Új Szó 1948. (Hetilap, 1. évolyam 1-2. szám)

1948-12-22 / 2. szám, Karácsony

L Utolsó szökevényként pusztult eü A sziklás hasadékban a török hadsereg vicegeneralisszimusza, Nazima basa gyilkosa, a kalifa veje, Mohamed helyettese, Xzlam föhadvezére, az emir barátja, ellenforradalmár és kalandor: Enver basa. Sisak nélküli fogoly vörös katona Alit előtte, arcán a nagajkától felhasított, egyenes sebhellyel. Zavaros szemei fáradtságtól voltak ködösek. Oly sebesen hajtották őt a sziklás úton felfelé, hogy síksághoz szokott melle hevesen zihált. Nadrágja, blúza szétszaggatva. Mindezenkívül bátorságot vesztve folyvást úgy topogott, mintha égő parázson állt volna. Enver vissssaemlékezett régi gesztusára, amit ö „tábornagyinak" nevezett, — Chasanov — szóllott, megérintve m foglyot pisztolya csövével, — ezek az emberek akarnak engem feltartóztatni? Szegény nép! Engedjétek öt le és adjátok neki oda a felhívásomat. Egy ember, fején kis szürke sapkával felindultságában bal szemét behúnyta. — Ez hiba! Minek nekik egy katonáTal többet hagyni ? Basa ... — Ez a katona rossz katona, ex nem log nekünk sok kárt okozni. Enver kissé odább lépett és ezzel A beszélgetést félbeszakította. Kezébe vette a messzelátót és a lehető legfigyelmesebb tekintettel vizsgálta át az egész fee gyí-zűrzavart. Tekintete megállapodott a fogoly alakocskáján, mely ugrándozva szaladt a hegyről és mind kisebb és kisebb lett. Aztán észrevette, hogy galambsereghez hasonlatos valami villant meg ezen alak körül. A felhívások röpködtek szanaszét, amelyeket a vörös katona dobott ®L Azonnal elfordította tekintetét és a messzelátó két üvegébe a keleti Buchar hegység nyújtott látványt változatos hegyiutaival és földgáncainak foltjaival, valamint hegynylXásaival és a szakadék sötét árnyékában meghúzódó átjáróival, amelyek elnyelik a vizet és hajigálják a köveket És ekkor a messzelátó két csöve könnyedén érintette a mászók szörke tömegeit. Ezek a sárga hegyek, itt-ott gyalogfenyőbe öltözve, amely mintha borzalmában a kövekbe fogódznék, ryötrően hasonlítottak a Triipoli hegyekhez. Felvillant előtte Kemal megvető és Dzsemal Kányaarca. Igen szerencsétlennek nevezték öt. ' Igen, így volt ez valaha, de most má? semmiesetre sem. Valóban most már nem? Hát a szürke tömegek, melyek úgy hömpölyögnek mögötte, mint a felhúzott rúgójú játékok? Ismét elővette messzelátóját és bordáiban a katonasziv kezdett dobogni. Amott a szakadékok, hegyhasadékok és átjárók felett füstcsomók lebegtek. Az erős visszhang megtízszerezte a hangot. Nem lehetett felismerni, milyen távolságból lőnek. Néha, mintegy mérgéből kipukkadva, megdörrent egy ágyu. Messzelátójával még a kövek közé dugott puskákat is látta, meg egy ügyetlen megfigyelőt, amint derékig felmerülve valakinek integetett a kezével. Számolni kezdett: a hegyszorost őrzi a szakasz, három gépfegyver minden bizonnyal az átjárónál van, két hegyi ágyu és & gyalogsággá lett lovasság lenn a mélységben. A vörös katonák odalenn összesereglenek, szándékosan mutogatva magukat. Ez azt jelenti, hogy megkezdődött a bekerítés. Az ágyuk magasan lőnek, túl a szétszóródó basmágokon. Bekerítes. A számok egyik a másikba fonódtak. 