Új Szatmár, 1912. augusztus (1. évfolyam, 103-127. szám)

1912-08-09 / 110. szám

1912. augusztusa UjJmimái r A zenede. Hetek óta állandó figyelemmel kisé­rem azt a hírlapi harcot, melyet a zenede ügyében a Szamos és az Uj Szatmár ha­sábjain folytatnak azon cikkíró urak, kik incognitó óhajtanak maradni bizonyára azért, hogy az ekként leeresztett sisak mögül annál érzékenyebb vágásokat mér­jenek egymásra. Őszintén szólva, engem ez a küzde­lem igen érdekel és a hírlapi polémiának általábán kellemetlen és sekélyes karak­terét a zeneiskola körül föltámadt vita anyagára vonatkoztatni nem tudom. Any- nyira nem, hogy mint objektiv harmadik : a vitába beleszólni bátorkodom, még pe­dig nemcsak azon a jogcímen, hogy a muzsikával valamelyes lelki rokonságot érzek, de mint egyszerű polgára ennek a városnak, melynek immár közügyé lett a zenei oktatás kulturális kérdése. A vita anyagából két szempont emel­kedik ki, mint amely az egész kérdésben a legfontosabb és döntő jelentőségű. I. Az egyik az, hogy a Szamosban ki­fejtett érvelés szerint a város már jogér­vényesen elhatározta, hogy a dalegyesület zeneiskoláját átveszi. A kérdésnek ez a része tehát úgyszólván rés judicata volna és a törvényhatóság a jövőben már nem is lehet azon helyzetben, hogy az átvétel kérdésétől visszalépjen. Ezzel szemben a másik álláspont az, hogy a város elvi határozata, melyben a zeneiskolának a dalegylettől való átvéte­lét mondotta ki, ma még nem végleges és jogérvényes határozat, mert hiszen az egész ügy még az előkészítés stádiumá­ban van és csak azon esetre, ha a kikül­dött bizottság munkálatai megfelelőknek találtatnak és ha a fentartás anyagi fel­tételei a kidolgozandó szabályzatban tel­jesen tisztázva lesznek: lehet szó a már elvileg elhatározott átvétel tényleges eí- fektuálásáról. Én azt hiszem, ebben a vitában a be­csületes és nyilt álláspont nem lehet más, mint ami nem az egyének személyes ér­dekeinek, de a közönség érdekeinek fog legjobban megfelelni. Ha ezzel a szem­üveggel nézzük a dolgot, lehetetlen apo- diktikusan azt mondani, hogy az átvétel teljesen befejezett kérdés, annak a tout pris meg kell történnie és kerüljön bár óriási áldozatba, ezen változtatni többé nem lehet .... A törvényhatóságnak igenis jógáiban és módjában áll tüzetesen át és átvizs­gálni a beterjesztendő munkálat minden részletét, jogában van még egyszer mé® legelés tárgyává tenni, vájjon a javaslat szerint a dalegyesület válláról leemelendő súlyos teher átvállalása minő áldozatot kö­vetel és hogy ez valóban arányban áll-e azzal a kulturális értékkel, melyet az is­kola ma képvisel és másfelől arányban bán áll-e a közönség teherviselési képes­ségével. Ha azt találná a közgyűlés, hogy nem: úgy a múltkor hozott határozat többé nem irányadó és nem prejudikálhat a dolog érdemében. Ennél a vizsgálatnál pedig ugyan­csak helyén legyen a szivük a bizottsági tag uraknak! Mert ha csak a protekció és a barátság utjain fognak a megoldás felé igyekezni: úgy a zeneiskola ügyében olyan morális blamage érheti a várost, amelyhez csak az avasi erdővételi üzle­tek szomorú akkordjai szolgáltathatnak méltó kíséretet. Már pedig úgy gondolom, az eféléből elég volt. Erőteljes, intakt ás modern városi politikára van szükségünk, hogy ne folytonos kudarc legyen az ered­mény, hanem a város polgárságának minden rétegét egyaránt érintő siker és megelégedettség. Ez a feladat egy jelen­tékeny kulturális kérdésben még kénye­sebb, mint gazdasági kérdésekben és ép­pen ezért minden bizottsági tag a lelki- ismeretével számoljon, amikor döntenie kell az ügyben. Elvégre is tény, hogy a dalegyesület összehordott vagyonának kétharmad részét áldozta fel a zeneis­kola érdekében és most szabadulni akar a bajtól. Mig azonban ez a baj a dalegyesü­letre nézve soha sem fajulhat botránynyá, addig a városra nézve az átvétel kérdé­sének helytelen, szakszerűtlen és felüle­tes megoldása valóságos kultur-botrány- nyá nőheti ki magát, amelyen aztán saj­nálkozással és egy-két akarnok-tisztviselő leszidásával segíteni nem lehet. II. A másik szempont, amelyet ugyan­csak teljes őszinteséggel kidomborítani tartok szükségesnek: a zeneiskola jelen­legi nívójának kérdése. Az eddigi hírlapi harcok e tekintet­ben az indokolatlan személyeskedés terére is átcsaptak. Ne hogy engem is ilyesmi­vel lehessen vádolni, ki kell jelentenem, hogy a magam részéről a zeneiskola je­lenlegi két vezető ttnárát: Bendiner és Hermán urakat zeneileg képzett művész­embereknek tartom. Bizonyos, hogy sokat tanultak és sokat tudnak. Csodálatos azonban, hogy a közönség — nem mer­ném leírni, ha régebb idő óta erről meg nem győződtem volna — sem egyéni képességeikről, főleg pedig pedagógiai rátermettségükről