Új Szó 1949. (Hetilap, 2. évfolyam 1-17. szám)

1949-01-01 / 1. szám, Újév

\ Silovsnszkól nrgyar antifasiszták a spanyol szabadságharcban Fra nco tábornok besoro It ádáz katonának, nem szöktem meg, mert féltem agyonlövet úgy, Féltem — azért harcoltam a haddal a jog s a szabadság ellen Irun falain. S így is elért a halál. (JÓZSEF ATTILA! Egy spanyol földműves sírverse.) Amikor Beranék, Henleinék, Hlinka és Eszterházy a külföldi reakció hazai ügynökei már ásták az első köztársaság sírját, a szlovenszkói magyar antifasiszták az Ibériai félszigeten küzdöttek Európa nemzeteinek szabadságáért. Cseh és szlovák elvtársaink oldalán hullatták vérüket 1936-ban Madridnál, 1938 Karácsonyán Terueinél és a jelszavuk az volt, íogy „aki Madridot védi, Prágát s védi". Tudták, hogy Madrid faainál a csehszlovák demokrácia sorsáért is küzdenek és amikor a víanzanáres hullámait festette vörösre vérük, a Duna, Vltava, Visztula és a Száva szüziességét akarták megóvni. Nem kalandvágyból, hanem szabadságszeretetből indultak a messzi útra azzal az elhatározással, hogy ha kell, meghalni is készek a szabadság ügyéért. Igazuk nekik volt s nem az „okosoknak", akik kényelemből és félelemből nem harcoleak és ha igen, akkor a jog és szabadság ellen. A múlt hónapban volt 12 éve annak, hogy a polgárháborúban szenvedő Spanyolországban az ország szívéhez, Madridhoz közeledett a demokratikus kormány ellen fellázadt Franco tábornok négy hadoszlopa. Az „ötödik hadoszlop" Franco szerint, bent dolgozott a városban magában, hogy belülről ássa alá és készítse elő a város elestét. De Madrid nem esett el 1936 november 6-án, mint ahogy azt már előre világgá kürtölték Franco és hívei, Madridot védték hős fiai és leányai. Madridot megvédjék a Nemzetközi Brigádok is. Soraikban ott harcoltak a világ minden részéről odasereglett önkéntesek oldalán a szlovenszkói magyar önkéntesek is. Sztálin generalissimus annakidején kijelentette, hogy „a spanyol nép harca a nemzetközi reakció ellene, nem csupán a spanyol nép harca, hanem az egész haladó emberiségé!". A Nemzetközi Brigádok létezése és harca volt kifejezője ennek az igazságnak. A spanyol nép önfeláldozó harcában nem volt egyedül, a demokráciáért és a függetlenségéért folyó küzdelmében ott kísérte, segítette az egész haladó emberiség, de főleg a nemzetközi munkásság a hatalmas Szovjetunióval az élén. Szlovenszkó magyarjai is megtették kötelességüket, megmutatták, hogy a nemzetközi munkásság szolidaritása nem frázis, hanem tény és valóság. Vállvetve harcoltak a spanyol nép hős fiaival, vérükkel áztatták az annyira megtépázott spanyol földet. A közösen kiontott vér összeforrasztotta őket a többi nemzet dolgozóival. A szlovenszkói magyar önkénteseknek nem volt önálló egységük. Csupán a XV. Brigád Dimitrovról elnevezett csehszlovák zászlai j keretén belül igyekeztek 1937 elején egy magyar szakaszt összeállítani, amely a „Petőfi Sándor" nevet viselte. A szakasz politikai megbízottja Fabry István, rosznyavai bányász volt. A jararnai véres csatákban oly súlyosak voltak a szakasz veszteségei, hogy nem lehetett szó annak további fennállásáróL 1949 Ujfv A csehszlovák magyar önkénteseket ott találjuk az összes csehszlovák egységekben, a „Rákosi" zászlóaljban, de voltak a Franciák között, a román, német, belga, lengyel egységekben is, aszerint, hogy mely országból jöttek, vagy milyen nyelvet bírtak. Mert jcttek nemcsupán a közt? - saság területéről, hanem az e jrációbSl is, elsősorban Franciac szagból es Belgiumból, Kanadából, sőt Délamerikából is. Elsősorban a fiatal katonaviselt Önkéntesek jöttek, de