Uj Szó, 1949. június (2. évfolyam, 44-68.szám)

1949-06-18 / 58. szám, szombat

9A\haíl Solohov: IIJSZ© FÉ'ÜY ÉS ÁRNY. 1949 június IS Mihail Solohovnak, a híres szovjet Írónak, a szovjetföld hatalmas epo­szának, a „Csöndes Don" című re­gény szerzőjének a béke és a hábo­rú erőiről írt cikkét közöljük, amely nemrégen a moszkvai Pravda ha­sábjain jelent meg: „Népünk, amely a háborúk legke­gy etlenebbikében kemény megpró­báltatásokat élt át s oly edzett, erős lett, mint a damaszkuszi acél, ön­feláldozóan dolgozik az épülő új vá­rosolt és üzemek állványain, a bá­nyákban, a gyárakban, a végtelenbe nyúló kolhozfökleken, a műhelyek­ben, gazdaságokban és laboratóriu­mokban, — dolgozik a béke, a maga és az eljövendő nemzedék boldogsá­gának nevében — írja cikke beveze­tésében Solohov. Népünk, kormányán keresztül Is­mételten kijelentette, hogy békét akar s kormányunk hosszú évek so­rán nem egyszer vetette fel az ál­talános leszerelés kérdését. De rég­óta tudott dolog, hogy a békét csak a dolgozó emberiség kívánja s nem azok, akik milliós hasznot vágnak zsebre a pusztítóeszközök gyártásá­ból és az egyszerű emberek vérébe'! Az amerikai monopolistáknak és európai barátaiknak úgy kell a há­ború, mint a levegő, úgy kell nekik az emberi vér, mint a szomjas em­bernek a víz. Elvakult őrjöngéssel nézik abla­kaik mögül országmik soha nem ta­pasztalt, szüntelenül fokozódó Iratai­mat. Remegnek a dühtől, amikor a kínai felszabadító néphadsereg dia­dalmas előnyomulásáról hallanak; tehetetlen haragra lobbantják őket a szocializmus felé bizton haladó né­pi demokráciák sikerei, vak gyűlö­let tölti el szivüket minden éltető, büszke és becsületes ügy Iránt, — Görögország, Indonézia, Vietnam szabadságszerető, függetlenségükért hősiesen küzdő népei iránt, ak'ket — bárho«ry igyekeznek Is — nem tudnak rabságra vetni és megfoj­tani. Még véreznek a népek testén a háborúütötte sebek, a föld igazi gazdáinak józan, tiszta érteim© és kérges keze még nem építette újjá azt, amit a háború elpusztított. Még liem száradtak fel a könnyek az anyák és özvegyek szemén, gyer­mekeink még mindig a vak, éjjeli elsötétítésröl és bombák fülsiketítő dörrenéseiről álmodnak — a Wall Street főnökei azonban már újra ott tartiák feszes, vékony gyeplőn a Halált, amelynek kiszáradt lábszár­csontjait katonacsizma szára csap­kodja és üres szemgödrei vakon merednek a földgömb városai és faival békés tetőire." Solohov ezután arról ír, hogy az amerikai reakció mingyárt a máso­dik világháború befejezése után szovjetellenes háborút hirdetett. A M ail Street fekete kalózlobogója kö­ré gyűjtötte az emberiség szemet­jét, megindult a fegyverkezés, a Szovjetúnióval és a népi demokrá­ciákkal szemben ellenséges szerző­dések kötésének láncolata. Gyillios háborús céljaikra jeüegjző az a tár­saság, amely köréje gyűlt. Churchill, Franco, a Vatikán, az SS-hóhérofc, a de Gaulle-féle kalandorok, a japán szamurájok és mindenfajta árulók gyalázatos serege. Mindezek élén a ten~erentúli háborús uszítók állnak, a puskaport sohasem, vagy alig sza­golt