nincs jó véleménynyel, sőt a legtehetségesebb zenei növendékek szülőitől keltett nem egyszer kedvezőtlen kritikát hallanom. Bár a nagyobb részt laikus szül« kedvezőtlen bírálatát termé­szetesen nam tarthatom mindenben irány­adónak, annyit meg kell állapítani, hogy az általában tapasztalt nagy elkedvetlene- dés kutiorrását mégis csak a tanár urak személyében kell keresni. Az a tény, hogy a növendékek száma — különösen a hegedű-szakon — jelentékenyen meg­fogyott, arra mutat, hogy a közönség nincs megelégedve az elért eredmény­nyel, arait én különösen annak tulajdo­nítok, hogy a zeneiskolában igen sok tanítványt a segédtanerők kezelésére bíztak, — tehát, mert a vezető tanárurak sokkal kényelmesebben rendezkedtek be, mintsem a komoly munka azt megkívánta volna. így állott elő az a helyzet, hogy az iskola ma a népszerűtlenség vizein kezd evezni és ennek kihatása bizony szomorú a mi különösen is kezdetleges zenei kulturális viszonyainkra. Mindebből következik, hogy az a vád, mely az iskola jelenlegi nívóját támadja, nem éppen alap nélküli és nagyon, de nagyon iga­zuk van azoknak, akik a régi tanerőkkel való összehasonlításból merítik az argu­mentációkat. E tekintetben bizony nem volna elitélendő azoknak igyekezete, mely — mint a Szamos Írja — oda akar hatni, hogy a zeneiskola ártatlanul mel­lőzött és valósággal kiüldözött régi taná­rait akarja viszontlátni. Csakhogy a mi régi jó és kedves művészeinek ,nem jön­nek ám vissza e hálátlan város és társa­dalom falai közzé! És mi nem is érde­meljük meg őket! Konklusió gyanánt tehát legyen sza­bad az illetékes körök részére azt az óvó figyelmeztetést megkockáztatnom, hogy lelkiismeretesen, körültekintő ala­possággal és hideg objektivitással igye­kezzenek az iskola átvételének kritikus ügyében határozni ! Dr. Havas Miklós. — Ami pedig engem illet, — foly­tatta Kun, most már epés hangon — tisz­tában vagyok magammal is. Van tehetsé­gem, de nem vagyok zseni. Nagy, igaz dolgot soha sem fogok alkotni. Ügyes ecsetem van, tudok az emberek szájaize szerint festeni, — ez az egész. Fölfognak kapni, divatba fognak hozni, de ki fogok ismét kopni a divatból ... A dicsőség­ből, a gazdagságból nem lesz részem, úgy mint magának sem. Ha van eszünk, megpróbáljuk a boldogsággal. Legyünk igénytelen nyárspolgárokká, szegények, de boldogok . . . — Szegények, de boldogok! — mondta Irma halkan. A felharsogó tuss elnyelte szavukat. Ez a két csodálatos emberfia tudomást sem vett a harmadik jelenlétéről. Némán állottak egymás mellett. Kanuth szinte érezte, mint kalaudoznak gondolataik párhuzamos szárnycsapásokkal a jövőbe. Valami külvárosi kis lakás felé, amely­ben elfér egy csomó plüsgarnitura, egy festőállvány, egy zongora meg két boldog szegény ember. Te’jesen bealkonyodott. A partot, a Lánchíd körvonalait pontozott tűzfalak jelölték. Sebesen közeledő sikoltás hallatszott, aztán egy fekete gombalyag siklott le a magasból, majd locscsanva tűnt el a víz­ben. A hajón riadás támadt: valaki a hídról a Dunába ugrott! Az utasok a hátsó korláthoz tódul­tak, néhány matróz dörömbölve ugrott le az alsó fedélzetre. A gép megállóit. A parton is összefutottak a sétálók, a lám­pák alól a hajó felé kiabáltak, integettek, de a hajóról nem láttak mást, csak vizet, fekete vizet. A Fecske később lassan folytatta út­ját lefelé, szinte busán, hogy nem segít­hetett. A közönség izgatottan vitatkozott, néhány fiatalember a kapitányt szidta, hogy nem bocsátotta vízre a csónakot. A szegény Irma nagyon sápadt volt . . . Miért kellett ennek most megtörténie? Éppen most! Kun arcán fanyar mosoly jelent meg — Valami elzüllött tehetség, — mor­mogta. Az Eskü téren partra szállottak. Irma fáradtan Kanuth karjába fűzte a kezét, de aztán mégis a korzó felé vonta. A sarok­kávéház villamos fénye vonzotta, gyer­mekes kedve telt ebben a fehér, előkelő világításban. Fenn, a Vigadó előtt csődület tá­madt, kiváncsiak sürü gomolyban tolong­tak a hajóállomáshoz vezető keskeny lépcső felé. Lenn, az alsó parton, zsibongó tömeg mozgott valami láthatatlan, a föl­dön fekvő tárgy körül. Irma hirtelen megáit. — Mégis kifogtak! Egy öreg rendőrtiszt ismerősük oda szalutál. — Kifogták a szegény ördögöt. Tiszta csoda ebben a sötétségben! — A ladikosaink nagyon ügyesek,, úgy keresték meg lampaval. — El? — kérdezte a leány. — Ott fekszik, a fogai egyre vacog­nak. A rendőrök letakarták a kabátjaik­kal, mig a mentők eljönnek érte. — És miért tette? — Azt mondja öt gyermeke van. — ersze, ezzel megmondott mindent. — Az ég tudná, miért van az, hogy épen a szegény emberek házasodnak össze oly esztelenül? Ilyenkor azt kép­zelik, hogy n .. tudnak egymás nélkül

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom