Új Szó 1949. (Hetilap, 2. évfolyam 1-17. szám)

1949-01-01 / 1. szám, Újév

Sfrg^a 8 lf>49 üjfrr Mária Pujmanova: bej j ebb és tovább kalandozott a folyó hátán a szeme. Tán a közepéig is ellátott már. Szemgolyói majd kiugrottak üregéből... Egyszerre csak felrántotta valami mý- he'eüen nagy erő az éjszakát... azt a nagy fekete kalapot... s hoszszan, irdatlan messzeségbe húzódva aranyhaj libegett... E'mosolyogta magát a strázsa. J Nem aranyhajat látott ő az éjszaka ' kalapja alól kibújni... Most már * nem aranyos, inkább vérvörös hátát berzengette fölfelé a Duna. És keleten, a part dombjai mögött vé- [ res kéve ágaskodott az égre. A kéve rázkódott, széthullt s a helyére a nap pattant. Szemére csapta kezét a sztrázsa s hátat fordított a vakító fénynek. Szeméből könny szivárgott. Aztán újra a tájat nézte. Nyugatra, messze a Dunán, tán [ dereglye, vagy tutaj úszott. Himbá- ^ lódzva, jobbra-balra dölt három fel- ^ meredő rúdja... De miféle vízijármű lehet... Megfordult. Nem messze tőle két pap állt. Az egyik, aki tegnak az esküt mondta a nép elé, görcsös somfabŕKľa támaszkodott. A másik szétterjesztett lábakkal állt ők is nyugtra néztek ... — Szólj Gábrielne

v — mondta Lőrinc. — Én meg altgyek Dózsához. x Ambrus nagy léflí-kkel indult A ideák felpattant *z első költögető .szóra s szaladt t partra. Sára a pap mögött futott. A víz szélén megálltak és bámulták a szörnyűséges tutajt A hordónyira dagadt napkorong odavágta véres nyalábjait Három akasztófa úszott keletnek. Vastag gerendákból tákolták össze A bitókat s kötelekkel hurkolták egymáshoz... Egymás mellett hánykódtak a vizén. S ahogy dűltek jobbra, vagy balra, a három akasztott ember messze ellengett a hullámok fölé. — Valamennyi lovashajdú ide — parancsolta Gábor. A sztrázsa elfutott Sötét felhőként jöttek az erdőszélről a lovasok. Gábor is felszökkent a lovára a betlehajtotta a vízbe. Hosszú sorban lisztattak a bitók felé. A partra ért Dózsa György. Szakállát meglobogtatta a szél. A lovasok szemberfordultak az árral. Néha fölemelte őket a sodrás, néha eltűntek a hullámhát mögött, aztán újra derékig diálltak a vízből. A nedves gerendákon véresen csillogot a nap. Cser Bálint dobta az első pányvát • bitókra. Tizenöt pányva vonszolta a part felé az úszó sírokat s amikor szárazra húzták lengő lakóival a nagy, szobányi padlóval megácsolt három akasztófát, odamutatott minden akasztottra Gábriel. Meztelenek voltak s.a mellükre gondos kéz keresztet hasított.' A nyaktól az ölükig, s a jobbválltól abalvállig szelte tenyérnyi szélesen a keresztet a hóhér. A belek kifordultak a nyílásokon s víz meg szenny patakzott belőlük. — Keresztesek — mondta dideregve vizes ruhájában Gábriel. -— Keresztesek. Rajtuk a jel... Rájuk metszették. — Csúfságnak — suttogott Lőrinc és szürke szeme Dózsára szegeződött. — Akárkik voltak, — kiáltotta Gábor a partra özönlő sokaság felé • — szegények voltak, parasztok vol-! tak. Parasztok. S urak szelték rá- ( juk... Dózsa György úgy állott a parton ! a hármas akasztófa alatt, mint a szobor.' S anvkor felemelte fejét és, szólásra nyitotta száját, mintha vas | csikorgott volna. — Halál a beste nyúzókra — kiáltotta. Ezer torkon dobbant a felelet, a helyeslés. Kinyújtotta két karját. Az egyikkel Mészáros Lőrincet, a másikkal Balogh Gábrielt ölelte magához. Keleten, tán éppen Buda fölött, most ült a hegyekre a nap. S a Duna hömpölygő áradata, mintha tüzet • s vért úsztatott volna kelet felé. Buda felé. Ma áll a bíróság előtt a birodalmi képviselőház felgyújtásával váiolt Dimitrov György. A nyolcáé mekes macedón munkás fia, kitanult nyomdász a szófiai parlament volt képviselője, politikai menekült, aki már tizedik éve él száműzetésben. Nincsenek rendben a papírjai és hazájában sincs rendben a szénája. Szóval, ahogy mondani szokták, gyanús alak. A szenátus elnöke felemelte az iramokból fénylő, kopasz koponyáját. amely a német hazafias egyletek borserlegeihez volt hasonlatos. — Dimitrov, Bagariában elfogató parancsot adtak ki maga ellen. Életfogytiglani börtönre, majd utólag halálra ítélték. Van ehhez valami hozzászólni valója? — Nincsen, — válaszolt könynyedén Dimitrov — nem érdekel az ügy. Rendjén van, feszesen állni, ha feljebbvalója beszél az emberrel, főleg Németországban. És Dimitrov egyenesen állt. De a szenátus elnökét, Dr. Büngert ez ingerelte. Nem az ön hibája, hogy kopasz és a vádlott sem tehet arról, hogy fejét oros"lánsörény fedi. De a törvényszék elnökét ez is ingerelte. Minden bosszantotta őt ezen a balkánin, szertelen növése, széles vállainak meg nem engedett méretei, szilárd hangja. Viharfelhők gyülekeznek a vádlott bozontos feje fölött és ő szándékosan magasra emeli, mintha kisértené a villámokat —- Mondja csak Dimitrov, hogyan is volt az, midőn a szófiai székesegyház a levegőbe repült? —- A fasiszta bolgár kormány műve volt az, hogy jogcíme legyen üldözni a kommunistákat, — jelentette ki Dimitrov fennhangon, hogy az egész terem hallhassa. — Másutt is ezt csinálj ák« , Ez az arcátlanság! A német közönség megdermedt. — Vádlott, — rikácsolt 'az elnök, — tudja maga egyáltalán, hogy miért van itt? — Hogy védjem a kommunizmust és önmagamat, — válaszolta egyszerűen Dimitrov. Őrjítő volt a fesztelensége! Szegény Bünger! Tegnap az áthatlan Van der Lubbei homály, ma pedig ennek a balkáninak sziklaszilárd meggyőződését kell fejével áttörnie. — Mikor a szófiai székesegyház égett, Moszkvában voltam, — magyarázta Dimitrov. — Már másfél éve éltem külföldön, mint politikai emigráns. Az 1923-as felkelésért ítéltek el és nem az 1925-iki, szófiai székesegyház eľen elkövetett merénylet miatt. Még a fasiszta bolgár kormány sem gyanúsított ezzel, pedig annak aztán már igazán nem vagyok a kedvence! Csupán vizsgálóbíróm, Vogt tanácsos úr varrta itt egy• szerűen a nyakamba a be

