Új Szó 1949. (Hetilap, 2. évfolyam 1-17. szám)

1949-04-16 / 16. szám, Húsvét

UJSZ0 9 1C44 őszén fogdostak össze bennünket, mint rühes patkányokat: mindannyian kivétel nélkül dolgozók vol unk, munkánk verejtékével kerestük meg a kenyerünket és a Kommunista Párthoz tartoztunk. Hosszú, fáradtságos, kimerítő utazrs után érkéz ünk meg november 14 én a flassenburgi koncentrációs táborba, ahol az S3-t sztek vicsorgó farkaskutyákk-i fogdtak bennünket. „Alles Bolsche/iken" köpték flénk gyűlölettel és megvetéssel. Kint az udvarban, a t bor előtt piszkos hólé folydogált, mi ott álltunk a hidegben, rongyos cipőben és némelyikünk — akinek útközben a német pribékek lehúzták a bakancsát — mezítláb didergett a h'deg tó-sábam Miután végtelen hosszú órákon át ott álltunk és a f:.gy az estével együtt dermedt szívünkig ért, azt a parcncsot adták nekünk a fasiszta legények, hegy a ra' unklévö ruhát adjuk le a fürdőhelyiségbe. Ott aztán kopaszra nyírtak bennünket, mint a birkákat és fürdés után mindenki vékony kis kabá'.ot, könnyű nadrágot és egy inget kapott, de régi ruhadarabjainkat többé nem láttuk viszont. A 18. fizámú barakot jelölték ki számunkra: kettesével kaptunk egy keskeny prlccset és egy takarót. Éjjelre a nadrágot le kellett vetnünk, úgyhogy rövid ingben, félig mezítelen 1 aludtunk a í'ogvacogtató hideg barakban. Kora reggel 4 órakor kellett felkelnünk és 5 órakor már kint az udvaron sorbaálltunk kopasz, meztelen fejjel a dermesztő fagyban és megkékült lábunkon szétmálló bakancsot, vagy facipőt viseltünk. Mi.idezt némán, öeszeszorított fogakkal kellett tűmi, egyetlen elégedetlen hang a halálos ítéletet hozta voliia magával. A barakban természetesen a legnagyobb rendnek, fegyeíemn.k kellett lennie, mi már alig éreztük magunkat embereknek és valahogy arcunk is annyira megváltozott e rab^-uhákban, hogy alig isme tünk egymásra. A kegyetlen német fasisztád emberi mivoltunkat, raé t'Ságunkul a földig *.iporták és tisztán két se ám, a kabát baloldalán és a nadrág jobboldalán jelezte még létezésünket. December elején a szakma szerint, csoportokba osztottak bennünket. Mint kőművesek, francia, olasz, orosz, lengyel, cseh, szlovák mnukásokkal jártunk együtt dolgozni három kilométernyire a tábortól. Nyolc dolg:zóra esett egy német őr, kenyeret egyezer kaptunk naponta, viszont vedéiben többször is részesültünk naponta- Az éjjeli fekvőhely szűk, rcsez és férges volt, dermedt, összetJrt tfgokkal ébredtünk, de a napi m nkát reggel hattól este hat'g utolsó erőnk megfeszítésével el kellett vég znünk. Jaj volt annak, aki ezt az embertelen iramot nem bírta. 1945 április első felének végén a flassenburgi koncentrációs táborban beszüntették a rab-munkát, 17-én a tábor rabjai izgalommal lesték a kö zelgő eseményeket. Kint az udvarban gyü ekeztünk, mert az udvaron túl nem volt szabad kilépnünk, a tábor k:\pu áb an ott állt még a szuronyos német cr. M ndannyian fel voltunk kavarva, mint valami izgatott hangyaboly. Pontosan emlékszem erre a n pra, vasárnap volt, sütött a tavaszi nap és a tavasz illata éltető reményeket ébresztett szenvedéstől megkérgesedett szívünkben. Reményeket, hogy újra emberek lehetünk és ú ra dolgozhatunk majd töretlen hittel a