Uj Szó, 1949. május (2. évfolyam, 18-43.szám)

1949-05-08 / 24. szám, vasárnap

MADARÁSZ EMIL: A magyar asszonyt, aki a háború Moszkvából Közép-Ázsiába, annak is Taskent városába sódert, április végén egészségesen elbocsátották a közkórház tifuszosztályáról. A tífusz sok mindentől fo

rztotta meg, elsősorban a hajától, amely valamikor gesztenye": aina és sima volt, mint egy ikonra festett szentasszonyé. M?st vékony, meggyötört madárfeje mozdu atlanul feküdt a párnán, nézte szemközt az ablakot, a pircsan belángoló délszaki napot, amelyben egy pók szorgoskodott leírhatatlan türelemmef. Kora reggel volt, az óvárosban a szamarak elrikoltották reggeli imádságukat, a kakasok ráválaszoltak, tejesemberek jöttek, mentek és furcsa daliással kínálgatták a f.iss tejet. Zene is hallatszott, nyilván most vonult ki az üzbég h:ly3rség a kormánypalcta előtti térre, hogy a májusi ünnepre készüljön. —• Május lesz, — mondta magában a magyar asszony és szeméből kicsordult a könny, mert újra eszébe jutott a fia, aki valahol a Volga—Káma szögében 120 más evakuált moszkvai gye rekkel várja, hogy végetér jen a háború, mely csak most kezdődött. A fiú repülő akart lenni és anyja most minden éjszaka felri~d, amikor a sötétkék üzbég égen felzakatolnak a repülőiskola gépei. Es látja a fiát mindenütt, mindenben és minden formában. Aztán elnyomja az álom, újra felriad, mert egyszerre hallja a német tankok ordítását, amint véres porfelhőben csörtetnek a Volga felé, a Káma felé, ahol sz-^z^uszad magával vár a fia. Elindult az első villamos. .Kedves anyám, örömmel közlöm veled, hogy jól vagyok, az ellátás is jó, crcczból, fizikából jelest kaptam, de számtanból és földrajzból nem megy, ami igen kellemetlen, mert magad is tudod, hogy repülőnek jól kell tudnia a számtant és a földrajzot, de majd összeszedem magam, csak arra az egyetlenre kérlek, vigyél el innen engem, mert nálad akarok lenni, ma bevettek az úttörők közé és én vagyok a zászlótrr ó, mert rajtrm kívül eső okek miat t én vagyok a leghosszabb az osztagban. Szerető fiad Vologya III. b. osztályú tanuló. Ugyanis Zsena Gersin adott jellemrajzot, nagyon jót, mire egyhangúlag felvettek. Olyan jó a jellemrajz, hegy kívülről megtanu'tam: „M. Vologyát, aki Moszkvában hat év óta egy házban lakik velem, felelősségem tudatában úttörőnek ajánlom. M. Vologyét hat év óla i'merem és azóta mindig öntudatos, osztályhü elemnek bizonyult- Kommunista szülőktől s ármaziik, jelenleg ugyan nem él aru'ó, amit csak annak tudok te, hogy nagyon vágyódik az anyja u'.án, aki Taskentben [Közi p Ázsiában) tífuszban megbetegedett, de remélhető, hogy idővel 4. UJSZGbolsevikhoz méltóan viseli majd magát. Zsena Gersin, a III. b. osztály úttörő osz tagjának alvezetője." — Úttörő, — mondta nagyonnagyon halken a magyas aszszony — úttörő és zászlótartó ... tartja zászlót, a kis vörös úttörőzászlót... nem, Vologya nem o'yan gyerek, aki a zászlót kiengedi a kezéből, tartja görcsösen kis öklében, de a zászló megy, megy, húzza magával a Volga felé. a Vo'gán túlra, egyre meszszebb és egyre távolabb az anyjától. — Írni kellene a fiúnak, — és fel melte a kezét, pár mondatot í:t a levegőben, de a keze lehullott, utána a feje is lekonyult, jött megint az á'om, a csendes, mint a fr'ss víz, olyan éltető álom, mely alatt befejezte a levelet: „Légy türelemmel, egyetlen Vologykám, még egy kis idő és m nden rendben lesz, jön Sztálin elvtárs és szétveri a fasisztákat, de te tart:d a zászlót, mert ő számít rád, mert a zászlótartónak, amíg egv cs:pp vér van a szívében, t'.ríania kell a zászlót. Repülőnek períze, hogy kell számtant és 1949 május 3 Ostrava szövetsége Sztálingráddá! Már 1945-ben Sztálingrád hős lakosai azt az