vlíni képviselőházat és a szófiai székesegyi házat is. — Vádlott! Megtiltom, hogy • sértegesse bírósági tisztviselőin1 ket! ; ő sértett meg engem! — zúgott fel váratlanul Dimitrov hangja, úgy, hogy az ódon terem abj lakai megremegtek és a feszület 1 az asztalon, melyre a tanúk esküsznek, megmozdult. A válott áll 1 és ujjával a zöld asztal mögött lévő fejek egyikére mutat: — ; Anélkül, hogy előtte egy szóval is 1 kihallgatott volna, — vor ia felelősségre a bírót, mutatóújjával a ľ levegőbe bökdösve. — Mindjárt az i e!ső nap hivatalos közleményt - adott ki az újságokban, hogy felgyújtottam a birodalmi gyűlés - épületét. Igaz-e vagy sem? Feleljen! — Hát ez hallatlan! A kártya megfordult. A vádlott vádolja bírót! Látjátok €>zt jog sz el.társak? Látszik rajta, hogy az anja a törökök ellen harcolt a szabadságáért. Edzett faj ez. A kemény földtől, kemény mu-ttól és a kemény szegénységtől. Nem ijedős faj ez. Marcell W'.llardnak, a francia ügyvédnek eszébe jutott, hogy annakidején a párizsi Wag^am nľgvtermében a tiltakozó gyűlés kezdete előtt figyelmeztetni akarta Dimitrov anyját, aki lei r dúlt a npgvvi

1 ágba felrázni az emberi lelkiismeretet, — bogy főkénp mit kell mondania. De f kendős anyóka betömte kezeivel fülét a tolmpes előtt: „Nem csak hagvianak engem. Én tudom!" Még soha életében nem állt szónoki emelvényen, de nyugodtan lépett kétszázezer francia elé, akiknek a nyelvén egy szót sem értett. És ott elmondta nekik fiáról az igazat, mindent, úgy, ahogv volt. A munkások lelkesedése határtalan volt. Igen, a következetes francia, a tapasztalt amer

