Uj Szó, 1949. május (2. évfolyam, 18-43.szám)

1949-05-12 / 27. szám, csütörtök

Ui SZO A GYILKOS SZAKADÉK <Sgy cseh falu drámája a megszállás idején Václav Kána nagysikerű munkásdarabja mellett, amely az ötéves tervről szól és amelyet E. F. Burián színháza, a D 49 mutatott be, a kritika Miloslav Stehlik A GYILKOS SZAKADÉK című drámáját fogadta a legkedvezőbben. Bemutatója Prága egy másik példásan, forradalmi szellemben vezetett színházában a Realistické divadloban volt. A GYILKOS SZAKADÉK egy cseh falu keresztmetszetét adja a megszállás idején. Megmutatja, hogyan reagál a falu a németek szociális és nemzeti elnyomatására. A németek az egész falu lakosságát kiköltöztetni szándékozzák, tervbe veszik kis földecskéik kisajátítását is, hogy a Sztálingrád ostrománál megrokkant „hős" ezredes árjásított birtokát megnöveljék velük. A faluban csak azok maradhatnak, akik a náciezredes szolgálatába szegődnek. Ezek a zsellérek és bérmunkások megkaphatják a kiköltöztetendő falubeliek legjobb házacskáit is. A nácirendclkezés szándéka világos: az egyszeű falusi nép önzésének akar tápot adni, az ellentét mérgét hinti szét egy kis közösség közt, amelyet az évszázados együttélés kötött eddig össze. Ám a németek nem számoltak azzal, hogy a faluban már bekövetkezett az osztálytagozódás és ha a külső élet vonásai még sok közösét mutatnak fel, a falu belső életében már elmélyültek a változások — vannak már politikailag érettek, akik más erkölcsi elvekkel élnek, mint a földjéhez görcsösen ragaszkodó zsírosparaszt vagy a korcsmáros diákfia, aki a megszállásban csupán a személyét fenyegető kényelmetlen helyzetet lát, amitől a legkényelmesebben úgy szabadulhat, ha a népét megnyomorító náciezredes szolgálatába áll. De minél fenyegetőbb a veszély és nagyobb az elnyomatás, annál mélyebb ellenállást vált ki a falu öntudatos elemeiből. Stehlik drámájának érdekessége, hogy egyetlen németet sem vonultat fel, jelenlétüket a dráma minden jelenete mégis érezteti, ott vannak a háttérben, ők minden rossznak mozgatói, minden bajnak kévéről. A dráma tele van kitűnően meglátott figu>(n}zo5( infoJi ASoq 'juzaja — |®>|>I?J élt és a kilakoltafással hontalanná tett falusiak minden szenvedését velük együtt átélte. Félelmükkel, klshitüségiikkel és alig hangot kapó nagy-nagy hősiességgel ott élnek és vergődnek a színpadon, olyan megdöbbentő realitással, amely Gorkijt juttatja eszünkbe. Itt van a földjére oly büszke Voitech, aki nem tudja megérteni, hogy őt, a diplomát kitűnő gazdát, a régi paraszti származású csehet, akine.l; semmi közössége nincs a földtelenekkel és nincstelen zsellérekkel, a németek ki akarják lakoltatni és megfosztani földjétől. Mindenre hajlandó ez a paraszt, még a lányát is felkínálja a németeknek és mikor ez az árulás nem használ, annyira maga alatt elvesz

;l a talajt, hogy a halálba menekül élete megoldhatóan problémája elől. És itt van a földhöz ragadt Prszkavec, aki nvomorult viskó iából kórházba költözhet és gyermekeinek legalább egy időre jobb életet biztosíthat. Az orosz jellem — túlságosan sokatmondó cím egy kis elbeszélés számára. De nincs más választásom, — én valóban az orosz karakterről akarok beszélni. Az orosz karakter! Hogy is frja le az ember ... Beszéljünk a heroikus hőstettekről? De annyi van ilyen, hogy zavarba jössz, melyiket illeti meg az elsőség. Egy barátom segített a feladat