az osztályharcban megöregedett, a kapitalista börtönöket megjárt munkások is jelentkeztek. Ctt harcolt az ötven éves Laszab Feri Szalovból, aki tíz évvel fiatalabbnak jelenti magát, hogy kivehesse részét a harcokban, ott vérzik el Stegmar Feri, akit súlyosan setesülve hazaküldtek Komáromba a ükit a reakciós „Prágai Magyar ( Hírlap" gyáva szökéssel vádol. Stegmar azzal válaszolt, hogy nyomorék létére másodszor is nekivág az életveszélyes útnak, amelyről már nem tért vissza. Ott esett el Bruneténél Zich Pali, az agilis ifjúmunkás, Kordik Adolf Kosicéről, Ebért Jenő az ismert kommunista és Klein Jóska Levočáról — hogy csak egypárat említsünk a sok közül. Ezek az önfeláldozó harcosok, leküzdve minden nehézséget, elhozták tapasztalataikat, tudásukat, felajánlva életüket és vérüket, hogy segítsenek a nemzetközi fasizmus ellen emberfeletti erőfeszítéssel küzdő hős spanyol népnek. Büszkék lehetünk arra, hogy a legjobb gépfegyverszázad parancsnokok közé sorolhatjuk Keszőce Endre és Száraz Jóska elvtársakat. De büszkék lehetünk azokra az ismeretlen hős közkatonákra is, akik mint Miklós Imre, a légelhárító üteget kecelve, ellenséges repülőtámadás közben megsebesült. Az újjáról lelógó véres húscafat gátolta őt a munkában — Miklós nem sokat gondolkozott, leharapta azt és tovább lőtt a támadó fasiszta repülőkre. A szlovenszkói magyar önkéntesek ott harcoltak Madridnál, Teruelnél, Guadalajaránál, az aragoni fennsíkon, Levantén, az Ebrónál. Tudták, hogy ott lenn nemcsak Madridot, nemcsak a spanyol nép demokráciáját védik, hanem sajátjukat, az összes népek demokráciáját és függetlenségét is. Gottwald elvtárs, köztársaságunk jelenlegi elnöke, annakidején a prágai parlamentben azt mondotta: „Aki Madridot védi. Prágát is védi." Hogy menynyire igaza volt, azt legjobban bizonyítja az a tény, hogy akkor, amikor Hitler német egyenruhás hordái a müncheni diktátum alapján 1938 október 1-én átlépték a köztársaság határát, ugyanakkor a genfi Népszövetség döntése alapján a spanyol frontokról kellett a külföldi önkénteseket kivonni. Gottwald elvtárs igazát bizonyítja az is, hogy ugyanakkor, amikor Hitler betette a lábát Prágába, 1939 márciusában fojtották vérbe a hős spanyol nép szabadságharcát is. Azok a sötét imperialista, háborúra uszító erők, akik Hitlert} Mussolinit és Francot előtérbe állítva, igyekeztek letörni minden haladó forradalmi mozgalmat, akik minden módon segítették, támogatták a fasizmust a szocialista erők ellen, akik a müncheni diktátum hátterében álottak, akik gátolták a demokratikus spanyol nép harcát, akik megnyitották az utat Hitler előtt a szocializmus bástyája, a Szovetűnió felé, ugyanazok az imperialista erők szítják, segítik a fasiszta erőket, uszítanak a háborúba, újból támogatják Francot, aki ellen a spanyol nép nem szűnt meg fegyverrel a kezében harcolni. Ugyanazok az erők uszítanak a Szovjet! unió és a népi demokrácia országai ellen ma is. A békéért, a demokráciáért, a népek függetlenségéért folyik & harc továbbra is. S ehhez a harchoz, úgy mint eddig is, újból je* lentkezünk, mi szlovenszkói magyar antifasiszták. Éberen őrködünk és továbbra is őrizni fogjuk a dobozó nép eddig kivívott eredményeit és vas akaratunkkal találkozik miden reakciós megmozdulás, amely népi demokráciánk életére tör. A DOLLÁRPÓK Nagy Lajos; 4. u J SZÖ Mil fud az a Szekeres? Kora tavasszal, amikor alig olvadt el a hó és az utca valóságos sárfolyó volt, Szekeres elindult hazulról s lassú léptekkel, taposva a szortyogó sarat, elment Barátékhoz. Nemrégen érkezett haza a gyárból, Csepelről. Otthon megvacsorázott, a