dolgozók szebb jövőjéért. A dé.utáni órákban a szövetséges repülők már ott cirkáltak a tábor fölött és a barakek fölé egyszerre kitűzték a lobogó fehér zászlókat, jelezve a felszabadító hadseregnek, hogy várj.ik őket és hogy ne lőjenek ránk. ürömünk azonban, sajnos, nem tartott soká, mert estefelé újra bevonták a fehér zászlókat, a kapókat, a blokkmannokat újra egyenruhákba öltöztették. Kiderült, hogy a felszabadító hadsereg irányt változtatott és az öröm utáni levertség, szomorúság még hatványozottabban ért be: nünket: úgy éreztük, mintha azok is, akiket annyira vártunk, gúnyt űztek volna embertelen sorsunkból. Áp iľs 20-án a flassenburgi koncentrációs tábort kiürítették, útiránynak Dacbaut jelölték meg, amely 300 kilométernyire feküdt tőlünk. Ütravslóul mindenki egy pokrócot és egy mftrék rozsot kapott. A hosszú utat természetesen gyalog kellett megtenni, ami legyengült, kiéhezett szervezetünknek majdnem lehetetlen feladat volt. Nyomorult, lesújtó menet vo't ez, Európa összes letiport orszá fainak kiszipolyozott, agyonkínzott dolgozói vettek benne részt. A Golgota hamisítatlan nagypénteki útja volt ez az út, fáradtak, kimerültek voltunk mindannyian és már öt kilométer után mutatkozott a várható eredmény Egyesek kezdtek elmaradozni és kínzóink, fasiszta hajcsáraink nem ismerlek kegyelmet és azt a munkást, aki az út szélére ült egy percre pihenni, azt a feketeruhás SS-katora minden habozás nélkül fejbelőtte. Meddő volt itt kérés, kö' nyörgés, meddő volt itt a rimánkodás, hogy legalább egy percig engedje őt megpihenni, a gyilkos fasiszta pribék rá sem hederített, hanem irgalom nélkül kivégezte, mint egy ebet. Három hosszú nap és három véget nem érő éjszakán át tartott ez a halálos menetelés élelem és pihenés nélkül. 23-án reggel Chamm városánál, egy közeli erdőben, az országút mentén szabadultunk meg fasiszta hóhérainktól: ott a közeli falvakban let tünk elszállásolva, ahol ennivalóhoz is jutottunk. Három heti ottartózkodás után megkezdődött a haz szállítás Éger, Franzensbad, Pilsen, Prága felé. Mi, akik csodával határos módon életben maradtunk, 1945 június végén érkeztünk vissza családunk körébe, szívünkben olthatatlan gyűlölettel a fasiszta gyilkosokkal szemben, akik társainkat kegyetlenül és irgalmatlanul halálra kínozták. És kell, szükséges, hogy mindannyian, ak k ezt a fasiszta poklot átvészeltük, egyetlen pillanatra se feledkezzünk m?g azokról a társainkról, akik áldozatai lettek a gyilkos fasizmusnak. Mi megedződtünk a szenvedés tüzében, bennünket nem lehet többé félrevezetni, bennünket többé nem lehet megingatni szocialista hitünkben, mi utolsó leheletünkig harcolni fogunk az imperialista háborús uszítók minden formája ellen. Mi nem háborút, hanem békét akarunk, hogy felépíthessük munkás hazánkat, népi köztársaságunkat, Klement Gottwald elnökünk vezetésével. Ezt nemcsak a magam nevében, hanem mindazoknak a magyar munkásoknak nevében mondom, akik ott kínlódtak velem a koncentrációs táborban és azoknak a nevében is mondom ezt, akik névtelenül áldozatul estek a barbár fasiszta hordának. Mondok Gábor, a flassenburgi koncentrációs tábor 36346. sz. rabja és a 18/4 blokk szenvedő lakója. uemoranút v. iv h.; iveiesitúion Sötét