35-50-75 métert megtesz fél órán belül, a felmenetel fáradtság nélkül egy óra. Megmozdulni, vagy támadni nincs értelme. Visszaemlékezett Berlinnek a tömeg zajától, énekeitől és lármájától teli éjszakai vendéglőire. Vájjon volt-e bennük valaha a csendnek egy órája? ... Az állás el volt hagyatva, A basmágok, mint szemfényvesztők, úgy bújkáltak. A lövészek helyett csak a hímzett basmágsapkákat lehetett megtalálni, még ha sikerült is néhány méterrel közelebb jutni. A lakájok árulókká lettek, legyenek átkozottak, áruló lett Ibrahimbég, legyen átkozott, áruló lett Tugaj-Sary, legyen ... hanem hát Enver csillagának végül is fel kell ragyognia kápráztató fénnyeL — Bekerítettek bennünket — szólott a báránysapkás férfi. — Basa, bekerítettek bennünket. Két dervis fogta a lovakat. Felülről potyogtak a kövek, két sóhajtózó gránát a sziklákon robbant fel. Enver észrevette, hogy a lejtök mennyire megelevenedtek. Egy pillanatra tarka köpenyegek villantak fel szemei előtt. Azután füttyszó terjedt szét és valamennyien eltűntek. Soha nem látott menekülésbe mentek át. XL A báránysapkás férfi csendes villámlásokkal teli szemekkel fekszik öreg bundáién. Minden mindegy neki. Az élet már- mögötte van. Mind kevesebb a kislak és a táborozás, de annál jobb. Mind kevesebb a töltény, meg az élelem, annál jobb, a hegyek mind meredekebbek s a szakadékokból nincs kijárat, de annál jobb. Enver levelet ír töltőtollával a bu cha- rt emimek, gondosan elrendezve a betűket. „Dicső és igen tisztelt Gazy bátyám! Ma Omodzsa-Lasafi kézhes kapta az ön levelét, tudomást szerzett az ön egészségéről és ennek megörült. Tudattuk Önnel, hogy Ibrahim-bég árulóvá lett és szándékában van mindenkit félrevezetni. Mirachir-basa, ezt még egyszer állítom, teljes egészében becsületes ember, aki mindég és mindenütt, akárcsak én, kész Felségedért a saját érdekeit is feláldozni. Azért kérem, szabadítsanak meg ezektől a hegyi és szteppéí félreértésektől. Kérem tehát, küldjön nekem töltényeket és Germany puskákat, Ügy hiszem, az oroszok már hamarosan nem fognak az u tarában állni.. Enver anasát szi és bajúszánák szálai mint megannyi pióca rángatódznak. Befejezi az írást és így szól: — Chasanov, te nem hiszed, hogy győzök? Nem hiszed, hogy én kalifa leszek, igaz ugyan, hogy most menekülök, de hisz a próféta is menekült... Nem hiszed, hogy kalifaságot alapítok a Volgától az indusig ... Tatárok, kaukázusiak, kirgizek, üzbégek, tadzsikok, turkmének, törökök, sejkek, afgánok ... te nem hiszed... Csak fel kell lázítani őket és Európa ereje összeroppan, mint a marh&hólyag patkónyomás alatt,... te nem hiszed... — Nem, — felelt a szürke báránysapkás férfi, — ez egy ezeregyéjszakából való terv, nekünk pedig csak annyi éjjünk maradt, mint ahány újjunk van egy kezünkön, ha abból négyet eltakarunk ... Lehet, hogy tévedek ... Ez lenne a szerencsénk ... Kalifaság azonban nem lesz. Kedves kalifám, beszéli en már valami másról... Milyen kár, hogy & konyakunk elfogyott... — Javaslatot küldtem az oroszoknak, ez azonban nem zárja ki az eredeti tervet — Kedves basa barátom — mondja Chasanov, — magával tartottam, Gazyval, Edirnénél és Szarakamysznál. A háborúnak két arculatát ismertem meg. Mindent láttam. — Azt javasoltam az oroszoknak, hogy adják ki nekem Buchart. ígértem nekik, hogy katonaságot szervezek és velük tartok, keleten a közös célért... Te ismét nem hiszel? — Takard be a szökevényt palástod sarkával és az