tábornok-dinlomaták', banltár­miniszterek, erkölcstelen firkászolt. VezércsIHaeTik a dollár, s egyet'en érzés vezérli őket, a szoeiaMzinus or­szága iránt érzett gyűlö'et. „A béke oldalán álló erők azon­ban nagyok, hatalmasak — mutat e sötét képbe világító fény felé a ne­ves szovjet író. — Napról-napra nő­nek és erősödnek! A pusztító háborún kívül ugyan mit is ígérnek az emberiségnek a kapitalista főkolomposok és béron­reik? Éhséget, nyomorúságot, mér­hetetlen szenvedést és gyötrelmet... íme, az újsütetű fasiszta Ideológus, Wlll'am Vogt „A menekvés útja" cí­mű könyvében felülmúlhatatlanul ci­nikus szemforgatással azt ír.ia: Amerika túlnénesedett. 45 millió amerikai lényedében „fölös száj" Sa­mu bácsi „szülői" aszta'án*l. Sőt. véleménye szerint az e<rész világ túl­népesedett. s mér készen is van a következtetés: háborúra. Járványok­ra sterilizációra van szüksé*-, mind­arra, ami a népesség csökkentését cH'err fthetl. Ez az embergyűlölő gyl'ko* fisrv vélekedik. hop-y „lelen'eg Kína szá­mára a ipo-sTKrnvflhb tra<réf"n a la­1,-ossí"- halandóságán" 1* C*eV1rer>é«e lenne", ho"V „az éh'nség Kfti^hnn rorr>r«-k kívá"otns, 1'Slf"! fplt*He­rr,i €) Tv 11 !.c'.<rp« i H!" A--, emberiség leir­jnhh p'*"* 1 azt kii+nt'ák. hn""<-an i>n«sznbb'ts< 5k mp« nz eThert élofet. Vogt. ez tg W-vány fasiszta szörnyeteg úgy véli, hogy azok az orvosok, akik „embereket mentenek meg a halál­tól", bűntényt követnek el és „ők viselik a felelősséget milliónyi nyo­morbasüllyedt ember életének meg­hosszabbításáért." Azt javasolja, hogy „fizessenek bizonyos nem nagy összeget mindenkinek, főleg férfiak­nak, akik haMandók alávetni macii­kat a sterilizáció könnyű természetű műtétének". Azt hiszi, hogy a kapi­talista országok éhes munkanélküli­jel és alacsony fizetésű munkásai néhány fillérért hajlandók lesznek maglikat férfiatlanítani. • Nem véletlen az, hogy Vogt köny­véhez az előszót egy másik ember­gyűlölő, az atombombás 15ameh ír­ta. í) az, aki a második Világhábo­rú befejezése után e°y évvel kijelen­tette. „A béke pompás doloeuak lát­szik a háború vadságal idején, de majdnem, hogy gyűlöletes, amikor a háború végetér!" Annakidején, mint ismeretes, Iíaruoh volt az amerikai kiküldött az Egyesült Nemzetek Szervezete atomenergiát ellenőrző bizottságában, most pedig bizonyo­san szívesen vezetné az emberiség kasztrálásának ellenőrzését." Vogt könvve bizonyos szempont­ból nagyon hasznos: — jegyzi meg Solohov — kinyitja sok ember sze­mét. Ugyanolyan értelemben hnsz­nos, mint Cannonn^k, az amerikai szenátusban mondott beszéde. Can­non azt hiszi, hogy Eu'róna fiatal­sásra kész fe'áldozni magát az im­perialisták érdekeiért. „A zsol:'oshadak kora azonban le­járt — folytatta Solohov — és nem egy tál lencséért, sem doboz kon­zervért nem lehet megvásárolni Eu­rópa néneinek vérét és becsületét. Feleletül a háborús gylátogatók­nak a föld minden tájékáról feltör a haragvó népek hatalmas hangja: „Békét akarunk, nem háborút!" 