éjszpka volt, amikor két társammal a gyűjtőbe vittek Horthy parancsára a kegyetlen rendőrebek. Vaskapu nyílott, súlyos láncok zörögtek, Mint állatck voltunk egymáshoz kötözve — emberek. Így vezettek minket a kakastollas brigantik és sápadt, gyűrött arcunkon ott égett a holnap sorsa. Tudtuk, de elszánt, makacs bátorsággal, összeszorított fogekkal vállaltuk az utolsó harcot, golyóval, bitóval, pusztító halállal, töretlen hitünkért és az ártatlan emberekért, asszonyokért, gyermekekért, zsidókért, keresztényekért, ak'k ott hevertek pincékben, földszinten, emeleten, férgektől összemartan, kegyetlen ütésektől agyonkínzottan. Kint valahol Nagypénteket mutat a naptár, itt bent a gyűjtőudvarban hideg szél fújdogál; emberi roncsokat foszladozó, szétmálló rongyaikban k'sérnek most szánalmas roskadozó menetben jámbor apácák a fénytől ragyogó kápolnába, kötelező lelki tornára. Néró uralma jutott eszembe, aki cirkuszban fényes, ragyogó udvari kíséretben, kiéhezett fenevadakkal tépette szét foltatlan hitükért az őskeresztényeket Ma itt az emberi bestiák keresztet ácsolnak, orgonát búgatnak és jámbor dalokkal, hallelujákkol kísérik •a megalázottak, a megkínzottak útját: t nagypénteki Golgotát. Ilyen volt a nagy urak hona, a bölcs magyar urak „szép Magyarországa"! Apr ETNTD-PS: Fekete, tagbaszakadt szűz legény: a Mátra dombjairól jött a sikra. Debrecenig meg sem állt s kisérték szigorúan: gyermekségének babonái és az emlékek. Szabolcsai agarászatokról szabadult el így valamikor néha egyegy nemes agár. Iramodó, vad-üzö, pompás kedvvel. Hogy azután koloncos, házőrző ebnek szedje fel az országúton valamely paraszt. Már Szabolcsban talán mételyes lehetett. Unta és utálta már a nyulat s a parancsolt üzést. Szabad hajszára elkóborolt tehát a buckák nyulaitól. Koloncra keÉs majdnem borzadva rrSzett reánk Eszter, a majsai kun leány. Mellettem fölhörgött hirtelenül Zakariás Sándor. Fölszegte a fejét. Hallotta a beszédünket. Én pedig .megijedtem. Belenéztem széles, fejlett, pompás és mégis bélyeges arcába. Megéreztem, hogy húsvét e hajnalán nekem egy elvégeztetettnél kell segédkeznem. Zakariás Sándor szemében, homlokán, arcán, ülésében, keze remegésében ott volt már, ami elvégeztetett. A boszúálló gondolkozás, a sok erős bor. Jézus sorsa és minden bomlottság. Erős dadogássa! kiáltotta Zakariás Sándor: _ Alleluja, alleluja. Fiű, megvárjuk a teljes, szent reggelt. Mi kereszten vagyunk, mióta megszülettünk. Fiű, hátha mi is föltámadunk? Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit, Ejnye, ejnye, bárány kellene. Hejh, be szép szimbólum az, Jézus a báránnyal, ugye? Ivott hosszút, mélyet Zakariás Sándor. Fliggönyös ablakainkon pedig bejött a reggel. Zakariás Sándor állott a betódult napfényben, mint frigyládánál a zsidó főpapok. Előtte a pohara. Fölkapta. — Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit. Harpng kondult egyszerre vagy három templomban. S minden piszkát egyszerre láttam az ivó-szobának. Ereztem savanyú szagát. Bántott az ílnflep alkalma. Es aggódtam a szegény, furcsa Jézus miatt. Még haranI gok, még harangok. Minden ktoritá• sával, varázsával, tavaszi, napos, derűs ' szepsésrével felnőtten bejött a szobánkba a Húsvét.