konzervagulyást melegítette meg a felesége, ' azután térdeire ültette a két kislányát és megiovagoltatta őket; az asszony panaszkodott, hogy már fogytán a fa, pedig még hideg az idő, ő meg panasz nélkül mondta el, hogy megint rosszul utazott, tömve volt a HÉV, az ütközőkön is ültek munkások, a épcsőkről meg lógtak, dermesztő volt a szél. — Átmegyek Barátékhoz, ott biztosan jól bedurrantottak. Átment azután, csak úgy kiskabátban. Barátné nyitott neki ajtót. Barát a megvetett sezlónon feküdt, a feje nedves törülközővel volt becsavarva, mintha turbán lett volna rajta. — Üdv a maharadzsának •— így köszönt Szekeres. Hát persze, turbán a fején a betegnek, fekszik és feketekávét iszik, meg drága cigarettát szív. — Üljön le. Tessék — és nyújtotta Barát a doboz Virgíniát. — Már megint Virgínia? Köszönöm, én kitartok emellett, —és elővette a bádogpiksziségt, rágyújtott egy Munkásra. -— Nekem ez a jó cigaretta. — És mosolygott. — Mi a baj? Influenza? — Az. Köhögök, prüszkölök, harmincnyolc fok a lázam. Az éjjeliszekrényen könyvek, újságok hevertek és valóságos csendélet díszlett a szükséges tárgyakból : zsebkendő, aszpirines skatulya, lázmérő és külön a kis piros tokja; zsebóra, ha netalán a beteg az érverését is meg akarná számolni. — Iszik egy kis feketét? — kérdezte Barátné. Már hozta is a • csészét, öntött bele feketét. Szekeres kortyolta a kávét és bólintott! Jóízű. Ez most finomabb. Legutóbb gyenge volt. Barátné csodálkozva nézett rá. Szekeres gúnyosan mosolygott: — Csak azért mondom meg, mert én is tudom ám, mi a jó. Mert azt is tudom, hogy a paprikáscsirke jobb, mint a kukoricakása. —- No, ez igaz* — Bár én a kukoricakását is szeretem. Jó paprikás, hagymás zsírral. Különben mi újság? — fordult Szekeres Baráthoz. Mert látom, már kiolvasta a lapokat. — Nincs semmi különös — felelte Barát és arról kezdett panaszkodni, hogy rosszul érzi magát, láza van, délután a feje is fájt. Kopogás hallatszott a külső szoba ajtaján, ez félig előszoba volt, az asszony sietett ajtót nyitni, megérkezett Áron. Barát és Áron tegeződtek, ők régebbi ismerősök, féligmeddig kollégák is, mert Barát festő, Áron meg költő. Ketten úgy kerültek ebbe a pestkörnyéki községbe, hogy elhagyott svábházhoz jutottak. Barát most Áronhoz intézte panaszait, melyekbe az imént kezdett: — Attól félek, hogy tüdőgyulladásom lesz. — Hm! De hát miért lenne: Influenza, semmi más. — Köhögök nagyon. Rettenete sen. Ügy. hogy majd kiszakad i mellem. És ez a nagy láz. — Csak most látszott, hogy \ különben hetyke, gúnyolódó Ba rát, aki olyan nyugodt, ha máso kat ér baj, milyen rémülten tud Í falra tenkinteni, csak úgy lobog i szeme. Áron csillapította: — Nem lesz semmi baj. Szekeres a könyvet nézegette Csak félfüllel hallgatott a beeaál getésre, egy kicsit most lenézte az ijedt Barátot és közbeszólt: — Ugyan. Egy kis láztól nem kell mindjárt begyulladni. — Kis láz? — méltatlankodott Barát. És nyúlt a lázmérőért, mert bizonyos, hogy megint emelkedett a hőmérséklete. Lerázta a lázmérőt s a hóna alá dugta. Szekeres egy könyvben lapozgatott: — Érdekes ez a Balzac? Balzac egy regénye volt a könyv, Szekeres úgy mondta az író nevét, ahogyan írva van: Balzac. — Barát és Áron összenéztek, Áron mosolygott. Ki is javította mindjárt: — Francia név, úgy kell mondani, Balzak. — Bát Balzak — hagyta rá Szekeres. Letette a könyvet és a többiről már nem akart kérdezősködni. Persze, ezek az intellektuellek tudják az idegen szavakat, megtanulták az iskolában. — Akar még egy csészével? —• kérdezte' Barátné. — Lehet. Megint kortyolgatta a kávét, új cigarettára gyújtott. Egy