600 milliónyi haladó szellemű ember ne­vében valamennyi nemzet képvise­lője kijelentette a Béke-világlcon­gresszus emelvényén: minden eszköz­zel küzdeni fognak a háború kirob­banása ellen! A reakciós angol „Daily Mai!" vad dühében azt hirdette. ho<*v a párizsi Kongresszus „a kommunisták mű­ve. „Bizonyítékul" ezt írta: „A kommunisták kijelentései szerint ez a I£ongre«szus nem kommunistajel­legft, azonban i , ren furcsa, hogy va­lahányszor Sztálin nevét emlegetik, a kongresszus minden résztvevője határtalan örömmel ünnepel." A reakciósok nem értik, hogy a békekongresszus, amelyen egyaránt ott volt kommunista és nem kom­munista, tudós és munkás, lelkész és író, paraszt és diák, ötömmel fo­gadta Sztálin nevét, mert Sztálin a béke megszemélyesítője minden nép számára; Sztálin a demokrácia és szabadság megszemélyesítője minden nép, nagy és kicsi számára; Sztálin az egész haladó emberiség remény­sége. mert Sztálin a fény eró'inek győzelme, a reakció és sötétség erői felett." Az író ezután rámutat, hogy a há­borús uszítók mind jobban érzik er­kölcsi elszigetelődésüket és a „vé­dekező fél" szerepét szeretnék ját­szani. „Vörös veszedelemről" rikol­toznak, a hitleri kelléktárból előve­szik ezt a régi fogást. Az emberiség azonban nem felejtette el a második világháború példáját. Hasonló mód­szerek nem mentették meg a mult támadóit, nem fogják megmenteni azokat sem, akik ma törekszenek vi­láguralomra" — írja Solohov, majd így folytatja: „Az agresszorok félnek a békétől, mert az emberiség békés fejlődése meghatározott irányban halad. Ko­runkban minden út a kommunizmus­hoz vezet. Az agresszorok félnek a népektől, mert a népek nem akar­ják magukat feláldozni a nagtőké­sek rabló terveinek és kapzsiságá­nak. A párizsi Kongresszus a béke védelmére összehívott nemzeti Kon­gresszusok, amelyek megmutatták a békefront hatnlmát, f ej vesztet ts éget, keltettek a háborús pyujtogatók tá­boriban. Az an^ol-amerikai imperia­listák gyengeségüket az atombom­bák és atomtöirbök nar>yhnnTÚ rek­lámozásával iryekeztek eltitkolni. Arra számítanak. ho"v a gyenge idee-zetűeket megijesztik. Hiú reménykedés! A béke, demo­krácia és szocializmus tábora biztos a maga erejében! Ez a tábor bátran tekint történel­mi holnapja elé! | Látjuk, mint sokasodnak a béke harcosainak sorai! Erejük tudatá­ban legyőzhetetlen akadállyá válnak a háborús uszítók útjában és meg tudják ragadni a bűnös kezeket, amelyek a háború kegyet'en pallosát suhogtatják a világ felett! A reménytelenség sötétségébe me­rül a magát túlélt kapitalista Nyu­gat. A világ dolgozó emberisége szá­mára pedig a remény világos fényé­vel lángol a szabadság és boldogság Keleten pirosló hajnala! A fény legyőzi a sötétséget! A barátság és testvériség szálaival összefűzött emberiség ezt kiáltja: „Éljen a napfény, vesszen a sötét­ség!" AZ ÚJ ROMÁN IR0DAL0MR0L KÖLTÉSZET A költők gondolatmenete, élet­szemlélete forradalmi változáso­kon ment át a feszabadulás óta, de különösen a népi köztársaság eső évében. Eugen Jebeleanu iPetőfi fordítója). Marcel Breslau, Ninna Cassion és mások mutat­ták meg a helyes utat. Victor Tulbure „Kiáltvány a költőhöz" c. művében bebizonyította, hogy a legelterjedtebb jelszavakat is fel lehet a költészet