Új Szó 1948. (Hetilap, 1. évolyam 1-2. szám)

1948-12-22 / 2. szám, Karácsony

s. Karácsony, 1943 Sohse járt tája'nkon, az őszi ökörnyállal befont Csallóközt épúgy nem ismerte, mint a fehéren szikrázó téli Tátrát és aki vontatógőzösök inasaként járta a Dunát, nem láthatta a megénekelt nagy folyó legszebb hajtását, a Vágót. Tája-nkon nem járt, embereit szemre-fülre nem ismerte, de a kcssuti zsellér és a gummongyári munkás dalait aümögte, a prágai magyar d'ák szépszó-mértékét tanulta, ö maga illegális verseit lapjainknak küldte és e tájak szláv költőinek hangiát ízlelgette, fordította. Amikor beteg lett, gyógyírként a stószi fenyvesek várták, de helyette halálhíre jött meg csupán: a balatonszárszói tragédia. Szlovenszkó küszöbét át nem léphette, földünk, levegőnk, vendég»?«retetünk nem gyógyíthatta: a halál közbeszólt és mi halottat sirattunk, a magunk halottját, a hiába várt vendéget, rokont és testvért, kit szívünkre már csak gyászkeresztes újságpapíron ölelhettünk. József Attila tíz éve halott. Ma •lakja, költészete, élete és halála állandó magyar napirend. Költő ennyire eluralkodón nem élt még népében, m'nt József Attila. Petőfi ée Ady • kivétel. És ha tegnap Petőfi-legendáról, vagy Adykultuszról beszélhettünk, akkor ma miniként eluraló József Attila-kultusznák vagyunk a tanúi. Szívekben és intézményesen biztosítva él halhatatlansága, Utcákat neveznek el róla, m legnagyobb népi kollégium wevével büszkélkedik, márványba, VŐbe, bronzba faragják a „nincsen apám, se anyám" árvája minden *a*gyár Attilája lesz. Szelíd-keserű esillagdidergése feloldódott: H, scraml Igífai 81 a szívem. Ids teste hangtalan vacog, kftréje gyfilnek szelíden t néMlt, nézik a csillagok. ( "AH m eaffiagoít távlatába énekelte bele magát, akit csillagok néznek és óvnak

r arra ax ország is igent bólipthat: önmagát becsüli meg a nép, mely József Attilát vállalja: SBCIft énvetera a hflség van jelen az ürrm térben tántorgó világban. Ma százezren nézik, látják és vállalják, de a halálhír fojtogató pillanatában Fejtő Ferenc vádlón vágfa a magyarok szemébe a keserű igazságot: „Ki látta őt*. Néhány barát, a munkás, aki azt írta részvétlevelében, hogy úgy szerette verseit „mint a gyerek az anyja tejét", a villamoskalauzok, üzemi dolgozók, vidéki sofőrök, utódállambeli diákok, névtelenek". Fejtő megállapítása ezekről a d

:ákokról nem véletlen. Ez tény és történelem: a szlovenszkói és erdélyi ifjúság jó termőtalaj volt: csíráztak és csírázíattak, nélkülük a magyar színkép ma szürkébb lenne. A jó mag itt mindig emberiség-talajra hullt és a termés az ősszmagyarság szerűjét gazdagította. Ezek a diákok az erdélyi folyóiratok és a szlovens7kói újságok révén jutottak közelebb József Attilához és lettek hűségesei, boldog-boldogtalan izlelői. „Édes Attilánkról" beszéltek: a legkeserűbb halál töltője a szájukban mannává hasonul'. Komlós Aladár is leszögezi tanulmányában (Magyarok, 1948 január): „Legkövetkezetesebben Németh Andor és a , Korunk* munkatársai dicsérik", de s7lovcnszk >i krit'káról, felkarolásról, József Atťla külön szlovenszkói vonaíkozás'iról nem tud... 1931-ben jelent meg József Attila legjobban elhallgatott kötete a „Döntsd a tőkét, ne siránkozz". AZ ÚT aug. 20-i számában így emlékezett meg az elkobzott kötetről: „.. .l'

