Uj Szó, 1949. június (2. évfolyam, 44-68.szám)

1949-06-24 / 63. szám, péntek

UJSZ0 1949 június 24' BORISZ POLEVOJ: A szovjet irodalom élő hősi alakjai Valamikor, még a négy nagyhatalom külügyminisztereinek Moszkvában lefolyt tanácskozásai idején, amelyre majdnem az egész világ sajtója ideutazott, a szláv népi demokratikus országokból három újságíró fordult hozzám és megkértek, legyek döntöbirájuk három amerikai kollégájukkal folytatott vitájukban. Éppen abban az időben tették közzé az „Oktjabr" folyóiratban „Egy igaz ember" című regényemet. E körül folyt a vita. Regényemben azt Írtam meg, hogyan lőtték le Alekszej Mereszjev repülőt, a szovjet tisztet az ellenséges vadászokkal vívott harcban, hogyan zuhant le német földön, negyven kilométerre a frontvonaltól, a hatalmas erdő, a Schwarzwald körzetében, mint vergődött ki az ellenséges frontmögötti területről szétroncsolt lábbal 18 napon át a havas pusztaságon, hogyan vágták le a kórházban mindkét lábát. Azt irtam meg, miként hajszolta a csonka repülőt a vágyakozás, hogy újra visszatérjen csapatához, bekapcsolódjon újra a háborúba és résztvegyen az ellenség megsemmisítésében. Megírtam, hogy embertelenül nehéz gyakorlatok után mülábbal elérte azt, amit akart; visszatért a légi haderőhöz és folytatva a harcot, kilenc német repülőgépet lőtt le. Az elbeszélés utószavában feltártam, hogy az abban leírtak valóban megtörténtek a Szovjetúnió hősével, a nyugállományban lévő gárdaörna<rgyal, Alekszej Petrovics Mereszjewel. De nem lévén lehetőség arra, hogy a legkisebb részletekben is pontos legyek, a hős nevében csak egy betűt változtattam meg. Az amerikai tudósítók (akik mellesleg a tanácskozáson az amerikai sajtó legreakciósabb és legrágalmazóbb szerveit képviselték), azt állították, hogy a könyvben leírtak merő kitalálások, hogy ilyen nem volt és nem lehetett és hogy az utószó és minden, amit abban közölnek, nem egyéb, mint reklámfogás. A szláv újságírók az ellenkezőjét állították. Vita keletkezett. Az amerikaiak fogadást ajánlottak. Engem hívtak fel a vita eldöntésére. Nem utasítottam vissza a döntőbíróságot, de mint kötelező feltételt, azt követeltem, hogy az amerikaiak előzetesen szövegezzék meg, miért nem akarnak hinni a könyvnek? — Oh, örömmel, ez nagyon egyszerű — hahotázott basszus hangon az egyik hatalmas, kövér Baby, aki formátlanul felpuffadt csecsemőre hasonlított. — Először is — hajlította be piros és szafaládé vastagságú ujját —, először is magam is vezetek repülőgépet és jól tudom, milyen kényes dolog a harci vadászgép! Nálunk a vadászokhoz száz egészséges közül alig választanak ki ötöt. A ma"a hőse pedig mülábbal repül és nemcsak egyszerűen repül, hanem még le is lő német repülőgépeket, következésképpen láb nélkül jobban repül, mint a legjobb német repülök — ép lábbal. Másodszor— hajlította be kezén a második szafaládét — Ön azt írja a légihaderöhöz visszatérő hősről: csak azt érte el, hogy mint egyszerű repülő Ismét harcolni kezdett. Bocsásson meg, de én egyszerűen nem akarom elhinni, hogy akadna olyan furcsa és különös figura, aki ilyen emberfeletti erőlködésen, ilyen nehéz megpróbáltatáson ment át csak azért, hogy sorkatonaként térjen vissza a háborúba. És végül, harmadszor •— hajtotta be győzelmesen a harmadik szafaládét —, azt nem írta meg, hogy hőstettének eredményképpen gazda? emberré vált. Vagy nem? Így viszont ki hiszi el, hogy semmiért erőltette meg magát ennyire? Nagy elégtétel volt számomra, hogy ezek az urak elveszítették a fogadást. Bebizonyítottuk és ök is beismerték, hogy az egykori tanú ee-yszerü szovjet tiszt (a ma nyugállományban lévő gárdaörnagy, Alekszej Petrovics Mareszjev) nemcsak hogy végrehajtotta azt, amiről