Új Szatmár, 1912. október (1. évfolyam, 153-179. szám)
1912-10-06 / 158. szám
1812. október 6 4. oldal k élei iilpl|ill. Schlaue!) bőim uioiri papja. — Az „UJ SZATMÁR“ tudósítása. — Szatmár, október 5. Nagyon szeretném, ha a Heti Szemle és elvbarátai félretennék elfogultságukat és nem vetnék szemünkre radikális-mi- voltunkat azért, mert belébotolván a nyomorúságba, meg merészeltük azt látni annak dacára, hogy egy igen kopott, igen vedlett reverenda takargatta. Hiába, a nyomorúság hosszabb volt ez esetben, mint a reverenda, kilógott a tiszteletreméltó ruhadarab alól fennt is lennt is és a mi hibánk csak éppen annyi, hogy megláttuk és most megírjuk ezt a nyomort, amely annál kiviróbb, annál szánalmasabb, annál meghatóbb volt, mert a tisztelendőség ruhája alól sirt elő. A városházán, az ügyeletes rendőrök szobájában a tiszta, csinos ágyak között egy szánalmas, nyomorúságos kinézésű ember heverész a betonozott földön. Jobb kezét a feje alá támasztja és deliriumos kéjjel szopja az imént kapott szivart. A nyála végigcsurog a kopott, rongyos, rö- vidujju reverendán. Fehér a haja a viharvert, rozoga alaknak. Egyéb nem is volt fehér rajta. Aszott, ráncos, bajusztalan arcát kiverik a fehér szőrszálak. Baloldalt csupa fekete seb az arca. Látszik, hogy erősen oda vágta valahova. Amint sürü szemöldöke *,lól révetegen, homályosan kitekintő szemeiből látszik : ittason esett el, úgy ütötte össze magát. Vonásai dúltak, borzalmas mosoly; ül az arcán. Homályos nézésű szeme, mereven mosolygó arca, szédületes lehellete félre- ösmerhetetlen diagnózisát adják az idült alkoholizmusnak. Ha nem fedné reverenda a testét, úgy nézném: valami falusi háborgásban elzüllöít, elhullott vándorkomédiás, akit részegen szedtek fel az árokból. De nem színész. Nyomorultul vékony testét foszlányos, vedlett, piszkos, rongyos papi ruha fedi, amelyből felül, a nyaknál egy hihetetlenül, borzalmasan fekete, gyűrött, száz esztendős gallér olvad egybe a testnek és revendának egyöntetűen fekete színével. Két vékony, előre nyújtott láaán bo káig érő, kirojtolt nadrág, alól harisnyát helyettesitő fekete rongydarabok kandikálnak ki egy szemétdombra való, kes- hedt cipő szertemáüott cugjából. Az egész nyomorultul szánalmas alak, amint bután, deliriummal tele bámul beié a kis szoba félhomályába, félelmetesen megdöbbentő, undorítóan szánalmas. Szóba ereszkedtem vele. Hangja rekedtes, akadozik, hebeg és amint hatvan esztendejét emlegetve kezével szomorúan legyint a levegőben, nem tudni: hol végződik a rongyos kabát ujja, hol kezdődik a kéz. Egyformán fekete volt mindakettő. A keze talán még feketébb, mint a kabátja. A nevét nem akarta megmondani. A rendőröktől tudtam meg, hogy Jékel Antalnak hívják, felszentelt pap, most nyugalomban van, hosszú ideig volt pap Szatmáron és kedvenc udvari papja volt —- ezt küiömben már ő maga mondta — megboldogult Schlauch Lőrincnek. Azt is a rendőröktől tudtam meg, hogy be kellett hozni a szegény, nyomorult embert, mert részegen csavargóit az utcán és kéregetett. A püspöki palota előtt megszólított egy papot, kenyérre valót kért tőle, ez rendőrt hivott é* bevitette. Pap létére ne kolduljon, vigyék b#. — Nagyo* fáradt vagyok már . . . Hatvan éves vagyok ... A ayomoruság nem hagy nyugodni . . . Most is bajban járok . . . Szakgatottan, akadozva mondja el tovább, hogy sokáig volt pap Szatmáron, sok itt a jó embere. Most, mióta nyugalomba vonult, Csanáloson lakik a nővérénél. De ott is kevés a kenyér, sok a gyerek, kicsi a lakás, télire nem maradhat a nyakukon. A püspökhöz jött be. — Nem tudok megélni a nyugdijamból. Megyek Öméltóságához, csináljon velem valamit, helyezzen el valahol, ne pusztuljak el az utcán. Jó ember a püspök, nagyon jó ember. Áldja meg az isten, ahol egyet lép. Mindig segít rajtam, most se fog elutasítani, áldja meg az isten . . . És az undoritóan fekete kéz, amelyről önkéntelenül is az jut eszembe, hogy ez valaha áldást osztott, áldólag a levegőbe emelkedik, a remegő, reszkető száj, amely valaha isten szent igéit prédikálta, megvonaglik, rekedt hangja, amely valamikor szomorú, kenetteljes circumdede- runtokat énekelt, megcsuklik Jékel Antal nak, az öreg, nyomorult