Tj verseskötetet lanonink fel. Iró.^a: Jn-sef Attila. Kadták Budapesten és természetesen — elkobozták. Ez a verskötet: öröm és nyereség. József Attilának eddig is volírk felf'^ye'hető versei, de nem volt nyílt ál'ásfe«la1ása. Nem tudtuk, hová sorozni és ő sem tudta: hová tartozik. Most már tudia és tv.^bik nsi is. Tudjuk mi is és köszöntjük bi^k^dó e^őöntudatos hallóval, saját versével: dönts a tőkét, ne siránkozz ne szisszenj minden kis szilánkhoz! Ha oda u j tsz körül a sorshoz, az úri pusztaság rikoltoz, — a széles fejsze mosolyog! Egy garafcerclás fürgeségével jön, vágtat és rchnn tovább. Csóvavető, tetőgyujtó, bizakodó hitet hunyorító, erő paskoló és felrázó, aki széttép, szétmar, szétnevet, tönkresujkcl mindent, ami nem az osztályharcot szolgálja. Meg a verset is szétmorzsolja, félredobja, kijátssza, hogy bolondos fintorral annál jobban kisikolthassa, tulajdoníthassa a végső harcot: Ez mind csak játék. Ceruzával írom, uraktól kapott pénzen vett papíron. Még nem gépfegyverzüm-züm a betű vaj, mint a nyomor, csíp, mind a tetű. Aki a pesti atmoszférában ilyen hangot tud megütni, azt többé nem kell félteni. Egészséges és erős. Kacagva, bakafántoskodva önti, gyömöszöli a saját erejét, bizakodását másokba, csüggedőkbe, ahol ilyen hangra már képtelennek hittük az embereket, József Atilla hangja: egészség, erő, az osztályharc mindig felujuló tavasza" ... Ma lázasan keresik, kutatják, vitatják és dokumentálják József Atťla nyoma t és vonatkozásait és elfeledkeznek Szlovenszkóról, kicsit m~gunkról ,am" nem csoda, hisz zárjeles életünk még nem oldódott fel. Tegnak helyzeti előnyünket használták ki: az egész magyar nyelvterületen, mi szlovenszkói magyarok éltük a legemberibb, legszabadabb életet és így nem csoda, ha a pesti baloldali írók hozzánk küldték cikkeiket, verseiket, melyek a Horthyérában ott nem jelenhettek volna meg. Álnéven persze. A telefonkönyvből böngésztünk neveket és I sz gnáltuk cikkeiket és verseiket — a felismerhetetlenségig. Ha ma az Ut-at fellapozom, sokszor nem tudom, kit milyen név illet. József Attila egyik legszebb, fájdalmas erejű mozgalmi verse itt jelent meg — névtelenül és csonki tot tan, utolsó strófája „elkobozva": a „LEBUKOTT" (1931 nov. 1.) József Attila összegyűjtött versei nincsenek éppen kéznél és így nem tudom megállapítani: a megjelent versek közé fel van e véve? A biztonság kedvéért álljon itt a három strófa: Megvallattak, hogy vérzett a húsunk, Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény, gondolj reánk,, kik föl-le futkosunk és messzenézünk cellánk szögletén. Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény, eledelünket kiköpi a szánk, gyomor- s tüdőbajt Ítéltek reánk s ha nem pusztulunk, elpusztítanak. Még harcolunk, de testünk oly sovány. Testvér, segítsd a lebukuttakat. 'Otthon a tűzhely hűvös és repedt, hideg fazékban készül az ebéd, a csarnok nyirkos kövéről szedett kis káposztalevél és hulladék. Az asszony szédül, szidja gyerekét s a szomszédné a gangon kiabál, hogy tőlünk sosem kapja vissza már az ujjnyi kevés lámpaoiajat. Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál. Testvér, segítsd a lebukottakat. Gondoljatok a büdös kiblire, mely ködgomolyban küid a nyavalyát. Adjatok szappant, lóhúst s télire apadt testünkre adjatok ruhát. Küldjetek könyvet, bárm ly ostobát, mert megőrjét a patkánypuha éj, az asszony nélkül gyötrő szenvedély, i Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy * s szabad, • Elvtársunk! Te vagv a Vörös segély! Testvér, segítsd a lebukottakat. Sohse fogom magamnak meglv>• csátani, hegy az eredeti kéziratot - küldtem a nyomdába és ígv az eli kebzott negyedik strófa — ha mást hol nincs lelőhelye — örökbe el, veszett. Másik két versénél már \ óvatosabb volttm és így ezek — noí ha nem jelenhettek meg — megc maradtak és ma az ismeretlen József - Attila-versek sorát gazdagít

