Új Szatmár, 1912. augusztus (1. évfolyam, 103-127. szám)

1912-08-02 / 104. szám

munkapárti beszámolók

Hz ÍI3 SZRTH1RR részére irta G3HfeflI ÍSTRRH;iz Egyetértés politikai munkatársa

Kormánykörökből eredő híradások nagy büszkén hirdetik, hogy

a munkapárt az ellenzék akciójának az ellensúlyozására augusztus második felében, majd az aratások után, körútra indul az országban. A munkapárt ezzel a híreszteléssel nyilván arra a vádra, arra a teljesen megokolt és igaz vádra akar felelni, hogy nem mer kimenni az országba. Nos, ez a bátorság valóban — csodálatraméltó. Az ország forrong, a szenvebélyektől viharzó népgyülések egymást érik és a munkapárt — majd, ősszel körútra indul! Egymást érik a kormány és a munkapárt mételyes gyalázatát elitélő törvényhatósági, népgyülési, testületi, kamarai határozatok és a kormány, a munkapárt büszkén hirdeti a bátorságot: majd ősszel.

Nyilván mire számítanak ? Hogy őszig lehűl a forradalmi hangulat, hogy aratás után a pénzviszonyok javulnak majd és az ország népe megelégedettebbé lesz, őszig beugrik az ország perverz és hazug ígérgetéseknek és igy a parlament hj ülésszaka előtt sikerül megdolgozni a közvéleményt.

A rövidlátásnak, a politikai tapintatlanságnak és éretlenségnek eddig is klasszikus példáiról tett tanúságot a mai többség. Ez a naiv hir csak egy újabb szem a lehetetlenségek láncában. Mert vájjon mivel akar ősszel ez a praetorianus had az ország színe elé állani ? Igazolni akarja azt, hogy a magyar alkotmány helyére dinasztikus abszolutizmust ültetett, melyet a magyar kiváltságosak egy töredéke a lepénzelt parlament és a latifundiumos múmia gyűjtemény, a főrendiház támogatott ? Igazolni akarja azt, hogy a május 23-iki forradalom fenyegető ereje, elmorzsoló hatalma egy utolsó erőfeszítésre sarkalta ezt a haldokló kasztot és junius 4-ikén megcsinálta az ellenforradalmat ?

De amig a május 23-iki forradalom jogok kivívását irta a zászlajára, junius 4-én egy ceza- romániában szenvedő őrült vezetésével egy mindenre kap ható parlamenti klikk azt. a kevés jogot és alkotmányt is eltemette, mely- lyel ez a szerencsétlen, leigázott nemzet szinleg még rendelkezett! Igazolni akarja, hogy a véderőre szükség volt a rettenetes pénz- és véráldozat ellenére, de nincs szükség a becsületes és igaz, az általános, titkos választójogra? Igazolni akarja, hogy az a parlament, melynek 142 tagja földbirtokos, 56 gróf és báró, 114 ügyvéd, 66 köz- igazgatási tisztviselő és 22 pap az egész ország érdekeit képviseli? Igazolni akarja, hogy az a választójog, melynél fogva a kisbirtokosok és törpebirtokosok 60 százaléka, az önálló iparosok 65 százaléka, az önálló kereskedők 45 százaléka, egészében véve a kispolgárság 87 százaléka, az állami férfitisztviselők 58 százaléka és a munkásság 98 százaléka nem rendelkezik választójoggal, ellenben a választói jogosultsággal bíró népesség 62%-a földbirtokos, 22%-a jövedelem alapján szavazó, egyszóI. évf. 104. sz.

Szatmár-N émeti

1912

augusztus

2

Péntek

Rz 113 SZRÍRIRR tárcája

Mese a szamárról.

Irta: Lovászy Károly.

I.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő. Az erdőben fák voltak és a fák között állott egy kis házikó. Ebben a házikóban lakott egy szegény szénégető a feleségével. A szénégető egész nap szenet égetett és ami készen lett, azt a felesége szépen berakta a zsákokba.

Egyszer, mikor már nagyon sok zsák tele volt, a szénégető felrakta a fekete portékát a kis szekérre, hogy majd beviszi a városba és eladja.

A szénégető befogta a szamarat a kocsiba és egy furkós bottal nagyokat huzva a hátára, nógatni kezdte:

— Gyija, gyija kis szamaram, gyerünk be a városba.

De a szamárnak eszeágában sem volt a városba menni. Még csak a fülét sem mozdította, nemhogy a lábát tette volna odébb. A szénégető megint ráhúzott egyet:

— Gyija, gyija, te csökönyös állat.

A szamár figyelembe sem vette a

furkósbotot, pedig ugyancsak rázuhintottak vele a hátára. A szénégető hamarosan kifogyott a béketürésből és úgy püfölte a szamarat, hogy csak úgy visszhangzott bele az erdő.

— No megállj, ezt megkeserülöd, — mondta dühösen a szénégető.

Azzal kifogta a szamarat a kocsiból és még egy utolsó botütést mérve a füle közé, igy szólt az állathoz:

— Nincs szükségem többé rád. Mehetsz világgá. Éhen fogsz dögleni.

A szénégető még le is köpte a szamarat, azután maga állt a kis szekér elé, a felesége hátul tolta és igy indultak befelé a városba.

A szamár hosszasan bámult utánnk és mikor a kis szekér távoli zörgését egészen elnyelte az erdő fáinak snttogása és a madarak dalolása, egyszerre csak felállott két lábra és igy szólt magában:

— Dehogy fogok éhen dögleni! Elég volt nekem ebből az igavonó életből.

Épen arra jött egy öreg, vak koldus. A szamár megállította:

— Ugyan, kedves jó öregem, add ide nekem a kalapodat, a botodat, meg a szűrödet.

— Minek az? — kérdezte a vak koldus.

— Megtámadtak a rablók az erdőben és mezítelenre vetkőztettek.

— Ki vagy te tulajdonképen ?

— Én a városba való gazdag ember vagyok. Add ide nekem, amit kértem, nagyon meg fogom hálálni. Holnap ilyen- kor visszajövök e helyre és arannyal fogom megfizetni a szívességedet.

A vak koldus odaadta a szamárnak a botot, a kalapot, meg a szűrt. A szamár felöltözködött és kiment az országúira.

II.

A szénégető nemsokára egészen tönkrement, mert nem volt szamara, amely behúzta volna a szekerét a városba. Otthagyta az erdőt és elment a hetedik határba. A hetedik határban volt egy kastély és ebben a kastélyban egy öreg báró lakott a leányával. A báróéknál ép kertészre volt szükség. A szénégető ajánlkozott és fel is fogadták.

A bárókisasszony nagyon megkedvelte az uj kertészt, meg a feleségét, mert igen tisztességes, jóravaló emberek voltak. Egy szép napon még a szive titkát is feltárta nekik.

— Tudjátok-e, hogy miért olyan ha-