pihenni fog. Mi pihenünk, basám, de nem nagyon rövid-e vájjon a mi pihenésünk ? Nincsenek erőink ... — Az oroszok elfoglalták Turkesztánt, ezer embert veszítve ötven évi harcban. Nevetséges. Vájjon ner" lennénk-e mi is képesek erre! Kimentek a házból. Emberek ejgy csoportja állt a hegyi tisztáson a hűvösen fújó szélben. Kurbasi tartott feléjük, lábait vadul dobálva és ingadozva. Egész hátsófele össze volt törve az állandó lovaglástól. Az övében egy ezüsttel kivert pisztoly himbálózott, oldalán nagy revolver csüngött, puskája a vállán átvetve, fegyvertáskájából két gránát kandikált elö, kezében kardját tartotta. Kardja alól kése nyele állt ki. Az angol fegyvertáskát megvilágította a hold, elvitathatatlan harcos természete jeléül. Ez a járkáló fegyverraktár komoran vakkantott valami köszönésfélét. A báránysapkás férfi Karbasi társait vizsgálgatta. Mind he*gyilakók voltak, széttépett köpenyekben, agyonfáradva és kísértetiesen. Lovaikról leszálltak csupán ca&k egy lovas maradt felettük kiemelkedve. Ez igen fiatal ember volt, a fejét turbán övezte, amely a legfinomabb fátyolból készült, nagy fekete szemel mozdulatlanul meredeztek. Összecsavart kötelékek vonultak a vállától a derekáig és átfogva lábait a lova hasa alá csúsztak. A halott vicsorgó fogakkal ült ott, a szája tele porral. Alatta a nyereg gyengén nyikorgott. A golyó a halántékán repült át. Halottak voltak hímzett ruhái és finom kezei is. — Mi ez? — kérdezte Enver. Kurbasi megérintette fekete szakállát, amely épp úgy tele volt porral, akárcsak a halott szája. — Ez az édes szeretet, taksvr! Tegnap ölték meg az oroszok. Száz fejet ütök le érte, de nem tudok tőle megválni. Hadd jöjjön mögöttem ifjú árnya, Szerencsét jelentett nekem, óh, taksyr, valóban... Leült egy kőre és felnyögött. Enver és Chasanov elhaladtak az alvók mellett és megvizsgálták az örséget. Az alvók teljesen mozdulatlanok voltak. Így csak a kő, vagy a fa tud aludni. Még a lovak sem dörgölödztek és nem rugdalództak. A szakadék valószínűleg oly nyílás volt, amelybe belehajigálták ezeket a fölösleges embereket, mint a hullákat. Fent felhangzott az őr panaszos hívása, amelyre másik madársíráshoz hasonlatos feleletet kapott. Chasanov beszélni kezdett, mintha csak magának mondaná: — Perzsiában találkoztam egyszer egy halottakat szállító karavánnal. Kerbelachba vitték őket. Együtt töltöttem az éjszakát a karavánnal. A jázmin és mandulaillatú kertek homályában feküdtek a holtak szép sorban és körülöttük kiáltoztak az örök és búcsudalokat énekeltek. „Ti alusztok, örök", _ kérdezték egyesek. — „Nem alszunk" — felelték a többiek, — őrködünk a karbelasi holtak felett. Aludjatok édesen ti holtak, édesen fogtok ti majd aludni Kerbelachban ..." Virrasztunk, őrködünk. Vájjon ez nem hasonlatos-e ahhoz? mondotta, — rámutatva a táborra, — őrködünk, de nemsokára elalszunk. Ki fog akkor értünk kiabálni, basám? — Enver kirántotta a pisztolyát. As örök rikoltozó hangját félbeszakította a kövekhez és koponyákhoz verődő puskanyelek zöreje. A gránát vörösen rezgő fénye megvilágította & férfi-férfi elleni harcot. — Vaj dot — kiáltoztak a dervisek, vaj dot! Kurbasi zablájánál fogva tartotta a halott fiú lovát és szablyájával csapkodott. Enver észrevette, amint Chasanov mellett agy elkeseredett, gömbölyű, izzadt arc merült fel, amelyen nahajkától barázdált sebhely volt. A férfi hirtelenül abbahagyta az ugrálást Kezéből a szurony váratlanul valamerre nekiiramodott. Enver megismerte a vörös katonát, akit a fogságból engedett el. Enver elátkozta öt és hozzáfogott megtölteni a pisztolyát Elekor a testörök megragadták és a félhomályban minden eltűnt előle. Az egész soha nem látott menekülésbe fulladt HL — Gondolod, hogy elérkezett a zöld blúzok, meg a vörös csillag ideje? — kérdezte Enver, miközben leszállt lováról a r^gi mazarnál, egy sziklához simuló sírnál. Chasanov bekötözött fejjel mutatott lefelé. Ott lent, mintegy * máavilágoa lobogtak a Jelzflmáglyák, messze északra is eltévedeztek a máglyák, meg a hegyiutakra és lenn az átjáróba is. — Szándékosan gyújtottak tüzet, hogy minket megtévesszenek, — mondotta Enver. — Elhajtanak bennünket — felelt Chasanov — már csak az Afganisztánba vezető út maradt meg számunkra, — Soha! — kiáltotta Enver s a fekete piócák megremegtek fennkölt ajkai felett — Legalább egy szikrányi igaz becsületességet kell találnunk ós minden másképen fordulhat... — A karbelasi holtak nem mindig érnek el Kerbelachba — mondta Chasanov — pihenjünk meg itt a mazarnál. A szakasz megállt. A sír mögött egy öreg üldögélt Beesett arcán, amely a lenyugvó naptól lilának látszott, vöröses szakállcsomók fészkeltek. Megpillantva a fegyveres embereket különös öröm szállta meg. Lábaival, melyek karmokhoz hasonlítottak, a földet hányta. A hegyilakókat a szédülés környékezte, valahányszor az öreg fekete, fakó szemeivel találkoztak. Felugrott, mintha megcsípték volna, széttárta kezeit, mintha át akarná ölelni az egész szakasz fegyvereit Sapkája borzadni kezdett, szemeit behúnyta Huhogó hangja nekiverödött a szakadék szűk nyílásának. Táncolt. Forgott és ugrándozott ég és föld között. — Imádkozik, — szóltak a dervisek. — Ez a „divána". — Táncol az életem — suttogta Enver. — Anakronizmus — mondta Chasanov. — Táncoló halott. Izlam meghalt. Az öreg őszes szakállán a hab folydogált egyenetlen hosszú kezei kimeredtek, az egyik szeme felnyílt és végigjárt az ülő férfiakon. A legborzalmasabban a kezei éltek. Hol, mint a vesszők egyenesedtek a feje fölé, hol összecsapódtak, mintha kettétörtek volna, majd keringtek, ropogtak, majd szétrepültek, most megérintették a földet szinte elváltak a testétől, mintha az öreg mellett táncolnának. Hangosan kifújta magából a levegőt, befejezte a táncot és meghajolva szinte odaesett Enver lábaihoz, borzalmas hangon kiabálva: — Kalifát kalifát.., Ijachuja... kalifát ... Ajem ... Ijachüa ... kalifát! Amint beszélni kezdtek, mind tisztelettel eltávolodtak tőlük. Enver a saját életéről beszélt az öregnek. Meséje szólt a szultán szolgájának véréről a szultán lányának az ágyáról, a szultán katonáinak holttesteiről a tripoli homoksivatagokon. Allan arra választotta ki Envert, hogy vihar legyen a hitetlenekre. Enver belemerült a divána feneketlen szemeibe. Üjraéledt mint akkor, amikor lóraszállt, hogy elfoglalja Adrianopoliszt, vagy amikor a Hamidie fedélzetére lépett, hogy Afrikába utazzék. Ez az öreg vele van, Izlam egész történetét ilyen öregekkel vetették be. Kik voltak az első kalifák? örültek, akik kardot ragadtak. Ez az öreg vele fog menni a zöld zászló alatt Még nincs minden veszve. — Kalifátot, —• szólott az öreg sóhajtva, — te adsz nekem kalifátot De hát ki vagy te? — Hogyan, hogy: neked, — kérdezte Enver — és te ki vagy? Itt az öreg felegyenesedett és kicsi lila melle felfúvódott, akárcsak a Pjandzsa lakóinak ökrei. — En Aj-Jem kalifa vagyok, — mondotta, — valódi, igazi. Megmutatom neked a kalifátomat , — Hol van — szólt csendesen Enver. — A te kalifátod lesz az enyém is. Az öreg hunyorgatva és szemöldökeit ráncolgatva vonta be öt a mazarba. Enver belépett a helységbe, amelyet gyengén világítottak meg a nap utolsó sugarai. A puszta falak között porladó szalma és néhány tégla hevert Egészen a sarokban a padlóban észrevett egy fekete mélyedést, amely nyitott koporsóhoz hasonlított — Jól nézd meg, jól, mert ez az én kalifátom, — kiáltotta az öreg, örömében ugrálva — neked is lesz ilyen... Ügy örült & hangjának, mint a gyermek örül az első csengetyiinek. Ez egy igazi jós, gondolta Enver, bölcs, mint Mohamed. Ügy alakoskodik, mintha szinész volna. Annál jobb ... Megmozdult és úgy tett, mintha fiúi tisztelettel csókolná az öreg kezét Nem hallotta, amint a basmagok mesélték Chasanovnak, hogy az öreg hibbantelméjü, már húsz éve kalifának mondja magát és megkívánja, hogy megadják neki a tiszteletet Enver, amint kijött a mazarból, úgy sugárzott, mint egy hős. Az egész jövő nagyszerűnek tűnt fel előtte. Neifc lehet az, hogy csak azért élt volna, hogy- egy ismeretlen kőhasadékban pusztuljon eí Melle az első kalifán hevétől pöffeszke dett. A föld, amely ott lenn feküdt, úgj tűnt neki, mintha szánalomért könyö rögne. Elvezeti a lovát a tenger hab jaíhoz, hogy elmondhassa: tovább menn nem lehet... Egyenes tartással s égő szemekke lépkedett a basmágok felé és a basmá gok így kiáltoztak: „Bas á bas" é kardmarkulatukra ütöttek. A győzeien szálldosott felette ... Másnap estefelé a vörös katonák öltél meg... «" [ lurgpnyev Iván húsaiból mmmmmrnmmmm A TERMÉSZET , ,, • • Azt álmodtam, hogy egy nagy földalatti teremben vagyok, melynek boltívei alatt enyhe homály dereng. A terem közepén zöldszínű, bő ruhába öltözött fejedelmi nőalak ült. Fejét kezébe hajtva, mély gondolatokba merüli. Azonnal megértettem, hogy ess m asszony maga a természet. Tiszteletteljes elfogultságomban megborzongtam, 'mintha fáznék. Mégis közelebb merészkedtem s mélyen meghajolva így szóltam hozzá: >Oh, mindannyiunk anyja, vájjon mlr» gondolsz? Talán az emberiség jövendő sorsán töprengsz f Azon, hogy fejlődésének tetőfokán hogyan nyerheti el a tökéletes boldogságot?« Az asszony lassan rámszegezte sötét, vészt jósló tekintetét és megszólalt átható, mély hangon, mely kongott mint a vas: »Azon gondolkodom, miként lehetns a bolha lábizomerejét növelni, hogy könnyebben menekülhessen ellenségei elöl. Hiányzik a támadás és védekezés egyensúlya. Ezt helyre kell állítani,« >>Hogyan, dadogtam, erre gondolsz f Hát nem mi emberek vagyunk a te legkedvesebb gyermekeid?« Az asszony összeráncolta homlokú,*. | y Valamennyi élőlény a gyermekem*., I mondotta, >s én mindegyikről egy for- mán gondoskodom és valamennyit egyi formán pusztítom el.€ l' De a jóság... az értelem ...az igaz> ság ... vetettem közbe. [ >Ezek emberi fogalmakfelélte as f érces hang. »Én nem ismerek sem lót, |sem rosszat. Nekem az örökkévalóság szab törvényt, nem véges emberi értelem. Ami pedig az igazságot illeti: én \ ajándékoztalak meg az élettel és én foglak megfosztani tőle, hogy másnak !adjam majd — embernek vagy féreg•nék, fv.i':őegy Te harcolj, küzdj és n-9 háborgass engem!* Válaszolni akartam, de hirtelen nagy i moraljással megindult alattam a föld. \ Felébredtem. A VERÉB Vadászatról hazatérőben véglghálad' tarn a kerti úton. Kutyám ott fulott \ előttem. Majd hirtelen megtorpant éa I