megoldásában, saját életének kis történetével. Hogyan verte a németeket, — nem tudnám elmondani, bár arany csillagot is viselt és fél mellét rendjelek borították. Egyszerű ember, kevésbeszédü, mindenapi — kolhozparaszt egy volgamenti faluban, a szaratovi kerületben. De kivált a többi közül erös és arányos termetével, szép arcvonásaival. Akkor kellett volna látni, mikor kilépett a páncélkocsiból — mint a háború istene! Kiugrik a földre, leveszi az acélsisakot csapzott hajáról, megtörli egy ronggyal piszkos arcát és folyvást mosolyog az elégedett jóérzéstől. A háborúban, amikor állandóan a halál közelében járnak az emberek, jobban kibontakoznak, minden ostobaság leválik róluk, mint a beteg bör, miután a nap leégette s megmarad az emberből — a magva. Magától értetődik, — egyik emberben erösebb ez, a másikban gyöngébb, de még az is, akiben ez a mag hibátlan, fejlődésnek indul és az a kívánság ébred mindenkiben, hogy jó és hűséges bajtársa legyen a másiknak. Az én barátom azonban, Jegor Drjemov, már a háború előtt is derék fiú volt, nagyon tisztelte és szerette anyját, Marja Polikarpovnát és atyját. Jegor Jegorovicsot. — Az én apám megfontolt, komoly ember, Piszkavec tudja, hogy a németek pünkösdi királysága véget fog érni és vissza fog hullani megbélyegezve a szegénységbe, de nincs annyi ereje, hogy ellenálljon a csábításnak. És itt van aztán a kollaboráns Karel, a náciezredes tal| nyaló és parancsainak végrehajtója, az árúló, aki a halálba küldené honfitársait. A gyengék és árúlók seregével szemben felsorakozik az ellenállók kisebb, rokonszenves csoportja: a csizmadia Hejl, a falu filozófusa, az öreg Martin, egy kevésbeszédü, gyöngének tűnő vénember, a múlt háború rokkantja, akikről kiderül, hogy méhesében két orosz part'zánt rejteget s itt vannak Ondra és Vasek, akik harVannak sikerült filmek és sikeres filmek, vannak jó és rossz szándékúak. Amikor azonban egy filmről azt irják: „Világsiker" — és ez nem csak üres reklámtrük —, akkor a filmszínházakból kitóduló nézők azt mondják: ez hozzám szólt, nemesebb volt, mint amit általában látni szoktam. Mi az, ami egy filmet már bemutatása előtt világsikerré avat? A cselekmény gyors üteme? A színészek kifejező játéka? A rendező és a színészek közötti összhang? Persze, mindez és még sok formai, technikai kérdés művészi megoldása. De a követelménjfekhez még egy másfajtának is kell jálv.lnia: az örök és egyben aktuális probléma központi szerepének. Mindez a most bemutatott „Találkozás az Elbán" című filmmel kapcsolatban jut eszünkbe. Mert miről is szól EZ CL film, TTVL az úgynevezett „rövid története"? Németország felszabadul. 1945-ben vagyunk. A nácik menekülnek. A két győztes hadsereg találkozik az Elbán vert hídon. Szot'jet és amerikai katonák boldogan ölelik egymást. Itt van közöttük Kuzmin és Hi11 őrnagy is. Elragadtatással tekintenek egymás szemébe és a — jövőbe. A jövőbe, amelytől azt várják, hogy hasonló boldog, felszabadult napokat teremjen, mint a mai. Hogy eltüntesse az emberek és népek között ásott mesterséges szakadékokat. Egyszóval, hoqy erőssé, megalapozottá tegye a békét. Barátokként válnak el. E barátságnál misem természetesebb, hiszen a múltban mindketten egy cél érdekében harcoltak és a jövőben is egyet akarnák. Es mégsem az történik, amit terveznek. Az új, modern vasorrú bába, az amerikai imperializmus közbeszól. A szovjet