írtam, hanem tovább harcolt egészen a Győzelem napjáig. Az urak maguk láthatták, hogy a repülő híres emberré vált és dicsősége messze hazánk határain túl is elterjedt. Az urak bebizonvosodtak arról, hogy az egykori repülőtiszt folytatja a szolgálatot a szovjet légierőknél, fiatal szovjet repülőkádereket képez ki. De az amerikai újságírók, noha a könvvben leírtak igazságáról elvitathatatlan bizonyítékot kaptak, saját szemükkel látták a könyv hősét, úgylátszik, mégsem hittek egészen. Vad világukban, ahol az üzlet és a nyereség az emberi energia egyetlen serkentője, az ilyen történet természetesen hihetetlen. Nem érik fel ésszel, hogy egy ember minden önző cél nélkül, a gazdagságról és a dicsőségről való álmodozás nélkül tehet meo- ilvesmit. Nem értik, hoev valaki csupán saját szocialista Hazája iránti nagy és olthatatlan szeretettől, a Haza ellenségei iránti gyűlölettől és ama kívánságtól indíttatva tér vissza a szovjet harcosok sorába, hogy harcoljon a győzelemig. Nem értik, hogy valaki ilyen hőstettek magaslatára emelkedhet fel és végrehajthatja azt is, ami hihetetlennek látszik. Mi nemcsak különböző nyelven beszélünk, hanem teljesen másmódon gondolkozunk is. Hasztalan próbáltam ezt az amerikait meggyőzni az erkölcsi teremtő erőkről, a gondolatok tisztaságáról, a szocialista ország emberei jellemének szilárdságáról. Nem tudtam meggyőzni arról, hogy mi, szovjet írók hús és vér vagyunk a nemzetből, határtalanul hiszünk polgártársainkban és minden erőnkkel nem azon vagyunk, hogy valami rendkívüli különlegeset gondoljunk ki, nem azon vagyunk, hogy valamit elferdítsünk, kifényezztink, vagy kifessünk, hanem azon, hogy figyelmesebben szemléljük az országunkban végbemenő nagyszerű folyamatokat, hogy igazságosan és egész nagyságában rajzoljuk meg az új, szocialista embert. Igen, csak a szovjet iroda'om merészelte bátran behozni a könyvek lapjaira, a szinpadra és filmvászon- 1 ra — igazi nevükön is — a modern kor valóban élt. vagy korábban élt hóseit. A merész kezdeményezés Dimitrij Furmanov bolsevik írótól ered, aki frontbajtársáról, a polgárháború napjaiban legendás nevűvé lett tábornokról, Vaszilij Csapajevröl írt regényt. A regény hősei közül sok van életben még ma is. A meseszövésnek és az alakoknak ez a kézzelfoghatósága nemcsak, hogy nem csökkenti a ,.Csapajev"-regény irodalmi értékét, hanem ellenkezőleg, különleges, hervadhatatlan bájt ad annak. Nem kisebb sikert aratott nálunk egy másik regény is, amelynek hőse (egyben a könyv szerzője is) a könyv megjelenése idején még élt és folytatta áldásos munkáját. Nyikolaj Osztrovszkij „Megedzzük az acélt" című híres regényéről, életregényéről van szó, amelyben a szerző szerénységből „Pavel Korcsagin" neve elá rejtőzve, magát és társait: az ukrajnai komszomolokat írta meg. j Az egész, művészi megoldásában is, j az író személyes élménye, olyan szép és világos, hogy ott van a szovjet ' ifjúság minden asztalán. Mintegy ! 1Ó0 kiadást ért el, hőse, „Pavel Korcsagin" lett a szovjet ifjúság nevelésének példaképe. Ez a két példa világosan megmutatja, hogy nálunk, a szovjet országban az emberek hétköznapi életükben a hősiességnek oly magaslatára emelkednek, életük annyira tartalmas és tiszta, hogy a szovjet iró és művész az ilyen életet minden részletével együtt megörökítheti a regény oldalain, a vásznon és márványban. És ha mindebben újat és tipikusát tud meglátni, ha minderről élénken és lelkesen beszél, a nem költött, valóságos alakok, nem lesznek kevésbé élénkek és plasztikusak, mint azok, amelyek a fantázia és a stilizálás szülöttei. A háború utáni idők a szovjet irodalmat, színműírást, egyaránt a reális, korunkbeli, élő vagy élt hősökről, a szocialista társadalom