1S09 eszébe jut. Tudta, hogy & magyar nemesség egymagában még dereseit és kastélyait sem képes megvédeni. Dózsa György neve, a parasztforradalom emléke meg leghaladóbb nemeseinket is megrémítette 110 esztendővel ezelőtt. Petőfi az első, aki a nép szemével tekint Dózsára, a nép biztatására és az urak rémületére ír verset róla. Vörösmarty Lammenals-hez, a katolikus-liberálishoz, fordult idézetért, alapgondolatért, mikor a Szózatot Irta: Petőfi forradalmi verseinek nincsenek elődjei, se nálunk, se külföldön. (Berangerért Petőfi „csak" rajongott: tanulni nem tanult, nem is tanulhatott volna tőle.). Arany Toldija, mihelyt a királyi udvarban rangot nyer. helyet kap, megszűnik lázadó lenni; Petőfi Apostola lelövi a királyt és akasztófán végzi. Ha Petőfi forradalmiságának gyökereit a francia nagy forradalom irányában keressük, a néptribun Marathoz érkezünk, akit példaképének tekintett, a megvesz•tegethetetlen Robespierrehez, szóval a jakobinusokhoz, akik a forradalomnak a népre, az uccára támaszkodó, messzemenően redikális iránvát képviselték A jakobinus sapka és a forradalom epizódjainak emlegetésére minduntalan visszatért. V/jár 1848 március 15. előtt is pon^ * ^ tosan tudta Petőfi, hogy a demokratikus forradalom vívmányai a nép nélkül, pusztára a pozsonyi diéta tárgyalásain valósultak meg. A reformkor vezetőiről egyetlenegyszer sem emlékezik meg: támadását mindig az egész magyar uralkodóosztály ellen Irányítja. Elsősorban az urak legveszedelmesebb típusát, a táblabírót vette célba. A „Táblabíró" című töredékben például rendkívül reális képét festette „felsökiskál5'nai és szentdemeteri Fegyveres Tamásinak, aki, ha a megyeházán szó„Apostol" kilencedik fejezetében Szilvesztert megfogadja fia mellé „az úr": „S te szót fogadsz neki — ö lesz az úr, te lészsz a szolga". Csak két osítályt ismer, elnyomót és elnyomottakat; bemutatja őket a marxizmus osztályfogalmának Ismerete előtt. Abban a faluban, hová Szilveszter jegyzősködni megy. Két fél küzd egymással: az egyik oldalon a jegyző és a nép, a másik oldalon a kastély és a templom. Az éles fogalmazás nemcsak az „Apostol" forradalmi szakaszaiban található, mint ahogy irodalomtörténetünk polgári kendőzgetői hirdegették. A „Palota és kunyhó" című igen korai Petőfi vers a kizsákmányolást Így határozza meg: „Hol vette gazdád ama kincseket, — Mik semmiből öt mindenné teszik ? — Ott, hol a héja a kis madarat. — Mit szétszakít melynek vérén hízik". Vagy másutt, a „Nép nevében": ,.S miért vagytok ti kiváltságosok ? ... Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya? — Kéz is kell még, mely a földet kihányja". Az idézeteket tetszés szerint folytathatók. Az osztály ellentét állandó bemutatása mellet. Petőfi az uralkodóosztály jelemzésére vissza-visszatér. Vehetjük a „Nemes"-t vagy a „Magyar nemes"-t, „Pinty urfi"-t vagy „Pató Pál"-t. Ugyanannak a rothadó osztálynak realista kénét rajzolják. Egy másik költeményében az arszlánok, a szűrben és cilinderben járó százévelőtti jampecek is megkapják a magukét; a pesti Dunapartról, ahol „hátul kitömve . .. dicső arszlánok járnak — Ezt nevezem aztán baromvásárnak". Mindez azonban a stagnáns helyzetre vonatkozik, március 15 elöttre. A forradalom közeledtekor Pató Pál és a táblabírák helyett a pozsonyi diéta kerül Petőfi érdeklődése központjába., a szájhősök és „magyar politikusok", kikről azt mondia, ho^v „sokat beszéltek, szépet is beszéltek — jót is, de ebbül a hon még nem él meg". Hirtelen mindennél élesebben ütközik ki a reformizmus és a forradalmár, Pozsony és Pest, a pesszimista, maguk erejében nem bízó urak és az optimista költő ellentéte. Itt tűnt ki, mennyire nem lehetett volna 