övezetben lévő német tudós találmányát i.lrabolják. Ki a tettes? A nyomozás — amelyet a Colnak és ellenállnak. Kőztük az örökké ütlegelt apátlan-anyátlan Vasek mártírhalált hal csendesen és észrevétlenül. Minden cseh falunak voltak ilyen ellenálló és elhurcolt, halálra kínzott, kivégzett Vasekjei, akiknek Stehlik drámája méltó emléket állított. Komoran cseng ki a dráma, de nem kietlenül és nem hagyja a nézőt kielégítetlenül. Így festett a cseh falu a nemet okkupácló alatt, kollaborálókat és hősöket termelt,_ gyenge embereket és erős jellemeket. 'Stehlik reális látással az életet mutatja, kendőzetlenül, őszintén és vailomásszerűen. A háború óta nem volt cseh színpadnak formában és monoarivalóban érettebb drámája. EGRI VLKTOR. két tiszt közösen végez — kideríti, hogy német náci, aki most az amerikai imperializmus szolgálatában áll. Aki azoknak táborához tartozik, a.kiknek üzlet a háború; akik a béke első napjaiban már új háborús nyereségre gondolnak; akiknek érdekük a békés célokat szolgáló találmányt háborús pusztításra felhasználni. A film tartalmát nem szükséges tovább mesélni. Az elmondottakból már mindenki megállapíthatja: a „Találkozás az Elbán" központi problémája a béke. Az a kérdés, amely ma mindannyiunkat foglalkoztat, amelynek védelmében dolgozók milliói mozdulnak r>,eg, békekonferenciák gyűlnek össze. De ha ez a film csak frázis, puffogtató békeszózat lenne, nem számíthatna a világsiker jelzőre, hiszen az efajta .szózatokból", „nirilatkozatokból"' és „programokból" a dolgozó emberriség már régesrég kiábri'mdult. Ez a film azonban nem torpan meg, hanem következetesen végigmondja mindazt, aminek napvilágra kell kerülnie. Bemutatja azt a két utat, amelyre u második világháború után a Szovjetúnió és Amerika hivatalos politikája lépett. Az egyik oldalon, a szovjet megszállási övezetben Heine ledöntött szobrát állítják helyére, kitépik a hitleri örökség összes csökevényeit, megindítják az újjáépítést. Az amerikai zónában, igen, az amerikai zónában is építkeznek: csillogó-villogó bárok bújnak ki a romokban heverő nyomortanyák között, ahol folyik a tánc és a négerek vére, Ia.hOva minden német nőnek szabad a bemenet, ha orvosi bizonyítvánnyal igazolja, hogy nem vérbajos. Ez a film nemcsak ezért világsiker, mert színészei — Orlova és Davidov — mély emberi alakítást nyújtanák, mert Alex

androv a zenés műfaj mestere. m.ert zeneszerzője Sosztakoirics, a világhírű komponista. Nem, a ..Találkozás az Elbán" azért világsiker, mert mindnyájunk égető kérdését, a béke védelmét foglalja művészi műbe. gyulladt a tank. Csuvlljer, a kocsivezető, az elülső ajtón kiugrott, majd visszatérve a páncélkocsira, sikerült a hadnagyot is kimentenie, a hadnagy nem volt eszméleténél és már kezeslábasába kapott a láng. Alighogy kimentete őt Csuviljev, a tank olyan hatalmas erővel robbant, hogy a tornya ötven méterre repült. Csuviljev két marokkal szórta a laza földet a hadnagy arcába, fejére, ruhájára, hogy elfojtsa a tüzet. Azután gránáttölcsértöl gránáttölcsérig kúszva, az összekötö állomásig cipelte ... —. Hogy miért cipeltem őt még akkor is magammal ? . . . — mesélte Csuviljev — hallottam, hogy ver a szíve . . . Jegor Drjemov életben maradt, sőt szemevilágát sem vesztette cl, bár arca oly mély égési sebeket kapott, hogy helyenként a csontja is kilátszott. Nyolc hónapig feküdt a kórházban, többszörös