értékére emelni. Az új alkotmány, amely a fejlcdés alapját jelenti, nagy lelkesedést váltott ki a költők­ben. Vornic Basarabeanu „Az a'kotmány költészete" című ver­sében énekli ezt meg. De meg­énekelték a munkabrigádokat, November 7-ét, a köztársaság ka­tonáit is. E változatos, sokrétű hang dacára az év ,,új" stílusa mégis az epika volt. Egy másik fajta verstípust mutat még 1948, a „riportköitészetet". A költészet megújult azáltal, hogy a széles tömegekhez szól. Don Desliu eb­ben tipikusan népszerű kóltő, verseinek egyszerűsége, emberi atmoszférája, dinamizmusa m'n­denkihez szól. A költészet a gyá­rakban és üzemekben is virágoz­ni kezdett. Costea Chioru mun­kásköltő ez évben vált ismertté a sajtóban. Az év legnagyobb eredménye a költészet elmélye­dése, a művészi és ideológiai szín­vonal emelkedése. PRÓZA. A prózai irodalom is haladást, lendületet mutat- Nincsenek még kiteljezedett művek, de min­c'enütt érezhető a keresés. Az írók kezdik belátni és megérteni, hegy az író kötelessége az ország ADY ÍNDR E ÍI11 Nem maradt mindig egy a bánat: nemzeteink ma összefogtak, boldog és közös ügye támadt a magyar, román, szláv államoknak, Lángoló hévvel írtál róla s te, ki nem várhattad, amíg felkel — nagy Vörös Napunk álmodója, köszöntlek, ránk virradt a reggel! Szántó György. és az egész nép erőfeszítéseit fí* gye'emmel kísérni éa meglátni* hogy szóeiálls rend van kialakul lóban, ahol az embert zsákmá­nyolják ki, ahol az ember ura-sa­ját sorsának át ahol a társadalom éa természet erőit mindenki ja­vára fordítják. Mihail Sadoveanu ,,Pauna Micá" c. könyvében a dogozó parasztság problémáit vázolja. Egy másik könyvében, a , ,.Lisveia"-ban a mult századvégi középosztály helyzetét boncolja. CesaT Petrescu is a múltba mé­lyed. A száz év előtti román tár­sadalom keresztmetszetét adja, kihang úlyezva a század forra­dalmi vajúdásait. Canul Petres­cunak növel 1 áskötete jelent meg, amely az intellektuelek történelmi helyzetével foglalkozik, amely szerint a múltban a kizsákmá­nyolók mellett álltak, de ma azok mellé állnak, akik a kizsákmá­nyolás ellen harcolnak. „Danton" és „Nlcolae Balcescu" c. műve drámai újraéledése ennek a két hatalmas forradalmi alaknak és korának. Zaharia Staneu „Mezít­láb" c. könyve az egyik legérde­kesebb reveláeiója az új román prózának. Piealizmus, társadalmi látóképessége, az erő, ahogy a falu életét leírja a század kezde­tétől s különösen eredeti stílusa a regényirodalom új útjait nyi­totta meg. Alexandru Jar „Szö­kés" (Evadare) a náci lágerek életét írja meg. Megmutatja a polgárság legalsóbb emberi fokra való sülyedését, de ugyanakkor azt is, hogy azok, akik hittek va­lamiben, mint a kommunisták, képesek voltak elviselni a borzal­makat anélkül, hogy belül össze­törtek volna, sőt még inkább „emberi" fokra emelkedtek. Petre Joslf" novelláiban az illegális kommunisták harcait írja le egy­szerű eszközökkel. Az 1948. év román irodalmi termése, forrásban, művészi vajú­dásban, új inspiratív erők keresé­sében, az élethez való közeledés­ben, az élet, minden megnyilvá­nu á:ának szélesebb