1-?tirk. Fábry Zoltán József Atilla $z'ovenszl*ói em'éke A partmenti harcok után az aknavetők oz Országház épületébe nyomultak be és a bejáratnál Ferenccel találkoztak. — Te már itt vagy, Ferenc? — kérdezte Vaszja Bahirov. — Vigyázz, agyonlőhetnek, mert még lövöldöznek. — Engem ugyan már rem találnak el, — felelte ünnepélyesen a festő és megemelte kalapját. — Már nem. Mik or Ferenc, Csernishez közeledett, megfogta annak kezét. — Gárdahadnagy elvtárs... — mondta hangsúllyal, — mindenért ... mindnyájatoknak ... egész Oroszországnak S a hadnagy kezét az ajkához akarta emelni, de Csernis elpirult és elrántotta. — Mi ez, Ferenc, mi ez? Nálunk ez nem szokás. Felfutottak a fehér márványlépcsőkön. A könnyed léptű, lobogó köpenyű katonák után igyekezett Ferenc is. Mutogatta az egy darabból készült márványoszlopokat, melyek két oldalt smelkedtek. — Ez a mi remekművünk. Remekmű. Ez a szó fájdalmasan hasított bele Csérnisbe. Lelki szemei előtt megjelent, szinte elevenen, Szása Szivercev képe a művész albumából. Ferenc akkor ugyanazt mondta, —- Eleket Svédországból hozták ... Ezeket Ferrarából... Ezeket Németországból.., Ezek monolitok. Choma figyelmesen szemlélte mindezt, mikor körülnézett. Állandóan az volt az érzése, hogy valamelyik oszlop mögött ellenséges géppisztolyos rejtőzik. Valamely más ezred katonái csoportokban jöttek velük szemben a lépcsőkön lefelé. A kézi gépfegyvert átvetették a vállukon, hangosak voltak és vidámak. Csak úgy tréfából néhány Fritzet hajtottak maguk előtt. — Ková, merre, szláv testvérek? — kérdezték a más ezredbeii katonák. — A miniszterekhez. — Nhicsenek ott. — Még a csatornacsövezetben ülnek. — Ho-ho-hó ... ! A termek sokszorosan visszhangzottak a. katonák vidám hangjától. A különböző színű ablaktáblákon meleg szivárványszínekben áramlik be a fény, megtölti a termeket, az előcsarnokot, a folyosókat. Mintha ezeken a fehér lépcsőkön egy fantasztikus, látomásokkal telt világba lépkednél. — A képviselőház ülésterme, — magyarázza Ferenc büszkén és hol az egyik, hol a másik oldalról mutogatja az aknavetőknek a terem nevezetességeit. Minél magasabbra. értek, annál szélesebb lett a látókör. A szétrombolt kupolán át az égbolt világított le rájuk. A kéviselőház ülésterme ... Borongós ragy terem támlás széksorokkal. Midnen karszék előtt kis asztalka táblácskával. Ezen a képviselő neve. Hol vannak ebben a piľanatban azok a képviselők, akik a fasisztáknak adták el nemzetünket? Svájcban, Bajorországban avagy Capri szigetén ... Lenn a terem közepén, mint valami óriási arénában, zöld posztóval fedett hatalmas kerek asztal volt. Az asztal körül a padlón szertedobálva régi könyvek bőrkötésben. Ott állnak a miniszterek vörös bársonnyal bevont karszékei. Szónoki emelvény... A diplomaták páholyai... Az újságírók páholyai. Ferenc majdnem elalél a büsz- ! kéregtől és EZ elfogódottságtól. : Hajeekij fáradtan ült bele c z • egyik karosszékbe és vágyakozó- ; an nézegeti a körülötte lévő díszes falakat. Csak most érezte, hogy a. nagy megerőltetés után mennyire zsibognak a lábai. — Choma! Choma! — kiáltja Ferenc megrökönyödve. — Ez miniszteri karszék! — Miniszteri karszék? — Choma maga alá ncz. — Hát aztán...? Ta'án összetörik? Nem, nem, látszik, mintha ez a szék rosszabb lenne a többinél. Nagyon kényelmes, éppen ne^em vnló, Ferenc, hiszen tudod, hogy megsebesültem ... Choma a kabátjaúi jávai törli meg a homlokát. A katonák szerteszéledtek a képviselők széksorai közt, hátha valahol meglapul egy idemer e-rü'