deliriumos papnak. A rendőrség nem engedte el. Nem volt fogoly, csak vissza vitték zsuppon Csanálosra. Ne kolduljon itt Szatmáron. Megszakadt a szivük a papoknak, ha látják szegényt, zsuppolják el. * Úgy mondják: Schlauch Lőrincnek volt két hintés lova. Mikor a két ló már nem birta a hintót, mikor kiöregedtek a hámból, a püspök kegyelemszénán tartotta őket életük fogytáig. Mert hűségesen húzták a hintót. («1. s,)- Megjelcn napoata reggel 5 órakor------Fo szsrkesetS : relelós szérkeszto : Dr. TANÓDY ENDRE DÉNES SÁNDOR Előfizetés: HELYBEN: VHil'KEE: Egész évre . . K 16*— Egész évre . . K Ifi*— Félévre . . . K 8'— Félévre . . . K 9’— Negyedévre . . K 4*— Negyedévre . . K 4*50 Egy .hónapra*»*. K 1*40 Egy hónapra . K 1*70 Egyes ezé*« ára 6 fillér Szeciwwiősóg éa kiadóhivatal: SZATMÁR, ISKOLA-KÖZ í. TELEFON 358 Bolgárok között járt az Uj Szatmár saját külön tudósítója és onnan küldi alábbi tudósítását, amely hivatva van arra, hogy őszintén és pontosan tájékoztassa lapunknak mindhárom olvasóját. Nagy sátorokat vernek a bolgárok, éppen most verik, szombaton este itt az Iskola-közben, mert — úgy mondják — holnap reggel nagy csatározás lesz, döntő összeütközés az élelmiszert vásárló népfajjal, amely nemzetközi esetleg hitközségi egyezménnyel is végződhetik az élelmiszerek árára vonat kozólag. A nagy sátrakhoz iromba, kimustrált harci paripát: által vonszolt rozoga szekereken szállítják a harci felszereléseket : az ágyúgolyókat, amelyek holnap káposztaként, kalarábé alakjában fognak röpködni a délelőtti piac harci zajában. Mindez azonban — mint hiteles forrásból értesültem — bár a bolgárok mereven tartózkodnak mindentől, ami hitellel van kapcsolatban, mindez nem igen lesz alkalmas aura, hogy európai bonyodalom származzék belőle. Maga a bolgár nép feltűnően nyugodt és semmi izgalom nem látszik rajta az összeütközés előestéjén, bár a hangulat paprikás, amit azonban csak az idén kitűnően sikerült paprikatermés tett azzá. Alkalmam volt beszélni a bolgár társadalom egyik mérvadó tagjával, a ki azonban a mérvet is pénzért adja. Mondom neki, hogy bolgár cimbora, nem szép dolog ez a háborúskodás, utóvégre mi közöm nekem a maguk privát dolgaikhoz. Mi a fittyfirin- gós tökkáposztát akarnak maguk a törököktől, mii rendeznek maguk háborút az én költségemre ? Maguk hajba- kapnak egymással és akkor jön a szövetkezel és nekem felemeli a kamatot meg olyan visszafizetéseket követel, hogy nem is kaptam annyi pénzt tőle. Hogy jövök én az egész bonyodalomhoz? Jöttek maguk nekem segíteni pénzt felvenni ? Adtak maguk nekem már egy cső paprikát, egy fej káposztát, mikor nekem bonyodalmaim voltak ? Mondja a bolgár: Nem csinálok én háborút, éppen hogy a nőmet, a bolgárnőt szoktam eltángálni néha, ennyi az egész harci zaj, amit okozok, de miután itt több ízben csúfos vereséget szenvedtem, megkötöttem a békét. A határt igaz, hogy átlépem, de ma az élelmiszert hat áráért sem adhatom, kénytelen voltam átlépni a hat árat is. Ami a dolog financiális részét illeti, igaz, hogy mozgalmunk mélyen behat a pénzpiacra, hiszen a Klein Vilmos területét bírjuk, az ö fennhatósága alatt állunk, azonban szerződéses hatáskörünk csak az élelmiszer piacra terjed ki, a pénzpiacból nem kaptunk és nem bírunk ténylegesen bérben egy tapodtad sem. Azt maga a gazda tartja birtokában. Amint igy intézem véle, a derék békés szándékú bolgárról az európai bonyodalmat, félelmetes léptekkel, harcias készséggel közeledik felénk a török. Még most is reszketek, ha rágondolok, hogy milyen harcias volt a ki- nézése. Jaj, jaj, csak ne álmodjak véle az éjszaka. Jön a török. Övében nagy kések handsárok, ollók, beretvák villognak. Oldalán, derekán hatalmas saroglya- láncok zörögnek imitált pLéhérmekkel, pakfontallér okkal, vélnéd mindmegannyi rablánc, amely foglyul ejtett ellenségre vár. Derekán egy kosár üres berzli tátong, mintha mind hadi zsákmányra, prédára várna és tüszőjéből mint egy ellenzéki képviselő honmentő zsákjából á fütyölők, úgy állanak ki a félig kiszívott nádszipkák, mig béke esetére barnára égetett békepipákat cipel magával. Jön a török, mondom, meghűl bennem a vér, amint a bolgárok sátortáborába kerül és gondolom: na most