:kai, aki már egyet-mást látót a nagyvilágban és Ganza, az öreg harcos, aki a bírósági termek csetepatéiban őszült meg, mindnyájan a lelkesedés tüzével lárgoltak Dimitrcvért — a hősért. — Követelem, hogy Vogt tanácsos ugyancsak nyilvánosan vonja vissza az újságokban, amivel ergem akkor alaptalanul megvádolt. — Uralkodjék magán vádlott, máskülönben megvonom magától a szót. — Az elnök úr szintén elvesztené önuralmát, ha úgy mint én, á'tatlan vo'na és öt hónapig élre cellában, éjjel-nappal bilincsbe verve! Ez megzavaria kissé a vérkeringését. Ne csodálkozzék, ha türelmetlen vagyok. Védenem kell magamat, hiszen nem engedélyezett egyet sem azok közül a védők közül, akiket meghatalmaztam. — Nem engedélyezhettünk, , mivel nincsenek rendben az iratai, — válaszolta únottan az elnök, mint akit már bosszant ennek az állandó ismételgetése. — Rendben van, ítéljenek el azért, hogy nincsenek rendben az irataim, de nem egy tisztára kiagyalt valamiért! Az országgyűlés épületét csak úgy gyújtottam fel, mint akár ön, elnök úr. — Szavamra, hogy kivezettetem, vádlott! — A képviselőházat csupán politikai őrültek gyújthatták fel. vagv provoka

fő ök. Nem voltam Be Jinfcen, mikor kigyulladt. A tűzről a münchen-berlíni vonatban ér'esiiľem a reggeli lapodból. Nyíltan, kommunista becsületszavamra jelentem itt ki, hogy ehhez az esztelen gaztetthez semmi közöm n'ncs. Nem vagyok kalandor, kommunista vagyok, ezt hiszem és vallom és minden ilyen terrorista önkényt elítélünk, a pártom is. én is! Több mint fél éve ülünk börtönben, bolgár e^ársaim és én — teljesen fölöslegesen és én ebből öt hónapon át bilincsbe verve. A legutolsó betörőt, vagy gyilkost sem verik így vasba! Ez durva megsértése a fogházi rendszabályoknak, — kiáltotta Dimitrov, valami hivatalos írást lobogtatva. — E^ök úr, panaszt emelünk a ross": bánásmód miatt! Vogt vizsgálóbíró megvetően mosolygott: — Mikor a vádlottat megkérdeztem, kik azok a nők, akik őt látogatják, ököllel támadt rám, — mondta. — Mit szól ehhez, vádlott? Dimi'rov odafordult és az őrök nyomban utána. Veszedelmes ember ez! Vigyáznak minden mozdu'atá-a. Gamca ád^z arcélt pillantott meg az engedetlen fürtök alatt, kidülledt, véraláfutásos szemeket és haragba borult arcot. Félelmet keltő izomóriás! — Milyen jogon? — mennydörög e úgv, hogy a közönség szeme beleszikrázott, — akar Vogt tanácsos úr az én magánügyeimben tu kálni? Mi köze hozzájuk? Hogy jövök én ahhoz?! — Idefigye'jen Dimitrov, — mondta kelletlenül az elnök. — Ne komédiázzon. Hiszen már e^ég bírósági gyakorlata van Bulgáriából. Tudhatná, hogy a vizsgálóbíró előtt megszűnik minden magánügy. Ezt elismeri maga is. Dimitrov farkasszemet nézett az lenökkel. — Az cn esetemben a vizsgálóbíró teljesen fölösleges volt! — nyilvánítói ta ki ú?y. hogy mindenki ha

1 Íja. — Elnök úr, hiszen mindketten jól tudjuk, mi az én brnöm. Én I enin tanítására esküszöm, a Szovjetunóra, meg Sz'almra. És ez ma Németországban megbocsáthatatlan bűn. 4 — Veressék ki! — mondta szárazon az elnök. Dimitrov az ajtóban megállt: — Ha majd az én vallomásaim he

1 vett v'z^g^lóbí^ói jegyzőkönyvét fogják felolvasni — ezek érvén ^vte^ek! — zúgta a terembe. Egyet sem írtam közülük alá. Elnök úr! Figyelmeztetem! Elvezették Dimitrovot, a hegyi pásztorok, feketetengeri rakodómunkások, dohánygyári munkásnők, kőtörők, rózsaültetvényes és szőllőhegvi napszámosok és napszámosnők védelmezőjét. Aztán mondja csak meg valaki, hogy nincsenek már hősi eposzok. Menjetek csak napke'et felé, reggali tájakra, szláv vidékedre! Ott máig zengenek. Mint vihar után az ózondús levegőben, úgy lélek~ett föl mindenki, akinek csak tüdeje volt, a fülledt bírósági teremben. — Ennek nem kell védőügyvéd, — mondták egyszerre az amerikai és a francia. Gamza haľgatott. H