v Harangoztak és én fáztam. Eszter már nem volt sehol. A korcsmáros nem akart több bort adni. Szédülve és allelujázva kitámolyogtunk a vakító, derűs, tavaszi utcára. Előttem ment és vakkantó módon, de teli szájjal énekelt Zakariás Sándor. Mintha már nem volna részeg. Nem ; dühöng, nem lóg, nem könnyes a sze' me. De fehér az arca és vonaglik. Haí donászik a kezével. Szemei nagyok, üresek, keresők és énekli: — Föltámadt Krisztus ez napon. Keresztények, énekeljünk. Talyigások, kofák, koránitelök, munríilt, ellomposodott, megrokkant és zsigorát kapott. Így ért a Mátra dombjairól Debrecenbe Zakariás Sándor: a furcsa Jézus. Furcsa Jézusnak talán én kereszteltem el éppen egy boros éjszakán. Monstruma volt az együgyű és rajongó jóságnak. Prédikátorrá vedlett földesúr, ki mámorosan sárban hurcolta meg a palástot. Nagyon sok, erős bort ivott szegény ifjú Zakariás Sándor. Ilyenkor margójegyzeteket rögtönzött a Názárethi hegyi beszédjéhez. Lessinget és Berzsenyit szavalta az ő harsogó dadogásával. Sírt és fogadkozott hogy ölni fogja a világi gonoszságot. Tompa Mihály virág-regéivel tanulta meg az olvasást. Jöttek azután az észzsongító német bölcsek. Öh jaj, mennyi ártalmas is jön a Rajnavidékröl. Éreztem ezt az éjszakán, hogy ültünk ketten a Három Szőlőtőkében. Szász Károly és Lévay József verseit szavalta nekem. Eszter, a majsai kun pincérlány alig győzte hordani asztalunkra az üvegeket. Nagyon rugdosta az életet az éjszakán Zakariás Sándor. És bölény-feje fonnyatagul lógott. A régi Zakariások incselkedtek velem. Engem is elborított a Szesztakert borának butító mámora. Láttam a Gyurka Őseit a régi Zakariásokat. Ezek' is bölény-fejűek, feketék és hatalmasok voltak. De Jézus nem nyugtalanította őket. Sok kígyóját a gondolkodás nem bocsátotta a régi Zakariások homlokára. És ők megsimogatnák Esztert ha itt volnának. Jár-kel, mosolyog Eszter, a majsai kun leány Ring a csípője, ég a barna bársonyos arca, ropog a három-forintos cipője És Zakariás Sándor úgy csap öklével az asztalra, hogy mennydörög, ha utána nyúlok az Eszter kezének. De miérl beszélek jelen időben, mikor az mái régen történt. Hajnal felé járt az idő és Zakariás Sándor prédikált. Valami bolond, ú; krisztianizmus volt az övé. Pazar, gyáva, zavaros. Egy kicsit a mátravidék: ifjú földesúré, akit józanodás okábói küldtek Debrecen száraz kollégiumába Egy kicsit az alkoholistáé, aki mindig szeretne segíteni a világon. Egy kicsil a magyar legényé, aki föltolódott kérkedő és kérdező gondolatokkal is úgj szeretne elbánni, mint a korcsmai ellenfelekkel. De a gondolkozás fanatiku sáé mindenek fölött, aki gyilkolni tud na az igazságaiért. És a meghatotl boriszáé, aki szeretne mindenkit meg ölelni és elbocsátani ez igékkel: mos1 már boldogok lesztek. Eszter, a majsai kun leány állongoť az ajtóban és gyakran ásított. Mi it tunk s opálos gőzben járt cifra táncol előttünk a realitás. Daloltunk, szaval tunk és sírtunk. De bennem lakozot még józanság. Hallottam dübögni a; utcán reggeli kocsik zaját. Ijesztő vil lanásokat láttam a Zakariás Sándoi szemében. És láttam, hogy Eszter bol dogtalanul áhítja az álmot — Akarod, hogy elmenjünk, Eszter' — Nem akarom. De ma nagy ünne] van. Egy év óta nem voltam temp lomban. — Micsoda ünnep, Eszter? — Húsvét-vasárnap van. Hát pen tudjátok J, * Kanizsai gyfljtőtábor. Réthy István, Rím. Sobota kások és csavargók mosolyognak rajtunk. Megyünk. Zakariás Sándor már ordít: — Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit. íme egyszerre porfelhő. Juhászok hajtanak egy nyájat a Hortobágyról. Húsvéti számadásra. Későn ellő juhok. Egyetlen bárány a nyájban. Kicsi, vézna, kétnapos. De fehér, fehér mint az ormi hő. Majdnem szent a maga idétlen szépségében és gyámoltalan időtlenségében. — Hő, hé, hahó, he. Ordítanak telt hanggal a juhászok. Zakariás Sándor majdnem föleszmél. De egyszerre megint megkondulnak a harangok. Húsvét van, ilyenkor a harangok fürgék és vígak. Egyet ordít Zakariás Sándor s berohan a nyájba. Fölkapja az apró bárányt és bevágtat egy utcába. Utána három juhász kampós, szörnyű botokkal. Harangoznak. Ünnepi ruhás emberek lépnek kl az utcára. A resurrexit hangos zsolozsmája mintha az egeket verné. Porfelhő alatt medália juh-nyáj. A juhászok káromkodnak. Akik a nyájnál maradtak. Három juhász pedig zeg-zugos utcákon kergeti Húsvét reggelén a furcsa Jézust, ki őrülten éa áhítatosan nyargal Istennek bárányával, ki elveszi a világ bűneit / Nagypéntek, 1944-ben..,