átfogásában, az én és a társadalom mélyebb összefüggésének keresésében nyil­vánul meg. 1942 telén, a szovjetföld e leg­szörnyűbb és legválságosabb telén, egy katona állított be a Moszkva alatti Lizlovo faluban lakó Anna Ivanovna Romanova asszonyhoz. A katona a frontról jött, havas, boros­tás, hajszolt volt. És egy nyolc év körüli emberi lényt fogott a kezén. — Anna Ivancvna, maga az? — Én, fiam. — Akkor jó. Ezt a gyereket hoz­tam. Tessék átvenni és írást kérek arról, hogy hiánytalanul és egészsé­gesen megtörtént az átvétel. Mindezt rekedten mondta a kato­na. Rekedtségében benne volt a moszkvai tél minden fagya, zúzma­rája, arca fölpattogzott a széltől, mely nyilván nem egy esetben nyal­ta meg céklavörös csókjaival. Ennek a vendégségnek az a ma­gyarázata, hogy Anna Ivanovna Ro­manova évek óta az árvák anyja hírnévnek örvendett a moszkvai kör­nyéken. Ügy tett szert erre a hír­névre, hegy a háború első heteiben sorra járta a moszkvai és moszkva­környéki árvaházakat, ahonnan öt-, hat-, hétéves fiúkat és lányokat vett magához. Akkoriban sok ilyen árva csatangolt az országban, főleg a frontvonal körül és mögött. Ha egv gyermeknek sikerült valahol anyja, nővére, fivére legyilkolása után meg­menekülnie, erdőbe futott vagy a harcoló szovjet csapatokhoz állt. Az a bizonyos rekedt szovjet katona, aki ezen az estén megjelent. Anna Iva­novnánál, valamelvik szovjet köte­lék parancsára hozta pl a kis Lvu­bát, akit a kalinini erdőben szedők­fel. I.yuba Fonova falu lát e'pusztí­tnt.ták a fasiszták, snylát megölték házukat felfvuitották. I.vuba az er­dőbe menekült és ott vpdpnren és gombán élt. Nem sokáig bírta volna, ANYA ha a szovjet katonák, akik átfésül­ték az erdőt, rá nem találnak. — Az úgy volt — mondta a szov­jet katona —, hogy én is erre a vi­dékre való vagyok és ismerem ma­gát, Anna Ivanovna, hogy szereti az árvákat. És mert, hogy szolgálati ügy­ben Moszkvába küldtek, hát úgy ha­tározott a parancsnok, vigyem ma­gammal a gyermeket. Elhoztam, tes­sék átvenni. És tudja, a rend ked­véért, kérek átvételi elismervényt, mert élettelen dolog átvételénél is szokás a nyugtázás, hát még ha ilyen törékeny, lelkes valamiről van szó... Így került Lvuba Fonova Anna Ivanovna házába, ahol abban az idő­ben rajta kívül még négy árva fiú és öt leány talált otthont. A katona elment. Vissza Moszkvába, onnan a frontra és szíve, melyet a háború ezer viszontagsága alánosán meged­zett min'denféle elérzékenyülés ellen, mélységes megelégedéssel gondolko­zott a dolgokon. Hiszen nem ez az egv apátlan-anyátlan árva kódorgott akkor a szovjet erdőkben, úttalan utgkon... És valahol a rjzani föl­dön neki is él a családja. Ha él... Volt Anna Ivanovna kis paraszti házában három szoba. Az egyikben ő aludt, a másikban a lányok, a har­madikban a fiúk. Délelőtt volt, a gye­rekek az iskolába mentek és Anna Ivanovna nek'gvűrkőzött, hogv Lyu­ba Fonodáról gondoskodjék. Az asz­ta'ra tette a nullás hajvágógépet. melléje a szappant és a szivacsot, be­hozta a teknőt, beöntötte a meleg­vizet és levetkőztette a üvereket. F.kKrben nvugodt és tárgvilaeos