plasztikai műtétekkel állították helyre orrát,, ajkát, szemöldökét és fülét. Nyolc hónap múlva, mikor levették kötéseit, megnézte végre arcát, de az nem volt többé az ő arca. Az ápolónő, amint odanyújtotta neki a tükröt, elfordult és sírvafakadt. De ő hamarosan visszaadta a tükröt. — Rosszabbul is sikerülhetett volna — mondta —, evvel még el lehet élni. Húsz nap szabadságot kapott, hogy ezalatt visszanyerje teljes egészégét és hazament apjához és anyjához. Ez márciusban történt. Az állomáson, azt gondolta, hogy kocsit fogad, de úgy adódott, hogy tizennyolc verszt távolságot gyalog kellett megtennie. Körösökörül még hó borított be mindent, nedves, kellemetlen, hűvös szil duzzasztotta fel katonaköppenyét és sivár bánattal fütyült a fülébe. Mire a faluba ért, besötétedett. Megpillantotta a kutat, a magas kútgém reccsen a szélben. Innét a harmadik ház — az 6 szülőháza. Hirtelen megállt, kezét zsebredugva. Fejét csóválta. Aztán utat rövidítve, átvágott a ház felé. Térdig hóban leguggolt a kis ablak alatt és meglátta anyját — éppen vacsorához terített az asztal fölött álló, kis lángra srófolt petróleumlámpa halvány világa mellett. A megszokott fekete kendőben, csendesen, ráérősen, jóságos arckifejezéssel. Csak kissé megöregedett, sovány válla kidudorodott ... — Ö, ha tudtam volna — minden nap írnom kellett volna legalább két szócskát magamról ... — Miután egyszerűen megterített — tejet, egy darab kenyeret, két kanalat és sótartót tett az asztalra, megállt előtte és elgondolkozva kulcsolta össze két kezét a mellén . . . Jegor Drjemov, amint az ablakon keresztül nézte anyját, egyszerre tisztában volt vele, hogy nem törhet rá hirtelen, nem szabad, hogy a kedves öreg aro megremegjen a kétségbeeséstől. Hát jól van! Kinyitotta a kaput, belépett a kisudvarba és kopogtatott a feljáró felöl. Anyja az ajtó mögül szólt ki: — Kl az? — és ő felelt: — Gromov hadnagy, a Szovjetúnió hőse. Szíve dobogott, vállát a ajtófélfának támasztotta, nem, anyja nem ismerte meg a hangját. Eleinte magának is idegenszerű volt a hangja, hiszen operáció után változott valamit. Rekedt volt és tompa, régi fényét elvesztette. CVége következikJÍ 1949 májúi 19 A béke .^zolg^lat^ban Találkozás as Elbán A tehetségtelen Petőfi A kortárs Ítélkezik. A kritikus kortárs nagyon felülről nézett le a halhatatlan költőre. A „Honderű" hasábjain sűrűn tündöklik elénk Petőfi Sándor neve. A lapcsinálóknak nem éppen tündököltetés volt a céljuk, sőt inkább serény buzgalommal igyekeztek a nagy nevet még jobban befeketíteni a Helység kalap ácsa fűszeres magyarságától fájdult meg a divatlap finom szerkesztőjének finnyás gyomra. Elismeri a költő verselési könnyüségét, aztán így folytatja: „De. kénytelen vagyok kimondani, a pórias verselés alantas régiójába kezd mindinkább aláslillyedezni. Szomorú példája ennek a „Helység kalapácsa". Ahelyett, hogy a költő leereszkednék a néphez, melynek nyelvén szól, lealjasul a pórhoz, hogy sületlen vicceivel azt megkacagtassa. .. Szolgál-e oly olvasmány mulatságul a müveit olvasónak s Ízlés nemesitésére, müvelésére a népnek? Nyer-e általában az irodalom ily müvekkel valamit? Szóval: megfelel-e ily mű azon igényeknek, miket tekintélyes műbírálók a népköltészet eszméjéhez mindenhol és mindenkor kötének s miket Petőfi úr is igen jól ismerend. Bizonnyal nem. Petőfi úr még igen fiatal költö s így