óhajukat fejeztek ki, hogy szívesen kötnének őszinte baráti szövetséget Csehszlovákia valamelyik ipari városával. Az enöki iroda {elhívására Ostrava városának nemzeti tanácsa komoly érdeklődéssel felfigyelt és a prágai Szovjet-nagykövetség közvetítésével állandó érintkezésbe került azzal a várossal, amelynek hősiessége képezte alapját a hnladó világ győzelmének a fasizmus felett. Az ostravai kölíeti nemzeti tanáes elnöke, Chamrad mérnök szerdán, május 4-én összehívta az ostravai körzet- temzeii tanácsainak összes elnöj keit, a politikai pártok és a nemzeti ' vállalatok összes vezetőit és az egybegyűlt összejövetelen megválasztották a sztálingrádi szövetség bizottságát. A bizottságot fe'hatalmazták, hogy az ostravai körzet lakosságának segítségével készítse elő és szervezre meg Sztálingrád városának szánt első ajándékot a komoly és őszinte barátság jeléül. A Sztálingrád—Ostrava szövetség bizottsága arra is vállalkozott, hogy teljesíti Ostrava városának kötelező igéretét, amely szerint Sztálingrád újonnan emelt 300 épületébe konyhákat rendeznek be. A költséget oly módon térítik meg, hogy az UNV 10 koronás utalványokat bocsát ki, amelyeket Ostrava körzetében árulni fognak. Továbbá 100 koronás utalványokat hoznak forgalomba. A yitkovlci körzet és vidékének KSC nárttagiai aiándékut fr'alánlották S'tá"ngrád városinak az önkéntes-brigádok teljes jövpd«lmét. •SAO k<-mvH berendezne 15 pi'l'ló korona kiadást je'ent. Az ostravai lakosság azonban tisztában van vele, hogy ez jelentéktelen összeg ahhoz az értékhez képest, amelyet a szovjet haderő védett meg számára. földrajzot ismerni, hogyan is jutott eszedbe, hogy éppen ezért a két tantárgyat elhanyagoljad? Zsena Gersint csókolom, te pedig tartsd a zászlót" A szomszédban kezdték a szőnyegeket porolni, a folyosó felébredt, edények csörömpöltek, később bejött Gutkin professzor, a Turgenyev fejű történész és felesé:, e- A professzor mély hangon megkérdezte, hegy érzi magát, megs megatta a magyar asszony szomorú madárfejét és kiment. A felesége reggelit hozott, beadta az orvosságot, lehúzta a függönyt, függönyt, mert a nap már forrón sütött be. t — A fiamnak kellene írni, — mondta a beteg asszony — álmomban már írtam neki, megnyug'attam, de csak álmomban, pedig nemsokára május elseje... három nap múlva... és mégcsak nem is üdvözöltem. — Ne törődj most ezzel Irina, a gyerek jól van, de én küldhetek táviratot neki. A te nevedben. Jó lesz? — Igen.. • táviratozd meg, hogy tartom a zászlót. •— Miféle zászlót? — ö már tudja. Másnap bekopogott Marhemet, az üzbég barátnő, a cigányképü, hadaró Marhemet, akinek olyan vo't a szeme, mintha ezeresztendő üzbég napjának minden melege bújt volna el benne. Hozott tejet, aludttejet, barna masakását és egy marék, mogyorónyi idei burgonyát. Az üzbég asszony megcsókolta a beteg homlokát, odaü't az ágy szélére, megsimogatta a kiaszott, szörnyen sovány kezet és egyre mondotta: — Elvtárs, elvtárs ... Megt tette aludttejjel, megfőzte a kását és a f atal burgonyát és az tón mesélni kezdett anyja, nagyanyja, az üzbég asszony régi kegyetlen sorsáról és amikor a magyar asszony szemében felcsillant egy ha'oyány könny, ő is sírva fakadt. Nemsokáig sírt, mert egyszerre elnevette magát: — En már elolvastam Karenin Annát... A beteg asszony ebédután elaludt. Almában újra a zászlót látta, rajta kis kemény, vörös öklöt, az üzbég nap pirosan rásüt a kisfiú lobogó üstökére, amely kozákosan oldalra csapzott, a zászló mélyen meghajlik, mert valahonnan zeneszóval jön Sztálin ép utána beláthatatlan. leírhatatlan sok katonaság ... aztán megint Marhemet állt előtte, valamivel csörömpöl, előve:z egy rudat — ő is zászlótartó. — Valamit a rúd végére csavar, fennen lobogtatja, aztán végighúzza a falon ... Mit csinál ez a bolond Marhemet? és hol a pók? — riad fel a magyar asszony — reggel még ezüst hálót font, hol a pók az ablakból? Aztán Marhemet vedret hoz, mely tele van vízzel, felköti a szoknyáját, felgyűri a blúzát és sikálja a p-diót, mossa az ablakfát, az ajtót, az asztalt és a székeket, leporolja a Sztálin-képet és egy furcsa, hosszú, egyhangú üzbég nótát énekel valamilyen Zufiáról, akiről a beteg asszony sehogy sem tudja megállapítani, férfi-e, vagy nő, város e vagy víz.... Kint piros alkonyattal búcsúzott az áprilisvégi tiszta, fiatal n°p. Marhemet hófehér, ingszerűen szpbadon aláhulló endizsáni selyem köntösben áll előtte, aranyhímzé ü, gránátvörös tibetejka sapkája alól lányosan kígyózott vagy regyven fonatra széthulló haja. Táncolt. Lassan, aprózott, szt rtes

;muló, nesztelen léptekkel, két keze p?dig úgy ringott, mint a vadhattyú nyaka. — Tamara Hantim népművésznő ezennel előadja az üzbég nép nemzeti táncát a Fergani Nagy Csatrrna ünnepélyes megnyitásán. Táncolt, aztán hirtelen abbahagyta. — Irina, kész vagyunk. A padló tiszta, az ablak tiszta, a fal tiszta, az asztalon friss virág. Irina, holnap május elseje. Üdvözöllek a nagy nemzetközi proletárünnep alkalmábólEs üzbég módra mindkét szemén megcsókolta a magyar aszszonyt. ^ 1 Az a bérház a Kis erdő mellett, az utca végén, minduntalan felbukkan emlékezetemben egymáshoz ragasztott kunyhóival, sárgára meszelt falaival, szemétgödrökkei, akácossal a háta mögött s azokkal az apró kertekkel, melyek vaksi ablakai előtt húzódtak, ahol bazsalikom és árvácska szomszédságában, petrezselyem és tök virított. A kapu helyén egy óriási nyílás tátongott, két részre osztva az egész házat; a viskók három oldalról fogták körül a széles nagy udvart s mivel az ajtók mind erre nyíltak, az udvar egy kisebb népes tér benyomását keltette nyári estéken, mikor a lakók kint ültek a küszöbön vagy az ajtók előtt, olyan háromlábú alacsony székeken, mi'yeneket a csizsmadiák használnak. Reggelente húsz-huszonöt kisebbnagyobb bronz és fekete pulyka vonult ki a bérház udvaráról, búgó hangot hallatva, illegették legyezőforma farkukat, magasra tartották duzzadt, vörös nyakukat, szemlátomást mérgesen és gőgösen, mintha már jóelöre tiltakoznának a gyerekek gúnydala ellen, mely mindannyiszor kórusban hangzott fel: „Szebb a páva mint a pulyka, szebb!" ... Egy aranyhajú kis fiú vigyázott a pulykákra, hogy ne merészkedjenek messzire, amint felzendült a gúnydal és egy egy kavics repült a kényeskedő, haragos pulykák felé, rögtön elkezdett pityeregni. A gyerekek kinevették a kisfiút több okból is: először is selymee arany haja a vállát verdeste mint valami lánynak; ha ollót látott, futásnak eredt, mert féltette a haját, azután meg még mindig anyatejen élt, noha már majdnem hatéves volt. Ha megéhezett az anyja ölébe tető nedűt, mint a csecsemők, vagy a ült és úgy szopta az édes langyos, élkis kecskék. Nevették is eleget az utcában nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is. Azon még inkább csodálkoztak, hogy az anya ilyenkor nem bújt el a házba, hanem szégyentelen kiült a küszöbre az ajtó elé és ott táplálta a kisfiút. Azt kellene hinni, hogy első és egyetlen gyermeke, holott ép a kilencedik. Talán ezért választotta el nehezen, ragaszkodott az anyaságnak osztó és ajándékozó érzéséhez, szerette az eggyéíorrást a gyermekkel, amit valószínűleg csak a szoptatás ténye tud Szenes & - ZSÍ: i É ^ egészen intezívvé tenni. Ez az érzés teljesen közömbössé tette a környezet gúnyolódásával, csipkelődésével szemben. Férje szobafestő volt és nagy fial is mind az öten. Ha reggelente elidultak hosszú létráikkal, mésszel és festékkel telefröcskölt munkaruháikban, papírcsákóval a fejükön, fütyörészve és dalolva, vidám hangjuktól felébredt az egész utca. Otthon sokat civódtak, pöröltek egymással lengyelül, úgy, hogy senki meg nem érthette, de amint kikeiültek az utcára, mingyárt vidám képet vágtak és magyarul énekeltek és beszéltek. Az apa és a négy fiú szikár volt és hosszú akárcsak a létrák, míg az ötödik fiú tömzsi és alacsony, ő kullogott leghátul; mmulatságosan hatott tömpe lábaival, amint a nagy létrát cipelte a hórihorgas óriások mögött'. Aranyhajú kis öccsiik ilyenkor otthagyta a pulykákat, utánuk szaladt s csak akkor fordult vissza, ha megfenyegették, hogy bedobják a kerekes kútba. A pulykákkal egyidejűleg, a cupringerné ic megjeleni a széles kapunyílásban, csípőre tett kezekkel. A kútra járó cselédlányokat leste, hogy állást kínáljon nekik. Szerette megtudni tőlük, mi zajlik odabenn a házakban, mit főznek, mit esznek, veszekednek-e vagy sem, egy kis pletykával szépen el lehet ütni az időt. Hadd bosszankodjanak a naccságák, hogy a cselédke sokáig elmarad, veszekedés, felmondás csak az ő malmára hajtja a vizet. Olyan mulatság, mint amilyen a kóbor macskával esett meg, úgy is ritkán akad. Azt az undok dögöt, melytől az utca népe irtózott s a gyerekek agyonkínozták, í vízbe fojtatta Marjával, a clgényaszszonnyal. Csakhogy a macska kiúszott a Laborcbó

1 és siralmas, nyúzott állapotban visszakerült az udvarba. Az eset annyira feingerelte a facér cseléd- és pincérlányokat, hogy porolókkal seprűkkel, visítozva üldözték a macskát, mintha mindannyian megbomlottak volfca. Egy koronát adott akkor Marjának, u k i de bizony megérte. Még emlékezni i» jó rá. Jeszenszky úr, a bjlond táncmester is felkelt már és tánclépésben siet a mező felé, kisasszonyok helyett most biztosan a százszorszépeket és pipacsokat kéri fel táncra, fülébe mazurka, polka, keringő zenéje zsong, mamjd a négyest vezényli hangosan, önfeledten. A templomos asszonyok a bratekinyák, akik a temetésekre égő gyertyákkal járnak, most térnek haza a reggeli miséről. Tisztes fekte ruhában, fekete fejkendővel, rózsafüzérrel a kezükben, egyik-másik egy kis kannában tejet hoz. Mind nagyon öregek már, töpörödöttek és szegények, kicsit félrehúzódnak, mikor a cupringerné előtt elmennek. Az már benne jár az ötvenedik esztendőben, de még mindig kurta, szines parasztszoknyát visel, legalább tizet egymásfelett, mint a falusi menyecskék. Nyílt titok, hogy cselédszerzés mellett kerítéssel foglalkozik. Tertinszky úr, a szabó, benn az udvarban a nyitott ajtónál ül és vidáman munkához lát. Mig szinjózanul nézi a bérház felé emelkedő fényes napot, senki sem gondolná, hogy estére, ha leszopja magát a sarki korcsmában, milyen ramazurit képes csapni. A felesége még hajnalban elment mosni és most ebben a rekkenő nyári melegben együtt izzad, fő, szapulóba kerülő ruhával. A gyerkek szétszaladnak minden reggel, amerre a szemük Iát és csak akkor kerülnek haza, ha már nagyon korog a gyomruk. Az udvarban legalább húsz gyerek van, senki sem számolja őket, egyre-másra születnek, nőnek, akár a krumpli, olyan maszatosan egyformák is, mint a földből kiszedett krumpligumó, alig lehet egyiket a másoktól megkülönböztetni. Lakik itt még egy sovány kis emberke, aki ki-besurran a házba, úgy járkéí mint az árnyék, legjobban szeretné, ha észre se vennék Agyrajáró az egyik viskóban, hangját sohasem lehet hallani, de azért elég galibát csinál a bérházban. A csendőrök gyakran keresik, kérdezgetik, faggatják, egy noteszbe ilyenkor mindenfélét beleírnak, néha napokra eltűnik. Azt rebesgetik, hogy hamis útleveleket szerez Amerikába készülő parasztoknak, kiket éj idején átcsempész a lengyel határon. Azt is