P az embernek iga "a van és nem f él- mirden nag-on egyszerű, — gondolta maga b n. Győz, va)?v elbukik, de ez már nem az ő dolga. Az eszmét nem öPeük meg! Különös elra?ad'a^ás fogta el és nagyon boldog volt. b^r saiátmag^nnk sem tudta megmagyarázni, miért?! Fordította: P. O. Egy az igazság (Középázsiai legenda) l. i A pomM fennsíkon, ott, ahol & világ teteje érinti a földet, olt Ali, a size_ gény, de bölcs kecskepásztor. Ali tudós ember hirében állt. Tanácsadója vodt az egész könnyeknek. Egy napon kiöfi'a, Omár edébe állt. „Mond, apám, mi a

z az Igazság?" AH zavarba jött, veríték harmat lepte ed a homlokát. S hogy zavarát leplezze, ideges hangon felelte Omárnaík: ,,Majd ha fekiösz megoldod." Ali hónapokig töprengett, de választ nem lelt. Egyszer álmában megjelent előtte a félszemű zarándok, aki mulit tava-r f J letzuiharat a szakadékba és így szólt: „Menj keletre, ahol a nap olyan tenge t>öl kél ki, amelynek a vize sárga. Ott él a világ legöregebb és legbölcsebb remetéje, kinek már ak_ kor fehér volt a szakálla, midő

n a Hymalaja még csak olyan volt, mint egy vakandtúrás. Egyedül ö segít rajtad. Ali útra is kél/t. Ment, mendegélt. Száz útra tért. Évek szálltak feje felett. S az idö gyémántporral szórta be haját. Nagy hegyeken és erdőkön át, nagy síkságökon keresztül eljutott ar a a helyre, melyet már álmaiból ismert. S ime! Egy törpe cseresznyefa aliabt alszik a remete „Vigyázz!" — süvölt élesen Ali hangja s egyúttal ugrás köbben hatalmas csapást mért botjávail a lrígyó fejére, amely éppen hal álthozó táma_ dásra lendült Az apró, hófehér szakállú és ráncos képű remete fájdalmas mosollyal köszönte meg Ali közbelépését. Majd fo'ytatta: „Ez néhány percet jelent még számom ">a e földön. De mondd, mivel hálálhatom meg jószándékodat?!" Ali elmondta, mi járatban van.. A m= mete, bár szemmel láthatólag indalóban volt már őseihez, még magamellé intette Alit. S ei'száljó élete vrtoksó erejének megfeszítésével elmondta Alinak a nagy titkot. De sajnos kínaiul. IL H-armfeicadtszor hullott le éppen a bó_ dító olflatű hegyinövények virága, má1 kor Ali hazatért falujába meghalni. I Haiála előtt meghagyta fiának Omár. naik, hogy keresse az igazságot. Omár megsimogatta kisfia fejét aikit nagyap_ ja után Alinak neveztek el, és útrakelt. I

Délre, túl a hegyszorosokpn. ahol a ,,Nagy Té1°k" élt Mikor a Nagy Lélek xuegtudte Omár útjának célját, magához engedte Omárt, habárez mohamedán veit és kérdéseire egy régi hindu legendával válaszolt: Négy vakot elvezettek az e'efánthoz. Mind a négyen más oldalról közeledtek nagy óvatosan az öserdö királyához, és mind a négyen más helyein tapintották öt meg. Mikor aztán tapasiztalataiikról kezdtek beszélni, a négy vak hajbakapott. Az egyikük azt állította, hogy az elefánt olyan, mint a pagoda fala, mert ö az elefánt oldalát érintette tenyerével. A másik vak erre hazugnak nyilvánította az álítást, mivel szarinte az elefánt egy vastag kötélhez hasonló, ö ugyanis az elefánt farkát ma'kolta meg. A harmadik vak kinevette két társát, mert hisz az elefánt egy fatörzshöz hasonlít. O az elefánt lábát tartotta átkarolva. Erre a negyudiik vak aljas csalónak ne_ vezte mindhármaikat Szerintte az egész elefánt-história szemfényvesztés és csa_ lás voít. Mert nem elefántot, csupán kígyót mutattak nekik. Az ö derekát az elefánt ormány szorongatta acélgyürüként. — ,;Igy van ez fiam az igazsága gal is. Az én igazam az erőszak ellentéte. Az igazság a szeretetben van. Ne állj soha ellen az erösizaknak és győzni fogsz". Omár meggyőzve és boldogan indult hazafelé. És mikor a hepryszorosban rablók támadták meg, szelíd mosollyal a <