be­<"él<Te*és folvt köztük, melv föle" a kölcsönös személyazonosságot illet­te. Nyusa mama — mert e perctől fogva már így hívták — egyetlen szóval sem érdeklődött a szörnyű szenvedések, a bujdosás iránt. In­kább a mai nappal kezdődő derűs jövendővel foglalkozott. S miközben (rövidre nyírta a gyermek haját (me­lyet gondosan egy újságpapírba hul­lajtott, onnan pedig a kályhába do­bott), közönyösen jegyezte meg: — Tetvesek vagyunk. — Igen — mondta Lyuba. — A szolgálatvezető őrmester az állásban három nap egymásután csak engem tetvezett, mégse ért vele semmit. — Megunta? — Nem, elesett. Lyuba Fonova, miután lekerültek róla a részben polgári, részben ka­tonai eredetű ruhadarabok és tiszta ingbe, bugyiba, világoskék ruhába öltözött, elég csinos és rokonszenves teremtésnek bizonyult. És szörnyen éhesnek! Fürdő után teli tányér ká­sát és egy jó karaj rozskenyeret evett meg Megköszönte és elaludt. Néhánv nappal ezelőtt a moszkvai lapok gyászjelentést adtak ki. A Szov­jet Vöröskereszt moszkvaterületi el­nöksége jelentette, hogy Anna Ro­manova, egyik legjobb, legnemesebb asszony, aki harminchárom háborús árva megmentője, nevelője és anv­ja volt, hetvenkét éves korában el­húnyt. A nagyszerű szoviet asszonv, az árvák anvja temetésére hatalmas tö­meg gvűlt örsre Lizlováhan. Sűrű embersokaság állt a zöldablakos k ;s falusi ház előtt. Jöttek, egvre jöttek sz emb°rek a srnm=7ádos falvpkhól. kolhozokból, időnként automobilok robogtak elő, amelyekben u párt és a társadalmi egyesületek képviselői ültek. De mindenekfölött sok volt a gyer­mek. Egészen kicsinyek, iskolások, serdülőkorabeliek. Ugyan ki ne is­merte, ki ne szerette, ki ne tisztelte volna Anna Ivanovna Romanovát, aki 33 szovjet gyermeket adott visz­sza a szovjet társadalomnak. Anna Ivanovna Rcmanovna 1946­ig a Krupszkája nevét viselő kolhoz elnöke volt. Kitűnően dolgozott a szövetkezetben, mert munkájában a szocializmus nagy humanizmusa, ha­tártalan emberszeretete és odaadó áldozatkészsége vezette. Kis háza egy szocialista asszony tiszta, takaros szocialista otthona volt, melyben az esztendők folyamán harminchat ár­vát nevelt fel, emelt emberré, szo­cialistává. Neveltjei között vannek szovjet tisztek, mérnökök, tanítók, élmunkások. Itt va n például Anna Procsenkova, aki elvégezte a hét osztályt, szövő­nőnek állt be és ma mester gyár­ban. Vagy a három árva testvér: Gá­lya. Tamara és Tolja Podsapnikova, akik tanítónők lettek. Vagy Valérij Asmarin, festőművész és fivére Mat­vej, a tankista főhadnagy. A gyászszertartás végetért s a me­net lassan vonult a messzi ország­úton. Elöl 17 gyermek. Azok, akik Nvusa mama utolsó neveltjei voltak. Károm fiú vigyázva vitte piros bár­sonypárnán az elhúnvt kitüntetéseit: az Anyaság I. osztályú Érdemrend­jét, „Moszkva védelme" és a „Nagy Honvédelmi Háború alatt teljesített dicsőséges munka" érmeit. Jól és szénen élt Anna Tvanovna Romanova. Ügy élt, mint. egy igazi anva. Mint am* szoviet anva, akinek Sztálin az ..Eskü" filmben megcsó­kolta a kezét. Madarász EmijL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom