Új Szatmár, 1912. november (1. évfolyam, 180-204. szám)
1912-11-13 / 189. szám
:«v i. ; v -I -'f radikális politikai napilap Ne ölj, 1. évf. 189. sí. H£fiímár*]Vémcti Í9Í2 november 13 Szerda rikoltja hangosan a keresztény morál és sok ezrével viszik a mészárszékre, a balkáni vágóhidra az embereket. Pedig, milyen szent és drága nekünk ez az élet, ha hatalmas urai vagyunk millióknak s ha nyomorult koldusaivagyunk önmagunknak. Vágyak fütnek és szomjúságok csábitanak. Mindazok, akiket nagyoknak, jóknak, kiválóknak tisztelünk, azon dolgoznak, hogy az életet szebbé, boldogabbá, hosz- szabbá és kényelmesebbé tegyék. Tudósaink, művészeink s az egész emberiség ezért dolgozik. Gyermekeinket erre tanitjuk, hogy mindenkinek szent joga van az élet örömeihez, a napfényhez, a levegőhöz, a friss, jó ételhez, a szerelemhez s mindahoz, ami együtt az életet jelenti s mélységesen fel vagyunk háborodva, ha a villamos elüt egy embert, ha évenkint néhány száz embert elvisz a tüdővész, szenvedésre kárhoztat a szifilisz és szemrehányást teszünk a tudósainknak, hogy még mindig nem tudták a világ legrettenetesebb zsarnokát: a Halált detronizálni s ugyanakkor, mikor az emberiség az élet egyetlen értékét felismerte és csakis ezért dolgozik, őrült ideálokért felfelfegyverkezik s egy-egy napon husz-harmincezer ember dobja oda ezt a drága, féltett kincset, az életet. Itt valaki hazudik. Vagy a keresztény morál, amely hirdeti, hogy csak az élet ami szép és ami jó, — vagy a királyok, akik azt állítják, hogy ők a népük boldogulásáért és isten kegyelméből vannak. És nincs bátorsága a hires kultur- emberiségnek azt mondani, hogy hazugság az egész kultúra, hiszen a világ eleven lelkiismerete, a sajtó, amelyik úgy felháborodik, ha egy építkezésnél egy embert leüt a véletlen, vagy elgázol a villamos, most a háború gyilkosait a dicsőség koszorújával ünnepli s dicséretet ir a hősökről, akik véres kardjukkal az isten oltára elé állanak és hálát adnak, hogy husz- harmincezer embertől sikerült az életet elrabolni. Nem volna csoda, ha a gyermekeink az iskolában kacagva kiáltanák a morált prédikáló nevelők felé : Nem igaz, hogy jóknak, munkás, békés embereknek kell lennünk, hisz a hősök ölnek és gyilkolnak. Hz asztalosárii-gyár. Irta: Teltelbaum Hermann. Ismét igazolást nyert egy régi példaszó, amely azt tartja, hogy „üres kamarának bolond a gazdasszonya“. Most is, hogy üres lett a kamara, megbolondult a közfelfogás, amely még a sajtót is ferde irányban befolyásolja. A gazdasági viszonyok rohamos romlása és a pénztelenség harcba vitt két helyi lapot az astalosáru-gyár állami szubvenciója kérdésében. Előbb mindakét lap azt követelte a városi hatóságtól, hogy a szubvenció ellen foglaljon állást, majd az egyik mellette, a másik ellene nyilatkozott, mig most mindakét lap úgy a kisiparosok érdekeire, mint a közérdekre károsnak tartja azt, ha az állam a kátyúba jutott asztalosáru-gyár felsegélyezésére a 300 ezer korona szubvenciót megadja. Ez a feljajdulás normális időkben érthetetlen volna, azonban a jelen sivár viszonyok között teljesen méltánylandó az, hogy a kisipar a munkahiány miatt a gyáripart okolja. A dolog úgy áll, hogy rendes viszonyok között úgy a kisipar, mint a gyáripar prospelál, mig akkor, amikor a közgazdasági konjuktura olyan átalakuláson megy keresztül, mint a jelen esetben, akkor mindakettő stagnál. Hiába vesszük száz méteres kinai fallal is körül a céhbeli szakma énjükéit, avval csak azt érhetjük el, bogaidéig-* óráig megakadályozzuk Szatmáron a gyáripar létesülését és elriasztjuk a nagytőkét attól, hogy jobb időkben is gyáripart teremtsen Szatmáron. Ez a kinai fal azonban nem mentheti meg a szatmári iparosokat a szomszéd városok gyáripari versenyétől. Ma már lehetetlen az, hogy az asztalos kisiparos olyan árakat követeljen munkájáért, mint évekkel ezelőtt, amikor a gyáripar nem okozott neki konkurrenciát. Figyelmeztetni kivánom a két helyi sajtóorgánumot, hogy bármennyire szép is a lokálpatriotizmus, bármennyire méltányolják is ők a helyi asztalosok érdekeit a gyáripar rovására, mégis számol- niok kell azzal a körülménnyel, hogy ezzel a szabad versenyt támadják meg, azt a szabad versenyt, amely Szatmár város minden lakosának elvitázhatatlan érdeke. Nekem is külföldi példára kell utalnom ebben a kérdésben és hivatkozom az angol miniszter válaszára, akit azért interpelláltak meg a parlamentben, mert vámmentesen engedte be a cukrot Angliába és ezzel a gyarmatok által termelt cukornád értéke nem emelkedett. A miniszter kijelentette, hogy a külföldről behozott vámmentes cukrot olcsóbban kapja a fogyasztó, mint amennyiért azt a termelési helyen árulják; s minthogy a cukornád értékének emelkedése csak nehány száz embernek az érdeke, az olcsó cukor élvezete pedig negyven millió fogyasztóé, ezért^a közérdek szempontjából a helyzeten változtatni nem enged. Nem kutatom, hogy az asztalosáru- gyár alapitói mennyire voltak óvatosak, hogy elég szaktudással kezelték-e az ügyet, értettek-e ahhoz, amihez hozzáfogtak, azonban ma úgy áll a dolog, hogy a nagy befektetés kárbaveszett, ha az üzemet nem tudják meginditani. A városnak érdeke volna segíteni ezeken a bajokon, érdeke volna elősegíteni az állami támogatás elnyerését közérdekből, mert az egész Szatmár város fogyasztóközönségének érdeke. Ne befolyásoljuk a közvéleményt hamisan, hanem támogassunk jóindulattal minden olyan vállalkozást, amely Szatmár város fejlődését van hivatva előmozdítani. Ennek a cikknek is készséggel adtunk helyet, mert minden elfogulatlan vélemény, különösen ha cikkíró ur szaktudásával párosul, az eszmék tisztázásához vezet. Éppen azért a cikkíró mengedi, hogy az alkalmat felhasználva, homlok- egyenest ellenkező véleményünknek kifejezést adjunk, ha ismételten is és hacsak nehány mondatban is: Ha nem is kifejezetten, de lényegében Fűszer-, csemegeáruk, halak, konservek, teák, tea-sütemények és likőrök oárosi bérpalota TELEFON 336