fNagy Léh-k" tanaira hivatkozott. A rablókat azonban nem érdekelte sem a szeretet, sem a szelídség. Elszedték minden holmiját és félholtra vervp egv szaka d ókban dobták A hegység varázsilója találja meer lv4tes_ tét. ö temette el a szeretet igazságának szelíd áldozatát. III AJ5 tizefnötéves volt, amikor fehérzászlós katonák lovasoszrtaga tört falujukra. A falu összes szegényeit a me_ esethez hajtották, ahol a 16 "éven felüli fé"fipkat rettenetes kínok kö^t kivégez, ték. Így halt meg Ali nagybátyja és egyben utolsó rokona, Ibrahim is. Kimászva a kértük alatt lévő kiszáradt kúpból. Ali kunyhójuk helyén csupán füstölgő romhalmazt és nagybátyja megcsonkított holttestét találta Egyedül maradt, elhagyatva. Nem tehetett mást világgá ment. Nyugatra tartott, maj<] északnyugatra. Mag

a mögött hagyva a sürü erdőkkel borított nagy hegyián. cot, a naey folvók és síkságok orszáerá. ba érkezett, alioi kóksaeniü, leatoajú néj; lakott Furcsa világba érkezett. Földindulás volt, hadak űzték egymást. Mil_ liók pusztultak el és milliók támadtak fel. A gazdagok siránkoztak és gyűlöl, ték hazájuikat, ösi ellensége, hívjak be földjükre gyilkolni és rabolni. A szegéiyek milliói örvendtek és saját tes_ tűkkel véd'ték kormányukat és csialádi tűzhelyüket. Izgalmas vándorlás után érkezett Ali az ország legnagyobb váro. sa.iba, hol a szürke és kopott házsorok felett az ég^zinkékben a vörös lobogók mint nyíló pipacsok tengere üdvözölték a nap felkeltét. Ali bámészkodva nézegette a folyó pattján emelkedő nae-y fa_ lat. és a vérforraló dallamot zenélő órával ellátott kü'önös tornyokat. Szeretett volna bemenni az a 'anvkupolás sok_ tornyú palotába ahol állí ólag a világ legjobb és legokosabb embere lakott. Ura a beláthatatlan nagyságú országnak Szerette volna megkérni öt, mondjon valamit az igazságról. Amint ott áldogált, az egyik kijárat felöl kis termetű, kopaszfejű, kecskeszakállas férfi közeledett Alihoz. Sapkáját kezében vitte, tekintete Alira e?ett Feltűnt neki a hatalmas ternv'ü, gyermekarcú, fantasztikus ruházatú fiatalember. Meg_ szól 'totta Alit Ali, ki vándorútján már elsajátította az ország lakóinak nyelvét, elmondta az ismeretlennek, hogy mi járatban van. A kecskeszakállú karonfogta Alit és elnevette magát: ,.Édes fiam, lehet, hogy csalódnál a nagy ház lakójában. De talán én is tudok rajtad seg'tená." Kikérdezte Alit honnan származik, hány éves, kik a szülei, maid leültek a folyó partján egy padra. S a kecskeszakállú elmondta Alinak hogy csak egy. igazság van. A doltrozók t'dies szabadságának és jó_ létének igazsága. Hogy a szabadágért ha'-colni, a jó'é'ért dolgozni kell Ezért az igazságért élni és halni kell A kecs. keszakálla* férfi egyre mesélt. Ali azt hitte, varázslóval van dolga Nem tudott szóhoz jutni, szinte elállt a lélekzete. Könnyezni kell et és legszíveseb. ben ebben a pillanatban meghalt volna a bűvös meséjü kecskeszakálúért Alkonyatkor a kecskeszakállú elbúcsúzott Alitól és megkérdezte töl

e, tudja-e már, mi az az igazság? Ali a meghatódottságtól csak némán, hálásan bólin tott. AH az angol imperialisták és a fehér, gárdista ellenforradalmárok ellen védte Bakiinál zöld blúzban és vöröscsillagos sapkában a népek szabadságának igazát, amikor elérte őt a halál. Baj á-sai lobogóval fedték be tetemét. A vörös lobogón a kecskesza>áT1ű férfi arcképe Vladimír Iljics Leain vodt^ UJSZG A HÖS