polgárairól szóló könyvek egész sorozatával gazdagították. Ez a sorozat Alekszander Fagyejev „Ifjú gáróájá"-val nyílik meg, azzal a regénnyel, amely a komszomol és az egész hősies szovjet fiatalság nagyszerű himnusza. Az „Ifjú gárda" regénye nyomán készült színdarab bemutató elödásán a Vahtangovról elnevezett színházben egy leánnyal ültem egy sorban. Megkezdődött a felvonás. Arra lettem figyelmes, hogy a szomszédnőm nagyon is erősen éli át azt, ami a színpadon játszódik le. Kezei a zsebkendőt tépdesik. Szép, fekete szeméből könnyek patakzanak, ajkai valamit suttognak. A szünetben megmondták nekem, hogy ez a leány Valja Borc, a Krasznodon egyik életbenmaradt hősnője. Valja Borc társairól és a saját magáról szóló színdarabot nézte. Hány ilyen élő hősökről szóló könyv áll most egysorban az „Ifjú gárdá"-val. Ilyen A. Beck „Volokolámszki országút"-ja, amelynek hőse Momys Uly gárdaezredes, aki él és kiegészíti a háborúban szerzett ismereteit. Ilyen M. Aliger nagyszerű regénye Zója Kozmogyenjanszkajáról, a moszkvai iskoláslányról, aki hősiesen esett el a németek elleni harcban a Moszkva alatti erdőkben a Haza nevével és Sztálin nevével az ajkán. Ilyen A. Birjukov „Sirály" című könyve Liza Csajkináról, a kalinini partizánlányról és sok-sok más hasonló. Valja Borc, a csodás leány (akit oly szeretettel írt le A. Fagyejev) rövidesen elvégzi a főiskolát, Alekszej Mareszlev nyugállományú gárdaörnagy a repülőifjúságot oktatja. Visszatértek a békés munkához, gazdálkodók, kolhozelnökök, szovjet munkások lettek a paritzánhősök, a munka és az újjáépítés hőseivé váltak. Így folytatja maga az élet azt, amit a szovjet embereknek — a háború és a béke e hőseinek — szentelt könyvek beszélnek el. Devecseri Gábor: A MAGYAR BÉKEGYŰLÉS A béke bátor galambszárnya lebben, Kelet felől, Moszkvából útra kel. Párizs, Prága és országunk fölött a jövő fényeit villantja fel. E villanással és szárnycsattogással egy ütemben röppen föl énekünk; katonák, ifjak, nők zengik világgá: „Van már hazánk, van mit megvédenünk!" Tőlük, kiknek nem kalászos mezőket, gyárat, bányát, forrást jelez a térkép, de a döghalál új s új állomását; akik a földet cafatokra tépnék. Itt állunk békevágyón, harcra készen s emlékezünk: a fasiszták hada hegyszorosan át akart menekülni aznap, mikor fölszabadult Buda. De nem sikerült kitörésük: egyig elpusztultak. S a béke minden népe összefog most. Nincs szoros, melyen át gazdáik betörése célhozérne. A hegytetőn ház épül, tégla csattog. A hegyoldalban hullák fekszenek: fasiszta zsoldosok. De fönt a fű nő. Mi nem cserélhetünk velük helyet! Nekünk dolgunk van. Termő terveink! Nem tűrhetjük, hogy föltámadjanak a föld alól szürkén, géppisztolyokkal s az élet bújjék meg a föld alatt! Hazánkért dolgozunk, velünk a munka és mindazok, kik harcolnak saját hazájukért, akik magasra tartják a szabadító Sztálin zászlaját. Mert galambcsőrben ez az olajág. Nem sóhajtás, de harci szó a béke; hogy szép, azt mindig tudta a világ: most eszméljen rá győztes erejére! Józsei Attila-múzeum Budapesten Budapesten megnyílt József Attilának. korunk legnagyobb magyar költőjének múzeuma. Néhány nappal ezelőtt ünnepélyes keretek közt megnyílt a budapesti Bajza utcai Petőfi-házban a József Attila múzeum. A termeket, melyeket gazdag anyaggal illusztrálják, a nagy magyal költő életét, költészetét, forradalmi harcát, a költő nővére, József Jolán és munkatársai. Szántó Judit és dr. Bertalan Vilma rendezték. A megnyitó ünnepség abban a teremben zajlott le, amelyben a Petőfi Nemzeti dalát és a 12 pontot kinyomó sajtóprés van elhelyezve. Horváth Márton megnyitó beszédében rámutatott arra. hogy ez a múzeum méltó helyet talált Petőfi szomszédságában. A magyar