mondják, hogy sok pénze van. Ez az öltözetén nem igen látszik, kifakult, viseltes ruhát hord, szembehúzott sapkát, az inge vasalatlan, gyűrött, nyakkendője nincs. Gazdagsága talán csak mendemonda, senki sem tud róla semmi biztosat. Annak a péklegénynek a felesége, aki népgyűlésekre jár és a világ megváltásáról prédikál a mázoló segédeknek és pincérlányoknak, már korán reggel kiöltözködik úrias ruhákba, a haja kisütve, tokája van és magasan hordja az orrát. Ahogy gömbölyded termetét végigviszi az udvaron, hasonlít a felfuvalkodott pulykákhoz. A cupringernénak kedve volna odakiabálni neki: — Szebb a páva! — de nem mer vele kikezdeni. Isten őrizzen, hogy a pékné kinyissa a száját! Akkor könnyen alul maradhat. Az asszonyok már megkezdték a főzést, krumplit hámoznak, sárgarépát puccolnak az ajtók előtt, a rózsafüzéres asszonyok okulárét vesznek fel és hoszszú tűvel zsákokat foltoznak. Ök legfeljebb egy kis fejecskét melegítenek délre, legjobb esetben rántott levest főznek. Szemüket szigorúan a munkán tartják, a világért sem néznének arra az oldalra, ahol a pincérlányok laknak. Ott ajtó, ablak még zárva, javában alszanak, pedig a nap már egészen magasan jár. Jól is teszik, ha nem jelennek meg a vakító fényességben; kitűnne, arcuk milyen ványadt s hogy bőrüket megette a festék. Ha egyikmásik mégis kijön az ajtó elé, a braterkinyák látható utálkozással és megvetéssel félrefordítják fejüket. Kálnickynénak jó, ő csak félszemmel látja őket, az egész világot igy látja, másik szemére vak Ez a másik hályogos §zem zöldes-kékesen olyan, mintha egy nikkelhatost helyeztek volna az arcába, melyet megfogott a zöldes penész. Itt van még Bertholdné a bérházban. Az 5 házatája egészen más, mint a többieké. A kunyhó fala bévüliől szép kékre meszelve, pohár, tányér tisztán a helyén a falipolcokon, az asztal abrosszal rendben letakarva, az ajtó előtt se seprű, se szemét, csak egy kis, tisztára súrolt pad. Ö maga is olyan takaros, rendes, ruhája mindig frissen vasalt .hosszú szoknya, feszes rékli. Arca finom vágású, barna nagy szeme melegen néz a világba, haja színezüst, gondosan lefésülve és a nyaknál kontyba fogva. Nem hord fejkendőt, mint a többi udvarbéli asszony. Ásóval kapával már indul, az utca felőli kertecske felé, ahol uborkát, paradicsomot, petrezselymet, kaprot termeszt. Ezek eladásából él. Az egyik ágyban bazsalikom és árvácska nyílik. Finoman, rendszeresen, értőn dolgozik. Régen került a házba, honnan, senki sem tudja. Talán húsz éve is van annak, hogy ide költözött, azt mondják, már akkor ezüst volt a haja és húsz év óta semmit sem változott. Nem egyszer elnéztem Bertholdnét a kerítés mögül, amint kertecskéjében hajlongott, kapált, gyomlált. Fejem akkor még tele volt mesékkel és azokat a jóságos öreg tündéreket képzeltem ilyeneknek, akiket a Csipkerózsika keresztelőjére hívott meg a király, azok közül is a hetediket, aki a boszorkány átkát semmissé tette. Ki lehetett valójában Bertholdné, sohasem tudtam meg, de most, amiko- visszagondolok rá, úgy tűnik, hogy nem illett a lármás, többnyire durva emberek közé, kik a bérházat lakták. A braterkinyák is kiütköztek innen, de az valami más volt. őket az öregség és bigottság tartotta féken, meg a túlvilági élet reménye. A bérház is, Bertholdné is, biztosan rég elsüllyedt volna emlékezetemben, ha nincs valami egyéb, ami előhívja. Miért emlékszem ilyen élesen a bérház lakóira, ezekre az emberekre, kik hajnaltól napestig gürcöltek, leitták magukat és civakodtak. Miért él bennem ily elevenen ez a reggeli zsibongás, a vaksi ablakos ház ébredése? Holott engem a bérház alkonyatai, estéi izgattak ebben az> időben, mikor kislányként az utcában éltem. ÍVége következik.)]