megbocsátható, ha Ízlése még nem oly tiszta, nem oly müveit, minőt költőtől igénylünk, ml nélkül minden tehetség köszörületlen gyémánt, nem egyéb. Nem tisztem efölött leckét tartani, Petőfi úr ismerni fogja az Ízlése nemesbítésére szolgálandókat, szabadjon csupán megjegyeznünk, mikép ezeknek egyike s talán nem hatástalanabbja lenne elismert classicitású müveknek olvasása." A szerkesztő fején találta a szöget. Nagy mulasztása volt Petőfinek, hogy nem olvasott „elismert classicitású" müveket. Igaz ugyan, hogy ekkor már eredetiben ismerte Victor Hugót és Bérangert, majd utóbb Shakespearet fordította, de úgylátszik, ezek a kócos lángelmék divatlapi felfogás szerint a köszörületlen gyémántok sorába tartoztak. De folytassuk tovább a kortárs ítéletét: „A „Helység kalapácsa" a legtrlviálisabb nyerseségtől duzzadoz. A Jellemek a legalsóbb söpredékböl vevék; nyelve legkeresettebb durvaságokkal teli, úgyhogy ily minden poézis nélküli, eszmeüres valami nem egyhamar Jelent meg egy 66 lapnyi könyvecskében. Igyekezett az aljas tárgyat lehetségig a legaljasabb elöadásmodor által kómikaivá tenni s ezáltal ízléstelenné lön." Azt hinné az ember, hogy a „Helység kalapácsa" tomboló szilajságát a költő jóvátette a János vitéz mesehangulatával. Szó sincs róla. „János vitéz című népregéjével a költö egy lépést sem tőn előre, sem hátra", Írja a kritikus. „Stíleredetiség, új gondolat, figyelemfeszítés, allegória! mélység nem lepi meg benne az olvasót; benső melegség nem hevíti, emeli, boldogltja öt... Csak barátai fújják fel, már pedig pajtásság senkit sem tesz költővé... s nem veheti rossznéven a kritika bírószékétöl, ha ez öt minden tiszteletreméltó politikai nézetei dacára la — rossz költőnek kénytelen nyilvánítani." Petőfi tehát rossz költö! Az cm: ber kíváncsi most, hogy ki a Jó köl; tő ? A „Honderű", ahol a kritika megjelent, bemutatja a példaadó népies költő versét, amely egy bús legény lelkiállapotát ecseteli. Elrettentetésiil szószerint idézzük: Zöld erdő sátora hűvösen lengedez Mit ér, ha alatta bús legény epedes. Ha szerelem tüze lánggal ég szemében. Forró könnyek úsznak fekete szemében. Előtte a patak játszva csörgedez el, S ő elandalogva most erre nem figyel. Nyersen dübörgő szókincseit Is finomíthatta volna Petőfi, ha ügyet vet a „Honderű" nyelvpallérozó kísérleteire. „Társaséletünk" című rovatában bizonyos Huszthy úr néhány idegen szó helyébe újakat ajánlott, imígyen: Miniszter: iglár (hadiglár, beliglár, stb.). Kortes: bujtár (nem bojtár, hanem olyan ember, aki bujtogat). Almáriom: zárca. Sublát: rejteg vagy rejtönc. Ferslág: fedönc. Skatulya: rekecs vagy rekely. Tinta: irma. Tucat: csom. Orgánum: küllöny. A szerkesztő hozzáteszi: „Néhányalt magunk is elfogadjuk ém használ andjuk." Vájjon a „Cipruslombok** megl&> gyltották-e a kritikus költemény szivét? „Itt mutathatta rolna ki Petőfi lelke mélyeit, szíve tüzérzelmeit a kétségbeejtő szerelem izzó vörös lángjaiban — s tette-e azt ? — kérdi Zerffi úr, a kritikus. „Mindennapos jeremládákat nyújtott csupán, feleli, sóhajtozást és óhajtozást rímekben, minőket már ezer költö ajkiról hallottunk — kiket ezért még lángeszmének nem kürtöltünk ... Mily üres, lapályos, minden költői él, minden gondolat nélküli. .." Ma megmosolyogjuk Zerffi ttr ostobaságát — vájjon van-e, ki a nevet Ismeri ? — de nem hisszük, hogy a halhatatlan költö mosolygott é« vállrándítással