Új Szatmár, 1912. augusztus (1. évfolyam, 103-127. szám)
1912-08-03 / 105. szám
1912. augusztusa v 2. oldal HjMmm Gicssiaein Sana\>» 4:,,W szatmári koaojutw. — Az Uj Szatmár tudósítójának felefonjelentése. — Szatxnár, augusztus 2. Érdekes és szenzációs hirt közölt velünk ma este az Uj Szatmár fővárosi tudósitója. A jelentést kiveszszük a rendes telefonrovatból, mert az a véleményünk róla, hogy olyan szenzációja Szatmár városának^ amelyre a legbeavatottabba- kon kivül senki sem volt elkészülve, mert a püspöki palotából nem szivárgott ki róla semmi. A jelentés a következőket mondja: Az ellenzék már a képviselőházi ülések ideje alatt rosszalólag vette tudomásul, hogy a tudós kanonok Giesswein Sándor részt vett a parlamenti üléseken, küldöttségeket vezetettt a miniszterekhez, holott a párt határozata szerint a többi ellenzéki képviselők minden összeköttetést megszakítottak a kormánynyal. Giesswein azonban tudta, hogy mit cselekszik, mikor a kormány szekerét tolta. Boromissza Tibor megyés püspök ugyanis agg korára való tekintettel koad- jutort kért maga mellé kinevezni s egyházi körökből úgy értesülünk, hogy Giesswein Sándort szemelték ki Boromissza koadjutorává, utódlási joggal. A kormány úgy igyekszik feltüntetni a dolgot, hogy azért volt szükséges kinevezni egy ilyen agilis embert, mint Gieswein, mert a szatmári egyházmegye ügyei nagyon rendetlenül állanak. Ez azonkan nem felel meg a valóságnak, mert köztudomású dolog, hogy Pemp Antal kanonoknak sikerült a szatmári egyházmegye ügyeit tökéletesen rendezni s abban semmi fennakadás nincs. Bennünket lep meg. legjobban ez a hir, mert tudtunkkal a püspök, ha kora előrehaladott is, jó egészségben levő, testi és szellemi frisseséggel rendelkező öreg ur, aki igen gyakran tesz gyalog sétákat is., Arról pedig, hogy az egyházmegye ügyei körül a legcsekélyebb rendellenesség is lenne, senki sem hallott egy szót sem. ^ nagpiiíp/^éphiállitás. Festőiskola, ez a szó u valamit * eve Magyarországon oly. lavfor jelenteti, “Sj‘'‘4« & Oltott mán seholasa.. ^etetieu/ín -lt szabályok, dönti*/ 'in.n7o_,i!0fm+k’. sze^ tekintélyek után do*5 f/ái/i és tamt°ttak. i w Beskaiulyázták és regu- akba szorították azt, ami megregulázhatá»)3^ •’ a művészetet. És mikoj* Hollósy Simon Í1S csapatával valami újat mert emlegetni, majdhogy a bolondok házába nem kényszeritették. Hollósy és társai törekvése az uj, felfrissült művészet felé mégis diadalt aratott, alkotásuk, a nagybányai szabadiskola fogalommá lön, ők képviselték a szabadságot, a folyton megújuló, változó és mégis egy művészetet. Átment a köztudatba, hogy amit Hollósyék csinálnak, az jó és helyes, igaz és korszerű piktura. Azok, akik szeretnek mindég és mindenben „á jour“ lenni, minden meggyőződés és hit nélkül esküsznek az ő nevükre és kívánják a fiatalokat, akik szeretnének egy lépéssel előbbre jutni, oda, ahová szellemi elődeik Hollósyékat. Örök körforgás ez, úgy látszik, szükségszerű, hogy azoknak, akik előre viszik a világot, megértés ne jusson osztályrészül. Ezek jutottak eszünkbe, ahogy végigmentünk a most megnyílt nagybányai kiállítás képekkel zsúfolt termén. A lehiggadt „öregek“ mellett ott látjuk a legtétovább keresőket, a naturalisták mellett. Szinte egy képekből álló fejezete a nagybányai kiállítás a magyar piktura fejlődésének. Vegyük sorra e fejezet egyes lapjait: a festőket. Hollósy Simon, a legidősebb fiatal marad mindég. Nincsen erősen képviselve ugyan a tárlaton, a nyári termésből alig látunk valamint, azért mégis első pillantása meglátni, hogy a legkiiiönb, legerősebb magyar piktorok közül való, akik eddig éltek. Naturalisztikus — de nem analizáló — látása nem teszi képeit durvákká, bármily erős rajzban minden munkája színei csodásán bájosak, mélyek és bensőségesek. Ritka és érdekes jelenség, hogy Hol- lóssy, a legidősebb a bányaiak közül, tulajdonkép a legfiatalabb, harcos, logikátlan, folyton megújul, nem áll félre az ifjú titánok elől, dolgozik és fejlődik állandóan. Ferenczy Károlyról ez már épen nem mondható. Befejezett ember — vannak, akik igy kedvelik a művészt — amiTelefonszámunk 358 :: vel kezdte: a pikturája litteráris mellékize (csak a „Hegyi beszédű“ és többi „eszinés“ képeire utalunk) végig megmaradt. Bizonyos tompított előkelőség zománca van képein, különösen arcképein (Hármas arckép). Talán legjobban jellemzi őt az, hogy a tiszta festőiség, az objektiv optika hive. Fia, Ferenczy Valér erős verseny- ‘ársa atyjának, mindenesetre hatása alatt mzik, Ószeres cigány asszony a és Fér- doig erős, szép művészi munkák. fíarckbA "ma János az öregek közűi a Tkot. 