t Fritz. A művész a ps dión szerteszórt súlyos fólián sokat szedegeti és törölgeti, majd egy rakásra rakja az asztalon. — Micsoda könvvek ezek? — Törvények, Choma ... A mi régi törvényeink ... — Oh, ezek azok a törvények, amelyek úgy daloltak, mint a hegedűszó. Itt Choma egész váratlanul magas, fisztulás hangon utánozza a hegedű hangját: — Lakodalom van a mi utcánkban — együnk, igyunk, lakodalom van a mi utcánkban — együnk, igyunk ... így! A mi nagybőgőnk ezt fejelte vissza: „Még meglátjuk, még meglátjuk ..." (Choma itt a nagybőgőt utánozza.) És meglátták! Nem igaz, Ferenc? És mondd, miért vannak ezek a törvénykönyvek ennyire összetiporva és miért lepte be őket a por? — Letörlöm a port, Choma. — Bizony, szépen töröld le róluk a port, -Ferenc, oktatja őt Choma, — és porold is ki őket. Talán molyok fészkelték be magukat oda. Amelyek jók, azokat hagyjad, ame

7yek rosszak, dobd a tűzbe. Helyükre tégy újakat. Olyanokat. hogv ne legyen többé háború. Hallod, Ferenc, mit mondok? — Ez azonban a miniszterek hatáskörébe tartozik, Choma! — Mit mondasz? — Hát... ezt a mi minisztereink ... — Miniszterek, .... Hej, ti miniszterek! — kiáltja el magát a kongóan üres teremben, mintha már valóban ott állanának előttük a miniszterek. — Jertek csak ide. beszélni akarok egy kissé veletek. Követelni fogom a magam jussát. Tehát a fasisztákat bekergettük a Dunába. A helyetek szabad. Parancsoljatok kérlek, merci, foklaljatok helyet... De tudjátok meg azt, hogy Choma most már nem akarja, hogy újra fasiszta politikát csináljatok és háborúba menietek. Vájjon hiába túrtam fel lövészárkaimmal keresztül -k' sul egész Magyarországot egészen a Dunáig? Hiába lett volna, . hogy István és Prokop komám nem tértek vissza a falunkba? Nem, oh nem! Most figyelmesen hallgatlak benneteket. Ha nem akartok majd békében és rendben élni, akkor úgy befőttünk nektek is, mint a Fritzeknek! Ne nevess, Ferenc, ne vicsorgasd rám fogaidat. A mpgaméi is olyanok, hogy a vasszeget is keresztülharapnák. És a karom sem hal el. És odahaza a fiaim is nőnek, pirosak, mint a rózsa, erősek, mint ' a tölgyek. Megírom nekik, hogy ' hazulról, a mi falunkból tekintsenek a Dunára és a Dunántúlra. Az egész széles n^gv világra. ; Csernis a fels"