I hason kúszott tovább, mintha vadat szi\ \ matolna. Odapillantva, nem messze tőlünk, kis sárgacsőrű, pihéstestű veréb fiókát vetítem észre. A fákat cibáló heves szél ki' rázta fészkéből és most ijedt tehetetlenig ségében gubasztott az úton, csöppnyi " szárnyait terpesztve. !! Kutyám lassan közeledett féléje*, mi1

1 kor az egyik fáról, mint valami kö

: | szaglászó orra elé pottyant az öreg, /e• ketebögyü veréb és tollait borzolva, kétj séqbeesett csiviteléssel, töbször a fogait • vicsorító ellenségnek ugrott. Aztán ki* csínyét szárnyai alá véve, saját testére] igyekezett védeni. Bár a félelemtől minden izében remegett, egyre harciasabban csipogott. Valóságos önkívületben cselekedve, kész volt önmagát feláldozni. Milyen hatalmas szörnynek tűnhetett a kis állatnak ez a kutya! És mégserr, tudott fennmaradni a fán. Eny $ajá\ akaratánál nagyobb hatalom lekényszerítette a biztonságot nyújtó ágról. Trézóm meghökkenve hátrált... <Sg% látszott, 6 is megérez valamit ebbö* a hatálomból. \ Gyorsan magamhoz szólítottam meg• zavart kutyámat és mély tiszteletie szívemben távoztam. 1 Igen, ne mosolyogjatok. Tiszteletei | ébresztett bennem a hősies kis verél ' szeretetének túláradó ereje. i Ügy éreztem, a szeretet erösebb min 1 den halálfélelemnél, sőt martánál a ha Iáinál is. Egyedül ez az érzés képe, 1 arra, hogy megtartsa és jó irányba te | relje életünket. I A LEGMAGASABB Lt,NY tJNNEPl \ Azurpalotájában egyszer nagy ünnep ; séget rendezett a Legmagasabb Lém, Hwatalosak voltak az összes erények Számosan jelentek meg — nagyok é \ kicsinyek. Bár a kis erények kelleme | sebbek és szeretetreméltóbbak voltak \mint a nagyok, valamennyien igen elé < gedeteknek látszottak és a tegszívelye I sebb hangon társalogtak egymással j Ügy, ahogy az közeli rokonkhoz és j. t ismerősökhöz illik. I Ekkor a Legmagasabb Lény meg i pillantott két szépséges hölgyet, aki) • i látszólag nem. ismerek egymást. ( l %A Jótékonyságszólt és rámutatot ! az egyikre. Í

*A Hála*, mutatta be a másikat. A két erény oda volt a csodálkozástól . 3 világ teremtése óta — annak pedi, : í már jó ideje — először találkoztak egy bmútsak Betlehem A gyolcs ködökbe puha varjak ülnek, csüggedt borókán fészkel a homály. Tömpe szobácska vert földjére dűlnek két botos pásztor és három király. Az asszony leszáll a kamrai létrán, — Mennyből az angyal! —- zeng öt atyafi Az oieg kapás az Ólban ganét hány, kántálnak sírva lompos tyúkjai. Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt, borostás állal komorul a zsupp a fodor leveske szaga áraszt vigaszt, mely a danával mennyezetre fut» Jézus, kinek szállása sárga irka, heverő papírbarmok közt örül s a tűz fényénél a jámborok mintha ugrándoznának a jászol körül. De ez nem igaz. Részes-szalmát hajszol az úri szél és gözlik a magyar s a két pásztor fonott kalácsot majszol s a három király pálinkát nyakal. József Attila, JiiOolái Cfichoriov