'incsen méltóan képviselve, harmadik, n. "adi vértanuk-ján, ezen a Jól ismert A, nokias képen kívül csak csodás líraian szó. ‘V. Elég kár, Thpriua két régi müvét látju* ,rebb és jnéltőbh müvészegyénisége bo. cc reprezentáiást kívánt voliu payiiior .pan Réti István képei külön n/.tn,. nyertek elhelyezést. Hogy nafe ,, 1 csa]J nem kell róla újra megállaptanim f ' >zott azt hangsúlyoztuk, hogy nem; váh4 a Uj képein (Festő és modelljei é$ a. sz rendkívül öntudatos, becsületes, megíi. tűit egyéniség, aki volt. Az összefogta naturalizmus leghívebb1 képviselője a tár laton, rendkívül érti az alak és környezet összhatásának törvényeit (Bródy Sándor arcképe), igaz, őszinte művész. Régi képei majd mind ki vannak állítva, köz- tűk a Kiss József könyvéhez festett Illusztrációk is. Irányi Grünwald Béla müvei egy folyton kereső, forrongó egyéniség tükörképét adják. Haladása stációi a Virág - hegy (puritán naturalizmus) Tájkép (naturális szinpiktura) és Fürdő nők (dekorativ) méltán képviselik a tárlaton Grünwald művészetét. Csók Istvánról nem kell egyebet mondanunk, hogy ma ő a legerősebbek egyike, még igen sokat várhatunk időié. Különösen szép Felesége arcképe és Tulipános ládája. Glatz Oszkár képei kissé talán rajzosak, ami elég kár, mert Glatznak van annyira a szinkezelés birtokában, hogy ne kelljen a rajzhoz folyamodnia. Igen szép képe Imádkozó bányászok. Az ifjak közül legelsőnek Malicska Jenőt említjük. Malicska fiatalon, tüdővészben halt meg, képeit — pedig van sok — 16—19 éves korában festette. Idegen hatást alig láthatunk művein, erős, körülhatárolt, természetimádó egyéniség, pikturája az összefoglaló naturalisták művészetéhez áll legközelebb, Klastromrét cimü képe példátlan festői ösztönre mutat. Zazar partján, Téli tár és többi képei láttán csak sajnálkozás foghat el kora a hortobágyi pusztán is többekszer emle- • gette azt a híres csárdásnét. Az éjszakajáróknak a megzavart falkával is okvetlen pihenőt kellett tartani, ezért nem siettek már oly nagyon Tar Mihályék. Nagyéjszaka időn értek a pusztai csárdához. Holdvilágnál az állástövében meszi- sziről fehérlett a pihenő falkajószág. — Hej, az áldóját! — a jószág mellől szűrös ember tápászkodott fel. Arcába világított a hold, a Tar gazda fokosbotja retteneteset puffant a szűrös ember fején. Kimeredt szemmel zuhant a földre. A gulyások a másik éjszakajárót is a lopott jószág mellett verték agyon. — Üssük agyon! Ássuk el! Nem keresi őket a kutya sem, — az éjszakajárók felől ilyen röviden Ítélkezett Tar gazda. Még a horgas orrú, sebhedt árcu fiatal betyárt, fene Molnár Pistát is megszorították a gulyások. Bortól, szerelemtől mámorosán a Mérges csárdásné nyoszolyájá- ban szendergett a betyár. Rajok rúgták az ajtót. — Add meg magad! — félemletes szóval ébresztő ék fel. Mestergerendás -«mit a nsárdahá,.. Tar Mihály a számadó gulyás^csak annyit mondott a bojtárjának, szoboszlói Szilágyi Gábornak: — hé, Gábor! rántsd kasornyába ezt a legényt! Mire Pista észbekapott, már a mestergerendához kötve, a levegőben lógott a hitvány teste. Kezét-lábát összerántották kötéllel, úgy csüngött a levegőben tehetetlenül a betyár. — Ezzel rendbe volnánk, gazduram, mondta Szilágyi, a kevésszavu bojtár. — Bort ide. — Tar Mihály keményen parancsolt a Mérges-csároásnénak, odaszólt a bojtároknak is: — te meg, Gábor, ne sajnáld tiile a karikást. — Jaj! — a fájdalomtól bőgött a betyár. — Jaj! — Mérges-csárdásné sírva tördelte kezét. Szoboszlói Szilágyi Gábor kétrét markolt karikással vágta, verte a betyárt. Kihasadt a betyár bőre. Vére is kicsordult. Másik két címeres cimborájának meg árkot ástak a gulyások. * Gyenge kis árok volt bizony az. ’ épen hogy eltakarta a halottak varjú sem számolt róluk. Ok< azok a varjak is. Csupán az akasztott betyárokat tartják számon ... Múltak az évek. Fene Molnár Pista, a sebhedt arcú, horgas orrú kapcabetyár egyszer csak ime, ismét betámitott Tar Mihály számadó gulyás tanyájára. Nem éjszaka lopódzkodott a gulyáshoz. Fényes délben kereste fel a hortobágyi gulyástanyát. Tar Mihályék helyet szorítottak a hésos bográcsnál. Mihály gazda Gábor botjára hunyorított elébb s majd úgy kérdezte a betyártól: — Ej, te kötélrevaló! Te még ilsz ? Még nem vittek el az ördögök? — Hogyne ilnék, bátyám! Hiszen bátyámnak köszönöm, hogy most becsületes ember vagyok. Azt az oktatást, ott a Mirges-csárdában, sose felejtem el... Még a hetvenhetedik onokámnak is meghagyom, olyat ne tegyik! Én se teszek többet olyat. Sőt gondját viselem a nagy Hortobágynak. Tar bátyámék csak nékem szóljanak, ha valamikor egyetlen darab jószáguk is eltivelyedik. Hm ! Tiz másikat hozok helyette túl a Tiszárul.