tért volna bárgyúságal fölött. Zerffiék a sírba hanyatlanak, elvesznek nyomtalanul, de sajnálatosan tiszavirág életszerűen feltámadnak újra. Es nem lehet őket elhallgattatni vagy egyszerűen agyonnyomni. Kérészéletűk Idején ők az erősebbek, a nagyobbak, ők a halhatatlanok, ök azok, akik a közelmúltban a bírói szék elé citálták a Radnótiakat, akiknek szemében az őszinte, a bátor szó és az egészség erkölcstelen, akiknek a szegénység, a nyomor felborzolta idegeit és a halálba üldözték századunk költö zsenijét, József Attilát, mert a mát, a munkásosztály győzelmét merte megjósolni nekünk. M OROSZ IcUEM Novella. Irta: ALEXEJ TOLSZTOJ mindenekelőtt maga becsüli meg í magát. Te fiam, — szokta mondani — sokat látsz a világból, külföldre is eljutsz, de légy büszke mindig arra, hogy orosz ember vagy... Menyasszony is volt, ugyanabból a volgamenti faluból. Menyasszonyról, feleségről sokat beszélgettünk, különösen ha elcsendesült az arcvonal és hideg volt, de a fedezékben lobogott a tűz, a kis kályha duruzsolt, az emberek már megvacsoráltak. Akkor megindult a terefere, szót, szó ért. Elkezdik például: — Mi is az a szerelem? — Az egyik ezt mondja: — A szerelem alapja a kölcsönös megbecsülés ... — A másik: — Szó sincs ilyesmiről, a szerelem — puszta megszokás, az ember nemcsak az asszonyt szereti, hanem szereti apját, anyját, sőt még az állatokat is Tyilh nem értesz ehhez! — mondja egy harmadik, — a szerelem az, mikor minden forr benned és az ember úgy jár-kél, mintha részeg volna — és így filozofál- | nak egy-két órahosszat, amíg az őrmester bele nem avatkozik és tekintélyével el nem dönti a kérdést . . . Jegor Drjemovot úgylátszik feszélyezte az ilyen beszélgetés s ezért csak futólag tett nekem említést menyasszonyáról. — Nagyon szép megígérte, hogy várni fog, hát megvár, akkor is, ha féllábbal megyek haza. .. — ... Tudod, alighogy felkészültünk a harcra, látom, hogy előbukkan a domb mögül... Kiáltok neki: — Hadnagy elvtárs, egy tigris! Előre — kiáltja vissza — teljes gőzzé! — Eh, hogy álcázzák, jobbrabalra kitértem a fenyőfák közé . .. a tigris, mint a vak, nem tudja, merre céloz, de melléje talál... De a hadnagy elvtárs azután oldalba kapja és pozdorjává töri! Még a páncéltoronynak egyet... a farka is a levegőbe repült... aztán egy harmadik lövés és a tigris minden repedéséből füst tör elő . .. A láng száz méterre csapot fel belőle . . . Ványka Lapsin gépfegyverrel vette célba őket s felfordultak mind. Erted, tiszta lett az út számunkra. öt perc alatt beérünk a faluba . . . Ott aztán majd megszakadtam ... a fasiszták, ki merre látott... Sárosan. piszkosan, érted, az egyik mezítláb, csizma nélkül ugrik ki, féllábán harisnyá. Mind a csűr felé szaladtak. A hadnagy elvtárs kiadta a parancsot: — Vezesd a gépet a csűrhöz. — Az ágyúcsövet visszafordítottuk és teljes gázzal a csűrhöz siettem ... A páncélkocsi falára egymásután gördültek a gerendák, a deszkák a tetöcserepek, söt a fasiszták is, akik a tetőn helyezkedtek el... Én aztán még — megvasaltam őket egy kicsit ... a többiek magasba emelték és — Hitler kaput . . . így harcolt Jegor Drjemov, amíg aztán megtörtént vele egyszer a baj. A kurszki csata napjaiban, amikor a németek elvéreztek és kimerültek, tankját egy halmon, a búzaföld felett — lövés érte, a tank személyzetéből ketten ott mindgyárt meghaltak, a második lövéstől pedig ki-