ideig hallgattak, majd Barát előhúzta a lázmérőt: — Harmincnyolc és három tized és szinte segítséget esdve, nézett Áronra, majd a feleségére. Szekeres mosolygott: — Ez is láz? Fogadok, hogy nekem nagyobb van. Mert én sem érzem magam jól. — Barátné rászólt: — Már maga is hipochonder! |Magára is ráragadt ezekről? Az asszony rázta le a lázmérőt Szekeres az ingét kigombolva, hóna alá dugta, azután mozdulatlanul ült. Áron a világhelyzetrő' kezdett beszélni. Aggályoskodott hogy hát az orosz-angolszász el I len tét Meg nálunk es a parlama it amellyel sehogy sem lehet boldogulni. — A drágaság! Az a baj — mondta csaknem kiáltva Barátné. — Azt sem tudják megfékezni. — Még nem, mert ilyen a parlament — mondta Szekeres. Azután szóba került, hogy új választások lesznek majd. No, de mit lehet várni a választásoktól? — Melegem van — sóhajtotta Barát és nyugtalanul mozgott a paplan alatt. És megint sóhajtott. -— Kivehetem? — kérdezte Szekeres. — Még nem — szólt Barát, aki i megnézte az óráját. — A világhelyzettől is félnek? — kérdezte Szekeres. — Aggasztó! — felelte Áron. — A világhelyzet, mióta áll a világ, mindig aggasztó volt. Éppen arról van szó, hogy egyszer már m^jd ne legyen aggasztó! — Kivette hóna alóli a lázmérőt. — Harmincnyolc és öttized — és i mosolygott megint: — Ugye ! mondtam, hogy nekem nagyobb a lázam ? Egymással versengve, halmozták el jótanácsokkal Szekerest. Menjen haza, feküdjön le. Vegyen be aszpirint. Igyon forró limonádét, vagy forralt bort. Maradjon ; néhány napig ágyban. Holnap ok; vetlen hivasson orvost. Vigyázzon magára. Van otthon aszpirinje? s Az asszony adott neki hat szemet. Miután Szekeres elköszönt és haza indult, róla beszélgettek. Baráték és Áron. Szegény, talán még lázmérője sincs odahaza. „Derék ember ez a Szekeres." És értelmes. Olvas is. Kár, hogy olyan fuccsa nézetei vannak a könyvekről. A múltkor a Salambót már másnap visszahozta, hogy az őt nemérdekli, adjanak neki valami modernet, ami a mai élettel foglalkozik. Hát persze. Szekeres az úton hazafelé igen fázott. Otthon, amikor vetkőzött, a fogai is összeverődtek. Lefeküdt, aszpirint nem vett be, forró limonádét, forralt bor. hát ez csak vicc. Reggel ötkor szólt a* ébresztőóra. Szekeres alig tudta a szemét kinyitni, alig tudott mozdulni, nyögött egy nagyot, de hirtelen fölkelt. — Van nekünk lázmérőnk? — kérdezte a feleségét. — Nincs. Tudod, hogy az Ilonka eltörte. Miért kérdezed? — Csak úgy. Mert elhatároztam, hogy mától kezdve gyűjtöm a lázmérőket. Még sötét volt, baktatott fel a helyérdekűhöz. Várnia kellett, hideg volt; amikr megérkezett a vonat, fürtökben lógtak az emberek, csupa koránkelő, gyárba utazó munkás. Megint lógnia kellett a lépcsőn. Benn dolgozott a gyárban egész nap. Eleinte iszonyú nehezére esett a munka, de később szinte izgalmas tempóban lendült. Este, mikor hazaért, mindjárt lefeküdt, nem is vacsorázott. Másnap megint felkelt és ment a munkába. A harmadik reggelen szaporán tüsszögött, de levertséget nem érzett. Este, vacsora után, megint elsétált Baráthoz. Barát még feküdt: — Ma van az első lázmentes napom — közölte Barát. Később megkérdezte: — Hát magával mi van? P — Már hogy velem? Mi lenne? Élek. — No ne vicceljen. Hiszen láza volt. — Ja? Már el is felejtettem. — Nem feküdt? — Dehogy nem. Minden éjszaka. — Könnyelmű ember. — Bohém, mi? — De komolyan. Hát mit csinált? — Semmit. Fölkeltem, minden reggel és bementem a gyárba. Szekeres elmerengett. És megint mosolygott, a gúnyos és öngúnnyal is árnyalt mosolyával: — Csalánba nem üt a mennykő. Mi" k melósok nem érünk rá arra* hogy betegeskedjünk.