1818ban nemesi forradalmat csinálni és mennyire csak kinyilatkoztatásoknál, alkotmánytervezeteknél és paragrafusoknál maradt volna a pozsonyi diéta, a pesti ucca, illetve Petőfi é3 társai népi szabadságeszméi nélkül, melyek az előbbihez úgy viszonyultak. mint a „nap tüze egy finom, úri kocsilámpához". Petőfi ellentéte az uralkodó osztállyal a forradalom napjaiban is fennállott. Kíméletlenül támadta, „szoros nyakravalót" kívánt az úri árulóknak, de távol állt attól, hogy a Battyányi kormány intézkedéseivel egyetértsen. Az idő őt igazolta. Igaza volt, mikor felháborodott, amiért katonákat adtunk Ausztriának, amely azokat más népek szabadságának leverésére használta. Igaza volt, amikor összetűzött Jókaival, aki Debrecenben méltatlan szerepet játszott. Igaza volt, mikor Vörösmarty ösz üstökét m<igcibálta, amiért a német szolgálati nyelv mellett szavazott: az osztrák főtisztek egész sorát hozta ez az intézkedés nyakunkra, akik Görgey császárhű kíséretét alkották és társzekereken vitették ruháikat, mikor honvédeinkröl cafatokban lógott a rongy. Igaza volt, mikor „túlkorán" akarta a köztársaságot: a nép erőinek felszabadítása sohsem lett volna korai. Igaza volt, mikor a hadvezérek közül egyedül Bemért lelkesedett: csak Bem nyerhette volna meg a szabadságharcot, a gyenge Dembinszky, a cinikus és kétkulacsos Görgey, a habozó Mészáros helyett. És igaza volt Petőfinek, mikor egy fiatal, baloldali, megalkuvást nem ismerő csoportot kívánt létesíteni, mely kisebbségében is a nép többségét képviselve, a forradalom ügyét diadalra vihette volna. A z uralkodóosztály és a burzsoá** zia történészei nem akarták megérteni Petőfi Írói és politikai állásfoglalását s ha mégis megértették, gondosan ügyeitek rá, nehogy más, nehogy a nép is meglássa Petőfit. Osztották Széchenyi konzervativizmusát, Görgey császárhüségét, Jókai burzsoa-liberalizmusát, A legjobb esetben Kossuth álláspontjáig jutottak el, aki tudomásul vette a nép erőit, szövetkezett a forradalommal. Petőfi maga volt a forradalom Csak a népet képviselte. Csak a forradalom elveit nézte, még a napipolitika taktikáját sem véve tudomásul. Nem az „egzigenciák tudományának" jelen erőit latolta, egyenesen haladt a jövő felé. Ezért nem ismert megalkuvást az uralkodóosztállyal, kompromisszumot a szabadságeszmék kérdésében, taktikát az ideológia útján. Sem a költői hivatás terén, hol mindig a teljes Igazsággal szolgált. Ezért nem tudták vagy nem akarták megérteni száz évig. Egy olyan Pártnak, a kommunisták pártjának kellett Magyarországon is eljönnie, mely azonos a forradalommal, a néppel; amely nem ismer irgalmat az urak felé és kompromisszumot az ideológiában. Csak azóta érti a magyarság Petőfit teljes nagyságában, csak azóta mondhatjuk egészen a magunkénak. (Petőfi a fatalista Mikor a negyvenes években leégett a német színház és a redout, írja dr. Sass István, Petőfihez futottam ijedten, hogy keljen föl, ég a szinház. A költő a másik oldalára fordult, s csak annyit mondott: — Édes barátom, a sorsát senki ki nem kerülheti. Színházat azért építenek, hogy leégjen, esernyőt azért veszünk, hogy ellopják. Ez a rendeltetés dolga. És tovább aludt. Petőfi a QávéFiázban Oroszhegyi Józsa 1846-ban Pestre jővén orvostanulónak, elment a Pilvaxba, a fiatal Magyarország kávéházába. Megszólít ott egy újságolvasó szikár fiatalembert, hogy ha átlovasta a lapot: adja át neki. — Várjon! — volt a felelet. Mikor aztán a fiatalember elolvasta a lapot, odalökte az asztal alá, mondván: — Én is ott találtam, s ön is fölveheti. E fiatalember Petőfi volt. Később megbarátkozva Oroszhegyivel, megvallotta neki, hogy „ki nem állhatta a pofáját", azért bánt úgy vele. 4 k