V

Az üléstermében állt fehéres ködbe burkolózva. Hallgatagon nézegette a faiak gazdag díszítéseit, figyelmetlen tekintettel siklott végig rajtuk és azokra gondolt, akik úttalan utakon a távolból jöttek, de nem értek ide. Háj, Jurij Brjanszkij, Snása Szivercev és Surocska is: valamennyien örökre, vagy csak ideiglenesen kiestek az alakulat kötelékéből, de most mintha itt lennének mellette és mint fegyveres csapat lépkednének végig a fehér márványlépcsőkön és erre tartanának, ebbe az ülésterembe. Világosan látja az arcukat, hallotta a hangjukat és ő maga feléjük fordult, — Senkinek sem szabad rólatok megfeledkeznie, sem a váltakozó politikusoknak, sem diplomatáknak ... Mert ti az emberiség élharcosainak soraiban lépdeltek és a ti áldozatotok nélkül semmi sem lenne. Száraz szemmel és néma kiáltással panaszkodott. —Ti lesztek az emberiség dala és szárnyra röopent benneteket

f mert ti voltatok az ő első tavaszi da

Ta... Csernis szemei előtt feltűntek a seregek végtelen útjai. Onnan, az idegen legyőzött város legmagasabb pontjáról belátott tekintetével ezernvi elárvult lövészárokba szerteszórva egész Európára, síkságain hallotta a kemény, aláaknázott aszfalt utakon döngő katonacsizmák patkóinak zaját, haUotta a felhők alatt az erdőben hátramaradt sebesült bajtárs nyögés't. Az élet megszűnt az ifjúság rózsaszínű alapja lenni, a maga egyszerű nagyságában nyílt meg előtte és most sokkal világosabban látta az értelmét, mint annakelőtte. Lehet, hogy ő is elesik, mint Jurij Brjanszkij, talán a dunántúli alföldi síkságon, vagy ta

]án a Szlovák hegyek között, de tudpta utolsó villanásában is hálás lesz végzetének, hogy nem vezette tévutakon, hanem a nagy hadsereg soraiba állította a nyílegyenes országúton. Bahirov szakította ki gondolatrikói. Azzal a jelentéssel érkezett, hogy a zászlóalj sorakozik. Bahirov Csernissel a felsőházi tagok ülésterméből jövet meghallották Choma hang iát. Benéztek az alsó terembe. Choma itt ült, lábait keresztbefonta és oktatott. A géppisztoly ott volt az ölében. Choma körül katonák sereglettek és a hasukat fogták a nevetéstől. A különböző csapattestek katonái ös~"e

veveredtek itt Felhangzott az őrmester vezényszava : — Aknavetők sorakozz! Indulás! Choma felugrott a karosszékből. — Isten veled. Choma! — szorongatta kezét Ferenc a búcsúzáskor. — Isten veid, Ferenc, és ne köhögj ! — Légy nyugodt, légy nyugodt, Choma. Bízd ránk a dolgot. Köszönöm a kusajt... Köszönet mindenért! A katonák elhagyták a képviselők széksorait. Lépteik kongtak a falépcsőkön. Budáról ugf ttak az ágyúk. A kupolán egy gránát röppent be és szertefröccsent a pompás ülésteremben. Repeszek repkedtek és a f piákról a mészpor fehér felhőként gomek odott. A porlepte katonák kifutottak az O szágháa épületéből a szabad levegőre. Fegyvereik fehérek voltak a m és-portól. Minden katona úgy jött onnan ki, mint valami fehér sólyom... Fordította: B. A. O. (Pegényr^szlet Oles HonÖar: Zászlóvivők c. regényéből.)