nép szívében már régóta együtt él ez a két költő, a harmadikkal. Ady Endrével együtt. Józsei Attila költészetéből világosan sugárzik, hogy az elnyomatás éjszakáját felváltja d szabadság napfénve. Ez a szilárdság, ez a biztos határozottság nemcsak lángoló zsenijenek adottsága volt: saját osztályának, a munkásosztálynak világnézetét fejezte ki. nem ősziönös megérzés, hanem a munkásosztály ideológiájának tudatossága vezette. József Attila költészete a maga korában útmuta'tás volt a szocializmus felé, szinte elhozta, előrehozta, érzékeltette a szocializmus valóságát. A Ferenc József rakpart 18-as számú ház második emeletének egyik lakásában becsapódott a konyhaajtó; a dörrenés, amelyet elfojtott káromkodás követett, végigrezgett a lakáson s mint valamilyen tompa kődarab, rázuhant, a félálomban fekvő Viola Pálra. A fiatalember halkan felnyögött s magárahúzta a takarót. A szél két vállal dőlt az ablaknak, jól megrázta; a papiros kétségbeesetten recsegett, majd egy kis daraben felszakadt. A résen befújt a hideg s néhány esőcseppet is magával sodort. A zablakpárkányon hangosan kopogott a szétzúzott bádogcsatornából ömlő vastag vízsugár. Most ismét becsapódott az ajtó. A fiatalember kinyitotta szemét. A szobában az ágyon s egy széken kívül nem volt semmi. A szürke falon hatalmas sárgás folt terpeszkedett, a plafonon víz csurgott végig. Viola Pál szemével követte a beázás vonalát, amelynek végét a padló egyik sarkában vékony tócsa jelezte s összerázkódott. Micsoda borzalmas élet! Hirtelen elhatározással kiugrott az ágyból. A hideg padló megszúrta a talpát. Felrántotta harisnyáját s belebújt a nadrágba. Aztón kihajít az ablakon. A Duna folól gomelvgó köd elnyelte a Gellérthegvet. Valahol a köd csúcsán toronv imbolvgott. A Ferenc József híd roncsait látta. Gyorsan kabátot rántott magára s leült az ágy szélére. Az ingét. amelyet nem vett fel. magához húzta s egy tűvel piszkálni kezdte a monogrammot.' H. I. Ez?k a betűk tolakodtak a tű alá. Mindenáron el akarta tűntetni őket, de félt. hogy ingét is megsérti, ezért óvatosan motozott A H. betű felbomlott s felismerhetetlenné vált; akkor abbahagyta. Nem volt mit reggelizn'e, így hát leszaladt az utcára. A lépcsőházban házigazdájának hatalmas, pirospozsgás, oszloplábú lányába ütközött. A lány felvillanó szemmel üdvözölte. — Ilyen korán? — lelkendezett ragyogva, miközben szívott egyet az Orrán — ilyen korán el tetszik menni? ACZÉL TAMÁS: GYI1 KOSOK — Violának terhére esett a beszéd. De nem térhetett ki előle. — Muszáj — mondta kényszeredett mosollyal. — Hja kérem, dolgozni muszáj. — Ó — pirult el az amúgy is vörös kislány — a mérnök úrnak anvnyi dolga van. Biztos valami új gépet csinálnak. — A mérnök úrnak — gondolta magában Viola Pál és hangosan így szólt: — Egy nagyon fontos új gépet csinálunk, Lilike. Nem is hiszi, hogy milyen fontos. Enélkül nem megy. — Hogy mi nem megy anélkül, arról hallgatott. A lány odaadóan lehajtotta fejét. Viola kis ideig nézte. Vájjon érdemes a nővel foglalkozni? Kicsit kövér. A combjai biztosan izzadnak. Megrázkódott. Inkább adna valami ennivalót. Gyorsan meghajolt és elbúcsúzott. A fordulóban visszanézett, a lány még nvndig bámulta. Hülye liba — mérgelődött — mit kémkedik utánam. Leért a Dunapartra, kis ideig ténfergett. Éhes volt, gyomra tisztán hallhatóan, csaknem szünet nélkül korgott. Reggel az ember másként éhes. mint napközben. Reggel — alvás után — szinte az egész test üres. még a belsőrészek is hiányzanak belőle. ilyenkor olyan az ember, mint az összeaszalódott gyümölcshéj. Viola Pál egész testével felfogta az éhséget. nemcsak gyomra, agya, nyelve reagált az éhezés hullámaira, de keze, lába. köldöke, hajszálai, körmei is egvVént remegtek a hidegben, amelvpt az éhes gvomor csak még jobban tetézett. Ökölbe szorult a keze. Az Isten verje meg ezt a világot! Leballagott a Vámház-körút felé é= beténfergett a csarnokba. Lopni kéne valamit! A csarnok csaknem üres volt. A standokat már a kora reggeli órákhan bezárták. Ott, ahol valaha a libásasszonyok strázsáltak, kövér libákat, sárgabőrű kacsákat forgattak a nagyságák előtt, egy harcsabajuszú öreg hordár ült s bajsza szüntelenül mozgott le-fel. Kezében botot tartott, amellyel láthatatlan ábrákat rajzolgatott a sárga keramltkockákra. Viola megállt, nézte. Az öreg sokáig nem vette észre, hogy figyelik. Mikor végre felpillantott, bajuszának mozgása hirtelen megállt. Mintha elszakadt volna az a láthatatlan fonál, amelyik felülről rángatta. Rámeredt a vékony felöltőben ácsorgó fiatalemberre. Bajusza hirtelen mozgásba jött. — No, mit ennénk hét üres tálból? — kérdezte aztán rekedtes hangon, amely mintha a pincéből íött volna s eltalálta Vioia.Pál legféltettebben őrzött titkát. Enni! A fiatalember megrázta a haját, amely szerterepült a koponyája körül. — Hát nem lenne rossz egy jó, forró kávé — mondta, de azon na; megbánta, hogy elárulta magát. Az öreg csak mosolygott. — Nincs pénz, ugy-e? — kérdezte csaknem vidáman. Szeme huncutul csillogott, mintha üvegből lett volna. Vagy talán tényleg üvegből volt? — Nincs — tűnődött Viola Pál — magának talán van? Az öreg bajusza idegesen felmeredt, mint a visszafelé borzolt szőr. — Kinek van ma pénze, fiatalember — mondta nagyon határozottan — Kérem, ma senkinek nincs pénze. No. — Ez a kis kaccantó hang megmosolyogtatta Viola Pált. Élénken helyeselt. — Mert azért mondom — folytatta az öreg és felemelte a botját — itt minden nap drágább lesz minden. Tegnap még kérem, lehetett répát kapni, máma már az sincs. Még répa sincs — mondta nagyon búsan — hát el tetszik azt képzelni, mit jelent az, he nem kapni sáj^aróuát? Viola Pál kíváncsian megkérdezte. — Miér éppen a sárgarépa hiányzik a bácsinak? — Mert a sárgarépát szeretem — mondta méltatlankodva az öreg. — Hámozva szeretem, nyersen és a húslevesben. Jó finom, forró tyúkhúslevesben. A tetején apró zsírkarikákkal. — Szája szélén öszefutott a nyál. Viola i

s nagyot nyelt. — Se krumpli, se karalábé, se zöldség, se ... húsról nem is beszélek. Persze, akinek van aranya, az mindent szerezhet. Amit akar. — Aranyért igen — mondta Viola Pál és megtapogatta levéltárcáját. Belső zsebében ott lapult legl'é.tettebb kincse: anyjának vastag aranylánca, egy antik medailonnal. Ilyenkor mindig ellágyult és anyjára gondolt. Mióta Linzből hazajött — bár ne jött volna — nem merte meglátogatni anyját. Üzent ugyan egyszer valakivel, aki arra utazott, de válasz nem jött a

z üzenetre s így nem tudta, hogy anyja megkapta-e szóbeli üdvözletét. Nem, nem utazhat le Pilisvörösvárra, hiszen ott mindenki ismeri, ostobaság, de így van. Az embert kirekesztették hazulról. Apja, a nyugalmazott kúriai tanácselnök, meg valahol nyugaton bujkál. No, mindegy. Elgondolkozva burkolódzott be vékony felöltőjébe. Szerencsére sikerült kifognia ezt a szobát, ha üres is és becsurog a

z eső. Csak az a kövér dög ne érdeklődne annyit iránta. Legközelebb részletesen elmesél teti, hogy miiven gépet csinálnak! Milyen gépet? Legszívesebben pokolgépet csinálna és felrobbantaná ezt az egész rothadt cirkuszt itt, mindenestül, igen, mindenestül. Szó nélkül otthagyta az öreget, akit láthatóan nem bántott ez a tiszteletlen távozás. Üjra belemélyedt az ismeretlen ábrák rajzolásába és bajsza ismét szünet nélkül remegett, mint valamilyen szeizmográf, amely azonban nem a föld kilengéseit, hanem az öreg roncsolt idegeinek' fájdalmas remegését mérte. TolytatjukJ